Krisztián

Megosztás ezzel:


Megjelent a Garbo Kiadó Ígéretek 4 c. antológiájában

– Megvakultam. – Krisztián ezt csak úgy félhangosan állapította meg, önmagának. Meglepődött, hogy válasz érkezett.
– Nem, dehogy, csak sötét van.
– Ennyire?
– Ennyire.
– Antal bátyám? – ismerte fel a hangot.
– Igen, én. Nyugodj meg, Krisz, most az a legfontosabb. Mesélj magadról! Nemrég jöttél, szinte semmit sem tudok rólad.
– Mit mondjak? Amúgy is nevetséges ebben a helyzetben…
– Akkor nevess! – Nyomta a hátát valami, megpróbált, de képtelen volt odébb helyezkedni. Következő szavai éppúgy illettek saját gondolataira, mint Krisz szavaira. – Ugye, hogy nem tudsz!
– Fáj a lábam.
– Ne figyelj oda! Gyerünk, mesélj! Hány éves vagy?
– Huszonhét. Tavaly karácsonykor nősültem, a szüleimnél laktunk. Egy hónapja költöztünk ide Évával.
– Éva… mint az első asszony. Biztos szép is…
– Nagyon szép. Nekem a legszebb. Főleg most, hogy anya lesz.
– Gyereket vártok? Mikorra?
– Szeptember közepére. De én már nem leszek ott a születésüknél… – Antal könnyeket hallott a reményvesztett hangban. Szinte látta, ahogy keserűen legyint. Ráförmedt:
– Elhallgass, mert szájon váglak!
– Vágjon! De úgy istenigazából! Akkor legalább nem érzem, mennyire lüktetnek a lábaim. Már ha igaz, hogy az ember csak egy fájdalmat, a legerősebbet képes érzékelni…
– Örülj, hogy érzed! – Bár ő is érezné! S bár ne lenne ennyire tisztában azzal, mit jelent, hogy nem érzi! Valószínűleg elszunnyadhatott, mert Krisz kérdésére ébredt.
– Antal bátyám! Ébren van? – A bizonytalan mordulást igennek véve halkan bevallotta: – Én félek. Nagyon félek.
Egy kéz tapogatózott feléje, óvatos érintését viszonozni próbálva ő is mozdult. Görcsös, kérges férfitenyér simult a kézfejére. Egymásra talált ujjaik bizakodva fonódtak össze.
– Veled vagyok, Krisz. Szóval… ikreitek lesznek – vette fel az elejtett fonalat Antal. – Nagyon várjátok őket? Kicsit irigykedek most, de csak kicsit, mert már rég beletörődtem…
– Magának van felesége, Antal bátyám?
– Sajnos már nincs, Krisz. Két éve hagyott el, elvitte egy alattomos betegség.
– Biztos nehéz időszak volt.
– Majdnem húsz évet töltöttünk együtt. Boldogságunkat kizárólag a gyermektelenség gyötrelme árnyékolta be. Kata belevaló asszony volt, meg is edződött mellettem, de a rák erősebbnek bizonyult. A napokban lenne negyven éves.
– Megedződött? Ezt hogy érti?
– Ifjú házasokként gyakran összekaptunk. Egyikünk sem akart alkalmazkodni. Volt, hogy haraggal jöttem el otthonról. Idővel beláttuk, kár a drága időt veszekedésre pazarolni, amikor bármelyik nap az utolsó lehet. Miután átéltem egy ehhez hasonló esetet, mindennap úgy engedett utamra, hogy átölelt, megcsókolt, mintha soha többé nem jönnék haza… és én mindennap úgy jöttem el, hogy talán soha többé nem megyek haza…
Krisztián hallgatott egy sort, mielőtt halkan megszólalt:
– Ma reggel összezördültünk Évával. Egy hülyeségen. Befizettem a születésnapjára ajándékul egy egyhetes nyaralásra. Ő meg spórolni akart mindenáron, mivel jönnek a gyerekek. Mondtam, éppen azért, mert ha meglesznek, jó sokáig nem lesz módja pihenni tőlük. Szó szót követett… és én kezet emeltem rá.
– Megütötted az állapotos feleségedet? – hördült fel Antal.
– Nem! Csak felemeltem a kezem, de aztán észhez tértem. Ő sírva zárkózott be a szobába, nekem meg indulnom kellett dolgozni… és már soha többé nem kérhetek tőle bocsánatot! A fene essen ebbe a nyavalyás világba!
– Higgadj le! Már keresnek minket. Lesz módod békülni.
– Ugyan… a kutya sem törődik velünk. Megfulladok…
– Krisz! Térj magadhoz! Ne add fel! Krisz! – hallotta valahonnan messziről a szólongatást. Ujjait satuként szorította a másik férfi. Felnyögött. Ahogy felébredt, újra érezte az elviselhetetlen fájdalmat a lábaiban, a csípőjében. Gondolatban üvöltözött, mert hangosan ordítani nem volt ereje.

Hangok hallatszottak, egészen közelről. Férfiak beszéltek, óvatos léptek csusszantak, félredobott kövek koppantak. Krisztián kiélesedett hallása kutyatappancsok surranását érzékelte. Pupillája fájdalmasan szűkült össze, ahogy egy keskeny résen keresztül belefúrta vakító sugarát a Nap.
– Igaza lett, Antal bátyám, pedig nem hittem magának. – Reménykedve szorította meg az idősebb férfi kezét. – Már látom a fényt. Hamarosan ránk találnak!
Antal is látta a fényt. Mindkettőt.
– Gyere, már vártalak! – csendült Kata hangja, és ő választott… erejének utolsó morzsáit átsugározta Krisztiánnak, hogy kitartson… most már nélküle is kitartson… Ő maga végleg megbékélten vált eggyé a ragyogással.

 

A Magyar Hírlap tudósításaiból:

…Súlyos robbanás történt a mecseki szénbányában. Nagy erőkkel folyik a kutatás a sérültek után…

…Három napig tartó küzdelem után megtalálták az utolsó eltűnt bányászokat is. Ezzel tizenhatra emelkedett a halálos áldozatok száma. Az egyetlen túlélőt, a 27 éves N. Krisztiánt súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba…

…Egy héttel a bányaszerencsétlenség után N. Krisztián magához tért a kómából. Orvosai szerint túl van az életveszélyen. Várandós feleségének elmondta, hogy B. Antal végtelen türelmének és kitartásának köszönheti az életét…

Megosztás ezzel:


Share

6 thoughts on “Krisztián”

  1. Antal

    Antal sötétséghez szokott szeme a mélyfeketeségbe fúródott. Annyira látni akart valamit, hogy szinte fájt. Vagy a törmelék alatt szilánkosra tört csontjai lennének? Igen, valószínűleg azok. Teste nem engedelmeskedett az agya parancsainak, a nagyját maga alá temette a beszakadt tárna. Csak egyik karja mozgott szabadon. Azzal tapogatta ki Krisztiánt. A kölyök hangját messziről hallotta, kásásan, üresen. Beszéltetni akarta, hogy ne aludjanak el, mert azt gondolta, ha elalszanak, nem ébrednek fel többet. Ugyanolyan messziről hallotta a saját válaszait is, ösztönösen fűzte a szavakat, de nem emlékezett a tartalmukra, nem fogta az értelmüket. Csak a feketeséget pásztázta.

    A legutóbb nem volt ilyen sötét – gondolta. Vagy igen?
    – Nem – mondta valaki. Nem a kölyök, az hétszentség. Az ő hangját még mindig fényévekről hallotta.
    – Ki… – kezdett bele.
    – Fényt szeretnél, Antal? – kérdezte a hang.
    – Igen – mondta a férfi, és olyan érzés töltötte el, hogy egy tudatos álomba került, ahol minden kívánsága valóra válhat.
    – Íme.
    Vakító fehér fény robbant Antal szemébe. Felüvöltött. Hosszan. A bőre alatt mintha tűz lobbant volna, testnyílásain csaptak ki a lángok, a húsa megolvadt, a sejtjei sikolya majd’ beszakította a dobhártyáját. A saját üvöltésén túl azonban továbbra is hallotta a kölyök monoton beszédét. Talán nem is a hangszálaival üvöltött, talán nem is torokból, csak… a lelkével?
    – Lélek – mondta az ismeretlen. – Milyen elcsépelt. Kicsit lekapcsolom a villanyt, látom, nem tesz jót neked.
    És újra sötét lett. Antal zihált. Érezte saját megpörkölődött bőrének szagát. Vagy csak képzelte. Igen, hallucinálnia kellett, mert a kölyök semmit sem vett észre az egészből, mondta tovább a magáét.

    – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már vártam a találkozást – mondta az ismeretlen.
    – Ki vagy? – nyögte Antal.
    – Fényhozó néven is ismernek. Milyen színpadias.
    – Nem értem.
    – Mit nem értesz?
    – Segíts kijutni innen! Mind meghalunk! A kölyök is, én is, te is!
    – Nem azért vagyok, hogy segítsek az embereknek. Hanem, hogy kicsesszek velük, bébi!
    – Álmodom?
    – Csak szeretnéd. Ez itt mind igaz. Azt is mondhatnám, hogy ez itt maga az igazság. Az utolsó pillanatok, itt már fölösleges kamuzni. Én sem fogok, bár nehéz lesz visszafogni magam. Szóval meg fogsz halni. És milyen érzés?
    – Krisz! Krisz, hallasz?
    – Ne rángasd bele. Majd eljön az ő ideje is. Előbb a mi dolgunkat intézzük el.

    Antal eleresztette Krisztiánt, és szabad karjával kaszált néhányat a sötétben.

    – Megijeszted a fiút – mondta a hang.
    – Takarodj innen! Ha elkaplak, kitöröm a nyakad!
    – Milyen erős…

    Valami nyálkás kúszott végig villámgyorsan a férfi vállán. A nyelve – gondolta, aztán érezte, ahogy az a valami becsusszan a fülébe, és szinte az agyáig hatol. Ismét felsikoltott.
    – Én nem egy gyenge nő vagyok, Antal. Az én nyakam nem fogod kitörni. Nem nyomhatod el a cigarettád a karomon. Nem vághatod le a hajam álmomban.

    Az ismeretlen olyan erővel rántotta ki a nyelvét a férfi füléből, hogy az egy pillanatra úgy érezte, elájul.

    – Ugyan. Azt hiszed, ez megteszi védekezésnek? Hogy a tudatalattid újabb és újabb rétegeibe ájulsz? A pokol mindenhol utolér, bébi! Tőlem csinálhatjuk ezt is, de olyan lesz, mint egy rémálom, amiből egy újabb rémálomba ébredsz, aztán egy újabba. Érted. Egyszerűbb lenne, ha a szemembe néznél, és elmondanád a nagy titkot.

    Antal szemei előtt egy pillanatra megjelent egy szempár. Zöldesbarna szempár, amit nem látott két hosszú-hosszú éve.

    – Kata! Ne! – kiáltotta, újabb kaszáló mozdulatokat tett a sötétben, és elsírta magát. – Te roha… – a férfi szava elakadt, és fulladozni kezdett.
    – Nono! Ne feledd, ez egy ünnepélyes pillanat, itt nincs helye a mocskos szájnak.

    Sokáig hallgattak. Antal azt gondolta, soha többet nem szólal meg. Sem szájjal, sem lélekkel, sem sehogyan. Arra számított, hogy az ismeretlen hang majd tovább provokálja, vagy ha már szóra bírni nem tudja, majd tovább kínozza. Hogy üvöltsön, sikítson, amíg szét nem szakad benne az a valami, ami az embert összetartja. Nem történt ilyesmi. Az idegen ugyanúgy hallgatott, és most Krisztián hangját sem hallotta. Szinte érezte, ahogy a tömör csend körülveszi. Már nem a törmeléket érezte maga körül, nem a gerendát az oldalában, nem a sziklát a gerincében, hanem a csendzsákokat, ahogy minden oldalról nekifeszülnek. Először a fulladozás maradt abba. Még sokáig sírt, a könnyek apró élőlényekként szaladgáltak az arcán. Aztán elfogytak. Katára gondolt. Ez itt maga az igazság, nemigaz? Fölösleges kamuzni.

    – Éveken át megcsalt – mondta végül. A hangja nyugodt volt és összeszedett. – És tudtam róla. Nem azért nem volt gyerekünk, mert nem lehetett, hanem mert nem akart gyereket tőlem. Sokáig nem értettem, hogy miért él velem egyáltalán. Aztán rájöttem, hogy nem is érdekel, miért, amíg ott van. Nem érezte jól magát ebben a házasságban, de nem vált el, nem lépett le. Csak megcsalt időnként.
    – Te pedig bántottad – mondta a hang a sötétből.
    – Sokat piáltam. És bántottam – mondta Antal. – És ő mégis maradt. Azt hiszem, a végén ezért öltem meg.
    – Agyonverted.
    – Csak egy pohárral több pálinka, csak néhány ütéssel több… Hogy nem vette észre, hogy mennie kell?
    – Tudta, hogy mennie kell. Csak nem akart.

    Antal behunyta a szemét. Úgy érezte magát, mint elalvás előtt.

    – Kész vagyok a pokolra… bébi – mondta.
    – Nem lesz könnyű az út – hallotta az ismeretlent. – De valaki már nagyon vár.

  2. Visszaút a Paradicsomba

    Mikor a keze a levegőbe emelkedett, tudtam,ott eltört valami.Eltörtek az elmúlt együtt töltött évek,a csókok,az ölelések, az együtt küzdés a jövőnkért. Csak álltunk egymással szemben, két elkeseredett ember, akik az utóbbi időben csak marják egymás, azt a kevés együtt töltött időt is a másik megsebzésével töltik, eszembe jutottak a dühödten, csalódottan elkiabált szavak, a magányos sírások. Elsiklottunk egymás mellett, és tessék, mindjárt arcomon érezhetem a legkegyetlenebb pofont az élettől. De keze lehanyatlott, fölkapta a holmiját, szinte kifutott az ajtón, ki az életünkből. Méltatlanul a szívem alatt hordott gyermekünkről is elfelejtkeztem, csak álltam, és hagytam, hogy a könnyeim csorogjanak.
    Válságban voltunk, mindennapjainkra ráégette bélyegét az állandó küszködés, pénz- és időhiány, a vágyak szőnyeg alá söprése.
    Albérletben lakunk most. Is. Még mindig. Anno kikötésem volt, albérletbe nem szülök gyereket: elég volt a gyerekkoromat albérletről albérletre szállva eltölteni, magamnak és a gyerekemnek nyugalmat akarok, kertes házat, ahol játszhat, ahol én és Krisztián a szabadban töltjük el az időt, együtt teremtünk egy csodakertet csodaházzal, létrehozva mindazt, ami szüleinkenk nem adatott meg, de nekünk meglesz. Ehhez képest?! Már a harmadik albérletünkben lakunk. A félretett pénzeink elsiklottak, elfolytak, mégsincs látszata, hogy mire költöttük. Reménytelen vágy lett csupán a csodaház a csodakerttel, pedig már egy kis faházzal is megelégedtünk volna kínunkban, csak elmondhassuk: ez a miénk. Lemondtam én már minden gyerekkoromban elképzelt álmomról, de legalább a mindennapok lettek volna boldogak! Veszekedések, alig láttuk egymást, és ha volt is közösen eltöltött időnk, az szánalmas volt: mint abban az Ady-versben: két elkeseredett héja násza, egymást marva, egymást a halálba kergetve. Az egyik ilyen nászban fogant meg a gyerekünk, különbékét kötöttem az életemmel, legyen, amit a sors akar: ha albérlet, hát albérlet, ha bizonytalanság, hát legyen az, nem írtom ki lassan elvesző szerelmünk gyümölcsét. Legalább összetartja azt a lassan széteső képet, amit már magunk előtt sem tudtunk fenntarani.
    És akkor most ez a…ez a hétvéhi wellneskirándulás, vagy mi, nem is figyeltem, csaka azt, hogy pénzbe kerül, sok-sok pénzbe, ami mennyi dologra elég lenne: gyerekruhára, bébiételre! Hiszen nem is gondolkodik a jövőnkön: neki ez most kell és kész, és mi lesz télen a fűtéssel? Mi? Csak ezt láttam, hol érdekelt engem, hogy örömet akart okozni, a mindennapok körhintájából való kilépést adni, de mennyi pénzért!
    Hát ezen veszekedtünk ma, ezen bukott ki, mit is érzünk a másik iránt…
    Álltam és sírtam. Hová jutottunk mi, akik melldöngetve indultunk el friss, fiatal párként az életben, hogy majd mi ! majd mi megmutatjuk, hogy kell élni, hogyan kell felépíteni egy boldog párkapcsolatot és házasságot, aminek az épülete úgy látszik, alapok nélkül épült fel.
    Sosem tudtam tétlenül ülni, most is, mint egy robot, elindultam a konyhába, főzni, tudván, este a gőzölgő vacsora felett ismét nem tudunk urrá lenni magunkon, és az élet okozta csalódásokat a másik hibájának rójuk fel, és az ágy este újra rideg és biztonságnélküli lesz számunkra.
    Már fortyogott a lábosban a borsóleves, a csirkecombokat paníroztam éppen. Késő délutánba hajlott az idő: annyira szétfolyt bennem az elkeseredettség, hogy a nap nagy része eltelt, nevetséges apróságokkal elpepecseltem órákig. Belekezdtem ebbe is, abba is, tettem-vettem, leporoltam a közös szobánkban, kezembe akadtak a szépen bekeretezett fotók a kapcsolatunk elejéről: két mosolygó arc tölti be a képet, magunkról fotóztuk, mint azok a fészbukos csibék a neten, akiknek nincs senki, aki leféNYképezze őket, csak a tükör…Most nekem sem lesz senki, aki lefotózzon…még tán a tükör sem.
    Ment a tévé, a hírolvasó a tragédiáról beszél, bányászokról, akik lent rekedtek a mélyben. Elsuhantak szavai a fülem mellett, mire észbe kaptam: Krisztián! – kiáltott fel bennem egy hang. Figyeltem a tévét, úristen, az ő munkahelyén temetett be a föld tizenhét embert!Álltam ott, mikor megcsörrennt a telefon, és aggodalmam testet öltve dadogott a telefonból:
    “- Igen, sajnálom Éva, ő, igen, meg az öreg Antal…nem, nem tudjuk, mikor tudjuk őket felszínre hozni…nem ne aggódj,a speciális egység már ott van…”
    Leraktam a kagylót, és újra csak álltam, ömlöttek a könnyek a szememből. Hiszen aggódom, hiszen siratom a föld alatt eltemetett embert, akit…akit szeretek?!

    Ott álltam, mikor egy hét után kinyitotta a szemét. Mosolygott az a megkínzott arc, mikor meglátott, mosolyogtam én is…és sírtam, de mostmár a megkönnyebbüléstől, és egyetlen szóban feltört belőlem mindaz, amit az elmúlt egy hétben annyiszor végigpörgettem az agyamban, a szívemben. A lehetőség, hogy örökre elveszíthetem, ráébresztett, nekünk továbbra is együtt kell küzdenünk, benne kell élnünk a magunk Paradicsomában, nem csak a jövőt nézni, hanem a mát is, és nem egymás felé kivont kardokkal, hanem óvó pajzsot terítve a másik fölé, mert az élet küzdelem, és a küzdelem után édesebb learatni az örömöket.
    És az az egy szó, mi lehetett volna más, mint egy tiszta szívből kimondott “Szeretlek!”.

  3. Egy hiba maradt az írásomban. Ki kellene javítani: …nem apa nélkül nőnek fel a gyerekeink.
    Előre is köszönöm szépen: Maja

    Javítottam, de ne mondd meg senkinek, nem szeretnék utólag sokat javítgatni, ha valaki elkapkodva tölti fel a művét 🙂 Eliza

  4. Krisztián 2

    Óriási volt a robbanás, és elsötétedett előtte minden, kibírhatatlan fájdalmat érzett, de Antal bácsi igyekezett fenntartani benne a lelket. Minden szavára volt válasza. Beszélgetett hozzá, igyekezett elvonni figyelmét a szörnyű érzésektől, amelyek testét kínozták.
    Elérkezett a nap, amikor a kómából felébredt, terhes felesége ott volt az ágya mellett, fogta a kezét és szerelmes szavakat suttogott a fülébe.
    Gyorsan hívta az asszonyka az orvost, aki örömmel közölte, túl van Krisztián az életveszélyen.
    – Maradhatok még egy kicsit a férjemmel?
    – Nem bánom,- mondta az orvos – de pihennie kell, meg még sok vizsgálatot fogunk elvégezni rajta.
    – Édesem, – szólalt meg Krisztián – hol van Antal bácsi? Hiszen ő tartott életben, erőt adott nekem arra, hogy itt lehessek Veled, meg a születendő hármas ikrekkel.
    – Drágám, miről beszélsz? Antal bácsi nem élte túl a robbanást. Szegény szerencsétlent az utolsónak találták meg. Menthetetlen volt az élete. Nagy gyászban van az egész környék. Egyedül te maradtál életben, meg aztán honnan veszed, hogy hármas ikreink lesznek? Ezt még nem mondta az orvos.
    – Ez lehetetlen. én csak tudom, ki kérdezgetett még arról is, ki vagyok, mert nem nagyon ismer. Mindaddig velem volt, míg te nem jöttél ide hozzám könnyes szemmel, jobban mondva ti a leendő gyerekeinkkel.
    Bejött az orvos, és megkérte Évát, menjen haza, pihenje ki magát, és csak másnap tegye látogatását. Addig többet tud majd mondani a férje állapotáról.
    Évi még mindig idegesen, de másrészt örömmel teli szívvel igyekezett haza.
    Másnap ismét bement a kórházba. Az orvos komoly tekintete nem sok jót jósolt neki. Leültette az asszonykát, és a jó hírrel kezdte.
    – Amit tudatni szeretnék Önnel, az valóban jó hír. A férjén esett zúzódások nem veszélyesek. Mindkét lábát igyekeztünk megmenteni, de sajnos nagyon kevés a lehetőség arra, hogy újból járni tudjon, mert a hátgerince is megsérült
    – De doktor úr, tornával nem lehetne…
    – Nem sok esély van rá. Mindent elkövetünk, tessék elhinni, de a lehetetlent mi sem tudjuk kikerülni. Nem mondom, már az is csoda volt, hogy egyáltalán életben maradt a férje. A reményt ne adja fel, de ne is tápláljon illúziókat, mert az csak fájdalmakat okoz.
    – Doktor úr. Én nem bánom, ha soha többé nem áll talpra a férjem. Hálát adok az Istennek, hogy velünk maradt, és nem apa nélkül nőnek fel a gyerekeink.
    – Nyugodjon meg, kérem. Örülök, hogy így gondolkodik ebben a súlyos helyzetben.
    – Sokáig bent lesz a kórházban a férjem?
    – Igen. Ha felerősödik, a csontok összeforrnak, azután jön a rehabilitáció, ami eltarthat sokáig. Türelemmel kell lennie.
    – Értettem, és hálásan köszönöm, amiért megmentette a férjem életét.
    – Drága hölgyem, a férjében rettenetesen erős volt az élni vágyás.
    – Doktor úr, a férjem azt mesélte, hogy Antal bácsi tartotta benne a lelket, de tudjuk mindannyian, hogy Antal bácsi meghalt.
    – Hogyan?
    – Ezt állítja váltig, és nem fogadja el Antal bácsi halálát.
    – Ez érdekes- mondta inkább maga elé az orvos.
    – Mit mondott még erről az emberről?
    – Azt hajtogatja, mindaddig vele volt, míg ő engem nem látott meg egy fényen keresztül.
    – Hm. Erről már sokat olvastam, és kutatom is a hasonló eseteket. Ha megengedi, beszélnék a férjével erről az élnényéről.
    – Csak tessék. semmi kifogásom ellene. Ez nem jelent ugyebár agykárosodást Krisztiánnál.
    – Ettől ne féljen. Biztosítom, semmi köze az agykárosodáshoz.
    – Most megnyugtatott. Köszönöm szépen
    Éva minden nap hűségesen meglátogatta a férjét. Egy nap már rászólt az anyukája, hogy illene elmenni a nőgyógyászhoz, megvizsgáltatni magát. Rendben van-e minden, hiszen sok stressznek volt kitéve. Évi igazat adott az anyjának, és bejelentkezett a nőgyógyászhoz. Hamarosan sorba került. Az ultrahangon mindent rendben talált az orvos, és gratulált a hármas ikrekhez. Évi nyelt egy nagyot, és kicsúszott a száján: ez hihetetlen.
    – Pedig tessék elhinni, ikreket hord a szíve alatt, és semmi baj sincs.
    – Boldog vagyok, igen, boldog vagyok csak…és nem fejezte be a mondatot. András bácsi a férjemnek még lent a bánya mélyében megmondta: hármas ikreknek lesz az apja.
    Telt, múlt az idő. Krisztián mind inkább megerősödött. Levették a lábáról a gipszet, nem feküdt a „teknőben.”Gyógytornával igyekeztek a megmeredt izmokat funkciójuk végzésére kényszeríteni, ám talpra sehogyan sem tudott állni. Tolókocsit kapott, de még a gyógytornának nem volt vége. Elkeseredettségét igyekezett leplezni felesége elől, aki már előrehaladott állapotban volt, és bizony a három gyereknek sok hely kellett anyuci méhében.
    Sokat olvasott a kórházban, kért szakkönyveket is, de sehogy sem lelte meg a megoldást saját bajára.
    Egy hajnalban felébredt, de mivel mindenki aludt körülötte, ő maga is elszenderedett.
    Az ágyánál megjelent Antal bácsi, és rosszalló tekintettel nézett rá.
    – Ejnye, ejnye, te gyerek. Hát ezért beszélgettem én veled ott lenn a tárnában, hogy most elhagyd magad, és ne akarj talpra állni.
    – Szeretnék én, de nagyon, ám nem akarnak a lábaim megtartani.
    – Nem a lábaddal van a baj, hanem a fejeddel édes fiam. Beszuggeráltad magadnak, hogy te többé nem állsz lábra. Látom, hiába erőlködnek a gyógytornászok, te csak rogyadozol, meg azt hajtogatod, fáj, fáj. Na figyelj ide. Ha fáj, hát fájd vissza, és állj a talpadra, mert én akkora két pofont lebajszintok neked, hogy árú kódúsz. Még mit nem! Ki játszik majd a fiaiddal? Ki tanítja őket futballozni?
    – Antal bátyám, az egyik lábam így is egy centivel rövidebb.
    – Tudod azt a mondást: Rövid a kardod, told meg egy lépéssel. Te meg tömd ki a cipődet, vagy használj ortopéd cipőt. Én oktassalak ki?
    – Antal bátyám, nem megy.
    – Megy bizony, csak akarni kell. Két hét múlva itt leszek, és nem akarok
    nyím nyám nyenye nyunya Tej Vilit látni, hanem téged, ahogy talpon vagy.
    – Antal bátyám, – akart szólni Krisztián – de már akkor senki sem ült az ágya szélén.
    – Nem hiszek a szememnek! – mondta az orvos.
    – Pedig én bizony a lábamra álltam. Igaz, inog a talaj alattam, de ha kijózanodik a padló, akkor én nem fogok inogni.
    – Megmondom a takarítónőnek, ne pálinkával mossa fel a padlót, hanem vízzel.
    Jót nevettek mindketten.
    Nemsokára elbocsátották Krisztiánt a kórházból. Saját lábán ment ki az ajtón, de visszafordult, és azt mondta: „Köszönöm Antal bátyám”.
    Egy napsugár áthatolt az ablaküvegen, és megsimogatta Krisztián arcát.
    A szerencsétlenség óta, most először lett nedves Krisztián szeme.

    Kijelentem, hogy minden előlátott feltételt elfogadok a pályázattal kapcsolatban!
    Nick név: Maja

Vélemény, hozzászólás?




Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!