Szenteste

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Eliza Beth – Werfl Andrea: Szenteste

 

Sötét éjköpenyébe burkolózik a világ. Arca elé húzza bársonyos fátyolát, csak milliónyi csillagszeme csillog odafenn. Ne hidd, hogy választhatsz magadnak csillagot, ez nem így működik! Ők választanak ki téged, és vigyáznak rád életed végéig. Minden földi embernek van egy védőcsillaga, mely legyen bármily messze, csak érte ragyog, csak őt óvja. Hogy honnan tudom mindezt? Elmesélem!

 

Egyszer egy távoli kis csillag kíváncsi lett pártfogoltjára. Kérdezgette társait, hogyan, miért élnek az emberek, mit esznek, mit tesznek, miért kell rájuk vigyázni? De a sok válasz sem adta meg számára a vágyott tudást. Gondolt egy merészet, és álruhát öltve leköltözött a Földre.

Szokatlan volt számára a járás, pihe-puha párducléptekkel haladt az utcákon, mígnem megtalálta a férfit, aki az ő védence volt. Egy padon pihent éppen, elgondolkodva a világ dolgain. Nézte egy kicsit távolról, majd hozzálépett, és leült mellé.

Nem szólt, eleinte csak a fényével melegítette a férfi dermedt szívét, összekapcsolódott a lelkével. Szinte eggyé vált vele, miközben egymás mellett üldögéltek a padon. Türelmesen megvárta, hogy a hangulata beszélgetőssé javuljon. Akkor kérdezni kezdett.

A férfi csodálkozott, honnan tud róla annyi mindent ez az ismeretlen lány. Úgy érezte, mintha örökké ismerte volna, bizalommal fordult felé, képes volt nyíltan válaszolni a kérdéseire. Addig-addig beszélgettek, míg a férfi felajánlotta a lánynak, hogy megmutatja neki a várost… a lakását… az életét. Mivelhogy még mindig nem elégült ki a kíváncsisága, a lány vele maradt. Hosszú hónapokat töltöttek együtt, végtelen nyugalomban, felhőtlen boldogságban.

A féri dermedt magánya felengedett, mint hosszú, hideg tél után a föld. Úgy érezte kitavaszodott, a pillanatok és a percek csodája magával ragadta. Szárnyalt! Minden régi csalódása, fájdalma, kudarca szétmállott a megváltozott létidőben.  Örökös harca a világgal elcsendesült, nem lobbant többé benne akarat, hogy a sokszor elkeseredésig vívott csatározások töltsék ki a napjait. Megszelídült, s újra élt. Élt! Lélegzett ismét! Szívdobbanásai különös, delejes dallamra vertek visszhangot, már-már énekelt minden sejtje… Boldog volt, teljes és egész. Olykor, ha mégis visszagondolt a régmúltra belényilallt a keserűség, a félelem. Tapasztalatai azt mutatták, hogy egy nap – mely bár sose jönne e l – magára marad ismét. Ilyenkor bezárkózott, s csak a lány volt képes arra, hogy kisimogassa félelmeinek görcsei közül. Elmerült hajának illatában, mosolyának fényében, tekintetének ragyogásában, nevetésének patakzó hangjai között… Ha álmodik, álmodjon halálig, s ne ébredjen fel többé – kérte szinte gyermeki reménnyel. Nem akarta azt, amit előrevetített addigi életének levont konzekvenciája.

A lány minden belső rezdülésére figyelve, reagálva csitította, szerette, ölelte. Óvó tekintete kísérte mindenüvé. Jelenléte beszőtte életét, értelmet adott mindennek, ami volt, van és lesz még e világon. Ha éjjelente lopva figyelte Őt, beleremegett a gondolatba: nélküle nem élhet már…

Egy napon végre a csillag mindent megtudott, amit tudni szeretett volna. Miután így megismerte a férfi életét, eljött a búcsú ideje. Tudta, hogy vissza kell mennie csillagtársai közé, folytatni fényéletét, mégis nehéz volt elválnia tőle.

Amit nem tudhatott, hogy az ittmaradónak sokkal-sokkal nehezebb! Elvitte a fényt, elvitte a meleget, elvitte az ÉLETET magával… Itt hagyott egy üres testet, aki már nem ugyanaz a lány volt, akit a férfi megismert. Hiányzott belőle a mindent beborító ragyogás, megszűnt az összhang közöttük. Végül a lány, a csillagnélküli lány is eltávozott a férfi életéből.

 

– Így történt. S most itt ülök újra a padon, sötétbe burkolózva várom az estét, várom, láthassam fényét, halljam a hangját a lelkemben szólani onnan, messziről:

– Amikor megjelennek odafenn az első csillagok, tudd: rád gondolok. Amikor felnézel az égre, engem keresve, tudd: veled vagyok. Ha azt hiszed is, elhagytalak, tudd: érted vagyok! Csak érted. Hiszen téged választottalak ki annyi ember közül…

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

7 hozzászólás a(z) “Szenteste” bejegyzéshez

  1. Bujdokló vágyak

    Hosszú volt az útja hazáig, s közben hosszan gondolkodott… Égető kérdések marták a szívét… Nem tudta jól cselekszik-e, a helyes úton jár-e… Valami földöntúli erő vonzotta vissza a föld felé… Gondolataiba mélyedve siklott az égen, társai hangjait meg nem hallva.
    – Nézd Anyu! Az a csillag eddig nem volt ott, de miért ilyen halovány, éppen hogy látszik.
    -Biztos csak álmos… vagy elfáradt… vagy szomorú…
    – A csillagok is szoktak szomorúak lenni?
    – Miért ne lehetnének?
    – Akkor örülni is tud, mint például az ott, az a fényes! Anyu! Vidítsuk fel!
    – Kicsikém, mi nem tudunk felmenni oda… de azt hallottam, ha egy csillag békésen alvó kisfiúkat lát elmosolyodik…
    – Mi értük vagyunk, s ők vajon értünk-e? – tűnődött a csillag hazatérte után. – Mi minden nap fényünkkel szolgálunk, de én még csak ott, a szemeiben láttam apró pislákoló kristályokat. Mi itt minden nap ugyanazt látjuk, s ők itt fenn az égen úgyszint’, s újdonságot csak a másik hozhat… Mégis örök változatlanságra vagyunk ítélve. Mondd, Te jártál már ott lent?
    – Még soha! Azt mondják veszélyes. Én szeretek itt élni; engem is szeretnek. Kell ennél több?
    – Veszély? Mi is az valójában… Bár ha belegondolok, míg nem jártam ott, nem éreztem semmit… Minden éjjel ugyanaz volt… sötét és fárasztó.
    – Talán az érzelmek olyan veszélyesek!
    – Ugyan… a melegség? A fények? A mosoly? A boldogság? A kacagás?
    Azt mondod boldog vagy itt. De ugyan honnan tudnád mi az a boldogság…
    – Mikor az emberek rám mutogatnak onnan lentről és fényemet dicsérik, az melengeti a szívem.
    – Melegség… Honnan ismernéd Te azt? Mi csillagok több ezernyi fokosak, égetőek vagyunk a legendák szerint… mégis … melegséget én először karjaiban éreztem… de belülről… s mosolyt még csak hangja lejtésének váltakozása, szavainak lágy simogatása csalt az arcomra… Ugyan miért vagyunk itt egyáltalán?
    – Azért, hogy fényt vigyünk a sötétségbe, reményt az éjjelekbe…
    – Hisz igazi fényed csak közvetlen közelről láthatják.
    – Ugyan honnan veszed?
    – Ő mondta… Azt mondta mellettem ragyogóbb az éjszaka, mint bármely szellős nyári nappal… S mióta visszajöttem Ő azóta is minden éjjelt és nappalt sötétnek lát. Mióta nála jártam, hallom, ahogy hozzám suttog minden éjszaka… Mondd, ha egymás mellé rendeltek, miért vagyunk mi itt, s ők ott? Innen fentről csak figyelhetjük őket, irányt mutathatunk, de két kézzel óvni csak odalent lehet. Azt mondod melegséggel tölt el ha dicsérnek… Mondd, nem gondolkodtál még azon, milyen lenne ugyanezt centiméterekről, lágy kézsimítások közepette hallgatni?
    – Mi nem ezért teremttettünk. Így biztonságos!
    – Neked ennyi elég? Biztonság? Üres, elfecsérelt élet?
    – Talán elfecsérelt… de örök…
    – Ezt akarod? Örök egyedüllétet? Én nem. Nem akarok biztonságot, s minden idő haszontalan így… üresen… Meleget akarok és ragyogást! Nézd! Megint ott ül… Visszamegyek, s el nem mozdulok többé mellőle. Ott vigyázom rá. – azzal nekiiramodott, sietett, nehogy a férfi közben eltűnjön, hirtelen szédítően gyorsnak tűnt számára a zuhanás. A szembecsapódó légáramlat szinte sértette testét.
    – Mi lehet az? – kapta fel az az arcát a padon üldögélő magányos lélek.- Tán hullócsillag? … Igen… az…
    – Mi az? Talán nem látsz? Kívánj már, és többé nem mozdulok mellőled!-A férfi nézte milyen meglepően fényes a csillag, milyen sokáig láttatja magát, hosszú ívet húzva. – Gyerünk már! Mindjárt porrá hullok!
    – Megint feledésbe merül valami…
    – Tessék? Nem… Nem kell, hogy így legyen. Melletted akarok lenni! Hiányzol! Mi ez a nyomás itt belül? Talán ezt nevezik ott lenn félelemnek? … S ezek a sós folyadékcseppek könnyek volnának? Ez lenne a szomorúság? Mi ez a perzselő érzés itt, a testemen? A fájdalom? Belül még perzselőbb, apró szilánkokként szúr. Ezek lennének tehát a veszélyek… Kérlek, csak nézz rám! Bízz bennem! Csak még egyszer… – s életében először minden magasság, dermesztően mélynek tűnt, s zuhanás közben apró szikrákként peregtek testéről a múlt emlékei , s ebben a pillanatban a férfiben megsajdultak a régi sebek, s égettek ismét. Már rég nem élt… nem lélegzett… csak pihegett és sodródott a mindennapok szürke sötétségében. Felmerengtek a fájdalmas percek; majd a régvolt boldogság emlékének romjaira tűző napként sütött rá az emlékezet. Dallamok és fények, hangok cikáztak, melyek mind- mind magasabbra emelték; már majdnem nyújtotta kezét, hogy az álomképek után nyúljon, hogy megfogja, mert olyan energiákat érzett, melyek a mindenhatóság érzését keltették benne. Majd hirtelen egy szúró fájdalom, a csalódás lehetőségének éles szilánkja fúródott a fény helyébe, s a karnyújtás a boldogság felé, reményvesztett legyintéssé alakult…
    – Mikor utoljára kívántam, megbukott kívánságom fénye ugyanígy hullott alá, s emlékének csóvája szívemben húzott mély nyomot…
    A férfi felállt, hátat fordított a csillagporos égbolt legtündöklőbb csodájának, s gondolataiba burkolózva mély lemondással cipelte hátán a sötétséget.
    Azzal a csillag, kínzó fájdalmak, s égetés közepette hamuvá porladt. Könnyei esőként záporoztak, sóhajai lágy szellővé váltak, melyen tollként libegtek utolsó szavainak csengő hangfoszlányai. Emlék- szikrái a park ős- öreg gesztenyefájának terméseibe burkolózva koppantak a macskaköves múlandó éjszakán. Hamvaiból felhők keletkeztek, s aznap este a város felett kialudt a fény, s két ragyogó kristályszilánk végleg nyugovóra tért…

  2. Pályázatra

    Szenteste

    Szenteste. Megint karácsony van és Tamás megint csak későn fog hazaérni.
    Az egész város fényárban úszik. A csillogó villogó bevásárló központ közepén, amelynek az egyik gyorséttermében dolgozik, ott áll az a több méter hosszú fa. A fát nem utálta. Nem tehet róla, hogy meg kellett halnia azért, hogy hirdethesse a bevásárló központ hamis csillogását. Az embereket, akik idehozatták, viszont teljes szívéből gyűlölte.
    Megint ünnep van és őt megint beosztották dolgozni. Őt, aki a legmesszebbről, nyolcvan kilométerről jár be a fővárosba. Egy jó dolog van csak a mai napon. A vonaton rajta, a kalauzon és a mozdonyvezetőn kívül senki nem lesz. Nem lesz olyan tumultus, mint augusztus huszadikán szokott lenni, amikor véget ér a tüzijáték. Mert persze augusztus huszadikára is mindig be volt osztva dolgozni. Eddig minden évben így volt.
    Tavaly, karácsony alkalmából még az első osztályra is beült, a másodosztályú bérletével. Gondolta, ha úgyis csak ő ül a vonaton, nem fogja megbüntetni a kalauz. Naná, hogy kifogott egy olyat, amelyik így is megbüntette!
    A legszívesebben bezáratná a mai napon az összes bevásárlóközpontot! A főnökei szerint viszont az üzletnek mennie kell. Csak ők és a mozi vannak nyitva a plázában. A mozi hatalmas termeiben elveszik a tömeg, de amikor kijönnek, először a mosdót rohamozzák meg, utána pedig az ő éttermüket. Nyolc kassza van a kasszasoron és nekik ennyivel kell kiszolgálni az odazúduló embereket, akik általában százan vagy annál is többen vannak.
    Ma nem este tízkor, hanem délután négykor zárnak. Ahogy bezárnak, úgy fogják egyből elkezdeni az éjszakás műszakot. Kitakarítani a gépeket, levakarni róluk a koszt és az odaégett hús és burgonyadarabokat felmosni a zsíros padlót. Amire eddig nyolc órájuk volt, azt most két óra alatt kell elvégezni.
    Beütötte az étterem személyzeti bejáratának ajtaja mellett a biztonsági kódot és belépett rajta. Köszönt a többieknek és átöltözött. Ugyanolyan nap volt ez neki, mint az összes többi. Dolgozott. Munka közben elviccelődtek a többiekkel. Ezt szerette a legjobban ebben a csapatban. A fizetés kevés volt, de szinte csak fiatalok dolgoztak az étteremben. Ő maga, a huszonöt évével veteránnak számított közöttük Három éve nézte, ahogy párkapcsolatok alakulnak ki és mennek szét a kollégái között. Három éve itt van és ő az egyetlen, aki azóta is mindig egyedül megy haza. Ugyan ki is menne haza vele vidékre a szülei házába?
    Elérkezett az étkezési szünetének az ideje. Kiballagott a pihenőhelyiségbe. Ez a kis három négyzetméteres helyiség volt egyszerre az étkező, az oktatóterem és a szórakozóhely is. Bekapcsolta a tévét és nézni kezdte. Valami unalomig ismételt karácsonyi műsort nézett. A gondolatai elkalandoztak. Arra gondolt, hogy megint magányosan fogja tölteni a karácsonyt. Végül is nem olyan rossz dolog ez. Például ott lakik a szomszédban a Lajos. A szülei már régen meghaltak és egyedül él. Semmi gondja nincs. Minden nap bemegy dolgozni, utána hazamegy és ellátja a háziállatokat és a kertet. Majd ő is ezt fogja csinálni. Belenyugodott a magányba.
    Eddig borzasztóan idegesítette, hogy amíg körülötte dúl mindenfelé a szerelem, addig neki magányosan kell tengetnie a napjait, de most, hogy belenyugodott a dologba, valami földöntúli nyugalom szállta meg. Már nem érdekelte az egész. Boldogan falatozta az ételét és már nem látta olyan reménytelennek az életet, mint amikor bejött dolgozni.
    Nyílt az ajtó és Bea lépett be rajta. Ő volt a legidősebb dolgozó az étteremben a maga harminchárom évével, de fiatalos és sportos életvitele miatt tíz évet nyugodtan letagadhatott volna. Az egyik legszebb nő volt, akit Tamás ismert. Tudta, hogy elvált és három lánya van. Egy tizenhat, egy tizenkettő és egy hét éves.
    Bea nem hozott be ételt, csak leült mellé és elkezdte a tévét nézni. Tamás ügyet sem vetett rá. Csendesen falatozott tovább. Bea hirtelen felé fordult.
    – Figyelj csak! Van kedved eljönni velem moziba holnapután?
    – Mit szeretnél megnézni?
    – Válaszd ki te a filmet! Csak nem lesznek otthon a gyerekek és nem szeretnék egyedül lenni.
    – Attól, hogy ülsz a sötétben vadidegenek között, még nem leszel társaságban!
    Bea lehorgasztott fejjel elindult kifelé, de Tamás még nem fejezte be a mondatot.
    – De van egy vígjáték, amit már régóta meg szeretnék nézni.!Arra beülhetnénk.
    Beának felcsillant a szeme.
    – Melyik az?
    -A címét nem tudom pontosan. Martin Lawrence játszik benne.
    – Tudom, melyikre gondolsz! Most indulok hazafelé. Megveszem a jegyeket és majd felhívlak, hogy mikor és hol találkozunk!
    Bea halkan behúzta maga mögött az ajtót. A pihenőhelyiség ajtaja újra kinyílt és Hajni lépett be rajta. Hat évvel fiatalabb volt Tamásnál, éppen most fog érettségizni. Mellette diákmunkásként itt dolgozik.
    – Szia! Nekem lejárt a műszakom. Csak kellemes ünnepeket akartam neked kívánni, mielőtt hazamegyek.
    – Kellemes Ünnepeket neked is.
    – Hol fogod tölteni a karácsonyt?
    – Huszonötödikét családi körben, huszonhatodikán pedig moziba megyünk Beával.
    – Tényleg?- mosolyodott el Hajni. – Randitok lesz?
    Tamás letette az asztalra a poharat, amiből éppen ivott. Most esett csak le neki, hogy őt az előbb nem egy baráti mozizásra, hanem randevúra hívták.
    Hogy meg tudja változtatni a sors tíz perc alatt az ember életét! Lehet, hogy ennyi kellett volna már évekkel ezelőtt is? Egyszerűen csak bele kellett volna nyugodnia a magányba, hogy a sors mérgében odasodorjon valakit az életébe?
    – Nem hiszem, hogy randi. csak nem akar egyedül lenni otthon, amikor nincsenek otthon a gyerekei. Biztosan megszokta a zsivajt. – próbálta Tamás inkább csak saját magát nyugtatni.
    – Biztosan. – mondta még nagyobb mosollyal a száján Hajni. – Szia! Boldog Karácsonyt!
    – Neked is!
    Öt éve nem volt randevúja. Az első barátnője nagyon nagy csalódás volt. Igaz, hogy csak egy hónapig jártak, de azóta se nagyon tudta kiheverni. Azt se tudta, mit vegyen fel. Nem tartotta fontosnak eddig, hogy jól öltözött legyen, most pedig hirtelen jól akart kinézni. És mi van akkor, ha Bea tényleg csak egy baráti mozizásra hívta? Lehet, hogy csak Hajni kombinálja túl? Hirtelen el se tudta képzelni, hogy egy ilyen gyönyörű nő mit akar kezdeni egy olyan férfi oldalán, mint ő. Slamposan öltözködött. Pocakot is eresztett a rengeteg gyorséttermi ételtől.
    Csörgött a telefonja. Egy eddig ismeretlen szám hívta. Bea volt.
    – Szia! Megvettem a jegyeket. Huszonhatodikán délután ötre. Négy órakor találkozzunk a mozi előtt! Így még lesz időnk beszélgetni is előtte.
    – Rendben. Szia!
    Fütyörészve indult vissza dolgozni. Öt év elteltével végre megint randevúja lesz! Már nem is utálja annyira a karácsonyt!

  3. Egy csillag halála
    Kétszer hagyta el a férfit, a második árulásról még nem is tud .De hogyan is tudhatna ?Több, mint 8 fényévnyire vannak egymástól ,ez körülbelül azt jelenti, hogy a fénynek is 8 évbe telik mire megteszi ezt az utat .Ha az égre nézel, nem a jelent látod, nem a csillag mostani külsejét, hanem a 8 évvel ezelőttit .Olyan, mint egy időgép, nem? Ha látni akarod a múltat csak nézz fel az égre. És a férfi felnéz, minden este felnéz, megkeresi a szemével a narancsos fényben tündöklő apró pontot, a csillagát. Egész életében mindössze egy rövid szakasz volt, mikor nem érezte úgy,hogy szüksége van valami nálánál sokkal nagyobb erőre, ami vigyáz rá. Akkor más vigyázott rá. Az egyetlen nő, akit valaha szeretett. Miután a lány eltűnt az életéből, ismét szüksége lett a patrónusára. Nem is tudja, hogy az a pont, a csillag valójában már nem létezik, és nem hagyott hátra maga után mást, csak tátongó jeges ürességet és a narancsos fényt, ami folyamatosan távolodik a csillag hűlt helyétől és halad a föld felé, a védence felé.8 éve hunyt ki, végül, utolsó erejéből még felvillant egyszer. Ez az ő végső ajándéka a férfinak.
    A közhiedelem szerint, ha hullócsillagot látsz, kívánhatsz valamit, ennek azonban semmi valóságalapja. Amit a plebs hullócsillagnak nevez, nem más, mint kő és jég, csak egy meteor, ami felizzik, mikor belép a föld légkörébe. Több ezret láthatsz belőle minden évben. Nem nagy kunszt. Viszont haldokló csillagot látni, az már valami, csillag-viszonylatban egy emberöltő csak egy szemvillanás, ők több millió évig izzanak. Közben emberi ésszel felfoghatatlan energia szabadul fel és nyelődik el a világűr tátongó, jeges mélyén. A csillag utolsó sugarai 2012. szeptember 3.-án érik el a földet, aki akkor az égre néz a Proxima Centauri csillagképben egyszer csak egy villanást fog látni, aztán pedig a nagy semmit. Imádkozzatok, hogy a férfi akkor az égre nézzen, és ne felejtsen el kívánni, és ha elég erősen akarja akkor ők ketten örökre együtt lesznek. A férfi és a csillag. A férfi és a Fény.

  4. Angyal

    Péntek van. Az utolsó munkanap a héten. Zahra szép reményekkel ébred. Tudja, hogy minden napon így kellene, de a péntek, az más. Ezen a napon, minden könnyebb. Ez mindig is így volt, egész életében. Már elmúlt jó harminc év, de a péntek- érzés, semmit sem változott.
    Öltözködik. Készül. Gondolkodik. Nem a tegnapon; csakis a mai napra koncentrál. Számára, minden hajnal új kihívást jelent. S minden ébredés a harmóniát, amit ő, tudatosan épít. Hívő ember, de nem vallásos, a szó, köznapi értelmében. Neki, saját bejáratú igéi vannak. Csakis olyanok, amikben feltétlenül hisz. Ami boldogságot ad neki, garantáltan.
    Van egy Angyala. Ez titok. Zahrának fogalma sincs róla. Nem kell tudnia, hiszen az angyalok szeretik leplezni magukat. Csak kísérnek. Segítenek, de csak akkor, ha kell. Soha máskor. Trükkökre sincsenek felhatalmazva. Micsoda dolog lenne!
    Odafent úgy döntöttek, Zahra mellé Pearly- t rendelik. Nem bánta, szerette ezt az ember teremtményt, főleg, hogy nem volt vele sok baja. Szinte semmi. Sőt. Néha unatkozott. Rég nem volt ilyen szerencséje. Az előző páciensei mind tele voltak gonddal, keserűséggel, s Pearly, már nagyon vágyott egy kis pihenésre. Unta őket. Panasz- panasz hátán, ármánykodás, bűnök, de még mennyi! Békére vágyott. Arra a feladatra, amire felesküdött. Jó embereken segíteni, egyengetni a Sorsot, álmokat, boldogság érzetet adni. Mindazt, amire egy tisztalelkű emberi lénynek szüksége van ahhoz, hogy túlélje ezt a hátborzongató, életnek nevezett akármit.
    Zahra intuitív nő. Mindent megérez. Vagyis csak érzi, hogy valami, néha más. Gyakran megáll, visszafordul. Pearly sokat mosolyog rajta. Együtt mosolyognak. Kapocs van köztük.
    Létező, evilági kapcsolat. Érzik, tudják. És azt is, hogy ezt, nem szabad. Zahra szerint csak képzelődés; Pearly viszont az állását félti. Na jó, ebben hazudik. Csak itt akar maradni: Vele.
    Testvérként, örökre. Bárcsak lehetne…de ez lehetetlen. Nem ez a munkamorál, odafent… Előbb- utóbb kirúgják. Tudja. De sebaj. Mert addig, azt csinál, amit csak akar. Egy angyal is vágyhat a boldogságra. Hiába próbálják elhitetni az ellenkezőjét. Perly pedig, nem az az álszent fajta.
    Péntek. Zahra úszik a boldogságtól. Egyébként is, mindig nevet, de ma! Tudjuk, a péntek az más. Zahra gyerekekkel foglalkozik. Amolyan lelki társ. Nahát, mint egy angyal…Imádják a neveltjei. A huncut bájáért, a gyermeki őszinteségéért, a nyíltságáért. Ezeket mind magával hozta, otthonról. Soha nem felejtette el, milyen volt kislánynak lenni. Ösztönösen maradt meg benne minden, ami rég, az övé lett. Zahra nem hagyta, hogy ezt bárki és bármi, kiölje belőle.
    Neki nincs saját, kicsi ember angyalkája. De ezt is, csak így hiszi.
    Az otthonban, ahol dolgozik, igazi Gyerkőcei vannak. Úgy néznek rá, mint egy anyára. Mint egy angyalra. Pearly sokszor látta, hallotta. De a legfontosabb, hogy érezte. Ezért angyal egy angyal. Mindent tud. Nincs titok, ami elbújhatna előle. És Pearly, Zahrával együtt mosolyog.
    Be fogja ajánlani, ha eljön az idő. Már ezer vár erre. Valakire, aki érdemes lesz, az ő helyébe lépni. Az angyalok sem élnek örökké. Hálisten(pardon). Zahra a legtökéletesebb emberpalánta, aki angyallá válhat. Hiszen, már most is az. Szép remények. És péntek.
    Zahra beér a munkahelyére. Késik, mint mindig. Gyerekkorában is mindig ez volt. Pearly alig győzte, hogy reggelente végre előkerüljön a kulcs- bérlet- zsepi kombináció. Persze, mindig, minden a helyén volt, de Zahra, bűbájosan tudott „nem elkészülni”. Minden reggel vártak rá. De Zahra, és Pearly, akkor is csak mosolygott.
    Az irodában sok a meló. Papírok, akták, nevek, arcok: Sorsok. Futni kell. Mindig, minden után. Mégis szereti. Ez a hivatása. Az élete. Sokan dolgoznak együtt. Pearly szereti nézni, ahogy segítik egymást. Zahra „kis ember”. Mégis óriási. A szeretet, ami a szívében lakozik, nem mérhető. Pearly szakmai tapasztalatai szerint ez nagyon különös. Zahra szíve ugyanis egyre tágasabb lesz. Általában nem így van. Néhai pártfogoltjai közt hiába keres ilyet. Az emlékei között nincs mégegy, akinek nem is egyszerűen „csak” szíve van. Zahra egy Lélek.
    Lassan telnek az órák. Még kettő sincs. Négykor jár le a munkaidő. Zahra már alig várja. Hiszen péntek van. Tánc. Boldogság. Zahra társa. Pearly ide is elkíséri. Mindig. Imádja nézni ezt a pezsgő, önfeledt rituálét. Eleinte nem értette. Aztán megérezte. Ő is vágyik rá. Na jó. Most már irígyli. Pearly táncolni akar. De nem lehet. Neki nem. Ő csak árnyék lehet.
    Angyalt, csakis angyal menthet fel. Ez a törvény. S hiába könyörög odafent, akármit ígér idelent, a kedves kollégák kinevetik. Nem értik, miért kell neki ez a földi lét. Hazugság, önámítás, szenny. Nem értik, mert nem ismerik Zahrát. Nem tudják, mi az: boldogság. Tánc, nevetés, öröm. És a péntek, ugye.
    Négy múlt. Még mindig az irodában. Sosem lesz vége. Pearly már menne. Persze, csakis őrizni. Csak ne itt… Furcsa érzése van. Vágyja, amiket Zahra érez. Nem tudja, pontosan mi az.
    Csak szeretné. Nem. Inkább akarja. Minden nappal, egyre jobban. Rossz vége lesz. Tudja.
    De most, ma, nem érdekli. „Táncolni” akar. Mindenáron.
    Haza érnek. Zahra fel van dobódva. Nem talál valamit. Aztán hopp, mégis meglesz. És ismét érez valamit. Összemosolyognak. Pearly és Zahra. Angyal- angyalra.
    Egy mondat:
    -Tudom, hogy itt vagy. Nem tudom miért, hogyan; lehet, hogy csak álmodom. De érzem.

    Pearly megbénul. Nem érti.

    -Mi ez?
    -Boldogság. Élet.
    -Te nem tudhatod, hogy én…te nem hallhatsz…
    -De. Érezlek. Látlak. Belül, a szívemben. Tudod, hogy mi az?
    -Mond el.
    -Nem. Lásd meg. Átadom neked. Érzed?
    -Érzem. Ez mit jelent?
    -Azt, hogy szabad vagy, angyalom. Csupán ennyit.

    Péntek van.Pearly számára, az utolsó munkanap.De nem csak a héten.Már egy egész életen át.

    Angyalt, csakis angyal menthet fel. Ez a törvény.

    Szerző: Abdai Gyöngyvér

  5. Szenteste (folytatás)

    A férfi egy padon pihent, éppen elgondolkodva a világ dolgain. Ismét szenteste van, és ismét egyedül. Egyszer már átélt egy csodálatos estét. Akkor is szenteste volt, mikor mellé ült egy kedves lány.

    Igazából ez lány volt? A férfi úgy érezte, mintha a lány jelenléte által fény körülvette az egész testét, lelkét melegség árasztotta el. És ezt érezte a férfi állandóan, amíg a lány mellette volt. Mintha egy csillag szállt volna le a magasból hozzá, hogy széppé tegye az életét. Sokáig tartott ez a boldog korszak. A lány elárasztotta a férfit kérdésekkel, minden érdekelte őt.

    És egyszer a kérdések elfogytak. A lány és a férfi közel voltak egymáshoz, de csend volt, és nagyon nyomasztó volt ez a csend. “Már nem érdeklem őt”, – következtetett a férfi. Kis idő múlva már a fényt sem érezte. Fázott. A lány nem szólt semmit és csendben elballagott. És ismét következett az elviselhetetlen magány.

    Most is szenteste van, ül a férfi a padon, elgondolkodva a világ dolgain. A lány jutott az eszébe, és hirtelen fentről egy csillag felragyogott fényesen, fényesebben, mint a többi csillag. A fény átölelte a férfit, el is kábította, álomba kergette. Álmában leereszkedett hozzá egy csillag és azonnal lánnyá változott. A férfi fülébe súgta: ” Itt vagyok , veled vagyok, még ha nem is fogsz látni. Gondolj rám, és én kísérlek utadon”. És ismét csillaggá változott, felszállt, és fentről küldte le fényes sugarait.

    A férfi felébredt, sok mindent megértett. A csillag lány képében azért jött, hogy megismerje a férfi földi életét. Felszállt a többi csillaghoz, de végleg nem tud tőle elszakadni. A férfi megtalálta a saját útját és mindig úgy érezte, hogy az őrangyala követi őt.
    Szentestén történnek csodák!

  6. Szenteste

    -Az emberek miért vannak odalent,és mi a céljuk, miért és hová sietnek,miért olyan gyorsak,miért nincs türelmük,és miért kell rájuk vigyázni,és…?-kérdezősködött egy kiscsillag,amíg félbe nem szakították őt a többi csillagok.
    -Arcturus,miért nem öltesz álruhát,és mész az emberek közé,meglelni a kérdéseidre a választ?Mi is ezt tettük a többiekkel.Ne izgulj,addig Mi vigyázunk idefent az alakzatunkra,és megőrizzük a fényedet!-mondta az egyik csillag.
    -Igazad van,akkor el is indulok!-kiáltott fel izgalmában Arcturus,és naracssárga fényét rábízta a többi csillagra.
    -Addig tartjuk a fényedet,és ne feledd,odalent egész más minden,mielőtt találkozol a földi pároddal,akit védve örzől,tanúlj meg emberként mozogni,élni,viselkedni…!-figyelmeztette a másik csillag.
    -Igyekezni fogok…majd jövök!-azzal el is indult Arcturus a Föld felé.

    Szenteste volt világszerte,éppen ezért Milánóban is,észak Olaszországban. Giardini Pubblici kis parkjában,egy padon ült egy férfi,és gondolkodott. Magányos volt.
    Felnézett az égre,és látta a csillagokat…látta,ahogy az egész égboltot bevilágítják,és pompájukkal még emlékezetesebbé teszik az ünnepi estét. A férfinak legalábbis a csillagok tették emlékezetessé.Mindig vele voltak,ők “osztoztak” magányában.Érezte is,hogy odafentről mindig óvja,és szereti valaki…
    Hirtelen arra lesz figyelmes,hogy egy fiatal,csinos,hosszú-barna-göndör hajú,barna szemű hölgy ül le a pad másik végébe,mellé. A férfi érzett az arca bőrén egy kis enyhe,téli szelőt…
    -Jó estét,hölgyem! Ne haragudjon a megszólításért,de miért tetszik itt a parkban,ezen az ünnepi estén,egyedül a parkban tölteni az időt?
    A hölgy felmérte a férfit…szép,elegáns téli öltözéket viselt,hosszú sállal,és egy elegáns kalappal,mely fedte szép vállig érő hullámos barna haját.Szép,derék férfi volt,kék szemekkel-amint a hölgy a férfi szemébe nézve válaszolt:
    -Üdvözlöm,szép estét Uram! Ezt én is kérdezhetném Öntől…de kérdésére válaszolván,nálam az igazi ünnep nem a hamis díszletekről szól,hanem arról,hogy ilyenkor jó kicsit kikapcsolni a forgatagból,a gyorsított életvitelből,és jó egy kicsit nem “hagyományosan” tölteni az ünnepi estét…például sétálgatván egy parkban,és eggyé vállni a természet hangjaival,és nagyságával.
    A férfi már ezután a mondat után erős szimpátiát érzett a fiatal hölgy után.
    -Fransesco Rossi a nevem,hölgyem! Önt hogy hívják?-azzal kezet csókolt a hölgynek.
    -Julia Petronelli.
    Ezzel hosszú,de kellemes társalgásba,ismerkedésbe kezdtek,ami egészen késő éjszakáig nyúlt.A férfit meglepte a nő melegsége,kedvessége,és hogy mennyi mindenben egyezik a nézetük.
    Julia tagadhatatlanul éreztette a férival,hogy nekik egy és ugyanaz a sorsuk,az “életük”… fel is állt Julia (nehezen ment neki még a földi mozgás,nem volt hozzászokva a fizikai korlátokhoz) a padról,és a következő kérdést tette fel Fransesconak:
    -Lenne kedve meginni Velem egy csésze forró teát a közeli teaházban?
    A férfi beleegyezett,majd elsétáltak,egymásba karolva a hosszú,téli éjszakában.

    Julia és Fransesco boldog,szerelmes kapcsolatban éltek már két hónapja,a szerelem minden örömével. A férfi úgyérezte megvan az,akit mindig is keresett,akit szerethet tiszta szívből,óvhat,csókolhat,ölelhet…és mindezt vissza is “kapta” Juliától. A figyelmességet,szeretetet,törődést,óvást…
    De Julia tudta,hogy eljön az idő…a búcsú ideje.A földi búcsúé.Mindent megtudott,amit szeretett volna,minden kérdésére választ kapott. Csak a férfit sajnálta. És szerette. De tudta,hogy neki az Égen a helye,a férfi fölött,hogy vigyázon reá.
    Le is ült a férfivel szembe az egyik szobában (Fransesco lakásában,ahol együtt éltek immár),és megszólalt:
    -Fransesco,szerelmem…el kell Neked mondanom valamit. Nehéz lesz,de el kell fogadnod. Meghoztam egy döntést.Kaptam egy állásajánlatot a tengeren-túlra,amerikába. Tudod,mennyire szeretek énekelni,és ez nagyszerű lehetőség a számomra,élnem kell Vele. Holnap hajnalban elutazom.
    A férfi nézett előre,majd Julia szemébe:
    -Rendben van,Veled megyek!Csomagoljunk!
    -Nem jöhetsz velem.
    -…miért nem?
    -Ide nem kísérhetsz el.El kell fogadnod. A saját érdekünkben. Ha velem jösz,a Te életed más lesz,teljesen más,mint itt,Milánóban.
    -Nekem Nélküled lesz mád teljesen az életem,Julia!Értsd meg kérlek.Nem tudok nélküled élni…és mennyi időre mennél el?
    -Határtalan…tudod,az idő nem számít.Ebben az életben nem találkozhatunk többet.
    A férfi kocsonyás,és tág szemekkel nézett maga elé…megértette. Szívében érezte a késelő,sajgó fájdalmat,de megértette hogy itt,ebben az életben el kell engednie a szeretett nőt, a szerelmét…
    -De tudnod kell,szerelmem,Fransesco,hogy ha majd éjjelente,ránézel az égre,és látni fogsz egy aranyozott-narancssárga fényű csillagot,az a csillag leszek én,mindig onnan fogok figyelni Rád,és vigyázni Téged.Mert Téged választottalak ki annyi sok ember közül. Örök szerelemmel.
    -Szeretlek!-mondta a férfi,majd megfogta a nő kezét.
    -Én is szeretlek!- megcsókolta,majd elengedvén a kezét a férfinak,felállt ,összecsomagolt,és kilépet az ajtón.

    Egy férfi ült a padon. Hideg,téli este volt Milánóban,de Ő ennek ellenére nem fázott. Most már nem. Szívében érezte a melegséget,amit kapott. Érezte…amint meglátta újra az Ökörhajcsár-csillagképben azt a csillagot,amely mindig is kedves volt számára,amióta él. Az a nagy fényű,narancssárga csillag. Becsukta a szemét,és boldogan magába merűlt,az emlékek mély tengerében…

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!