Brandon Tucker dühöngve vágtatott be az irodájába. Azonnal magához hívatta kicsi, de sikeres informatikai cégének alkalmazottait. Türelmetlenül toporzékolt, míg kollégái helyet foglaltak a tanácskozóasztal mellett. Végignézett rajtuk, de egyiken sem látta idegeskedés jeleit. Feszülten, de kíváncsian figyelve várták, hogy megszólaljon. A feszültségüket megértette, mert soha nem rendelte be őket szombaton ilyen kora hajnalban, főleg nem ilyen hangnemben, mint ma. A kíváncsiság viszont… Ötük közül legalább egynek tudnia kell, mit akar mondani. Egyikük elárulta őt, kiadta legféltettebb titkukat a konkurenciának. Bármelyik az, jól leplezi. Indulatosan az asztalra vágott, és minden köntörfalazás nélkül a lényegre tért.

– Tudni akarom, hogy kerültek a vadonatúj mikrochipünk legfrissebb tervei Will Candor kezébe! Hogyan történhetett meg, hogy egy műszaki adat, amit éppen csak tegnap este nyilvánítottunk késznek, mára a legnagyobb versenytársunk birtokában van, és levédetni készül?

– Micsoda? – húzta fel a szemöldökét Justin.

– Honnan tudod? – kérdezte Alex.

– Nem mindegy? – csattant fel Brandon. – Ez a legfontosabb? Tudom, és kész.

– Bocs, csak annyira megdöbbentem…

– Én is megdöbbentem, amikor Cole felhívott. Még szerencse, hogy az ő kezén megy keresztül a szabadalmi kérelem.

– Cole White?

– Igen. Régi barátok vagyunk és a minap jeleztem neki, hogy várható tőlünk egy új chip. Meglepte, hogy Candor egy hasonlót adott be, és előbb, mint mi. De nem hasonlót, hanem a miénket! – dörrent az ökle újra az asztalon.

– Csak nem minket gyanúsítasz, Brandon? – sóhajtott Lilian Hadley, a társaság egyetlen nőtagja. Kissé rekedtes, érzéki hangja, ami máskor elbűvölte, most kifejezetten zavarta Tuckert. – Egyikünk sem tenne ilyet.

– Nem gyanúsítok személy szerint senkit, egyelőre – nézett rá a férfi. – Csak sorolom a tényeket. Hatan vagyunk a cégnél – pillantott körbe. – Hatan dolgoztunk a terven. Este nyolckor végeztünk, és összekészítettük benyújtásra a mappát. Éjfél után két perccel pedig beérkezett a MI TERVÜNK a szabadalmi hivatalba. Will Candor neve alatt! Cole korán kelt, és a magánlevelezése után benézett a hivatali postaládájába is, mert tőlünk várt kérelmet, egyébként hétfő reggel előtt nem veszi észre. És a kedvemért hétfő reggelig hivatalosan nem is vesz tudomást róla. Tehát két napunk van kideríteni, mi történt, és megtenni a megfelelő lépéseket Candor ellen. Ezek a tények. És még egy… – nézett mélyen a nő szemébe. – Te érkeztél utoljára, csak négy hónapja vagy a cégnél, és mint tudjuk, ismered Candort.

– Te most komolyan engem vádolsz? – tágult kerekre Lilian szeme.

– Nem vádollak, Lilian. Kronológiai sorrendbe rakom a történteket. Négy hónapja ennél az asztalnál könyörögtél, hogy vegyelek fel, mert szükséged van a munkára. Azóta sem tudom, miért, hiszen bárki két kézzel kapott volna utánad. A tudásod megvolt, sőt, nagyon is magas szinten állt, hát felvettelek. Ügyesen dolgoztál. Minden szempontból – mondta gúnyosan. – Azonnal elcsavartad a fejem. Bármire rá tudtál venni. Az utolsó simításoknál is mellettem voltál, és ismered a gépem jelszavát.

– Brandon! – érintette meg a karját finoman Alex. – Túl messzire mész.

– Ne szólj bele! – rázta le a barátja kezét magáról Tucker. – Mi öten tíz éve dolgozunk együtt, és soha semmi nem szivárgott ki, pedig voltak értékes fejlesztéseink. Tökéletesen megbízom bennetek.

– De bennem nem – suttogta Lilian.

– Esküdj, hogy nem te tetted!

– A szavam nem elég? – kérdezte hitetlenül a lány.

– Esküdj, Lilian!

Fájdalom csillant a nő mélybarna szemében, de lesütött pillái mögé rejtette, majd erőt vett magán és büszkén felszegte a fejét.

– Esküszöm, hogy soha nem ártottam neked, nektek – tett egy széles mozdulatot, amibe belefoglalta az összes jelenlévőt – sem tettel, sem szóval, sem gondolattal. – Légvételnyi szünet után hozzátette: – Eddig.

Hátat fordított és az ajtó felé indult.

– Hová mész? Ha nem te árultál el, maradhatsz.

Lilian csak egy pillanatra torpant meg, hátra sem nézett, úgy mondta:

– Már nem akarom ezt a munkát.

– Azt hittem, szükséged van rá.

Most végre megfordult a lány, hosszú fekete haja lebbent a mozdulatától, szemében tűz lobogott. Torka összeszorult, hangja alig volt több suttogásnál.

– De nem erre! – Csak a pillantása söpört végig az őt bámulókon. – Majd találok mást. Akármit… de tőled nem kell semmi.

– Lilian… – nyúlt Brandon az ismét sarkon forduló lány után, de Alex közéjük lépve visszatartotta.

– Hagyd, hadd menjen!

– Most megsértődött? – bámult Tucker értetlenül a bezáródó ajtóra.

– Megbántottad.

– Az ugyanaz.

– Nem érted, ugye? – nézett rá szánakozva a barátja. – Ha megsértesz valakit, az egója sérül, ha megbántod, akkor a lelke. Az egót kiengesztelheted egy kis hízelgéssel, de ha a lelket akarod megbékíteni, sok megértésre és alázatra van szükséged. Nem lesz egyszerű dolgod. Ha egyáltalán szóba áll még veled. Az az utolsó szó elég fenyegetően hangzott.

Brandon már bánta, hogy dühében megvádolta a barátnőjét. De hát bármennyire is szereti, a tények azok tények. El kell döntenie, bízik-e benne, de most nem ér rá ezen töprengeni. Káromkodott egy nagyot, elhúzta a száját és visszafordult a munkatársaihoz.

– Van valami ötletetek?

– Át kéne nézni a gépeinket, van-e valamelyiken nyoma külső behatolásnak – gondolkodott hangosan Nick. – Csak ezekről lophatták el az adatokat, tudod jól, hogy soha nem vittük haza a munkát.

Ez igaz. Régi megegyezés volt köztük, hogy inkább bent maradnak, ameddig kell, de a cég dolgai maradjanak a cégben, a vállalati gépeken. Még Brandon sem vitte haza soha a terveket, sem papíron, sem elektronikusan. Biztonságos széfben tartott minden mozdíthatót, a számítógépeket pedig háromszintű tűzfallal és erős jelszóval védték. Volt még egy mesterjelszó, amivel Brandon le tudta zárni a cég összes gépét egyszerre, és onnantól senki nem férhetett hozzá a rajtuk lévő adatokhoz.

– Nem biztos, hogy az én tudásom elegendő egy ilyen vizsgálódáshoz. Egy átlagos gépen bármit megtalálok, de ez már több annál.

– Egy jó hacker kellene – ajánlotta Justin.

– Csak az a baj, hogy nem ismerünk egyet sem, ráadásul gyorsan kellene, és megbízható. Mindössze két napunk van. Nem járható út – sajnálkozott Brandon.

– Én talán tudok valakit – szólalt meg Shawn, aki eddig jó szokásához híven csak hallgatott. – A sógorom, Bobby Russell a CIA-nál dolgozik. Nekik van mindenük, még hacherük is. Ha a CIA-nak megfelel, talán mi is megbízhatunk benne. Felhívjam Bobbyt?

– Kérlek! – bólintott Brandon.

Ráment az egész szombatjuk. Bobby reggel nyolc előtt érkezett meg egy túl fiatalnak látszó lánnyal. Geraldina néven mutatta be, mint az állam legjobb kódfejtőjét. Kicsit kételkedtek ugyan, de a nap folyamán bizonyította a tudását. A baj az, hogy nem talált semmit, egyik gépen sem. Brandonban megint kezdett felmenni a pumpa. Indulatosan járkált fel-alá az irodájában.

– Akkor hogy a fenébe csinálták? Nem mutattuk meg senkinek. De még ha megtesszük is, ilyen bonyolult tervet, pláne a pontos műszaki rajzokat nem lehet fejben kivinni.

– Biztonsági másolat? – nézett rá kérdőn a lány.

– A széfben – pillantott oldalra Tucker, aztán megcsóválta a fejét. – De az kinyithatatlan. A kódját csak én ismerem.

– Nincs kinyithatatlan széf, legfeljebb nehezen nyitható.

– Sértetlennek látszik.

– Nem dinamittal nyitjuk – húzta félmosolyra a száját Geraldina. – Az a bankrablók módszere. Megpróbálhatom? – bökött az állával a páncélszekrényre. – Bár kasszafúrásban nem vagyok túl jó.

Brandon összenézett a kollégáival, aztán csak megvonta a vállát. Geraldina odaállt a széf elé, finoman végigcirógatta, mint szűz lány a szeretőjét, ráfektette a két tenyerét, és halkan duruzsolt neki. Aztán mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét, és egyik tenyerét az ajtóra simultan hagyva lassan forgatni kezdte a gombot. Lélegzetvisszafojtva figyelték. Semmit sem hallottak, mégis sorra gyulladtak ki az ellenőrző fények. Hat és fél perc alatt megtalálta a tíz számot, és kinyílt az ajtó. Ott azonban egy meglepetés várta.

– Ez meg mi?

– Széf a széfben – felelte Brandon, a páncélszekrénybe épített kisebb, zárt rekeszre nézve. – Tizenhatjegyű kód nyitja és még akkor is kell az ujjlenyomatom.

– Ez jó! – bólogatott elismerően a lány.

– Kinyitotta ma már? – nézegette a billentyűzetet Bobby.

– Még nem. Meg sem fordult a fejemben, hogy ide betörhetett valaki.

– Akkor ne nyúljon hozzá!

Behozta a táskáját, elővette az eszközeit, majd megpróbált ujjlenyomatot venni a konzolról és minden egyes billentyűről. Csak néhány töredéket talált. Végül Brandon ujjlenyomatát is beszkennelte a laptopjába, és összehasonlította őket.

– Mind az öné – pillantott a monitorról Tuckerre. – Nem jutottunk előbbre. Nyilván kesztyűt viselt az illető, már ha tényleg belenyúltak a belső mackóba és persze, ha profi tette. Bár, ha oda bejutott, akkor csak profi lehetett. Nézzünk bele!

Brandon beütötte a kódot, odaérintette a jobb mutatóujját és kinyitotta a kazettát. A biztonsági másolatot tartalmazó külső adattároló nem volt ott. Cifrát káromkodott, és két kézzel a hajába túrt.

Bobby Russell az irodát vizslatta, bár semmi különös nem volt benne. Talán négyszer négy méter, az ajtóval szemben nyílt az ablak, balra egy íróasztal kényelmes forgószékkel, jobbra egy kisasztal két fotellal, használt poharakkal és egy üres pezsgősüveggel. Baloldalt az ablak mellett iratszekrény állt. Az ajtó és az íróasztal közti sarokba telepítették a páncélszekrényt. Tucker követte a tekintetét.

– Ha arra gondol… nem lehetne csak úgy mindenestől elvinni. Nyomásérzékelő talpon áll, dőlésérzékelővel és helymeghatározóval van ellátva. Ha megmozdítják, riaszt, ha két méterrel odébb viszik, riaszt. Az épületet megbízott biztonsági szolgálat őrzi éjjel-nappal.

– Aha – hagyta rá az ügynök. – Itt dolgoztak az este?

– Nem, itt csak ittunk egy kortyot örömünkben, hogy végre befejeztük a projektet, és elzártam a másolatot. A takarítást mára hagytam.

– Értem – felelte Bobby, és rányomta az ujját az íróasztalon heverő apró fehér szöszre. Szétmorzsolta, majd felnézett a plafonra. A mennyezeti lámpa mellett apró füstjelző szerénykedett, s ha jól mérte fel, éppen az asztal széle felett. – A füstjelző mióta van ott?

– Az? – nézett fel Brandon is. – Úgy két hónapja cserélhették. Az irodaház tulajdonosa szerint a régi már elavult és a tűzrendészet kötelezte a cserére.

– Aha – morgott egyet megint Russell, és felpattant az íróasztalra. – Megtenné, hogy odaáll a páncélszekrény elé?

Brandon megtette, Bobby pedig elővette a telefonját, bekapcsolta a kamerát és a füstjelző elé emelte. Ráirányította a széfre, majd megkérte Tuckert, hogy ütögesse a billentyűzetet. Kis idő múltán ruganyosan leugrott az asztalról, és megmutatta Brandonnak is a felvételt. Onnan fentről tökéletes rálátás nyílt a kezelőkonzolra.

– Pedig ez csak egy telefon – mutatta, hogy kinagyítva bizony látszanak a beütött karakterek. – Egy komolyabb, irányítható kamerával simán leolvashatták, ahogy begépeli a kódot. Az ujjlenyomatai meg mindenhol ott vannak – intett a poharak felé –, azt meghamisítani gyerekjáték.

– Azt akarod mondani, hogy két hónapja megfigyeltek bennünket? – kérdezte döbbenten Shawn.

– Úgy tűnik. Gondolom, dolga végeztével kiszedte a kamerát, csak nem vette észre, hogy némi festék lepergett az asztalra. Vagy nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

– Akkor már tudjuk, hogyan csinálták. Hogy ki tette, az nyilvánvaló, csupán bizonyítanunk kell – legyintett ironikusan Alex.

– Meg kell néznünk az épület biztonsági kameráinak felvételét. Valamit csak találunk rajtuk – mondta mérgesen Justin.

Az irodaépület biztonsági központjában azonban kiderült, hogy hajnalban összeomlott a rendszerük. Egy ismeretlen vírus szabadult rájuk, leállította a kamerákat és törölt minden felvételt. Jelenleg éppen helyreállítják a programot, de sajnos az összes adat elveszett.

– A rohadt életbe! – dühöngött Brandon. – Ezért fizetem azt az istentelenül magas díjat?

– Tudod, Brandon – szólalt meg Geraldina töprengve –, ha olyan istentelenül magas a díj, akkor valószínűleg a kiemelt csomagot rendelted meg. Némelyik cégnél pedig a kiemelt csomag része, hogy a biztonsági felvételeket valós időben továbbítják egy szerverre, és nem kizárólag helyben őrzik.

Pár telefon és némi türelmetlen várakozás után kiderült, hogy Geraldina tippje telitalálat, megvannak a felvételek a szerveren. Azonnal mehetnek is megnézni.

– Zseni vagy, Geraldina – kapta fel és pörgette meg a lányt Tucker.

– Tudom – mondta a lány szerényen.

Mindannyian átmentek a biztonsági szolgálat székhelyére. Hamar megtalálták a besurranót. Nem várt sokáig, percekkel Brandonék távozása után már látták a folyosón lopakodni. Valóban Will Candor volt, személyesen.

 

Brandon éjfélkor kopogott Lilian ajtaján. Hatalmas csokor vörös rózsa mögé bújt bűnbánóan, amit komoly felár ellenében kapott az ágyából kirángatott virágboltostól. Szívesen fizette volna még annak a dupláját is, ha biztos benne, hogy a lány megbocsát neki. Most jön az alázat, ahogy Alex megjósolta, és ő készen állt rá. Csak nyitná már ki ez a nő!

Lilian kisírt szemmel nyitotta résnyire az ajtót, kócos haját az ujjaival gereblyézve próbálta rendbeszedni. Siralmas állapotát meghazudtolva dacosan magasra emelte az állát, és a virágokat levegőnek nézve Brandon szemébe fúrta a tekintetét.

– Szia! – lehelte Tucker, rá nem jellemző bátortalansággal.

– Mit akarsz? – kérdezte keményen a lány, és nem mozdult.

– Bocsánatot kérek – nyújtotta előre a csokrot a férfi, de Lilian nem vette el tőle, és az ajtót sem tárta szélesebbre, mint ameddig a lánc engedte.

– Úgy gondolod, pár szál virággal megvehetsz?

– Nem, tudom, hogy nem, csak reménykedem, hogy a szerelmed erősebb a haragodnál.

– Mint a tiéd volt?

– Sajnálom, Lilian. Sajnálom, hogy nem bíztam benned. Már abban a percben megbántam, amikor elmentél, de akkor nem jöhettem utánad, sürgősen a tervvel kellett foglalkoznom. Különben is Alex azt mondta, hogy hagyjalak megnyugodni, ha nem akarok még több bajt vonzani a fejemre.

– Csak nem féltél tőlem?

– Még most is félek – vallotta be Brandon. – Beengedsz?

Lilian végre kiakasztotta a láncot, és félreállt a férfi útjából. Tucker nagyot sóhajtva lépett be. Legalább eddig eljutottam, gondolta, de rögtön ki is aludt benne a pislákoló remény.

– Te megvuduztál? – bámult a falra akasztott darts-táblára, amelyre az ő fotója volt tűzve, mellkasa közepében két nyíllal, és ezer apró lyuk bizonyította, hogy a lány szorgalmasan szórta rá az átkot. – Tényleg félnem kell tőled – simította meg Lilian arcát egy ujjal, óvatosan. – Ne haragudj rám, kedves! Nem volt jogom téged vádolni. Életemben nem voltam még annyira dühös, mint ma reggel, de akkor sem volt jogom. És tudom, hogy okom sem. Megbocsátasz?

– Még meggondolom – felelte a lány, de nem húzódott el, és a virágot is átvette. Keresett egy vázát, vizet engedett bele, és elrendezte benne a rózsákat. Körülnézett, aztán letette a vázát egy kisasztalra. Akkor végre szembefordult Brandonnal. – Sikerült elintézni?

– Igen, bár nem volt könnyű – kezdett bele Tucker, és részletesen elmesélt mindent, amit aznap tettek. – Candor alapos leckét kapott. Geraldina rászabadított egy vírust a gépére, ami azonnali kékhalált okoz a teljes rendszerén, amint bekapcsolja. Nem éppen legális módszer, de az ipari kémkedés sem az. Ő kereste magának.

– És az ellopott winchester? Amíg van példánya a terveinkből, gondot okozhat.

– Az adattároló védve volt második indítás ellen. Kétlem, hogy újra tudná használni.

– Kár, hogy egyszer is sikerült neki. – Megfogta a teáskannát, kérdőn felmutatta, és a biccentésre feltette a vizet forrni. Csészéket vett elő egy tálcára, egy doboz filteres teát, meg egy kis üveg mézet. – De hogyan akadályozod meg a második indítást?

– Tettem rá egy játéknak látszó kis programot. Egy idegesítő majmocska ugrál a képernyőn, és azt kérdezgeti, játszol velem? A „nem” gomb megnyomása elindított egy kódot, ami kikapcsoláskor tisztára törölte az adattárolót.

– Neked is tisztára törölte volna.

– Én tudom, hogy első lépésként le kell állítani – csóválta a fejét Brandon, és leült a konyhaasztalhoz. – Ő azt sem tudhatta, hogy van ilyen kód a meghajtón.

– És ha mégis az igenre kattintott?

– Akkor hozzá sem fér az adatokhoz. A játékon kívül nem működött volna semmi más, és életbe lép ugyanaz a kód.

– És ha már átmásolta a saját gépére az anyagot? Akkor nincs szüksége a winchesterre.

– Ha átmásolta, akkor vitte magával a kódot is.

– Zseniális. Szóval kék halál? – tért vissza a Candor-témához nevetve. – Ragyogó ötlet! Megérdemli a rohadék.

– Kék halál minden gépen, ami hálózatba van kötve vele. Ha van ilyen gépe, akkor nem irigylem az embereit, bár nem is sajnálom.

Lilian kitöltötte a vizet a csészékbe, választott egy gyógyteát, és elmélázott. Volt valami, amit még nem mondott el Tuckernek, mert tartott a reakciójától. Talán itt az ideje, hogy a jövőben elkerüljék a hasonló félreértéseket. Figyelte a férfit, ahogy elmélyülten kavargatja a teáját.

– Kérdezted, miért kellett munkáért könyörögnöm neked. Még mindig tudni akarod?

– Elmondod végre?

– Candornál dolgoztam cirka két évig. Rájöttem, hogy lopott terveket használ, és amikor szembesítettem ezzel, megfenyegetett. Anyagilag függtem tőle, jól kerestem nála, mert nem sajnálta a pénzt az alkalmazottaitól, és nekem fizetnem kellett anyám kórházi számláit. Nem jelenthettem fel, de megtagadtam, hogy azokkal a projektekkel foglalkozzak. Kizárólag saját terveket voltam hajlandó használni. Egy ideig tűrte, de aztán ultimátumot adott, csinálom vagy kirúg. Nem csináltam, kirúgott, és az összes helyen, ahol volt némi szava, ellehetetlenített. Nem vettek fel sehova, hiába volt magas szintű képesítésem, a számláim meg csak szaporodtak. Fennállt a veszélye, hogy anyámat kirakják a kórházból. A többit tudod.

– Volt köztetek valami? – kérdezte Brandon, és fura érzések kavarogtak a lelkében. Sosem gondolta magáról, hogy féltékeny típus, de most rá kellett döbbennie, hogy bizony az. Vagy talán csak akkor, ha számára fontos személyről van szó.

– A munkán kívül? Nem – csóválta meg a fejét Lilian. – Ő persze szerette volna, és talán az is bántotta a csőrét, hogy nem álltam be a szeretői hosszú sorába. Ki nem állhattam őt, valahogy zsigerből irtóztam tőle. Feljelented?

Brandon ivott egy kortyot és elgondolkodott. Megtehetné, minden oka és jogalapja megvan rá. De akkor az is kiderülne, hogy nem éppen a legtisztább módon szerezte vissza a saját tulajdonát. Bármennyire jogos is, megüthetné a bokáját miatta, és előfordulhat, hogy a projektjük bánná. Kár lenne kockára tenni a sikert, nagy reményeket fűztek ehhez a chiphez. Letette a csészéjét és határozottan megrázta a fejét.

– Nem. Geraldina visszavonta a nevében a szabadalmi kérelmet, tehát Cole simán törölni fogja, a mienket pedig már benyújtottuk. Szabad az utunk. Candor nyilván belenyugszik a vereségébe, mást nem nagyon tehet. De most már beszéljünk rólunk, Lilian! Megígérem, hogy soha többé nem leszek bizalmatlan veled. Megbocsátasz?

– Nem, drágám, a szavad nem elég. Esküdj!

Brandon rámeredt, aztán elnevette magát. Többek között a humoráért is szerette ezt a csodálatos lányt. Felkelt, felhúzta Liliant is, és magához szorította, de ő még ellenkezett, bár csak a látszat kedvéért.

– Esküdj, vagy megint megvuduzlak! – fenyegette meg a lány.

– Esküszöm, hogy e perctől örökké töretlen a bizalmam benned, és ha megszegem az eskümet, személyesen leszek a vudu-babád.