– Fodrász, bejárónő, bébiszitter… – dünnyögte Mira, ahogy az álláshirdetéseket böngészte. A fenébe is, hát miért nem keres valaki szép szőke cicababát, kizárólag reprezentációs célra? Abban ő a legjobb, ezt tudta magáról. Ő a legszebb, legszőkébb, legkékebb szemű, a legkarcsúbb, a legdögösebb, a legformásabb mellekkel, a legszebb műkörmökkel… mindenben a leg! Csak munkát nem talál. No, akkor nézzük ezt a bébiszittert! – döntötte el gyorsan. Igaz, rég volt, de gondozott ő három bébit is. Bár az első mindössze egy hétig bírta az ő gondoskodását, aztán muszáj volt a legnagyobb titokban elásni a kert hátsó zugában. De ezt nem tudja senki…
A második majdnem négy hónapig élt. Közben Mira megtanult pelenkázni, cumiztatni, elaltatni, ha álmosan sírt, néha sétáltatta is. Az volt a baj, hogy beleejtette a medencébe. De legalább nem éhen halt.
Anikót már profi módon dédelgette. Szakavatottan etette, itatta, tette tisztába, előfordult, hogy esti mesét mondott neki. Két álló évig tartott a gondtalan boldogság…
Az emlék hatására könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan letörölte. Nem szabad sírni, táskás lesz a szeme! Felemelte a telefont, hívta a megadott számot.
– Biztos, hogy boldogulni fog? – kérdezte Betty, az anyuka. Öthónapos kislányát nem szívesen hagyta másokra, eddig nem is volt erre példa, de muszáj volt visszatérnie a régi életébe. Hiányzik a fizetése a házi kasszából. Férjével együtt döntötték el, hogy Laura bölcsibe megy, ő pedig vissza a munkahelyére. Szerencsére az irodában fél ötkor végzett, így néha esti programokat is beiktathattak. Ma színházba mennek, de tudta, nem az előadásra fog figyelni, gondolatai otthon lesznek a bébiszitterre hagyott kislánynál. Nem nagy bizodalma volt a szőkeségben.
– Persze! – felelte magabiztosan Mira, az alvó lánykára pillantva. – Nem lesz semmi gond, ne aggódjon! – vette fel a legelbűvölőbb mosolyát. – Anikóval is elboldogultam, a kicsi Laura sem foghat ki rajtam. – Erővel elhessegette az egyetlen szál virággal árválkodó, apró sírhant, Anikó végső nyughelyének képét.
Betty már a kertben hallotta Laura kétségbeesett üvöltését. Futva tette meg az utolsó lépéseket a gyerekszobáig. Mira a kicsivel a kezében zaklatottan tipródott, meg-megrázta, megforgatta a vörös arcocskájú, csupakönny gyermeket. Amint meglátta Bettyt az ajtóban, idegesen rákiáltott:
– Hol a fenében van az a rohadt gomb, amivel el lehet hallgattatni?
– Milyen gomb? – kapta ki a gyönyörűre manikűrözött karmok közül a kislányát Betty. – Úgy csinál, mintha életében nem fogott volna gyereket. – Közben már vetkőztette, és tisztába tette a lassan megnyugvó babát. – Mindjárt adok enni, picim, mindjárt! – duruzsolta, miközben gyorsan, biztosan járt a keze.
– Ki van rúgva! – vetette oda Mirának Erik, az apa. – Remélem, fizetést nem vár a teljesítményéért!
– Kíváncsi lennék, a kislánya hogyan élte túl a maga gondoskodását – szólt gúnyosan Betty.
– Hát… két éves volt, és kissé ütött-kopott, amikor elföldeltük a tamagocsi-temetőben.
Megdöbbentő! Ilyen is van? Hasonló anyákra és bébiszitterekre megszavaznám a legszigorúbb büntetést!
Nagyon remélem, hogy ez csak az írói fantázia szüleménye, és nem koppintják le az ötletemet. 😀
Én is nagyon remélem. Nagyon hatásos Eliza a fantáziád! 😀 😀
– És képzeljétek, a gyerek csak bömbölt és bömbölt, és ki sem lehetett kapcsolni… Szörnyű volt!
Bár az udvarias, mindennapos használatra kifejlesztett műmosolyomat már az épületbe belépve feltettem, nem sok hiányzott ahhoz, hogy levessem és egy nem túl kedves megszólalással indítsam a reggelt, amit az imigyen elcsipogott mondat tulajdonosának címeztem volna.
Mira.
Nem hosszú szó, csak négy betű – ami pontosan négy hete keserítette meg a mindennapjaimat.
Mikor a főnököm rábólintott, hogy felvehetek magam mellé valakit az egyszerű, mindennapos adminisztráció elvégzésére, nagyon örültem a döntésének: korábbi feladatköröm olyannyira kibővült, hogy csak komoly mennyiségű túlóra árán maradt időm az efféle apró, időigényes rutinmunkák elvégzésére. A túlóra pedig olyasvalami, amit sem a cég, sem a dolgozó nem szeret, s ha egy részmunkaidős kolleginával megoldható a probléma, miért ne vegyünk fel valakit?
Az engedély kézhezvétele után azonnal keresni kezdtem a megfelelő jelöltet, s már hívtam volna fel az interjúk második köre után kiválasztott hölgyet, mikor főnököm hatalmas lendülettel nyitott be az irodába, és olyan szélesen vigyorgott, mintha megütötte volna a főnyereményt.
– Livia, találtam neked remek titkárnő – közölte kissé tört magyarsággal, amit az elmúlt két évben már megszoktam tőle – öcsém vette fel bébiszitter, de most megint munkát keres.
– Köszönöm, Alekszej – próbáltam hárítani a gyanúsnak tűnő ajánlatot – de már kiválasztottam a jelöltek közül a megfelelőt.
– Nem, nem, Mira pont jó lesz neked! – jelentette ki továbbra is vigyorogva – délután jön, hoz papírjai.
Lelkesedését látva tudtam, hogy kénytelen leszek felvenni a nevezett hölgyet – bár nem igazán értettem a széles mosoly mögötti motivációt… Egészen addig, míg két órával később meg nem pillantottam leendő asszisztensemet.
– Ó… Szia, biztos te vagy Livia… Alekszej küldött ide be, azt mondta, te kéred a nevem, meg a lakcímem, meg ilyesmit – csivitelte cérnahangon egy tizenöt centis tűsarkakon imbolygó, túlszoláriumozott szőkeség, azzal a tipikus tekintettel, amit bizonyos internetes körök csak a „nőstény butaszaurusz” jellemző nézésének titulálnak.
– Igen, nekem lesz szükségem az adataidra – bólintottam, s a kis tárgyalóasztalon fekvő papír és toll felé mutattam – azt a két oldalt töltsd ki kérlek… Addig nekem el kell intéznem valamit – villantottam egy kis mosolyt a mellbőségénél szemmel láthatóan kisebb IQ-val rendelkező hölgyre, s rögtön főnököm irodájába siettem, gondosan becsukva magam mögött az ajtót.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – kezdtem azonnal, amint Alekszej letette a telefont, és rám figyelt – Nekem értelmes, használható asszisztensre van szükségem, aki képes két nyelven intézni az ügyeket…
– Mira is használható, és remekül tud francia – vigyorodott el főnököm, amit én csak egy fáradt sóhajjal tudtam kommentálni.
– Nem lenne egyszerűbb, ha alibi-állás nélkül lenne a szeretőd?
Alekszej megcsóválta a fejét.
– Nem akarom hosszú idő… Egy-két hónap…. Megy mielőtt vége próbaidő…
Lehunytam a szemem.
– Akármit mondok, felveszed, igaz?
– Két hónap. Addig kapsz túlórákért több bónusz – vigyorgott főnököm, miközben igyekezett még kényelmesebben elhelyezkedni a fekete bőr forgószékben – utána veszel fel aki akarsz.
– Mintha csak pénz kérdése lenne – sóhajtottam, de tudtam hogy vesztett meccset játszom, így sarkon fordultam, és visszamentem az irodámba a szóban forgó hölgyhöz.
– Sikerült kitölteni? – kérdeztem kedves mosollyal, látván, hogy Mira nagyon elgondolkodva rágja a toll végét.
– Hát… Igen. – bólintott rá meglehetősen bizonytalanul, majd átadta a papírt.
Miután úgy véltem, egy ennyire egyszerű adatsort talán még ő is képes megadni, rögtön nekiláttam a szerződés megírásának – ám az egyes pontok rendszerbe vitelekor igencsak fennakadtak a szemeim, s nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek.
– Mira – néztem fel a félmeztelen ablakmosó fiúkkal szemező szőkeségre – biztos vagy benne, hogy édesanyád leánykori neve Nagy Balázsné?
– Hát… Izé… Bocsi, ezeket mindig összekeverem – nevetgélt, egy fürtjét az ujja körül tekergetve – ha ez nem jó, próbáld meg a Kellesi Juditot.
– Az már jobb – bólintottam, majd a biztonság kedvéért inkább elkértem a szükséges adatokat tartalmazó kártyákat, mert a TAJ-szám TAG-számra való javítása nem ígért semmi jót a további adatok megbízhatóságára nézve.
Legnagyobb csodálkozásomra úgy negyed óra múlva sikerült a szerződést a megfelelő helyen aláírnia – de azóta is ez volt a legkomolyabb feladat, amit elintézett a cégnél. Nem mintha rá mertem volna bízni bármit is – az időrendi sorrendben levő számlák közé képtelen volt beilleszteni azt a néhányat, amit a féléves elszámoláskor pluszban küldtek nekünk – így napjait a körömreszelés, az internetezés és a pletykálkodás tette ki… Valamint elég gyakran vitt be a főnöknek kávét, ami adagonként legalább 20 percig tartott.
Roppantul örültem, hogy Alekszej fél éve hangszigeteltette az irodáját.
Már csak négy hét – mantráztam magamban, miközben besétáltam az előtéri nagy irodába, és valami roppant egyszerű feladattal lefoglaltam a szőkeséget, hogy a többiek tudjanak dolgozni.
Már csak négy betű – mosolyodtam el, mikor megnyitottam a laptopomon az általam írt mini alkalmazást, ami a nagy betűkkel kiírt MIRA szóból a négy hétből eltelő idő alapján hangyákkal megeteti a „felesleges” részt.
A kis hangya elindult.
Szinte olyan, mint egy tamagocsi.
De ő szegény csak egy hónapig fog élni…
Mira (Betty, az anyuka szemszögéből)
Van egy gyönyörű öt hónapos kislányom Laura, aki a kék szemeit és pisze orrát az apjától, Eriktől örökölte, viszont a barna hajacskáját tőlem, mely még oly puha, bársonyos, mint reggeli harmat után a fű. Az első gyermekem, úgy hogy nagyon féltem másoktól, de sajnos egyszer nekem is vissza kell mennem dolgozni, és lassan saját magammal is el kéne kezdenem foglalkozni, mert ugye, akinek gyermeke van annak mindig az első a csöppsége, így nekem Laura az, aki az elmúlt félévben az első volt.
A férjem segít abban, hogy a gyermekem biztos kezek között lehessen, úgyhogy segít bölcsödét találni, olyat, ami mind hármunknak (Laurát is beleértve) megfelel, de sajnos egy hét múlva vissza kell mennem dolgozni, így bébiszittert kell találnom. Tudom nem mindig lesz alkalmam a kis Laurára főleg, hogy jövőhétvégén, még színházjegyem is van, amit a legjobb barátnőm szánt nekem és a drága Eriknek, hogy végre kettesben is lehessünk annyi idő után. Csak, hogy mi lesz Laurával? A szüleim már fáradtak egy öt hónapos picihez, Erik szülei meg épp a wellness jegyüket használják el valahol egy mediterrán vidéken, azt hiszem, Kréta szigetén vannak, a testvéreink meg úgy szint dolgoznak, ilyen időtájba.
Egy lehetőség maradt, amit Erik kezdetektől ajánlott, keressünk bébicsőszt hirdetésen, szerencsére az egyik ismerőse az egyik újságnál dolgozik, és el tudja nekünk intézni, hogy hamar a lapba kerüljön a kis hirdetmény:
„Sürgősen kéne, egy tapasztalt bébiszitter, aki türelmesen, és anyai gondoskodással bánna az öthónapos gyermekemmel.”- a szakmai részét a férjem egészíti ki, nekem ez az egy mondat volt fontos, hogy tudjam csak is ennek a mondatnak, kritériumnak megfelelő ember fog jelentkezni.
Jött is egy telefonhívás, a hirdetés megjelenése után három nappal: elég határozott női hanggal társalogtam, úgy látszik, már nyugodt lélekkel bízom másra a gyermekem, és Eriknek is igaza lesz a hirdetések pozitív oldalával kapcsolatban, ebből baj nem lesz.
A színház napja, nagy meglepetés ért, mikor megjelent előttem a bébiszitter egy szőke; kékszemű; mellét nem szégyellve: nagy kivágású, szűk toppot viselt; nagy, élénkpiros macskakörmökkel. Modell jellegű nő, aki számomra inkább titkárnőnek vagy plázacicának illett volna be, mint gyermekre vigyázó, gondoskodó anyai ösztönökkel ellátott, felelősség teljes nő. No, de én mindig előítéletes voltam, bánom is ezt a rossz tulajdonságom, aggódva is néztem a férjemre, de Erik komoly arccal „nemet” bólintott, ne, hogy kételyeim legyenek a bébiszitterrel kapcsolatban, nyugodjak meg.
Azért anyai ösztöneim is vannak és faggatni kezdtem a nőt: „Biztos, hogy boldogulni fog?”- Ő a „nő” erre maga biztosan felelt: „Persze! Anikóval is elboldogultam, a kicsi Laura se foghat ki rajtam.” – valamiért akkor se hagyott nyugodni ez a tökéletesen címlapra illő nőszemély, de felsóhajtottam, mikor megmutattam neki Laurát, mert a kislányom már mélyen aludt, és csak a csöppnyi szuszogásait hallottam. Hát így már nyugodt szívvel rábízom erre a nőre, de azért még bizakodón Erikre néztem, aki csak annyit, suttogott, hogy nyugodjak meg.
Már készen állok a színházra bár tudom, hogy nem lesz könnyű nem Laurára gondolni az előadás alatt, akkor ennek most mi értelme? Most még visszamehetek a lányomhoz és itthon maradhatok, de Erik csak unszol, és csöppnyi aggódás sincs a szemében, azt hiszem velem ellentétben, már épp a kertben járunk, magunk mögött, hagyva a jól informált „modell nőt”, és az alvó kislányunkat, mikor meghallom a legfájdalmasabb sírást a kertben – Na, Ne !!!
Bocsánatkérően nézek a férjemre, de már ő is ijedt arccal néz rám beszaladunk a házba, felrohanunk a lépcsőn egyenesen a kislányunk ágyához, ami mellett ez a Macskakarmos Nő áll és a kicsiny lányomat rángatja, és forgatja, nem épp gyerek centrikus mozdulatokkal. Az első gondolatom- „kikapom a kezéből a lányom”- amit rögtön meg is tettem, majd magamhoz öleltem a kicsit, a második- „ez egy zakkant, őrült egy.. egy.. olyan ember, akire nincs is szó semmilyen szótárban, nyelvkönyvben vagy csak egy műben.”- azaz igazság, hogy itt az események teljesen összekuszálódtak a fejemben. Az utolsó emlékem, hogy sírok összeborulva a gyermekemmel és a férjem vígasztal engem.
A férjem mindent elmesélt a rendőröknek és a nőt elvitték láncra verve ki a házunkból, akiről kiderült, hogy elég szürke múlttal rendelkezik, vagy inkább fekete, mint az árnyék a sötétben. A férjem azt mondta jobb is, ha néhány dologra már nem emlékszem (ugyanis kaptam egy enyhe sokkot) nincs is rá szükségem, viszont ezek után soha többet nem bízzuk Laurát idegen kézre, és már lassan, úgy is megtaláljuk a megfelelő bölcsödét, csak időkérdése. Viszont másnak is csak tanácsolni tudom, hogy sose bízza látatlankézre a gyermekét, akármennyire is meggyőző az érve, hisz sose lehet tudni, mikor tűnik fel újra egy ehhez hasonló „bébiszitter” sötét múlttal, vagy olyan tulajdonsággal, ami nem gyermek mellé illő, ne akarják tudni milyen az… gyanútlan az a biztos, az elhitetés nagy mesterei az efféle bűnözők, és gyilkosok.
Félév múlva:
Utóközlés: Sajnos ez a bébiszitter ügy megpecsételi jó pár évünket, hisz bíróságra kell, járnunk és csak is, azért harcolunk, hogy ez a nő életfogytiglant kapjon.
Két évvel később: Úgy látszik, megnyerjük a pert, de már több gyanúsított, meg pereskedő is megjelent a színen.
Ui.: Laura egy gyönyörű barna, göndör fürtökkel megáldott; okos, értelmes kislány és sikerült egy fantasztikus bölcsödébe járatnunk Erikkel, olyanba, amilyet még álmomba se tudtam elképzelni.
Még egy év elteltével: Teljes siker!!! Megnyertük a pert!- remélem, többet erről már nem írok, és nem beszélek.
Ui.: Laura idén megy óvodába, büszkék vagyunk a férjemmel, meg az egész családdal, hogy milyen bámulatos a fejlődése a lányunknak.