Tél

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

Régesrégi telek emléke dereng fel bennem… Kicsi gyermekként térdig a hóban, ami persze nem a hótakaró hibája volt. Nekem volt túl rövid a lábam, apámnak jó, ha a bokájáig ért. Szép szál, daliás ember volt, a feje búbja olyan százkilencven centire volt a lábujjától. Jó nagyot kellett hajolnia, ha egy puszit akart nyomni az orrom hegyére. Legtöbbször felkapott inkább, és feldobott a levegőbe. Én sikongatva élveztem, hogy végre nagyobb vagyok nála.

Akkor is ezt tette. Úgy emlékszem, talán hatéves lehettem, hiszen azon az őszön kezdtem el az iskolát. Akkoriban már novemberben leesett a hó, nem kellett májusig várnunk rá, mint manapság. Hideg is volt, az orrunk szépen piroslott. Apa kivitt minket, gyerekeket hógolyózni, szánkózni. Anyának nem volt kedve, azt mondta, fázik. Ma már tudom, hogy miért kerültük el folyton folyvást a Jézuskát, évek hosszú során át. Mindig pont akkor jött, amikor mi hógolyóztunk apával.

Jó kemény golyóbist gyúrtam a frissen hullt fehérségből, és apa felé hajítottam. Nagyokat nevettünk, én is kaptam pár lövedéket. Orvul, a hátamba, az öcsémtől. Komoly csatát vívtunk, de az egyik lövésem túl hosszúra sikerült, és magasra is szállt. Ekkor fedeztem fel az ereszen lógó jégcsapokat.

Az elmúlt napokban kicsit megenyhült az idő, és olvadni kezdett a tetőről a hó. Mint cseppkő a barlang rejtekén, szép lassan, észrevétlenül nőttek egyre hosszabbra, vastagabbra a vízrudacskák. Hideg volt, de a nap szikrázott odafenn, mintha sejtette volna, hogy idelenn csillogó gyermekszemek figyelik. Az átlátszó jégcsapokon tündöklött a fény, csábított engem, hogy törjem le.

Apa felemelt, így épp elértem a végét. Megmarkoltam, és lefeszítettem a tüneményt. Csupasz tenyeremet rögtön lefagyasztotta, de oda nem adtam volna senkinek, semmiért azt a csodát. Kezem melegétől olvadni kezdett, ujjaim között csepegett a víz. Átvettem a másik kezembe, és végighúztam a tenyeremet az oldalán. Szemem elé emeltem, megpróbáltam átnézni rajta. Fényeket láttam, ragyogást. Apa nevetett, letett a földre. Az öcsém persze azonnal meg akarta szerezni magának a kincsemet. Én irigyen elfordultam, és mivel már szomjas voltam nagyon, megnyaltam a jégcsap hegyét. Finomabb volt, mint a kedvenc nyalókám, pedig nem is volt málnaíze! Addig szopogattam lelkesen, amíg a nyelvem zsibbadtra fagyott. De addigra már nem sok maradt belőle.

Most már nem engedik a szülők, hogy a gyerekük lakmározzon a hóból, a jégcsapról nem is beszélve! De légköri szennyezés ide-oda, én bizony eddig még egy telet sem hagytam ki, és ha jégcsaphoz nem is jutottam, a havat mindig megkóstolom! Ha csak pillanatokra is, de visszahozom a gyermekkoromat…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

8 hozzászólás a(z) “Tél” bejegyzéshez

  1. Tél

    A gyerekkoromra gondoltam, miközben a vonat az Alpok lábainál kanyargott. Minden csupa hó, minden fehér. A szépséget és a hideget egyaránt sugallta. A gyerekkoromra gondoltam, hogy apám milyen örömet szerzett nekem minden télen. A fiaimra néztem, akik velem szemben ültek. Nevetgéltek egymással. Az Alpok egyik városába vittem őket síversenyre. Eszembe jutott, hogy szerettettem meg velük a hideget, a jégcsapokat, a téli sportokat. Amikor megismertem a feleségemet, egy év múlva megszülettek az ikerfiúk. Nagyon boldogok voltunk. Nagyon vigyáztunk a gyerekekre. Aztán, amikor úgy három évesek lehettek, elvittem őket a közeli hegyekbe szánkózni. A fenyőket hó borította, igazi téli hideg volt. De élveztük a szánkózást. Hazafelé ezt megtetéztük azzal, hogy egy- két jégcsapot letörtünk, amelyek lógtak a háztetőkről és elértük. Közben az is eszemben volt, hogy lehet én, nem fáztam meg annak idején, de lehet a gyerekeim igen. Be is következett, amitől féltem. Betegek lettek. A feleségem egy kicsit haragudott is rám, amikor elmeséltem, miket csináltunk. Kihívtuk az orvost. Megállapította kisebb meghűlés. Ennek ellenére a feleségem azt mondta:
    – Egy darabig biztos nem engedem el veled a gyerekeket, mert látod mi történt.
    Megértettem aggodalmát, hogy félti őket. Én is féltettem, mégis arra gondoltam, hogy gyerekeimet próbálom edzettebbé nevelni. Ne féljenek a hidegtől, élvezzék a hóesést és a tél örömeit. Ha jégcsapot is törnek, attól nehogy mindjárt betegek legyenek. A következő télen már nagyobbak voltak. Megbeszéltem a párommal, hogy megtanítjuk a gyerekeket korcsolyázni. Megvettük a korcsolyákat. Elmentünk a pályára. Feleségem megint aggodalommal volt tele, hátha elesnek, hátha megfáznak. Az egyik fiút ő tanította, másikat én. A gyerekek arca kipirult. Hazafelé ismét jégcsapokat tördeltek, hógolyóztak. Azt vettük észre, nem lettek betegek. Ezt azon a télen sokszor megismételtük. Örömmel nyugtáztuk, hogy a mi gyerekeink nem hiányoznak sokat az oviból. Étvágyuk is egyre jobb. Nőttek, növekedtek. Az iskolából lehetőségük volt sítáborba menni. A tábor előtt sokat eljártam velük a közeli hegyekbe síelni. Nagyon élveztük, olykor- olykor belehemperegtünk a hóba. Úgy éreztem, a sok- sok évi téli sportolás egészségesebbé tett bennünket. A jégcsapoktól sem féltek a gyerekeim. Egyszer fizikából azt a feladatot kapták, hogy mérjék az időt, amíg egy jégdarab felolvad. Igen, de ez nekik egy nagy síelés után jutott eszükbe. Mondták is, hozzák a jégcsapot, annak olvadási idejét mérik. Örültem is mindig, és büszkén hajtogattam, az én fiaim nem félnek a téltől, a hótól, a jégcsapoktól. A sok-sok együttsíelés és az iskolai sítáborok is megtették hatásukat. Nagyon sok síversenyre beneveztek. Eddig értem gondolataimban, mikor egyik fiam megkérdezte:
    – Apa, ugye nem fogsz félteni bennünket, ha a síverseny után mi még a barátokkal rendezünk egy új versenyt.
    Azt mondtam nekik, félteni mindig féltelek benneteket, nehogy baleset történjen. Attól azonban nem, hogy talán a sok- sok téli sporttal, játékkal egészségesek vagytok. Megszerettétek a sportot és ez nagy dolog. Szeretném, ha gyerekeitek se félne a téltől, a hótól, a jégcsaptól.

  2. Elolvastam az írásokat, élveztem, mert annyira jó téma, és közben felidéztem a gyermek éveim alatt megesett téli jópofa történeteimet. Szívesen írnék ezekről, de nem akarom terhelni az oldalt, csak a tetszésemet kifejezem a “téli” írásokkal kapcsolatban.

  3. Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek…A december tiszta, hideg hajnali pillanatát élvezte. A hold ezüstös sarlója még átderengett a távoli ködfátyolon, de a hegy mögül, valahol ott, ahol összeér föld és az ég, már a nap első sugara köszönt rá.
    -Már csak engem lát, rándult meg arcéle egy pillanatra…Hányszor, de hányszor álltak itt asszonyával, üdvözölve a hajnalpír színét, a szikrázó tiszta hideg őszinteségét…Ahogy a decemberi hosszú hideg éjszaka kihúny, és a bágyadt sovány téli nap erőtlenül felbukkan…Sugara körbejárta őket, érezték látták fényét, de melege nem sok volt. Prémes ruháikban összebújtak, és ha fáztak, ha nem, asszonya hozta a vastag plédet, és magukra terítette. Jó volt összesúgni alatta…A kerti pad, a veranda széllel védett árnyékában nyújtott menedéket évek hosszú során. De jó is volt kiülni, figyelni a hajnalt, a csendet, az ébredő madarakat, a békét köszönteni…A fehér lepel érintetlen, csak egy macskanyom kanyarog az ezüstfenyőkig, és tűnik el, a titkokon túl…Az égig érő fenyők méltóságteljesen takaróztak a hó subába, ha szellő kélt, pajkosan engedték útjára terhüket…és a pihécskék sürögve-forogva, táncolva fényben, csaltak mosolyt orcájukra…
    -Ilyenkor érkeztek a gyerekek! Harsányan, visszarántva a valóba, mintha egy egész osztály hó csatázna! A nagyobbacska lány volt a hangadó! Nevetve köröz, gyors, és szinte mindig talál! A kisebb fiú hiába menekült, hamar hóapóként lett tele ruhája, nyaka, haja…Sapkáját találat érte, és hajadonfőtt örül önfeledten! A sugarak feljebb kúsznak. Elérik a méltóságteljes csendben alvó házat, körbesimogatják a csatornát, és különös fénnyel borítják a sok-sok, különféle hosszúságú jégcsapot. A csapocskák apró tűhegyes végén megjelenik az első csepp, és…együtt gördül az apóéval a föld felé…
    A decemberi Napanya, illedelmesen elfordul! Hányszor köszöntötte őt ez a Család! Jó volt itt kezdeni, elidőzni elébb az anya és apa intim kuckójánál, aztán a harsány gyerekek hancúrozásán nevetni…De a könyörtelen idő elszállt! A mama elaludt örökre, és az apóka már egyedül takargatja magát a megfakult pléddel. A gyerekek felnőttek, és elnyelte őket a Nagyvilág! Két külön család, a világ távoli pontjain! Évente megszaladnak, és az apó csupa mosoly. De aztán jön a könyörtelen búcsú, és az öregnek marad a temetőben nyugvó asszonya…
    Az apó sokszor gondolt arra, bárcsak lehunyva szemét, kinyújtott kezébe simulna asszonya puha, meleg, szelíd tapintása…aztán együtt mennének újra…Természetet lesni, gyerekeken kacagni…De felnyitva szemét, csak ennyi látszik a naptáron:2012 december 24.
    S’ őneki marad a magány, az emlékek, a könnyes szép-fájdalmas, közel hatvan év csodálatos terhe! Még Szenteste is…
    Az apó erőt vett magán, sarkon fordult, visszatért otthonába. A nap már magosan, és a Karácsony, azért csak Karácsony! A nappali asztalán fenyőág, négy gyertyával. Mindenki maga gyújtotta meg sajátját, aztán jött a lázas izgalmú ajándékbontás, az öröm hangjai, Istenem…
    Az öreg ismét könnyeit törli. Bocsánatkérően néz az ágya fölé akasztott képre. Asszonyára, ki rosszallóan csóválja fejét…
    …………………
    Kürt harsan odakünn, majd kisvártatva még egy! Az öreg felpattan, fut, siet, amennyire lábai engedik, vissza a verandára. A kertkaput már kinyitotta a fiú, és már a lányék is állnak be…Az unokák szinte vetődnek az érintetlen hóba, és a legkisebb fenyegetően prüntyögi:-aztán vityázz papa, megdobájjak ám!
    Napanya boldogan kacsint az öregre! Azért a kétezer tizenkettes Karácsony, mégiscsak Karácsony lesz!
    Az apó nevet, kacag, lelki szemeivel a Mamát keresi:-ugye, tudtam, hogy vennem kell ajándékot?!

  4. Örök gyermekkor

    – Hát Te meg mit csinálsz?
    – Felmászok.
    – A szoborhoz?
    – Ahogy mondod. Gyere Te is! De csak úgy ér ám, hogy szikláról sziklára… Innen egészen odáig.
    – Á, nem, én ezt inkább kihagyom.
    – Te tudod… Én akkor is megcsinálom.
    És gyermeki lelkesedéssel vágtam bele a feladatba.
    Fel az első sziklára, onnan fel a következőre, majd egy nagy lépés a harmadikra. Hogyan tovább? Odáig nem tudok átlépni, ugrani meg azért elég kockázatos mutatvány lenne… De ha az oldalán egy kis mélyedésbe rakom a lábam, közben a kezemmel gyorsan átkapaszkodok… Igen, ez az! Most feljebb keresek fogódzkodót, és mindjárt fel tudom húzni magam. Csodás. Még egy lépés, és célba is értem.
    – Na? Biztos nem próbálod meg?
    – Biztos. Gyere inkább le!
    – Csinálj már egy képet rólam!
    – Hogy milyen bolond vagy?
    – Bolond? … Igen.
    És nekiálltam pózolni a jó 3-4 méter magas, görög istent mintázó szoborral.
    – Most akkor lejössz? – kérdezte, miközben kissé idegesen nézett jobbra-balra, körbe-körbe.
    – Persze, de csak ugyanezen az úton. Túl könnyű lenne, ha egyszerűen csak leugranék…
    – Lassan idegenforgalmi látványosság leszel. Egy felnőtt nő ugrál a sziklákon…
    – Jaj, kit zavar?
    Azt hiszem, őt nagyon is zavarta. Mintha szégyellt volna. Ha megkérdezték volna tőle, ott, abban a pillanatban, hogy milyen kapcsolatban állunk egymással, lehet, azt válaszolta volna, hogy a „nem komplett” unokahúga vagyok. Vagy valami hasonlót.
    Én viszont nem zavartattam magam, sőt, akkor az sem tudatosult bennem igazán, hogy Péter kellemetlenül érezte magát, miattam. Ugyanúgy, szépen, lassan visszamásztam. Nagyon büszke voltam magamra. Mint egy óvodás kislány. Azt kell, hogy mondjam, jól éreztem magam. Pont olyan boldog is voltam, mint egy óvodás kislány. – Felhőtlenül boldog.
    Annyira magába kerített ez az érzés, hogy szökdelve siettem le a szobor előtt elterülő kis játszótérre, miközben karon ragadva húztam magam után újdonsült barátomat.

    Igen, ez lehetett talán a harmadik randink. Előtte is találkoztunk párszor, de azok mások voltak, nem előre megbeszélt találkák, és általában nem is kettesben voltunk.

    – Most meg hova viszel? – kérdezte, és végre hallottam egy kis kacajt a hangjában.
    – Játszani. – feleltem fülig érő mosollyal.
    – Nem gondolod, hogy ebből már kinőttünk?
    – Nem. – És abban a pillanatban már az óriási, fonott, kosárszerű hintában feküdtem. – Úgysincs itt senki. Ha a kicsik elől „lopnánk el” a hintát, akkor azt mondanám, hogy igazad van, menjünk inkább, na de így… Jössz? Elférsz még itt mellettem… Vagy löködsz?
    – Felejtsd el!
    Ez a „felejtsd el” ugyanolyan játékos „felejtsd el” volt, mint ahogy én kérdeztem meg tőle, hogy szívesebben löködne-e, mint hintázna velem. Olyan… „kötözködős”, „játszós”, „huncut”, nem is tudok rá megfelelő jelzőt.
    Csatlakozott hát hozzám.
    De nem panaszkodhatott. Romantikus volt a kicsi, két felnőttnek kissé kényelmetlen, lágyan ringatózó hintában összebújni. És, bár, elég kislány voltam ahhoz, hogy kiharcoljam a hintázást, elég nagylány ahhoz, hogy hagyjam, hogy szájon csókoljon. Ez volt a mi első csókunk. Nem volt vad és szenvedélyes, finom volt és puha… kedves. Mint amilyennek mindig is képzeltem az első csókokat. – meghitt.
    Hosszú percekig ringatóztunk még a kis kosárban, némán, egymás karjaiban. Aztán összenéztünk, talán nem is szóltunk semmit, de ugyanarra gondoltunk, és tovább indultunk.
    Valahogy, a néma percek alatt megint komoly felnőtté váltunk, s csak csendesen andalogtunk az alkonyatban. Hazakísért, s búcsúzóul az arcomra nyomott egy puszit. Egy ártatlan puszit. Valaki arra gondolt volna, hogy ez biztosan rosszat jelent, de nekem most többet ért mindennél, a legforróbb csókoknál, a bizsergető érintéseknél, minden beteljesült vágynál. Méltó befejezése volt ennek a csodás, vidám napnak.
    Mert az volt, csodás. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Ő ezt nem így látja. Lepergett előttem az egész délután, és most fedeztem fel a kínos pillanatokat, a zavart tekintetet, hogy mennyire nem volt partner a játékban, sőt, hogyan próbált engem is lebeszélni róla. Talán gyerekesnek tart. Talán végleg kiábrándult belőlem.
    Aztán, ahogy tovább úsztak előttem a képek, azt láttam, hogy jól érezte magát. A hintában, hazafelé, és amikor elköszönt, s még egyszer visszanézett, azt olvastam ki a szeméből, hogy nem bánta meg, sőt, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy várja a következő „felvonást”, hogy még jobban megismerjen és még közelebb kerüljön hozzám.
    Bíztam benne, hogy így van.
    És ha mégsem?
    – Nem baj – mondtam magamban – akkor egész egyszerűen nem illünk össze, és kész. Én ilyen vagyok, pontosabban van egy ilyen énem is. Ha csak pillanatokra is, de visszahozom a gyerekkoromat, és ezen nem áll szándékomban változtatni.

  5. Tél

    Ropogva, pattogva égnek a száraz akácfa hasábok, az ősz vége óta
    behozott sparheltben és vidám, sárga, kacagó táncot járnak a tűzhely résein itt-ott kiszabadult fénynyalábok a szoba szemközti falán.

    Vékonyka vízcsíkok kezdik lassan letörölni a háromszárnyú ablak üvegére rajzolt virágait a kemény éjszakai fagynak.

    A sütőben tepsis krumpliban sülő, sercegő kolbász és ívbe hajlott, bevagdalt szalonna illata próbálja meggyőzni a kályha tetején már forrásban lévő, fahéjas forralt bornak balzsamos aromáját, hogy először enni, reggelizni kell.

    Odakint, a kopogós, zimankós didergésben öt cigány lépeget libasorban a kerítésünk melletti járdán a Tisza gátja felé. Sapkájuk fülükre húzva, kabát gallérjuk feltűrve és a derekukra madzaggal kötött övbe, rövidnyelű kisfejsze van dugva mindegyiküknek.

    – Mennek tűzrevaló fáért túl a Tiszára – mondja Apu, őket nézve.
    – Megbírja már őket a Tisza jege? – kérdezi Anyu
    – Persze, hogy meg, már napok óta járnak át a jégen és az éjszaka is kemény
    fagy volt, majdnem mínusz húsz fokot mutatott a hőmérő a gangon.
    – Mondjak neked egy örömhírt kisfiam? – fordult aztán felém Apu.
    A kora reggeli hírekben bemondta a rádió, hogy hétfőn nem ér véget a téli
    iskolai szünet, hanem még tíz napig tartó szénszünet lesz.
    – Ezt már nevezem! Ez felér egy ajándékkal – válaszoltam a sült szalonna
    héjának ropogtatása közben.
    – Reggeli után körbefutom a srácokat, hátha ők még nem is tudják.

    Lassan a nap is kezdte áttörni a hajnalban leszállt, zúzmarás ködöt és meg-megcsillant a fénye az utcában lévő kopasz fák ágaira rakódott vékony jéggyöngyökön.
    Amikor becsuktam magam mögött a kapunkat, éppen akkor ért oda Jani, aki jó pár évvel öregebb volt nálam.

    – Nem kísérsz el, megyek fűzfavesszőt szedni túl a Tiszára?

    – Elmehetek veled – mondtam, mert hízelgett nekem, hogy egy nálam legalább négy évvel öregebb fiú hívott.

    – Hol megyünk át a jégen, itt a rámpa alatt?

    – Nem, el kell mennünk a komphoz és ott a jégből kivágott csatorna mellett kelünk át.
    Ott lehet ugyanis nagyon finom, kosárkötéshez valló vesszőt vágni.

    A jégből kivágott csatorna említése aztán teljesen felkeltette az érdeklődésemet. Hallottunk mi is róla, hogy a nagy hideg és a teljesen beállt Tisza ellenére, az idén nem húzták ki a partra a kompot, hanem az üzemel még egy darabig.
    Kivágtak egy jó széles csatornát egészen a túlpartig a Tisza jegéből és azon keresztül lehet át és visszahúzni a kompot. Biztosan valami fontos szállítás miatt történt így ezen a télen.

    Amikor odaértünk a komphoz, éppen az éjszaka befagyott jeget törték vagy hatan a korábban kivágott csatornában. A csatorna egyik oldalán három ember hosszú nyelű nagyfejszékkel kivágta a jeget, a velük szemben lévő oldalon pedig a másik három, csáklyákkal az összefüggő, vastag jégtakaró alá nyomta a szoba nagyságú jégtáblákat, amit aztán a víz sodra rögtön el is vitt.

    Átmentünk Janival a csatorna mellett a túlpartra és megmondom őszintén, hogy bizony félelemmel néztem közben a jégből kivágott csatornában csillogó vizet. Valahogyan más volt most a színe, mint nyáron. Nem örömet ígérő, nevetve hívogató, hanem sötét, baljós és legalább is számomra félelmetes. Nem enyhítette bennem ezt a rossz érzést most, a bakancsunk alatti tükörsima jég sem.

    Aránylag hamar megszedte Jani a kiskéve fűzfavesszőt, vállára vette és indultunk vissza a falu felőli oldalra. Az idejövetelünkkor még csak lengedező, hideg szél nagyon felerősödött és süvöltve metszette már az arcunkat, amire leértünk a kompnak kivágott csatornához, de különösebben nem figyeltünk rá.

    Pedig kellett volna nagyon, mert az ostobaságunk bizony majdnem az életünkbe került.

    Indultunk vissza, ahol az előbb átkeltünk, a csatornának az északi oldala mellett. A szél pedig érezhetően egyre jobban erősödött, és amikor félúton voltunk, nagyjából a Tisza közepénél, ott már teljes erejéből tolt bennünket a kivágott csatorna haragosan sötét vize felé, csúszott a bakancsunk talpa a tükörsima jégen, nem tudtunk semmibe sem kapaszkodni.

    – Ne félj, amíg engem látsz! – próbálta túlkiabálni Jani a szél süvöltését.

    – Feküdjünk le a jégre – mondta,

    Mindketten ráhasaltunk a tükörsima jégre, Jani a leszedett fűzfavessző kévét is eldobta, aztán hason csúszva, kezünkkel, lábunkkal húzva, tolva magunkat próbáltunk a falu felőli oldalra jutni, de még nagyon messzi volt a biztonságot jelentő part és kétségbeesve vettük észre, hogy egyre közelebb kerülünk így is a kivágott csatornához.

    – Ne mozogjatok! – kiabált ekkor valaki a partról.
    – Mindjárt odamegyünk és segítünk.

    Szerencsére ugyanis észrevették kétségbeesett vergődésünket és a ránk leselkedő halálos veszélyt a partról. Két ember gyorsan jégpatkót erősített a bakancsára, kezükbe vették azokat a hosszú nyelű csáklyákat, amivel korábban a jégtáblákat buktatták a jég alá és óvatosan megközelítettek bennünket. Odanyújtották a csáklyák végét.

    – Markoljátok meg!

    Megszorítottuk a csáklyák karmos végét, ők pedig elhúztak bennünket jó távolra a csatornától.

    – Na, most már felállhattok.

    Fogtuk a csáklyák végét és botladozó lábakkal, a történtek miatt még remegve, engedtük magunkat kivezetni a biztonságot jelentő partra.
    Nekem taknyom-nyálam összefolyt, beszélni nem tudtam, a kezeimet nem éreztem, azok szinte megfagytak, ahogyan a jégen próbáltam kapaszkodni.

    – Köszönjük szépen Feri bátyám – mondta Jani és ő sem nézett ki jobban
    mint én.
    – Szívesen. De miért nem a csatorna másik oldalán jöttetek át?
    – Nem gondoltuk, hogy ennyire erős a szél.
    – A fűzfavesszőt majd kihozom, ott lesz a révkunyhóban.
    – Köszönöm azt is, majd délután elviszem.

    Az átélt izgalmak miatt beszélni sem volt kedvünk, elindultunk hazafelé.

    – Nekem azonnal pisilni kell – mondtam
    – Nekem is.

    Gőzölgő, nagy, sárga tócsában olvasztottuk fel a fagyott, havas földet a kopasz vízi akác bokor tövében és tulajdonképpen akkor kezdtünk magunkhoz térni a hatalmas ijedtség után.

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!