Olyan érzésem volt, hogy józanul tévedtem egy részegekkel teli kocsmába. Igaz, egymással beszélgettek a szereplők, de csak ritkán szóltak egymáshoz. Nagyrészt mindegyik a saját gondolataival volt elfoglalva. Időnként eljutottak a fülükig a másik szavai, talán reagáltak is rá, aztán vissza önmagukhoz.

Ez a darab nem csak Márton partjelzőről szól. Szól rajta keresztül a régi világról, melyben élni kellett, úgy, ahogy lehetett. Vagy nem kellett úgy, de ő azt választotta. Megbánást nem mutatott oly sok idő és feljelentés után sem, csak a „megbízástól” akart végre megszabadulni.

Szól még a kisember reménytelenségéről, állandó küzdelméről, helyezkedni igyekvéséről a változó politikai viszonyokban.

Szól a családról, amit feladott a hitetlensége miatt, mert még a feleségében is képtelen volt megbízni, szól az elvesztett barátokról, a meg nem élt örömökről. A magányról, ahova eljutott vénségére. Mert mi maradt neki az emlékein kívül? A Nagy Világatlasz, hogy ha már nem teszi ki a lábát jóformán a kerületből sem, legalább ábrándozhasson az utazásról; meg a fröccsök.

Jordán Tamáshoz korban tökételesen passzol Márton partjelző megfáradt, megöregedett karaktere. Az emlékek, amik előtörnek, nem hagynak nyugtot, újra és újra meg kell élni őket. A lepkegyűjtés fortélyait, melyekre apja tanította, az ügynökösködést, melyre az akkori hatalom késztette, az együttélés örömeit és buktatóit, melynek végén az asszony fogta a bőröndjét… Márton meg a nagykést.

Miholka (Szerémi Zoltán), a kocsmabarát, akivel néhány fröccs erejéig megváltják a világot. Miholka szórakozásból temetésekre jár, talán így készül lélekben a sajátjára. Legnagyobb gondja, hogy milyen arckifejezéssel hal majd meg, egyszerre mosolyogtató és elgondolkodtató.

Denise (Bálint Éva), a feleség, a hajdani nagy szerelem, mindig csinos, takaros. Mint egy álom, amivé vált a harmincvalahány év alatt, mióta „elköltözött”.

Gejzlinger (Trokán Péter) igazi úr. Harag nélkül nyújt kezet gyerekkori barátjának, aki nem igazán tud ezzel mit kezdeni. Bár mellékszereplő, számomra a legszimpatikusabb figura a darabban. Pedig úgy váltogatja a nevét, mint más az alsóneműjét (ahogy a szólás mondja). Nem ragaszkodik saját identitásához, meghalni mégis hazajön.

Horváth Ákos dőzsölhet az epizódszerepekben. Megmutathatta magát tériszonyos rendőrként (annyira hihető karakter, pont az ilyenekből faragták a rendőrvicceket), szocialista apamodellként (mint lakatos édesapám annakidején, munkáskabátban, svájcisapkában), imádkozott latinul csuhában, hatalma teljes tudatában (nagyképűen) receptet írt és hányavetin italrendelést. Teljesen hihető, hiteles mindegyik szerepben.

A darab rendezője Valló Péter, aki évről évre visszajár Szombathelyre. (George Bernard Shaw: Sosem lehet tudni, Mihail Ugarov: Oblom-off, Roberto Cossa: A Dédi stb.)

U.i.:

Sajnálom, hogy ez a darab is a mai modern (trágár) nyelven íródott. Tudom, tudom, ez az én vesszőparipám, de biztos, hogy el lehetne mondani ugyanazt az érzést kevésbé alpári szavakkal. Kulturáltan a kultúra fellegvárában.  Vagy az már túl nagy kihívás lenne?

Fotó: Mészáros Zsolt (a színház honlapjáról)