Veres Alfréd Szombathelyen

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Veres Alfréd céltalanul sétálgatott Szombathely belvárosában. Unatkozott. Már megbánta, hogy nem a közvetlen bécsi járatra vett jegyet, hanem az estire. Eddig még soha nem járt ebben a városban, gondolta, megnézi, ha már idáig eljött. De így vasárnap délelőtt kihalt volt a város, mintha aludna. Ember alig járt az utcán. Sebaj, legyintett gondolatban, jobban látszik a város!

Még a vasútállomáson vett egy doboz sört magának, azt kortyolgatta a hőségben. Mert már most meleg volt az augusztusi délelőtt. Leült egy padra, és jót húzott a párás dobozból. Rettentően jól esett a hideg a torkának, a sör itatta magát, a vékony fémdoboz hamar kiürült.

– Na, még egy részeges! – hallott hirtelen egy gúnyos női hangot. – Akármerre megy az ember lánya, mindenhol ezt látja. Otthon is, az utcán is! Förtelmes! Hogy nem szégyellik magukat! Bezzeg, ha mi, nők iszunk…

Ezekkel a szavakkal a nő feldúltan elrohant. Veres Alfréd megrökönyödve bámult utána, de nem bánta, mert nem akart sem védekezni, sem vitatkozni vele. A hallottakon töprengve lehunyt szemmel élvezte a napsütést, bár, ha valaki látta, azt hihette, elaludt a padon. Hangos katonai vezényszavakra, fegyvercsörgésre riadt fel.

Felpattantak a szemhéjai, és rögtön ki is kerekedtek. Előtte masírozott el egy ókori légió. Na jó, nem egy egész légió, csak úgy harminc katona. Bordó tunikájuk felett fényes páncélt viseltek, fejükön sisak. A sisak a fél arcukat eltakarta, jóformán a szemük villogott csak ki az orruk felett. A fejfedő arcot takaró lebernyege olyan hosszú volt, hogy egyben a nyakukat is védte az esetleges támadótól. De a fülük! Az mind fedetlen volt, talán, hogy jobban hallják az ellenséget, de hát így védtelen maradt! Vértezetük minden lépésre megcsörrent, messze hangzóan tudatva, hogy Claudius császár serege közeledik.

Biztos volt benne, hogy álmodik, és álmában éli végig mindezt. Talán a szomorú asszony zaklatott szavai indították el különös, hebehurgya gondolatait. Bámulta a katonák dárdáit, ahogy ég felé mered a hegyük, válltól térdig takaró pajzsaikat, mely viselői verejtékes homlokát nézve igencsak súlyos lehetett. Az oldalukra tűzött kardokat, melyet épp kirántottak a hüvelyéből, és erőteljesen zörgetni kezdték vele a pajzsaikat. Fehér ruhában pompázó parancsnokuk vezényszavára ékes latin nyelven buzdították egymást. Saruba bújtatott talpukat a földhöz verve távolodtak.

Alfréd megdörzsölte a szemeit. Próbálta összeegyeztetni a római sereget az aszfaltos úttal, a közlekedési jelzőtáblákkal, de nem értette… ahogy azt a bigát sem, amelyen két katona állt mereven, büszkén. Lovaik patája ütemesen kopogott a flaszteren.

Hogy is érthette volna, mit keres egy tucatnyi gladiátor a légiósok mögött. Jobbára fedetlen testüket alig-alig védte valami. Apró kis nadrágjukat, ami talán a miniszoknya őse lehetett, széles bőrszíj tartotta. Karjukat könyékig, vagy vállig érő fém-, vagy bőrpáncél borította, hosszú hajuk a hátukat verdeste. Kezükben egyenes, görbe, széles, keskeny kard, de abban mind hasonlított, hogy élesek voltak! Félelmetesek!

Hirtelen egy óriási madár nézett Alfréd képébe, egészen közelről, hogy az orruk majdnem összeért. Kissé hátrakapta a fejét, és tekintetével igyekezett befogni az egész madarat. Látta, egy ember ül a hátán, kantárral irányítja, mint a lovakat szokás. A következő pillanatban érzékelte azt is, hogy a madár lábai gólyalábban végződnek, az emberé pedig ugyancsak élettelenül lóg oldalt. Akár egy bábláb. A madár-lovas társa egy dobot vert ütemesen odafenn, szédítő magasságban, harmadik társuk az egyszerű zenét szolgáltatta a madártáncoltatáshoz.

Mátyás király, és Beatrix közeledett a fekete sereg oltalmában. Ámde gyalog, amit Alfréd még álmában is furcsának vélt. A királyné díszes ruhája végigsöpörte a földet, amerre vonultak. Karját koronás párja karján nyugtatta. Köröttük, mint óriás fekete varjak, a többszáz éve híres katonák. De hogy lehetnek egyszerre, egy időben, egy helyen a római légióval? Igaz, álmomban minden lehetséges – nyugtatta meg magát. Csapong a fantázia, nem törődve térrel-idővel.

Pasztellszínű ruhákba öltözött artisták buzogányokat dobáltak, hármat-négyet egyszerre, időnként egymásnak dobták, aztán csak magukban játszottak elmélyülten. Vagy hamar ember-piramist építettek. Egy százkilós, mindössze egyetlen bő, piros bugyogóba burkolózott férfi épp Alfréd előtt tette le vastag szögekkel kivert deszka-szőnyegét. Vállaira kapott két ifjú leányzót, és meztelen talpát nem kímélve átsétált a szögeken.

Reneszánsz hölgyek és urak, díszes, bő ruhákban. Fehér zsabós úr mindkét karján egy hölgyet vezet. Úgy látszik, még álmomban is több a nő, mint a férfi – tűnődött el Alfréd. Pompás brokátruhájukon csillan a fénysugár. Elöl három édes kisgyerek, szintén korhűen öltöztetve. A kislányok földig érő szoknyája csupa-csupa fodor, hajuk bodorítva, feltűzve. A felnőtteket utánozva, a miniférfi kezét magasra emelve, mint a középkori táncoknál, vezeti a lányokat. Tündériek.

Éles sikolyok, csatakiáltások. Alfréd ereiben meghűlt a vér, amikor egy hosszúszoknyás, harcias parasztasszony felérohant, és kihegyezett botjával megcélozta a szívét. Arra sem maradt ideje, hogy menekülőre fogja, az ádáz nőszemély már nekiszegezte a dárdáját. Ijedt tekintetére diadalmas mosoly volt a válasz, a nő elfordította a fegyverét, és elmasírozott.

Lenge fátylakba öltözött lányok táncoltak, forogtak az úton. Színes keszkenőikkel játszadozott a szél, felfedve testük alig rejtett titkait. Csengő érmék csilingeltek, keleti zene hangjai szálltak, alig-ruhás hastáncos lányok tekeregtek. A legközelebbi lány karjával kört rajzolt a levegőbe, pillekönnyű fátyla megérintette Alfréd arcát. Nagyon élethű ez az álom – állapította meg magában.

Meglehetősen vegyes társaság jött, egyszerű római polgárok lehettek, ruháik nem voltak agyondíszítve, mégis kellemes látvány volt a szemnek. A nők hosszú tunikában, vállukon átvetett pallával, a férfiak tógában sétáltak. De nicsak! Egy szemüveg! Amott meg egy sportcipő! Tógához? Hmm. Kissé anakronisztikus!

Aztán máris elterelte a figyelmét néhány torzonborz alak, szedett-vedett öltözetüket állatbőrök, némi páncél, és rettentő vicsorgás alkotta. Egyikük sisakján két felfelé meredő szarv, kezében hegyes lándzsa, szőrös arcából kinevető szemei ellensúlyozták marconaságát. A másik öreg, szakállas barbár lándzsájára állati koponyákat tűzött, kissé tántorogva járt, amit gyomrának alkoholtartalma okozhatott. Időnként hangos rikkantással kiugrottak a tömegből, ijesztgetni a nézőket. Nézőket?

Alfréd most döbbent rá, hogy nem egyedül csodálja a menetet. Rengeteg ember állt mindenütt, ahogy körülnézett, látta, neki szerencséje van, hogy a padon ülhet. Közvetlen előtte sárga szalag húzódott a levegőben, talán emiatt nem álltak elé. Elolvasta a szalagon a feliratot: Savaria Történelmi Karnevál.

Tehát mégsem álom! Elaludt a padon, nem érzékelte az idő múlását, a nap hanyatlását, a sötétség eljövetelét. Mikor pedig felriadt a fegyvercsörgésre, a látvány sokkoló hatására nem észlelte a körülötte zsibongó tömeget, a felvonulók fényes, ámde füstös fáklyáinak maró illatát. És most, ahogy egy kékkaftános, csúcsos, prémszegélyes süveget viselő íjász gyönyörű fekete paripája épp az orra elé pottyantotta el a citromját, titokban önmagán mulatva felállt, és átfurakodott a tömegen. Ha iparkodik, még épp eléri a vonatját….

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

13 hozzászólás a(z) “Veres Alfréd Szombathelyen” bejegyzéshez

  1. Rémálom vagy vörös valóság?

    Ősszel Grazba igyekeztem. Gondoltam meglátogatom egy régi barátomat, Eriket. Szombathelyen lakik és évek óta nem beszélgettünk, pedig hiányzik és minek is mennék motelba egy jó beszélgetés helyett? Már tárcsáztam is.
    – Igen? Erik. – szólt bele a telefonba kedvesen.
    – Szia, Edina vagyok. Örülök, hogy még ez a számod. Ma épp megfordulok Szombathelyen és lenne egy speciális kérés-kérdésem: Holnap reggel kilenckor indul a vonatom Grazba. Baj lenne, ha esetleg nálad aludnék?
    – Szia! Dehogy. Viszont akkor mellettem kell aludnod, mert csak egy ágy van a lakásomban. – ez gyors kontra volt részéről gondoltam.
    – Ez problémát jelentett valaha is? – kérdeztem nevetve.
    – Csak kérdeztem… Hátha már igen. – nevetett – Mikor érkezel? Kimegyek eléd. – folytatta.
    – Este háromnegyed tízre ér be a vonatom. – közben közeledett felém a kalauz, ezért a jegyemet kerestem.
    – Rendben. Akkor a vasúton találkozunk. Szia!
    – Köszönöm! Szia!- mosolyogtam magamban.

    Az úton Erikkel való kapcsolatomon gondolkodtam. Ő is ír, ahogy én. Vajon mit alkotott mostanában? Mi történt vele „azóta”? Mi lesz ma? Megint lángok vagy a totális tél? Hogy nézhet ki? Kinőhette a pulcsit, amit 4 éve még tőlem kapott? Vannak barátai? Még most is annyit iszik? – Szóval teljes káosz uralkodott a fejemben. Minden egyes apró milliméter közelebb vitt a válaszhoz. Aztán azon kaptam magam, hogy egy kellemes női hang bemondta, némiképp kedvesebb módon, hogy: „Nah, tünés lefelé!”

    Ahogy leszálltam a vonatról, megpillantottam Eriket. De valahogy az volt az érzésem, hogy ő nem az, akit valaha megismertem. Szomorúnak tűnt és levertnek. Nem erre számítottam. Ennek ellenére még mindig erős dobpergést okozott a szívem környékén. Nem is köszönt, megölelt és mikor rám nézett szemében ezer tompa apró csillag ragyogott. Aztán vettünk pár üveg olcsó bort az éjjel-nappaliban és elindultunk a lakása felé.
    – Hát te milyen közel laksz az állomáshoz!- mondtam csodálkozva, miközben a kulcsot kereste.
    – Ugye? – nézett oldalra miközben az ajtót nyitotta.
    – És ez a szobor?- kérdeztem, ahogy végigsimítottam.
    – Majd mesélek róla, meg a helyről, ha érdekel. De most irány befelé, mert elég hideg van! – és ezekkel a zárószavakkal felmentünk az emeletre. A lépteink kopogtak és visszhangoztak a lépcsőházban.
    Aztán egy teljesen felületes beszélgetés vette kezdetét. Megkértem miközben már a negyedik üveg bornál tartottunk, hogy inkább mutasson verseket. (Még fel tudom talán fogni.) Láttam rajta valamifajta zavarodottságot, de mosolyogva belegyezett, miközben riadtan az ablakot figyelte, aztán a szájához emelt egy tablettát és lenyelte. Teljesen letört látvány és elég nyomasztó volt a lakás hangulata is. Főként, hogy úgy éreztem egy zombival vagyok összezárva.
    – Lehet, hogy nem tartozik rám, de tulajdonképpen mi a bajod? – gondoltam megkérdezem mi az ábra valójában. Legyen már valami lelki vonulata a találkozásnak.
    – Minden éjjel hallom és átélem. A rettegés mögött fények. Tankok dübörögnek…”Davaj, davaj!” Félek… „Te vagy az? Ments meg!” Hiába kapálózok, elmémben furcsa álmok. A lépcsőház vörös (Ahogy a fegyverek durrannak). „Karcsikám, kisfiam” – egy egyre elcsukó hang… „Hallasz még?” A hangokból következik a rettegés… „Vizet, vizet!”- Mielőtt éber- álmomban zilálok. „Szememből könny pereg, de van olyan, aki érti ezt?” Az özvegyek sóhaja. Elmém kopott, minden test vér-kőre dobott. De ez élmény valódi és könnyekbe burkolózott halott. – majd egy újabb pirulát küldött le a torkán egy pohár fehérborral. Csak ült és nézett maga elé.
    – Kijössz cigizni? … HÉ, ERIK! KIJÖSSZ CIGIZNI? – kérdeztem tőle újra, de nem válaszolt. Úgy látszik ezzel a pár mondattal tüntetőlegesen lezárta a beszélgetést. Szóval kimentem az erkélyre és rágyújtottam. Nem igazán tudtam mire vélni a választ, de a faggatózás nem az én asztalon. Mire visszaértem ő már az ágyon szuszogott. Mivel megütött a bor és úgy tűnt, alighanem társaság nélkül maradtam, bebújtam mellé, átöleltem és az utcalámpák tompa fényénél lassan álomba merültem.
    Négy óra lehetett, amikor zajra ébredtem. Szörnyű zörej és puffanás rengette meg a teret. Földrengés?- futott végig az agyamon.
    Az ablakok úgy tűnt rezegtek. Több megrepedt és egy kitört. Erik a sarokba kucorodott és a fülét fogta. Keservesen sírt és nyöszörgött. Pár apró vércsepp gyöngyözött mellette a parkettán. Én a rémülettől nem mertem hozzá közel menni. Egyáltalán az ágyból kiszállni sem. Megőrült vagy mi a fene van vele? Eddig is elég furcsa volt, de most… Mi van, ha kés van nála?
    – Erik? Mi van veled? – üvöltöttel oda rémülten.
    – Ezért szoktam gyógyszerekkel aludni!- hangzott elcsukó hangon a kevésbé bíztató válasz.
    Aztán egy erőteljes puffanás… Mintha valaki az ajtót törte volna be a földszinten.
    -Szegej! Szergej! Davaj! Davaj!- üvöltötte valaki.
    – Gyertek, gyertek! Agyonlőnek! – ordította egy férfi, eközben lövések hangja teremtett teljes káoszt a fejemben.
    Majd léptek dübörögtek a lépcsőkön. Egyre közeledtek felénk. A következő pillanatban az ajtó kicsapódott és egy árnyakat láttam megjelenni a szobában. Ettől annyira megrémültem, hogy azon kaptam magam, Eriket ölelem és én is sírok. Ez csak egy rossz álom lehet… Ez csak egy rossz álom lehet…- ismételgettem. Majd újra fegyverek dördültek.
    – „Vizet! Vizet!”- hangzott később. (Már fogalmam sem volt hány óra lehetett) Apró recsegést hallottam a padlón. Erik pedig tovább sírt és velem együtt reszketett.
    – Kérem, vigyék kórházba!- szólalt meg egy férfihang.
    – Nem mentőautóval jöttünk, hanem tankokkal! – Szűrődött be a nappaliból.
    A fal mellet mellettem felemelt kézzel álló alakok tükröződtek a fehér festéken. Por és vér elegyének szaga töltötte meg a teret.
    – „Karcsikám, kisfiam…”- hallottam. És az ablakok tovább repedtek, valakit a szomszéd szobába vittek. Jelezve- nyikorgott az ajtó… – ismét koppanások.
    -„Hát ti mit tettetek velük?” –hangzott.
    – „Hát ti mit csináltatok velük Pesten?”- jött a kérdés- válasz.
    – „Mi nem bántottunk bennetek. Ti tettetek tökre Pesten és itt is. Adj, vizet kérlek!” – majd a kérésre talán egy kulacs hideg széle volt a válasz. Hallottam, ahogy víz halkan bugyog. Ekkor egy kehelyt és egy azon tekergő kígyót láttam szemem előtt és folytatódott… Ismét hangok a folyosóról, majd elhallgattak.
    Egészen így maradunk, görnyedten. Egyikünk sem mert felnézni. Mintha élő szobrok lennénk. Valami vészt éreztünk a hátunk mögött. .. Gyomban a rettegés és mellkasomon szörnyű nyomás. A szívem hevesen vert. Egyszerűen nem mertem megmozdulni. Szemem előtt nők, gyermekek. Sír mindahány a keresztek mellett.
    Már virradt mire minden kezdett elcsendesedni. Erős szívdobbanásokra ébredtem. Erik mellkasa zakatolt mellettem. És szörnyű ütést éreztem a fejemen. Halottam, ahogy a vonat keservesen felnyögött az állomáson.

    Üvegek könnyed súrlódását halottam a földön. Alig mertem kinyitni a szemem, de valahogy mégis erőt vettem magom.
    – Erik, mi volt ez az egész?- kérdeztem.
    – Micsoda? – mosolygott.
    – Hát a hangok, a puffanások, az ablakok.
    – Miről beszélsz?- nevetett és mutatott az ablakra, miközben a padlót mosta.
    – Te meg mit gúnyolódsz velem?- kérdeztem sértetten.
    – Hát arról nem én tehetek, hogy ennyire berúgtál. – vonta meg a vállát és mutatott rá az ágy mellett sorakozó üres üvegekre. – Annyira leittad magad, hogy még a vonatot is lekésted, de már megnéztem és kettőkor megy a következő.
    – És már egy óra…- néztem fel a falon békésen ketyegőre. Kipattantam az ágyból és próbáltam racionális választ keresni, miközben a ruháimat pakoltam.
    – Ideje indulnom. – megöleltem meg Eriket.
    – És ideje orvoshoz menned. – mondta gúnyosan.
    Hirtelen annyira felhúztam magam, hogy gyorsan kinyitottam az ajtó és bevágtam magam mögött. A lépcsőn lefelé szitkozódtam, és amikor kiléptem hatalmas tömeg állt a lakás előtt. Épp a Himnusz ment, amikor káromkodások közepette kicsaptam magam előtt a bejárat ajtaját. Kínos helyzet gondoltam… A táskákat levágtam a földre, gyorsan haptákban vágtam magam és énekelni kezdtem velük együtt. Mikor véget ért mindenki mély megvetéssel nézett rám. Felvettem a cuccomat és elindultam az állomás felé. „Még ilyet”, „Felháborító” – halottam a hátam mögül, de inkább vissza sem néztem, annyira szégyenkeztem.

    Már késő este volt, amikor Grazba értem. A szállodában a ruháimat pakoltak ki. Találtam egy „idegen eredetű” fehér pólót. Ahogy széthajtottam, vércseppeket pillantottam meg rajta.
    „Erik te rohadék.”- gondoltam és már tárcsáztam is.
    – Igen? Erik.
    – Erik, mi volt ez az egész? – tértem a lényegre.
    – Mi van? Ennyire hiányzom? Ugyan micsoda? Már megint miről beszélsz? – nevetett.
    – Ne gúnyolódj!- üvöltöttem rá.
    – Én soha. – felelte.
    – Találtam egy pólót, ami a tiéd és csupa vér…
    – Biztosan bor. – válaszolta.
    – Nem. Ez vér. – méregettem a ruhát. – Mi ez az egész? Mikor heverjük ki ezt?
    – Talán sohasem. – hangzott a válasz és megszakadt a vonal.

    (A novella igaz történet alapján készült. A műhöz Kövér István Forradalom és megtorlás Szombathelyen 1956- 1960 című művének beszámolói szolgáltak alapul.
    Korunk embere és jelen helyzete csupán a szerző fikciója.
    „És az örök világosság fényeskedjék nekik…”
    1956. nov. 04. Széll Kálmán (Sztálin) u. 27. mártírjainak emlékére.
    Ezúton szeretném megköszönni K. A. és K. M. szíves közlését.)

    Boros P. Szvetlána

  2. Elolvastam a novella címét, vajon ki lehet ez a Veres Alfréd, miről nevezetes? A Facebook-on találtam: Alfréd Veres. Egy fényképen fiatal apuka a gyerekkel. Hozzá fogtam olvasni a novellát, már a V. A. nem érdekelt. Elragadott a felvonulók leírása. Eddig még csak tévében láttam karneválokat. Elragadó képek voltak, csak mindig rövidek . Itt pedig nagyon klassz leírás. Örülök, hogy ide, erre a Savaria Történelmi Karneválra találtam jönni és élveztem az olvasást, mintha film pergett volna le előttem Köszönöm az élményt.

    1. Kedves majuli!
      V. A. fantázianév, részemről nem áll mögötte személy. De, ha neked így jobb… 🙂
      Nem tudom, hol laksz, de ha előbb olvasod, tán élőben is láthattad volna. Ne búsulj, jövőre is lesz, már csak 51 hetet kell várni… 🙂

      1. VÁLASZ

        – Szia Sanyi! Végre tudunk beszélgetni a Skype-on. A nejed elmondta, hogy voltál Szombathelyen a Savaria Történelmi Karneválon.
        – Igen, a fiammal együtt elmentünk. Nagyon kellemesen eltöltöttük ott a napot. Gyuri fiamat még mindig érdekli a történelem. Sokat fényképezett. Majd elküldjük neked a képeket a számítógépedre.
        – Ennek nagyon fogok örülni, mert olvastam Eliza Beth novelláját a karneválról. Elragadott a felvonulók leírása. Eddig még csak tévében láttam karneválokat. Elragadó képek voltak, csak mindig rövidek . Itt pedig nagyon klassz leírás. Örülök, hogy ide, erre a Savaria Történelmi Karneválra találtam jönni és élveztem az olvasást, mintha film pergett volna le előttem. Engemet is érdekel nagyon a történelem, különösen a magyarság múltja. Hiszen én nem jártam magyar nyelvű iskolába. A magyar írást is önálóan tanultam meg.
        – És miért nem mentél el magad a karneválra?
        – Egyedül vagyok, a férjem végleg itt hagyott, súlyos betegsége elvitte.. Elárulom neked, hogy az otthonhoz vagyok kötve, mozgáskorlátozott vagyok az agyi katasztrófa után. Hiába túl vagyok a hetvenen, ha a körülményeim mások lennének, biztosan igyekeznék most is világot látni, úgy mint régebben a tanítványaimmal együtt.
        – Igazad van! És hány kilométerre van tőletek Szombathely?
        – Ha jól tudom 400.

      2. Köszönöm, megértettem 🙂
        Ebben az esetben ajánlom a http://rabszolgavasar.eliza-beth.hu oldalt, ahol a karnevál számomra kedvenc műsorszámáról találsz rengeteg képet, filmet. Minden évben megnézem mindhárom napon az előadást, és sosem unom, mert hiába ugyanaz, ha a közönség más… a licitek pedig valódiak, emiatt sosem lehet két egyforma rabszolgavásár.
        Remélem, tetszeni fog az is!

  3. Kedves Eliza Beth!
    Miért pont ezt választottam? Mert Szombathelyen születtem, ott töltöttem gyerekkoromat, és jó néhány karneválon részt vettem. Ráadásul tíz nap múlva, megint kezdődik a Savaria Karnevál.
    Tisztelettel: Bojtor Iván

  4. A MÁSIK VERZIÓ

    – Elolvastad?
    – El.
    – És?
    – Mit és?
    – Neked nem gyanús valami?
    – Miért lenne? Elaludtál a padon és mire felébredtél bent találtad magad a forgatag közepén.
    – Te ezt elhiszed?
    – Miért ne hinném?
    – Mert nem így történt. Illetve csak részben. Azt is mondhatnám, hogy ez a hivatalos verzió.
    – Miért? Van másik is?
    – Naná, hogy van. Elmeséljem?
    – Ugye, nem valami időutazással vagy időtöréssel akarsz etetni, mert erre most nincs időm. Már így is késésben vagyok.
    – Jó! Akkor hagyjuk!
    – Most mi van? Mért vágsz ilyen képet? Megsértődtél?
    – Azt hittem, legalább te meghallgatsz.
    – Na, jól van. Hallgatlak. Mondjad! Van rá három perced.
    – Három perc? Az kevés. Na, mindegy. Akkor röviden: a sör igaz, a meleg igaz, a pad igaz. Az viszont nem igaz, hogy mikor felébredtem először a katonákat láttam meg. Mikor felriadtam már szürkület volt. Első gondolatom az volt, hogy lekéstem a vonatot. Az órámra néztem, de hibába erőltettem a szemem, nem láttam rajta a számokat. Azt hittem napszúrást kaptam. Aztán távoli kiáltozást hallottam, meg valami furcsa csattogást. Egy öregember futott felém tógában, – vagy mit tudom én miben? –, annak a szandálja csattogott a kövön, mert…
    – A saruja.
    – Mi van?
    – Gondolom római öltözetben volt. Tóga volt rajta meg saru.
    – Ja! Persze. Persze, hogy saru. De ne szólj közbe, mert teljesen összezavarsz. Hol tartottam?
    – Ott, hogy az öreg futott feléd, és csattogott a saruja.
    – Ja, igen. Futott felém és csattogott a saruja, de nem az aszfalton, hanem a köveken, mert addigra az utca teljesen megváltozott. Mikor meglátott, odarohant hozzám és egy serleget nyomott a kezembe. Mondott is valamit, de abból egy szót sem értettem. Aztán meg lökdösni kezdett, mintha azt akarta volna elérni, hogy induljak már el valamerre. Akkor láttam meg a katonákat azok is futottak, nagy csörömpölést csapva a kacatjaikkal. Az öreg neki iramodott és befordult egy mellékutcába. Én csak ültem ott kábán és a serlegre meredtem. Egy nagy vörös kő dudorodott az oldalán. Jó nehéz volt. Benne meg egy láncot láttam, melyen egy kereszt függött. Lassan felfogtam, hogy a katonák az öreget üldözték, aki meg a kezembe nyomta a serleget. Úristen! Lehet, hogy lopta valahol? Most meg majd engem kapnak el vele. A gondolattól felocsúdva gyorsan a pad melletti szemetesbe dobtam a kelyhet. Azt így utólag furcsának tartom, hogy az utca ugyan megváltozott, de a pad és a szemetes az nem. Mikor a katonák odaértek…
    – Na, jól van. Nekem erre nincs időm. Majd egyszer meghallgatom a végét is.

    Azt hiszem leírtam mindent, ha nem is szó szerint. Arra biztosan emlékszem, hogy Alfréd a vörös drágakő kidudorodására valami más kifejezést használt, de hogy mit az most nem jut az eszembe. Azóta nem találkoztunk. Hívtam néhányszor telefonon, de nem vette fel, mindig csak az üzenetrögzítője jelentkezett, később már az sem.
    Néhány hét múlva, egy közös ismerősünktől, aki évekig Alfréd munkatársa volt, megtudtam, hogy otthagyta a munkahelyét. Állítólag viharos körülmények között távozott, búcsúzóul volt főnöke fejére húzott egy vízzel teli felmosó vödröt.
    Majd az a hír járta, hogy elköltözött, eladta régi lakását és vett egy házat valahol vidéken. Hónapok teltek el mire újra hallottam felőle.
    A lottózóban összefutottam egyik régi kollégámmal. Míg a szelvényeket töltögettük, megosztottuk egymással a híreket. Eléggé kínos módon másról sem szólt a beszélgetés, mint arról, hogy közös ismerőseink közül ki, mikor, milyen betegségben halt meg. Társalgásunk egyre lehangolóbbá vált. Ezt kollégám is észrevehette, és talán, hogy témát váltsunk, vigyorogva megkérdezte:
    – Alfrédot hallottad?
    Én, aki még mindig beszélgetésünk első részének depressziós hatása alatt voltam, döbbenten visszakérdeztem:
    – Ő is meghalt?
    – Jaj! Dehogy – nevette el magát. – Nem hallottad? Csodálkozom, mert ti régen összejártatok. De hát, így van ez, ha valaki nagy pénzhez jut.
    Arcom elárulhatta döbbenetemet, mert így folytatta:
    – Hát tényleg nem hallottad? Azt rebesgetik, valami örökséghez jutott. Én ezt azért nem hiszem. Ismertem a családját. Sosem álltak valami fényesen. De hát, ki tudja?
    Teltek a hetek. El is feledkeztem Alfrédról. Egy reggel azonban, mikor az egyik aukciós ház rég lejárt árverési katalógusát lapozgattam, – úgysem volt ebben, semmi érdekes! –, az egyik tárgy ismertetőjében megakadt a szemem három betűn: CCS.
    Még aznap, egy jól bevált trükkel kiderítettem Alfréd új telefonszámát, és felhívtam.

    – Tartozol egy történet végével!
    – Mivel?
    – A szombathelyi meséd végével.
    – Szombathelyi mese? Miről beszélsz?
    – Miről, Miről? Arról, amit a Savária karnevál után elkezdtél mesélni, csak nem volt időm végig hallgatni.
    – Ja! Azt mondod, amikor elaludtam a napon?
    – Azt, hát. Persze, hogy azt.
    – Hát? Mit mondjak? Elaludtam egy padon. Fejbe vágott a sör, meg a meleg, és lekéstem a vonatomat. Ennyi! Szerintem, nincs ebben semmi érdekes.
    – Te Alfréd! Akkor azt mondtad, hogy ez a hivatalos verzió, de van egy másik is.
    – Én? Ilyet mondtam volna?
    – Igen! Ilyet!
    – Én nem emlékszem. Lehet, hogy csak úgy mondtam.
    – Figyelj! Ismerlek. Te nem szoktál semmit csak „úgy” mondani.
    – Biztos a napszúrás miatt mondtam. Tudod? Utána napokig fájt a fejem.
    – Egy frászt! Beszéltél valami aranykehelyről, meg egy ezüstkeresztről? Erről sem jut eszedbe semmi?
    – Nem. Semmi.
    – Nekem viszont, igen!
    – Tényleg? És micsoda?
    – Micsoda? Egy aukció! Amin valaki százhúszezer eurót kapott, egy 3. századi aranyserlegért, melynek az oldalából egy jókora rubint állt ki.
    – Nem tudom, hogy miről beszélsz.
    – Nem? És a holnaputániról tudsz? Egy 3. századi ezüstkeresztet fognak elárverezni.
    – Mi közöm nekem ehhez?
    – Csak annyi, hogy te, beszéltél nekem egy aranyserlegről meg egy ezüstkeresztről, még a karnevál után
    – Lehet, hogy félreértettél valamit.
    – Nem. Nem értettelek félre, csak akkor még, nem hittem el.
    – De félreértettél.
    – Másokat, etethetsz az örökség mesével, engem nem. A betűkből rájöttem, hogy honnan vannak azok a tárgyak.
    – Te teljesen megmeghibbantál. Leteszem.
    – Én tudom mit jelent a CCS rövidítés! Azt, hogy…
    Mire végig mondhattam volna, hogy Colonia Claudia Savaria, megszakadt a vonal.

  5. Így kell hát bemutatni, láttatni, egy érdekes, lebilincselő eseményt, gondolat ébresztő, érdekes, lebilincselő novellában!
    Elnyerte a tetszésemet!

    1. Maggoth szerint számítógép-agyam van, mert kiszúrok minden logikai hibát…. Egyszer át is nézette velem egy pályázati anyagát….
      A saját Anyatanyámban meg az utolsó pillanatban láttam meg valamit, már a korrektortól jött vissza ellenőrzésre….

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!