Istenek (h)arca

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Ne a piros gombooooooooooooooooooot! – üvöltötte teli torokból a katonatiszt, de már késő volt…. A rakéták kirepültek, és szinte azon nyomban robbantak. Izzó pokollá változott a Föld, az atomrobbanás minden élőlényt elpusztított. Embert, állatot… senki nem maradt…

A test nélkül maradt szellemi lények, a lelkek, riadtan és értetlenül gyülekeztek a völgyben. Rájuk már nem hatott a sugárzás, nekik magasabb volt a rezgésük. Tudták, hogy nem eshet bajuk, a szellemük tovább él, csak elhagyta, bár kényszerűségből a testét. Tudták, hisz fizikai létükben többnyire hívő emberek voltak, hogy a test halála után eljön az ítélet órája. Ámde azt nem sejthették, hogy mindannyiuknak egyszerre. De nem sejtették ezt az istenek sem, nem készítettek B-tervet… volt is felfordulás! Özönlöttek a lelkek, ki-ki a maga hite szerint kereste istenét, vagy poklát.

– Erre, erre! Jehova tanúi ide jertek! – hallatszott egy hang, valahonnan, sejtelmesen.

Néhányan felkapták a fejüket, és keresték a forrást, majd elhussantak abba az irányba, amerre a hipnotikus hang hívta őket.

– Jehova! Bölcs vagy, igazságos, és tiéd a hatalom!

– Jehova szeret minket!

– Ti, akik töröltétek a nevemet a Bibliából, pedig benne volt, és holmi jelképeket imádtok helyettem, az egyetlen, igaz isten helyett… – dörrent a sztentori hang a többiek felé, – ti arra, balra menjetek! Ott van a ti jól megérdemelt helyetek. Hűséges híveim, akik hirdettétek igémet, jobbomra álljatok!

– Jehova irgalmas! Jehova megbocsátó, nagylelkű és türelmes!

– Úgy van! Nagylelkű vagyok, épp ezért, akik megtagadtak engem, pokolra kerülnek, hogy ott új esélyt szerezhessenek a megtérésre…

– Megtérés? – szállt vele vitába Jézus. – Akik hozzád megtértek, azok engem hagytak el! Ők kerülnek a pokolra gondolkodni, akik mellettem maradtak, azok a mennyekbe jutnak általam. Hívő keresztények, itt gyülekezzetek, a domb tetején. Itt várlak benneteket.

 

– Te ki voltál? – kérdezte a Hang.

– Teréz anyának neveztek utolsó életemben, uram! Beteg embereket gyógyítottam a világ minden táján, és hozzád imádkoztam a gyógyulásukért.

– Ez szép cselekedet volt. De tudod jól, hogy a világ a kettősségen alapszik, mindennek van ellentéte. Nincs fény árny nélkül, és nincs fehér fekete nélkül. Nincs élet halál nélkül, ahogy nincs jó rossz nélkül. Mi rosszat tettél életeidben, ami egyensúlyba hozza a cselekedeteidet?

– Hajdan Néró császárként irtottam az embereket. Főleg a pogányokat, a te dicsőségedre, uram!

– Te ki voltál? – kérdezte a következő lelket.

– Hernando Cortez, aki leigázta az indiánokat, és utódaikat a te hitedre térítette, uram.

– Tehát igába hajtottad őket, ha jól tudom, mint a barmokat. Mivel ellensúlyoztad bűneidet?

– Észak-, és Dél-Amerika küzdelmében az északiak oldalán harcoltam, a rabszolgák felszabadításáért.

– Rendben, beléphetsz a kapun – adott engedélyt a Hang. – Hát te mi jót tettél?

– Feltaláltam a penicillint, hogy az embereket kevesebb fertőzés érje. – Válaszolt a kérdezett lélek. – Tudom, tudom, a rosszat is hallani akarod. Én voltam Dzsingisz, a rettegett.

– Én részt vettem az atombomba kifejlesztésében – mondta egy másik, kérdés nélkül. – De én terveztem meg Semiramis függőkertjét, ami évezredekig híres volt páratlan szépségéről.

– Mehetsz – intett nagylelkűen a Hang gazdája.

– Jeanne d’Arc, az orleansi szűz és Cicciolina, az utóbbi évek legnagyobb pornósztárja voltam. Egyik életemben szűzként tartóztattam magam, a másikban az ellenkező végletbe estem. Megtapasztaltam a szexualitás tökéletes hiányát, és teljes kiélését egyaránt.

– Lépj be! Rád emlékszem – fordult a következő lélek felé. – Mindig csodáltam a gyorsaságodat, ami világhírűvé tett téged, Nurmi.

– Valamikor, nagyon régen, erre már biztosan nem emlékszel, uram, leestem a fáról, és eltört a gerincem. Kicsi gyerek voltam, és hosszú földi évtizedeket kellett bénán leélnem. Nurmiként igyekeztem bepótolni akkori mozgáshiányomat. Ez hajtott, ezért lettem én a leggyorsabb.

– Te meg ki vagy? – dörrent rá egy alakra, aki fel-alá mászkált. – Nincs türelmed kivárni a sorodat?

– Hasfelmetsző Jack vagyok! Ha akarod, a tiedet is felmetszem.

– És mivel? Nincs kezed, nincs késed, és nekem nincs hasam… tehát ezt hagyjuk. Mivel ellensúlyoztad a gyilkosságokat?

– Semmivel.

– Akkor eredj a pokolba!

– Ateista voltam világéletemben. Soha nem hittem istenben, tehát a pokolban sem hiszek. Nincs isten, nincs pokol. Egyszerű.

– Arra menj! – szólt gúnyosan a Hang, és szikrázó karjával a háta mögé intett. – Ha nem találod, gyere vissza, és beeresztelek a mennybe.

 

Egy lélek összevissza bolyongott, egyik isten sem nyerte el a tetszését.

– Gyere, ülj ide mellém! – szólította fel Buddha. – Szerencséd van, ahogy minden hívemnek… földi szenvedés nélkül elérheted a Nirvánát… de tenned kell érte! Mélyedj el magadban, most úgysincs más, amiben elmélyedhetnél… meditálj, és rájössz te is…

A lélek, akinek neve Iriki volt, hitetlenül tovalebbent. Meg sem hallgatta a Megvilágosodottat.

– Nem láttad véletlenül a Messiást? – szólalt meg egy lágy hang mellette. – Én őt keresem, mióta világ a világ. Erkölcsösen éltem földi életeimet, soha nem csaltam meg a páromat. Buzgón, hittel imádkoztam, és megtartottam a szombatokat. Nem loptam, nem öltem, kívülről tudom Mózes könyveit, mégsem lelem a Messiást!

– Pedig itt vagyok! – A szavak csak telepatikus úton érkeztek, hang nem hallatszott, mégis tömegével fordultak a szellemlények abba az irányba, ahova Iriki is tekintett. Meg is indultak egy újonnan képződött fénykapu felé, de ő nem követte őket.

– Meg van írva a Koránban – zengett Mohamed hangja, – hogy közeleg az isteni ítélet napja, és most eljött! Még nem késő! Még elkerülhetitek a súlyos büntetéseket! Térjetek meg az egyetlen, mindenható, teremtő Istenhez, Allahhoz, és vessétek alá magatokat az Ő akaratának. Az iszlám az egyetlen igaz hit, aki más istennek hódol, soha, de soha nem jut el a hetedik mennyországba!

Tíz- és százezrek csoportosultak Mohamed körül. Időnként a semmiből megjelent egy hatalmas, fényes kapu, és betódultak rajta a gyülekező lelkek. Ha valaki hamis szándékkal akart bejutni, a kapu érzékelte, hogy nem hívő, és bezárult.

– Te ott! – reccsent rá Mohamed. – Te nem vagy igazhitű muzulmán! Te arra menj! – mutatta fénykarjával az irányt. – Ott vár rád a Gyehenna tüze. Ne félj, nem leszel egyedül! – Allah hívei elzavarták a hitetlent, és a kapu újra feltárult.

Hatalmas, fülsiketítő dörrenés hallatszott. Csak úgy, a semmiből termett, és moraja el is tűnt a hegyek között. Zeusz, a viharok és a villámok ura próbálgatta erejét. Rá kellett döbbennie, hogy hiába volt hajdan hatalmasabb az összes többi istennél, nem mindenható. Sőt! Régi hívei mind-mind elhagyták, elpártoltak tőle, más isteneket imádnak. Mérgében villámokat szórt, és aki mellett lecsapott egy istennyila, ijedtében ugrott egy nagyot. Zeusz rafináltan épp akkor, és épp ott nyitotta ki a kapuját, így csak szerzett néhány lelket. Hogy nézett volna ki, ha ő, a valaha legnagyobb, egyetlen követőt sem tudna felmutatni?

– Hare Krisna, hare Rama – zsongott a dal egy másik csoport irányából. Együtt énekelték hajdani fehérek, feketék, sárgák. A világ minden etnikumát képviselték, míg fizikai testükben éltek. Most szellemi lények voltak valamennyien, és végre a saját fejlettségi szintjüktől függetlenül mindannyian láthatták Krisna transzcendentális testét. Régi, fizikai szemükkel csak kevesek voltak erre képesek.

– Hare Krisna! – zümmögték, és átlépték a kecses fénykaput, amely Krisna intésére nyílt. Ott lebegett a földtől pár centi magasságban. Türelmesen várta, hogy a Krisna-tudatú hívők átlebbenjenek rajta.

– És te mit csináltál életedben? – szólt rá a Hang Irikire, aki láthatólag nem találta a helyét.

– Megnyomtam egy piros gombot – felelte.

– Te az enyém vagy! Gyere! – integetett felé Síva megszámlálhatatlan sok karjai egyikével. A többiben különböző dolgokat tartott, íjat, dárdát, háromágú szigonyt, harci korongot, dobot, imafüzért, varázspálcát, lándzsát, sőt még lótuszvirágot is. Hogy mi haszna volt ezeknek, ebben a testtelen létben, senki nem kérdezte. Síva, a pusztító, örök haláltáncot járt. Tudta az összes isten, hogy a világ pusztulása az ő műve.

Egyik szabad karjával kaput nyitott, a másikkal mutatta az utat. Iriki belépett a fénybe.

Egy végtelennek tűnő, széles fénynyalábban találta magát. Kicsit hasonlított egy alagúthoz, de az egész fénylett, nem csak a kijárat. Elindult előre. Jobbról-balról fénylények csatlakoztak mellé, és már együtt folytatták útjukat.

– Iriki! De jó, hogy te is itt vagy! – csendült egy hang a bal oldalán. Ditana hangja. De hát őt látta belépni Mohamed kapuján, hogy kerül mégis ide? Meg is kérdezte rögtön.

– Te hogy kerülsz ide, Ditana? És Alemis! Hiszen téged Zeusz ragadott el!

– Úgy látszik, csak a bejárat más, az úti cél ugyanaz mindannyiunk számára – vonta le a következtetést Ditana.

– Gyertek csak, testvéreim! Hamarosan valamennyien megérkeznek. Már nem kell soká várni.

Mentek a hívó hang irányába. Hosszú sorokban vonultak egy ismeretlen, új világ felé. Néha meglepett kiáltások harsantak, ismerősök leltek egymásra, csodálkozva, hogy a másik is itt van. Pedig…

– Figyeljetek rám, testvéreim! – zengett egy érces hang. – Bizonyára csodálkoztok, hogy mindannyian, hajdani vallásotoktól függetlenül, ugyanoda kerültetek. Ne csodálkozzatok. Hagyjátok, hogy tudatotok mélyéről feltörhessen az információ, amit valaha én blokkoltam. Most, itt, az Emlékezés Völgyében, mind rá fogtok jönni, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk erre a bolygóra.

A völgy közepén hatalmas, zöld fa állt, koronája felett áttetsző, fényes alak lebegett magasan. A völgy telis-teli volt fénylényekkel, akik mind az ő szavait itták.

– Emlékezzetek! – A mágikus szó beterítette a lankás hegyoldalt, megült a fák tetején, sziklák csúcsain, az értetlen lelkek tudatában. És ők emlékeztek. – A mi hazánk ott van – mutatott az ég felé fénykarjával a titokzatos alak. – A csillagok között, nagyon-nagyon messze. Én voltam a királyotok, amíg a saját bolygónkon éltünk, és én voltam a vezéretek a hosszú úton, amíg ide eljutottunk.

Iriki rápillantott Ditanára. Látta, hogy lágyan mosolyog, és fejével igent intve, helyeslően bólogat.

– Te is emlékszel? – kérdezte tőle. Ditana testetlen alakja kifényesedett, energiaburokjának színei élénkebbek lettek. Örült.

– Igen. Emlékszem – sugározta. – Emlékszem régi hazámra. Az erdeinkre, vizeinkre, hatalmas óceánjainkra, és az óriási holdunkra, amely olyan közel volt, hogy a fél horizontot eltakarta. – Aztán elkomorodott. – De el kellett jönnünk onnan.

– El – bólintott rá Alemis. – Mert tönkretettük. Vajon megvan-e még szeretett bolygónk, vagy valóban szétrobbant, ahogy jósolták?

– Hajdanvolt otthonunk már rég nincs meg. Szétrobbant. – A hang mintha csak Alemis kérdésére felelt volna. – És minden elővigyázatosságom ellenére ezt a bolygót is megöltük. Hiába töröltem ki a tudatotokból azokat az információkat, amelyek a mi fejlett technikánkat tárolták, néhányan halványan emlékeztek valamire. Nem tudták, mi az, de keresték, kutatták a választ. És az eredmény? Láthatjátok! Egy félhalott bolygó, ahol újra csak növényi élet van, mint akkor, amikor rátaláltunk. És még hosszú-hosszú évezredek fognak eltelni, míg kialakulhat az élet más formája is. Nekünk pedig ismét hazát kell keresnünk.

– Miért nem maradunk itt? – kérdezte valaki a tömegből. – Ránk nem hat a nukleáris sugárzás, hisz akkor nem lennénk itt most sem.

– Azért, mert sajnos képtelenek vagyunk ezt a magas rezgésszintet sokáig megtartani. Szükségünk van fizikai testre, amiben megpihenhetünk. Anélkül halálra vagyunk ítélve – felelt a király. – Ezért kezdtük az életünket a lehető legprimitívebb formában itt, ezen a földön is. Azt reméltem, így tovább maradhatunk. De azok, akik kutatták a titkokat, felgyorsították a folyamatot, és itt is fejlődött a tudomány. Az emberek értelme viszont nem. Ez volt a hiba, de most már késő. Már nem lehet – nincs mit! – kijavítani. Tovább kell mennünk. Most, hogy már mindenki megérkezett, együtt visszamegyünk az évmilliókkal ezelőtt elrejtett űrhajónkra, és addig utazunk, amíg találunk egy újabb hazát – vagy amíg elpusztulunk. Gyertek utánam, testvéreim!

És fellebbent, hogy jól láthassák, majd méltóságteljesen elsuhant a legnagyobb piramis irányába. Ebben a pillanatban sokezer lény tudatában formálódott a gondolat, hogy végre megtudhatják a TITKOT!  Azt az ősi, rejtélyes titkot, amely mindig vonzotta őket az egyiptomi piramisokhoz.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

27 hozzászólás a(z) “Istenek (h)arca” bejegyzéshez

  1. Dezső Ilona Anna: Sólymok kövei

    Van egy hely a Rézhegység közepén, ahol fordított szívként ékelődik a keskeny völgyet szétfeszítve a tájba egy szikla. Gyors vizű, tiszta patak vájt keskeny rést e furcsa hegy ölében. Szinte a kövek alá bújva vágtat lefelé a Sebes-Körös irányában. Mire eléri azt, megadóan válik vele eggyé. De ott fent, forrásától nem messzire még ő az úr. Kedvére formálhatja a palásabb részeket, egy-egy hatalmas tölgyet szinte teljesen kiforgatva az életet adó talajból. Olyan, akár a mesében, a szabadon elágazó életnedűért kutakodó évszázados gyökerek kesze-kusza sokasága öleli át az aprócska vízfolyás medrét, nem egy helyen teljesen beborítva azt. Ki fog győzedelmeskedni a végén, a víz vagy az öreg fa? Nem tudni, de addig is vívják egymással életre, halálra harcukat, hol az egyik, hol a másik mutatkozva gyengébbnek. Legalább két kilométeren át tart e furcsa világú szűk rész, s a víz folyásával szemben haladva egy kanyar után elővillan az a hatalmas szikla, melynek déli, dupla része töri meg a hegyet, maga előtt lankás legelőt formálva a meredek oldalban. A víz ott némileg szelídebben csörgedezik a szikla bal oldalán, méltósággal tudatva, hogy valami furcsa természetfeletti béke járja, mert aki idetéved, azt örökre szerelmesévé teszi. Évszázadok óta azt tartják a partnak eme rövid szakaszáról az ott élő népek, hogy aki egyszer megmártotta azon a helyen lábait a hűs mederben, többet nem tud szabadulni tőle. Élete-halála örökké e pont köré fonódik, s hiába fut el, bármerre menekülne, mindig visszahúzza az ugyanoda, ahol béklyóba kötötte. Rőt vadban szegényes, egy-egy mai napig is ott tanyázó sólyom jelzi a hely sajátos jelentőségét. A morzsalék alatt csupán néhány tarajos gőte színezi az avar alját. Énekesmadaraitól viszont messzire hangos e táj, megéneklik napjában többször is a néhai vár fénykorát, melynek dicsőségét már csak pár csonka faldarab jelzi a hegyen. Furcsa, szoborcsoportszerű sziklák meredeznek a hegycsúcs aljában, a két magasabb olyan, mint egy férfi és egy nő, amint épp csókot váltva, ölelkezve olvadnak egymásba. Mellettük angyalarcú fiúcskák tekintetét utánzó apró négy kő vigyázza a szerelmesek sziluettjét.
    Nem véletlenül választotta ki Pál comes az úrnak 1250. esztendejében e helyet a biharsági, IV. Bélától frissen kapott birtokainak székhelyéül. Az építéssel egy akkor már éltesebb korban lévő mestert bízott meg. A környékbéli parasztok örömmel szolgálták az építkezést, szívesen cipelték a köveket, faragták azokat a vár urának követelményei szerint. Gyorsan épült, az idős mester még életében meg szerette volna élni, hogy benépesedjen alkotása. Pál uraság, aki közben a magyarok országbírójává vált, sűrűn látogatta frissen épülő új otthonát. Nem mintha híján lett volna azok számában, csak a hely őt is olyannyira lenyűgözte, hogy beleszeretett ebbe a furcsa vidékbe. A vár mögötti erdősávban nyílnak az ország legnemesebb gyöngyvirágai, a hegy tövét ez időben színessé varázsolta a rengeteg vadvirág. Semmi sem akadályozta a Teremtőt minden szépségének erre a helyre való csoportosításában. A sok boglárka, hérics, harangvirág örömmel takarja el a már hervadozó kikericsek maradványait, melyek minden évben tudatják a természet újjáéledésének idejét már a hó alól is. Ősszel majd ismét kivirágzanak, s akkor már a csobánok*, kik ott legeltetik nyájaikat nyáron, tudják, gyorsan kell terelni lefelé az állatokat, valamiféle biztonságosabb helyet kell keresni számukra, mert amikor a növény őszi szirmait bontogatja, pár nappal későbben leesik a hónapokig makacsul kitartó habos lepel. Amilyen csodás nyáron e vidék, oly zord télen, s a szűk völgyön hatalmas huzatot teremt az évszak vad szele, ellehetetlenítve a tisztes életet. Ily szép helyen építtette Sólyomkő várát, olyan magasságban, ahonnan szemmel tartani készült a környező birtokait, s ahol semmilyen ellenség meg nem támadhatta volna.
    A vár szépen emelkedett egyre magasabbra, s az egyik mustra alkalmával Pál comes családostól, feleségével és öt gyermekével együtt megérkezett. Miklósnak hívták a nagyobbik fiát, akit Erdély vajdájának szánt a nemesség, őt követte a sorban István. A két nagyobb gyerek már férfisorba került, mire a falak épülni kezdtek. A két kisebb még csak anyjuk szoknyájába csimpaszkodva játszadozott, míg Annus lányuk már eladósorba lépett.
    Sürgölődött a sok asszony, csak úgy forgatták nyárson a hízott tulkot.
    Az a hír járta, hogy korábban járt már e mesébe illő helyen a nagyhatalmú uraság. Ennek felismerni vélik az ott dolgozók több nyomát is, mert egy öreg kiáltó*, ki annak a hegynek ősi bitorlója, valami megmagyarázhatatlan őszinteséggel és látványos közelséggel diskurált a vitéz daliával, valahányszor arra járt. Furcsa szerzemény ez a kiáltó. Sovány, szikár termetű, a magaslati szél kérget vont arcára, ami elcsúfítja. A fehérnépek sűrűn vetették a keresztet, mint egy üldözendő a rossz lelket, amikor a közelükbe somfordált e sátáni vigyorral megáldott teremtmény. Talán épp azért lett belőle hírnök, mert a hegy tetején nem rémisztgethette a jövevényeket. Szolgálata igen hasznosnak bizonyult, utat mutatott az arra utazóknak. Napokkal Pál uram érkezése előtt elfoglalta nobilis helyét a még csak épülő, ám a hegynél is magasabbra nyúló egyik bástya tetején.
    A vár építésével megbízott öreg mesternek is volt egy világszép leánya, akit az apja Hajnának nevezett el, miután anyja méhéből hajnalban látta meg Isten szent egét, amikor az átadva neki életét, örök álomra szenderült. Attól a naptól kezdve ő lévén egyedüli zelemére* apjának, igen jó sorsba nevelkedett. Férfiszemtől féltve őrizte a szív alakú szikla elkeskenyedő északi felében épült apró faházában.
    A lány mosolygós, kedves teremtés, amikor kezébe veszi az épp nyiladozó gyöngyvirágból gondosan font koszorúját, olyanná válik, akár egy angyal.
    – Ej, te lány… – bosszankodik apja, megpillantva a virágözöntől erősen illatozó hajkoronáját –, miért nem vigyázol magadra, egyszer még megpocsékol itt valamelyik hegyi ember. Nem olyan egyszerű itt az élet, mint amott lent a völgyben a Berettyó mentén. Legalább tíz évembe kerül még, mire befejezem a munkálatokat, addig csak nem zárhatlak el a világtól. Még itt öregszel a fejemre! A legjobb talán az lenne, ha a nagykegyelmű Pál urammal együtt felmennél Budára valamelyik klastromba, hogy finom úri hölgyet neveljenek belőled.
    – Jaj, kegyelmed mindég túloz – legyint rá a lány, s olyan édesen öleli meg apját, hogy annak szíve hatalmas kalimpálással adja meg azonnal magát. Az öröm könnyein kívül más komolyság nem mutatkozik arcán. Még ki sem mondta az iménti mondatot, máris megbánta. Már hogyan is válhatna meg szívének legkedvesebb teremtményétől akár egyetlen napra is.

    – Pál comes országbíró! – hallik messziről a nagyúr előtt érkező kajártó* hangos kiabálása. Errefelé nem futárral üzennek egymásnak a népek, egy-egy kiáltó adja tovább a híreket a hegyek tetejéből. Mikor főúri vendég jön látogatóba, előtte lovagol, hatalmas kiabálással adva hírt, hogy időben fel tudjanak készülni a népek a rangos vendégük fogadására.
    – Gyűjjön gyorsan, fogadni kellene ükigyelmét valaki okosabbnak is, mint mink vagyunk – serénykedik a félszemű csúf ember, akkor már elhagyva a maga helyét a vár bástyáján.
    – Na’ szen… akkor nagy bajban vannak… – fogja viccesebbre az idős mester.
    – Ne bolondozzík má’, kegyelmed! Mit ugrat ingem mindenki? – s azzal igyekszik a fogatok elé, hogy mire begördül a kegyelmes asszony fogata, ott legyen a lovak megtartására időben.
    A mester is megfogva lánya kezét iparkodik időben leérni a szűkebb részben felállított elemózsiás táborba. Az uraság fogadását rábízták az egyszerű népek.
    – Aztán tisztelettel légy a nagyasszony és ifi lánya előtt – oktatja közben.
    – Drága apácskám, miért nem mondtad már reggel, hogy fiatal hölgytársaság is jön. Fontam volna koszorút neki is, van virág bőven a réten.
    Ott van egy a fejeden, majd azzal kedveskedhetsz neki.
    – Ezt a nagyasszonynak szántam – veszi le a fejéről – ugye nem nevet ki miatta?
    – Kisasszonyka… haggya má’ az idesapját! Ott gyün az uraság. Ű az, az a fess, szíp ember lúháton!
    Pál comes alakja kimagaslik a többi lovas közül. Nagydarab ember még mindig, milyen délceg lehetett fiatalabb korában! Az asszonyok mind összesereglenek, majd felfalják szemükkel a közeledő uraságot.
    – Hiába türeksze’! Csak paraszt vagy tésis, ugyi nem gondolod, hogy iszre venne tíged az uraság? – kacag ropogósan az öreg szakácsné, amikor a fiatalabb asszonyok majd leverik egymást, hogy az első sorban helyezkedhessenek el. Mind látni akarja a főbírát és annak feleségét. Kíváncsiak a puccos viseletekre, hisz’ nekik itt a hegyekben csak kenderből szőtt vászon jut, bár már divatba jött, hogy egyik másik módosabbnak gyapjúból szőjék a gúnyáját. Nem úgy, mint Budán, ahol finom selymekből varrják a hölgyek ruháit.
    Porlik a völgy a lovak patái alatt, a szárazságtól üszkös agyagos föld messzire kíséri a rajta áthaladók árnyékát. A felvezető katonák leszorulnak a gyors folyású víz medrébe, helyet biztosítva a keréken guruló alkalmatosságoknak, amiken a fehérnépek és a gyerekek utaznak. Ahogy a táborhoz érnek, ahol a finom étkek már előkészítve várják őket egy frissen kivágott hatalmas tölgyből ácsolt hosszú asztalra felszolgálva, sorban ugranak le lovaikról a nemes vitézek. A sok ott ácsorgó, kíváncsian bámészkodó paraszt csak úgy csodálja a folyamatosan érkezőket. Sisak van a lovasok fején, így nem tudják eldönteni, melyik lehet közülük a gazda. Egyszer csak az öreg mester elé áll egy szép szál ember, megveregetve annak vállát, így köszönve meg a szívélyes fogadtatást. Feltűnően fiatalos, pedig már sok csatát megjárt, s kora sem mondható épp a legzsengébbnek. Úgy ég fekete szeme, akár a parázs, a fehérnépek lesütik tekintetüket, mert egyből perzselően hat rájuk.
    – Hozta Isten, kegyelmes uram! – szólal meg elsőnek az öreg.
    – Hozta… hozta… – viccelődik Pál, miközben megpederi gondozott bajuszát. Szinte felszisszennek az asszonyok, olyan szokatlanul mérgezően hat rájuk a fület csiklandozó bariton.
    – E szép virágszál? – kérdi Hajna állát tartva egyik ujjával.
    – Ő a leányom, akiről már beszéltem kegyelmes uramnak.
    – Akkor talán nézzük meg új lakhelyünket – s már indul is neki a hegynek megtekinteni a magasodó falakat. Az idős ember alig tud lépést tartani vele.
    Pál nagyúr közben bejárja a frissen épülő új várát, tetszik neki szerfelett az öreg mester műve. Minden torony a megfelelő helyre került, kilátást nyújtva az égtáj minden irányában. Odafent a várfokon oly szédületes látványt nyújt a szapora pataktól vágott keskeny völgy, hogy még a lélegzete is eláll a már sokat látott hadvezérnek.
    A lány meghajol a vendégek előtt, illedelmes társalgásba kezd az ifjú hölggyel, akinek rengeteg kérdése van hozzá. A nagyasszony szívesen fogadja a finom illatú koszorút, a sok asszony sürög-forog, igyekeznek tisztességgel ellátni urukat és családját mindenféle jóval, amit a hegy s e lankás vidék megteremni képes. Az ifi uraságok igen nagy szorgalommal udvarolnak a szép lánynak, szinte versengenek kegyeiért. Istvánt teljesen lenyűgözi egyszerűsége, tekintetének tisztasága.
    – Kérem, mesélje el valaki, hogy mi minden van ezen a szépen megterített asztalon – töri meg illedelmesen a kényelmetlen csendet a nagyasszony.
    – Instálom, van itt minden – válaszolja az öreg szakácsné, és elkezdi felsorolni a helyi étkeket – az ott tyúkhaszon főve*, amaz ott né pisztráng éles lével, káposzta rántott halakkal megrakva, kása csukapatetummal*, sóban főtt kövihal, ez itt né béles a finnyásabb kisasszonkák kedvence, főtt tehenhús melegen, sült kappan, étkek malacbúl, nyárson sült ökör, gesztenye, tormában nyomtatott tísztamívek, gyalult forgács mandulábúl, fajdot, szarvasnyelv sülve, igen finom csemege. Főztem még szarvas és őzcímert is mondolalében, emitt meg né érkeznek a rítesek, miket a leányaim süttek frissen. Fogyasszanak egíszsíggel! – illedelmesen hajol meg, hátrál, helyet adva a nagyúri társaságnak az asztal mellett.
    Mire beesteledik, mindent eltakarít a sok katona az asztalról, s ahogy jöttek, úgy távoznak is a vendégek mind. A főbírával egyedül a mester beszélgethetett. Félrevonultak az épülő vár egyik, már elkészült zugába, ott tartotta meg az építész beszámolóját. Abból avatatlan fülek semmit sem hallhattak. Csak a félszemű kajártó volt velük végig.
    Az öreg mester elfáradva vonul vissza lányával a házába. Hamar elalszik. A lány szemére viszont nem jön álom. Hogy is jönne? Ábrándozik, álmodozik a magas házakról, meg szépen rendezett sétányokról, amikről a fiatal úrnő mesélt neki délután. Elképzeli azt a hatalmas nagy vizet, amin szép időben lehet csónakázni, és a sok maskarást, akik szórakoztatják a vár udvarában az ifi hölgyeket. Maga előtt látja a tűzokádót, ahogy Miklós úrfi mesélt róla, s a sok nyalka katonát, amint szemlére sorakoznak fel a király előtt. Kiül a ház elé, onnan csodálja a csillagos eget. Valami megrezdül mögötte, mire félelmében majd kiesik a szíve. Hátranéz, s megpillantja azt a szép, termetes legényt, akit már napok óta figyelni szokott. Ott szokott legeltetni a hegyoldalban, de még nem látta közelebbről soha.
    – Ki vagy? – kérdi megszeppenve.
    – Csak egy csobán – válaszolja röviden – elveszett az egyik bárányom, azt keresem.
    – Hát keresse… – válaszolja a lány nyeglén. Ahogy közelebb ér a fiú, megcsillan a szeme. Épp olyan, mint a nagyúré, a lány beleborzong. Maga előtt látja a nagyurat szúrós tekintetével, délceg termetével, fiatalabb változatában.
    – Nem akartam megijeszteni – jön zavarba a legény.
    – Hiába, megtörtént.
    – Bár csak jóvátehetném – kezdi el a beszélgetést a pásztor.
    Addig beszélgetnek, míg végre a lány felbátorodik, és vele tart egy darabig. A patak varázslatos részénél állnak épp meg, amikor a lánynak hirtelen megcsúszik a lába. A fiú kap utána, de elkésik, s a lány beleesik a vízbe. Gyorsan beugrik utána, kisegíti.
    – Jaj, Istenem ! – kiált fel a lány – azt mondta a kajártó, csak ide ne lépjek sohasem.
    – Már megtörtént – sopánkodik a legény –, s ráadásul én is beleléptem. Ha igaz, amit mondanak, akkor innen mi már soha többé el nem szabadulunk.
    Ettől a naptól fogva, elválaszthatatlanokká válnak. A fiú minden éjjel ott ólálkodik a mester háza környékén. Hajna is rendre kimegy vele találkozni.
    – Nem lenne szabad találkoznunk – ijed meg a lány –, ha apám megtudja, haragra gerjed.
    – Nem úgy van az – vágja rá a fiú. Olyan egyszerű teremtménye ő Istennek, aki megérzi, mikor mit tehet. Hirtelen magához öleli a lányt, és megcsókolja.
    – Hol vagy, leányom? – hallik apja hangja bentről egyik este, mire a fiú úgy eltűnik, mintha sohasem járt volna a ház közelében.
    – Vagyok apám, nem tudok aludni.
    – Gyere be lányom, éjszaka nem biztonságos kint ülni – aggódik az idős ember.
    – Ne féltsen apám, nincsen erre rosszféle.
    – Vigyáznom kell rád, lányom. Elígértem a kezedet. Nagy megtiszteltetés ért. Pál nagyuram megkért a másodszülött fia számára feleségnek.
    – Nem akarom – adja válaszát azonnal, sírásával küszködve a lány.
    – Azt nem lehet –válaszolja apja – hatalmas megtiszteltetés ez a mifélénknek. Annak a férfinak rangon aluli vagy, de az apja fel kíván emelni maga mellé. Egy hét múlva érted jönnek, és elvisznek Budára magukkal, hogy kitanulhasd az úri nők minden fortélyát. Lesz rá egy hónapod, hogy felkészülj, utána megtartják a lakodalmat. Fényes jövője van az ifjú úrnak, nem várakoztathatjuk, megtetszettél neki, amikor itt jártak várszemlén.
    – Akkor sem akarom – sírja el magát Hajna, amikor már nem bírja tovább tartóztatni érzéseit.
    – Pedig ennek meg kell lennie, lányom. Az adott szó az vissza nem vonható.
    – Apám, én mást szeretek. Isten előtti bűnt követnél el, ha erőszakkal adnál hozzá feleségül.
    – Itt? Honnan? Ki az? Hiszen a közeledbe nem engedtem senkit sem… – csodálkozik el a hallottakon.
    – Egy pásztor, a hegy túloldaláról.
    – De hiszen még egyszer sem hagytalak magadra, honnan ismerhetnéd?
    – Szeretem, apám. Hozzá akarok menni feleségül. Olyan nemes a tekintete, akár Pál comesé.
    – Azt elhiszem, gyermekem. Na, akkor jól hallgasd meg idős szüléd szavát. Sohasem mehetsz máshoz, csak ahhoz, akinek elígértelek – s ezzel le is zárja mondandóját. A beszélgetés megszakad, makacsul ellenáll a lánya könyörgő tekintetének.
    Másnap este ismét ki akar menni a legényhez, de az apja elébe áll. Nem engedi ki a házból, igyekszik megóvni annak az embernek, akinek odaígérte a kezét. Nem hagyja magára egyetlen pillanatra sem, így Hajna egész héten nem tud szabadulni apja kényszerfogságából. A várt esemény előestéjén végre korábban fekszik le az öreg. Ekkor gyorsan felöltözik Hajna, és kisiet a ház mögötti rétre. Ott várja a csobán kitartóan. Mikor megpillantja, szalad is elé. Elsírja a lány a hatalmas bajt, ami feléjük közeleg. A fiú ráveszi, hogy szökjenek meg. Pirkadatig sírnak, csókolják egymást, míg Hajna végül elmegy vele a hegy másik oldalára annak apró kunyhójába. Az apa szíve majd meghasad, de nem tud mit tenni. Kénytelen elmondani a küldöttségnek, és magának Pál comesnek a történteket. A nagyúr rettenetes haragra gerjed, fogadkozik, ha addig él is, megtorolja a fián esett sérelmet. Ám amikor elmondják neki, kivel szökött meg a kiválasztott, elkomorodik. Az öreg mester elképzelni sem tudja, mi hatotta meg ennyire a főbírát.
    – Uram, rosszul érzed magadat?
    – Fiamnak kértem a lányod kezét. Hát megtörtént. Amit vetettem, most learattam – válaszolja talányosan, s többet már nem beszél, kirohan a házból. Felpattan a lovára, s úgy vágtázik el Budának, mint aki idegen e tájon.
    Mikor elvonul a nemesi kíséret, az építőmester letérdelve átkozza meg gyermekét. Attól a naptól fogva csak a vár gyarapodásában leli minden örömét. Évekkel korábban fejezi azt be, a megadott időpont előtt. Pál comes nagyon elégedett munkájával, mégsem jön el személyesen átvenni a várat. Egy egész sereget küld, szekereken hatalmas kalitkákban vadászsólymokat azzal a paranccsal, hogy azzal népesítsék be.
    – Azírt má’ csak megbocsátott a leányának, ugyi? – kérdi egyik reggelen a kajártó.
    – Nem – válaszolja az makacsul – soha. Átkozott legyen minden ivadékával együtt.
    – Jobb lenne, ha megbocsátana neki. Amúgy azt üzeni az uram, neked itt örökös helyed van a sólymaival együtt.
    – Köszönöm – válaszolja.
    Már hogyan is mehetne el arról a helyről, ahol egyetlen gyermeke is él. Minden reggelen azzal ébred, hogy meglátogatja, s megbocsátja annak hűtlen viselkedését, de valami megmagyarázhatatlan düh mégis visszatartja. Így telnek az évek anélkül, hogy elhatározását véghezvinné. Egyszer, egy szép nyári napon, jönnek szólni a solymászok neki, hogy a lánya keresi az unokáival együtt. Szalad az öreg mester, ahogy csak bír. De amikor megpillantja egyetlen gyermeke férjét, lábai majd a földbe gyökereznek. Szakasztott olyan, mint maga Pál comes. Ekkor érti meg annak szavait, és az okát, hogy miért nem jön megnézni az elkészült művét.
    – Apám – próbálja köszönteni lánya – elhoztam az unokáidat. Ugye megbocsátasz legalább nekik, ha már nekem nem is – kérleli kedvesen Hajna. Biztatására négy apró fiúcska indul el a megaggott ember felé. Megmagyarázhatatlan módon ahelyett, hogy ölbe kapná unokáit, hatalmas haragra gerjed ismét. Már nem is tudja, kire jobban, a lányára, a csobánra, vagy az ország bírájára…
    – Átkozottak legyetek – üvölti, mire a gyerekek megtorpannak. Ijedtükben az anyjuk szoknyája mögé futnak mind. A mester hátat fordít, visszamegy a várba. A lánya nem tehet mást, mint családjával együtt kimennek a főfal alatti meredek legelőre, és leülnek egy fa alá. Sírnak.
    – Jaj, mester! Mit tett? – kérleli a kajártó.
    – Ami megtörtént, már megtörtént… – sírja az is, de olyan makacs, hogy még beszélgetni sem hajlandó tovább.
    Odakint hirtelen vihar támad. Úgy dörög-villámlik, szinte visszhangzik a völgy Isten haragjától. Minden egyes hangos robajra összehúzza magát az öreg mester, feje mellé emeli kezeit, mint aki meg akarja védeni magát valamilyen láthatatlan támadótól. A solymászok megijednek tőle. Olyan, mint egy eszelős, le s fel rohangászik, hangosan zokog. Lassan elül a vihar, koromsötét lepi el a tájat. Odafent a várban már csak a sólymok gurrogása hallik. A völgyben hangos muzsikálásba kezdnek a tücskök. Oly békés minden, szinte süti a lanyhás nyári lég az emberek mellét. Nehéznek érzi azt az öreg, majd megszakad, de mégsem beszél. A vihar elmúltával, megnyugszik lassan mindenki, még ő is elalél. Csak a szakács meri megjegyezni neki a reggelinél:
    – Jaj mester! Meglássa, míg él, nem bocsátja meg magának a lánya, amit vele tett.
    Mondhatja, hasztalan a szó, nem válaszol rá semmit sem. Reggeli után, mint mindennap, kieresztik a sólymokat vadászni. Ám szokatlan módon mind a vár aljába száll le egy fehér sziklára, ami annakelőtte nem volt ott. Szaladnak ki a népek megnézni, honnan görgethette le a hatalmas kőtömböt az esti vihar. Csak amikor közelebb érnek ahhoz, értik meg a történteket. A csobán és felesége Hajna állnak ott a vár aljában megkövülten. Ahogy közelebbről szemlélik meg, veszik észre a négy fiúcskát. Vidáman mosolyognak az anyjukat nézve. Az egyik, mintha meg akarná cibálni annak szoknyáját. Szaladnak is gyorsan az öreghez, viszik neki a szörnyű hírt. Eleinte úgy tesz, mint akit nem érdekel. Csak az éj leple alatt megy ki megnézni kővé vált gyermekét. Amikor megpillantja lányát, amint boldogan öleli magához a csobánt, akkorát üvölt, hogy azonnal kettéhasad a szíve.
    A várat nem sokkal az eset után Pál comes eladta. Soha sem derült ki az igazság, így mai napig sem tisztázott a csobán kiléte. Soha többet nem járt azon a vidéken, talán mert nem akart szembesülni a kővé vált fiatalokkal. Vagy, mert a lelkiismerete nem hagyta? Ki tudja? Az ottani emberek, a mai napig is úgy tartják, hogy az az ölelkező pár a déli fal tövében nem más, mint az országbíró törvénytelen fia, feleségével és négy fiúgyermekével.
    Az építmény alig lett befejezve, máris elkezdte hányatott sorsát. Gazda gazdát cserélt, mégis állta az évszázadok sok-sok viharát. Védték a környéket az ott tanyázó vitézek tatártól, töröktől, labanctól, mígnem a Szatmári békekötéskor kimondták arra is a végítéletet, le kell rombolni. A falakat jócskán megrongálták, a tetőszerkezetet felgyújtották, de a kövek nem nagyon engedelmeskedtek. Mind a mai napig áll még két tornya, s a vár alatti kápolna kiraboltan, megbecstelenített lyukként tátongva hirdeti a magyarok valamikori jobb sorát. Még mindig fészkel romjai között egy sólyompár, évről évre hagyva maguk után utódokat. Minden alkalommal, amikor kiröpülnek, tesznek egy hatalmas kört a romok felett, s rászállnak megpihenni arra a fehér sziklára, amiről azt tartják, hogy a kővé vált pár és gyermekei földi maradványai. A mester is ott nyugossza örök álmát, oda lett eltemetve a kőtömb és várfal közötti részre.
    Hogy mindez igaz, és megtörtént, mi sem bizonyíthatná jobban, mint az a tény, hogy bár megváltozott a világ, s ezzel egy időben a név is, mégis mind a mai napig élnek Kajántó nevű őslakosok Élesden, akik megőrizni és hirdetni hivatottak a jövő nemzedékek számára is, a sólymok köveinek titkát.

    csobán – juhász
    zelemér – ivadék
    kajár, kajártó, kiáltó – hírnök, hírvivő (jó hírt keltő, ritka esetben ítélethirdető)
    tyúkhaszon – tojás
    csukapatetum – csukapástétom

    Forrás anyag: Józsa Ferenc – Sólyomkővár ( a mondát elmondta: özv. Teleki Jolán, 2001.-ben, lejegyezte: Józsa Ferenc)

  2. Krónika egy átkozott bolygóról (novella a pályázatra)

    Körbenézek a tájon. Világosbarna hajam sötétté vált a verejtéktől, hiába csóválom a fejem, az meg sem mozdul, olyannyira rátapadt homlokomra és merev tarkómra. Hunyorogva emelem tekintetemet az égre és keserűségem értetlenségbe csap át. Életemet a gyógyításra és mások segítésére tettem fel, ám mikor kértem Őt, hogy kezeljük a fekélyt, szórjuk ki a férgesét, száműzzük a járványt, nyugalomra intett. Távol álljon tőlem bármiféle káröröm, netán bosszúvágy, de úgy érzem, a történtek engem igazolnak. Ennek ellenére mégsem büszkeséget, csupán tehetetlenséget érzek, amit növekvő bánatom csak fokoz.
    Belemarkolok a homokba. Ujjaim közül a kifakult sárga homokszemek szárazan szitálnak, mialatt a forró talaj még a szandál talpán keresztül is perzseli talpamat. Szikrázik a nap, gyilkos sugarait szórja szanaszét a sivatagi tájon, hogy aztán veszett ebként támadjon rám visszaverődve a szinte hófehérré sápadt homokbuckákról. Félreértés ne essék, ez nem a Szahara, sem a Namib-sivatag! Kérem szépen, ez a bolygó. A mezőgazdaság hajnala után bekövetkezett mérhetetlen erdőirtás hatása a huszonegyedik századra visszafordíthatatlanná vált. A Föld mára lakatlan szigetté lett.
    A Mindenható az utolsó pillanatig kardoskodott szeretett gyermekeiért, de végül meg kellett hoznia ezt a fájdalmas döntést. A pusztulás nem egyik napról a másikra következett be, úgy zajlott le, mint egy lassú lefolyású, gyötrelmekkel megtűzdelt rákbetegség, amely végül mindenképp halálba torkollik.
    A boszorkányüldözések, a keresztes háborúk és a terroristatámadások értelmetlen erkölcsi meg emberáldozatai elszomorították az Úr sosem látott arcát. Az emberek félreértették tanításait és a rájuk bízott értékrendet, majd hiába jutalmazott meg a tudásával újabb és újabb prófétákat, azok mind eltorzították az Igazságot. Vallások százai jelentek meg, amelyek összeférhetetlenséget, idegengyűlöletet szítottak, aztán hamarosan felebarátaikat emberszámba sem vették, és akár a zsákmányokat, elkezdték legyilkolni őket. Az ilyen epizódok nem egyszer, hanem az emberiség történelme során folyamatosan felütötték a fejüket: újabb földrészek felfedezésekor, vagy politikai, gazdasági indokok mögé rejtve a háborúk során. Eszükbe sem jutott, hogy talán mindannyijukra ugyanaz az Isten tekint le a felhők palástja mögül! Saját, önző vágyaik képére formálták az Úr arcát és jellemét. Ha védőszentre volt szükségük vándorlásaik során, a Mindenható oltalmazta őket, ha buzdító, és harcra invitáló vezérre áhítoztak, képzeletükben Árész vagy Allah jelent meg. Fiktív lények vették át az Úr helyét. Talán még az ateizmus is jobb ennél. A Teremtő ezért úgy látta jónak, hogy mindenféle istenképtől megfosztja teremtményeit és lassan kivonult az életükből, hogy saját magasztos helyét átadja a tudománynak.
    Virágzásnak indult az ész szava, majd lassan minden emlékük törlődött hajdani Gondviselőjükről és annak önkényesen előállított alteregóiról. Urunk háttérbe vonult és az emberi elméket valótlan tudományok csíráival tömte tele, vagyis olyanná formálta a világukat érzékszerveiken keresztül, hogy az egyetlen és örök Igazságot, a Genezist mindenkorra feledjék. Kezdetben a kényszer, illetve az ismeretlentől való félelem hajtotta őket, majd mikor ráéreztek a „tudás” ízére, ez kíváncsisággá és élvezetté változott. Egyre több tudós és kutató tűnt fel az árnyékból, végül az áttörést Darwin kezébe adta: megszületett a természetes szelekció és az adaptáció elmélete, amit számtalan újabb felfedezés illetve tudományág követett, mint a paleontológia, a genetika, az atomfizika és a kibernetika. Ámde a tökéletes lét hátulütője, hogy nem számol a tökéletlenséggel. Isten nem számolt azzal, hogy az emberek igénylik az irányítást, azt, hogy hinni tudjanak valakiben vagy valamiben, és minthogy az Úr létezése számukra már a múlt martalékává lett, soraik közül emelték ki azokat, akik törtető céljaikkal az uralkodói szférába kívánkoztak. Nem királyokká vagy miniszterelnökökké szerettek volna avanzsálni, hanem isteni magasságokba törtek. Még Bábel-tornyánál is szentségtörőbb álmokat dédelgettek! Egyesek a pénz és a média erejével, mások pedig a géntechnológia segítségével jutottak egyre magasabbra. Istenkáromló organizmusokat alkottak, mitologikus lényeket ültettek a valóságba és létformákat támasztottak fel letűnt korokból. Azt hitték, reprodukálhatják a teremtést, és önkényesen bíráskodhatnak a jogos megtorlás teljes hiányában. Sokuk, akik meg bírták fizetni, fizikai képességeiket feltornászták és biológiai órájukat megállították. Elérték, hogy gyermekeiket ne csak átvitt értelemben nevezhessék angyalnak: szárnyas csecsemők születtek, amelyek halhatatlan repülő felnőttekké cseperedtek. Saját találmányukat, magát, az evolúciót is megtagadták. Még más bolygók népei között sem volt példa ilyen arrogáns és kapzsi túlkapásra, habár a földönkívüli létformák primitívebb szinteken mozogtak, ám ennek hála, a lelkük kevésbe fogadta be a gonosz magjait.
    Valamennyi bolygó közül a Föld volt a Gondviselő kedvence minden egyes lakójával együtt, és ez lehet az egyetlen magyarázat, amiért idáig fajulhattak a dolgok. Azt hitte, hogyha megkapják a tudást, talán az emberek mértéktelenül nagyravágyó népe is megnyugszik és romlásuk megtorpan… Hát nem így történt. Lázadások törtek ki a génmanipulált angyalok és a tudományt elutasító csőcselék között, amelyek később a Harmadik Világháborúvá nőtték ki magukat. Vértől csatakos tollak meg emberi végtagok borították az anyaföld kiszikkadt felszínét. A népesség megtizedelődött és a szárnyas szörnyetegek nyerésre álltak… Isten nem állhatta tovább kegyelmének megcsúfolását. Haragja irgalmatlanul lesújtott. Megdördült az ég, majd megnyílt a föld. Az elsivatagosodott szárazföld lakói mind a planéta tüzesen örvénylő gyomrában találták magukat; a mögöttük maradt mocskot pedig szökőárak tisztították el. Az emberiség kora leáldozott.
    Meg kell, hogy mondjam, nem sokan nyerték el az üdvösséget…
    – Rafael! Ne csak nézelődj, dolgozz is – mordul rám Mihály. Hosszú ébenfekete haja ziláltan keretezi arcát, kardjának pengéje vakítóan csillan fel a déli napsütésben. Mindig is hatalmas akaraterejéről és kitartásáról volt híres, amit sötétkék tógánál mi sem bizonyít jobban ebben a sorvasztó hőségben.
    – Iparkodnunk kell! A művészetet nem szabad zabolázni, sem feltartani – kontrázik rá a mellette álló Gábriel. Izgágasága betudható annak, hogy ő héttagú gárdánk legújabb tagja. Göndör, szőke fürtjei még nem adták meg magukat a hőségnek. – Te engedetlen… Mindig elcsatangolsz! – rója fel nekem a tejfeles szájú kupidó-utánzat.
    Feléjük fordulok:
    – Csupán látni akartam utoljára így, kopáran és békésen. Szerintetek, nem lenne szebb, ha így hagynánk? Akkora béke és csend honol most itt, mint még soha… – ábrándozok, miután végig pergettem magamban minden fájó eseményt.
    – Úgy beszélsz, mintha lenne beleszólásunk a döntéseibe – horkan fel a fegyveres jótéteményes.
    – Ez puszta filozofálgatás. Költői kérdés… – Egyik karommal rátámaszkodok a vándorbotomra, a másikat bevágom halványzöld zubbonyom zsebébe. – Mit mondott a Nagyöreg, hol kezdünk?
    – Ahol mindig. Rendbe vágjuk az eget és a földet, majd beállítjuk a nap sugarainak fényerősségét is, csak aztán jöhetnek az élőlények… – darálja Miklós unottan, de be sem tudja fejezni, Gábriel közbe vág:
    – Ez az első teremtésem! De izgi!
    – Szerintetek nem unja még? A keresztje ez a bolygó, annyit csalódott már benne…
    – Vigyázz a szádra, Rafael! A végén úgy jársz, mint a fivéred! – dörren fel Isten megingathatatlan híve, majd kitárta szárnyait. Hófehér tollak szállingóztak a hőségtől dermedt levegőben. – Indulás, a határidőt be kell tartani! – az égbe emelkedik, míg testét aranyszínű aura öleli körbe. Ebben a pillanatban Gábriel is követte rézszínű fényben égve.
    A létezés illúziója hamarosan darabjaira hullik, ha nem erősítjük meg gyorsan egy mágikus pecséttel. Képlékeny teremtmények ezek az égitestek!
    – Oké, oké… – sóhajtok. – Egyébként nem fair folyton Lucifer esetét dörgölni az orrom alá – feszítem ki ernyedt, repülésre tervezett végtagjaimat, majd örvényt kavaró szárnycsapásokkal utánuk libbenek.
    A hét arkangyal hamarosan összeül a megtépázott ég ölén, hogy a Mindenható parancsait követve megalkossa az új dimenziót, amely remélhetőleg tartósabb lesz, mint az előző néhány.
    A reinkarnáció létező dolog, Isten az összes új világot a valaha élt élőlények lelkeiből teremti újjá, és olyan emlékezetet kapnak szerencsétlen párák, amit az aktuális világkép megkíván. Semmi sem vész el, pusztán átalakul. Minden alakalommal azt ígéri és reméli, hogy az lesz az utolsó, hogy többé nem ferdül el ennyire az emberi gondolkodás és megvalósul a földre szállt paradicsom, ám a vége mindig ugyanaz: a romlás bimbói virágot bontanak. Tanácsoltam már, hogy ne ragadjon le a homo sapiensnél, hiszen annyi intelligens fajt teremtett már az univerzumban! Mégis Hajthatatlan maradt. Úgy véli, ha most csak a Mennyországból adalékolja az emberi lelkeket, talán sikeresebb társadalmat alkothat. Ez a töretlen optimizmus is csak Rá jellemző…
    Isten függő, és ez a planéta a mindene, kedvenc programjának hardware. Minden reset gomb lenyomása után új ideákat alkot, és egészen beléjük szerelmesedik, így a hibákat csak későn veszi észre. Akkor cselekszik csupán, ha már felvillant a game over felirat, de akkor már késő… Mi, az arkangyalok, földi helytartók és felügyelők vagyunk, ahogy minden más planétán is létezik egy hét főt számláló bizottság, amely az Úr alapötleteit megvitatva és kiegészítve, valamennyi világvége után újraírja az élet programját. Lucifer még időben ki tudott lépni ebből a meddő vállalkozásból és most, egy távoli galaxisban, a Pokolban mereszti a fenekét és zsebeli be a legjobb nyersanyag, a deportált, kárhozott lelkekből eredő hasznot.
    Miklós ráhibázott – bámulom izmoktól duzzadó hátát, ahogy lassan a Menny kapujához érünk. Néha úgy érzem, a bátyám helyesen cselekedett. Nekem is már rég dezertálnom kellett volna erről az átkozott, örök körforgásra ítélt, bűnös bolygóról…

  3. Elismerem, nem vagyok túlságosan otthon a vallásokban. De nem is az volt a célom, hogy megismertessek velük bárkit is. Csak érintőlegesen, ám a lényeg az, hogy mind ugyanoda igyekszünk. Csak máshogy nevezzük az utat is, a célt is.
    Azért az elég érdekes dolog, ha egy nem vallásos ember Jézus életéről ír. Igaz, itt is meg kell különböztetni a vallásost és a hívőt. Sok kitartást kívánok hozzá!

  4. Szép estét!

    A pályázat miatt jöttem erre a honlapra. Több novellát olvastam – A játék csodája, A döntés, A vég, Akarsz-e gyereket, Párbaj, Karácsonyi mese (nekem is van ezzel a címmel írásom), Életszilánk, Találkozás, Vasrácsok, és amihez írtam: Apróhirdetés – de ez tetszett az alapötlet miatt. Ugyanakkor igazat adok Anna Évának, a hitelesség miatt jobban fel kellett volna készülni a vallásokból. Nem vagyok vallásos, de elkezdtem írni Jézus tizennyolc évéről, ami nem szerepel a Bibliában. Azért hagytam abba, mert a túl kevés információm túl ellentmondásos. A Biblia szerint rendkívüli személyiség, ugyanakkor én egy hétköznapi pasit látok, aki dühöng, alkoholt iszik, stb. De amint nyugdíjba vonulok és lesz rá időm, pont emiatt a kihívás miatt fogom megírni. Addig is gyűjtöm róla az információt.

    Elolvastam a hozzászólásokat is. Amikor egy vallásos munkatársammal a teremtésről vitáztunk, azt mondta: Ok tételezzük fel, úgy van, ahogy te hiszed, de mi volt a nagy BUM előtt? Azt válaszoltam: Ok. Fogadjuk el, hogy van Isten, de ki teremtette őt? Természetesen itt abbamaradt a vita.
    Jehovista egyszer csöngetett be hozzánk, szerencsétlenségére történelmi példálózással kezdte a mondanivalóját. Miután korrigáltam pár tévedését, és megkértem, legközelebb hozzon magával egy történelemhez értő társat, többé nem jött.

  5. Kedves Eliza!
    Olvastam a művedet és nagyon érdekesnek találtam. Aztán végigolvastam a hozzászólásokat. Tudom, hogy már lassan egy éve történt az a párbeszéd, azonban furcsának találtam, hogy nem érkezett válasz a kérdésedre. Mi van, ha nincs? … Azt hiszem, Zoltán azért nem írt semmit a kérdésre, mert ő sem tud erre válaszolni. ( Természetesen javítson ki, ha tévednék!) Magam is katolikus vagyok, de ne ijedj meg, eszem ágában sincs téged megtéríteni! Azt hiszem ez a Titok: Isten léte, illetve annak elfogadása. Ahogy Anna Éva írta, a hit kegyelem, de szabad döntésen múlik, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Viszont kíváncsi lennék, valóban, véleményed szerint akkor ez lesz a világ végén? Mindenki keresi a maga istenét? S, akinek nem volt? Érdekes témát ragadtál meg, sikerült jól elrugaszkodni tőle… 🙂

    1. Kedves Édua!
      Nem tudom, mi lesz a végén. Ha tudnám, tán én is próféta lennék, és hirdetném…. és kételkednének bennem, vagy, ha eléggé meggyőző tudok lenni, akkor követnének…. Nem vágyom erre.
      Lehet, lesz az életemben olyan fordulat, ami közelebb visz a most még kétségbe vont Istenhez. Lehet, hogy nem lesz. De az biztos, hogy belső igénynek kell fellépnie, és semmiféle külső ráhatás nem hozhatja elő sem az igényt, sem a hitet.
      Semmi gondom azzal, ha valaki vallásos, ha hite van. Tegye, szíve joga. A gond az, ha mást mond és mást tesz. Ha érted… és miért ne értenéd?

  6. Nem hiszem, hogy a kisközösségben olyant mondjanak. Inkább a szeretet és a leáradó természetfeletti megtapasztalásasegíthet.Általában nem tudorok jönnek össze. De tényleg, íEliza adhatnál egy esélyt az Istennek! Mi van, ha tényleg van, szeret, és magához akaremelni. Mit kéne akkor tenni?

  7. De nem az a célom, hogy most kisközösségbe küldjelek, hogy na, majd ott olyanokat mondanak, amitől “megtérsz”. Én a magam részéről csak annyit szeretnék, hogy ha már kritikus vagy – legyél is, úgy a helyes, ha az ember nem csak a szép dolgokat látja meg, hanem reális képet akar -, akkor legyél az a másik irányba is. Mert hát mi van, ha mindez, amit mi hiszünk, igaz, és tényleg így van? A hit kegyelem, de saját döntés is. És nem dönthet valaki jól, ha nem vizsgálta meg mind a két lehetőséget. Én magam is megpróbáltam azt a lehetőséget is, megnéztem azt is, mi van, ha mindez nincs, ha csak egy mese az egész, amit az emberek saját megnyugtatásukra találtak ki, mintegy kapaszkodónak. Sőt, sok mindent még ma is vizsgálgatok, hiszen döntésre, belátásra képes ember vagyok, nem vakszamár, aki csak azért csinál valamit, mert mások azt mondják.

  8. Látom, közben megérkezett Zoli is, amíg nem voltam itthon. 🙂
    Szia! Igen, katolikus vagyok én is. És örülök, hogy tetszik a nevem, bár ez nem az igazi. És örülök, hogy itt vagy, kíváncsi lettem rád, miután Eliza említett nemrég.
    Elolvastam, amit beszélgettetek, amíg nem voltam. És most így elsőre nem is hiszem, hogy hozzá kellene tennem valamit. Egyetértek azzal, amit mondtál, aki nem hívő, nem biztos, hogy a misével kell kezdenie. Van, akihez Isten a misén át találja meg az utat, van, akihez más embereken keresztül, vagy az imán keresztül…

  9. Segíteni, támogatni a szegényeket, rászorulókat, ez a kereszténység? Ez alapvető EMBERség kellene legyen, bármiféle vallás nélkül. Bennem, az emberben kell felmerülni az igénynek, hogy segítsek valakin, és nem azért, mert a vallásom parancsolja. (Tudom, tudom, te azt mondod, isten szólal bennem olyankor… bennem?)
    Jól mondod, nagy különbség van a vallásos és a hívő ember között. Mesélhetnék, de nem teszem nyilvánosban…

  10. Nem a misét ajánlanám én neked elsőre, hanem egy megbízható kisközösséget. Ott sokkal intenzívebben lehet megtapasztalni az Isten szeretetét és jóságát. Végül is ezek vonzanak hozzá. Nekem kb 10 évembe került, hogy megszeressem a misét. Ma már szívesen megyek, mert tanulhatok abból, amit prédikál a pap, és áldozhatok, vagyis magamhoz vehetem az Úr testét. Tudom a vallásunk kérges felszíne nem vonzó, de ha valaki veszi a fáradságot, és a mélybe néy, rájön, hogy itt élet van. Sajnos sok a vallásosember, és kevés a hívő. Különben le sem tagadhatnánk, hogy keresztények vagyunk, hiszen mindig igyekeznénk a körülöttünk élőknek segíteni, támogatnánk a rászorulókat, stb. Látni lehetne, mi akereszténység. Ismerek olyat, aki templomba elment, de minden gond nélkül szidta idegenek előtt, rendszeresen a szomszédját. Rengeteg vallásosembernek eszébe sem jut megosztania másokkal, amije van. Sorolhatnám. Imádkozni kell értük is.

  11. Höhöhö, megtérsz mi, unalmadban… Ez tetszik. 🙂 Olvasom a párbeszédeteket tovább.
    Hahó, megjöttem! Olvasom ám, hogy számítottatok rám. Köszönöm. Szóval mi ketten katolikusok lennénk, AnnaÉva? Szép neved van.
    Nekem jó tapasztalataim vannak a Jehovákról. Kőszegen kedves fickók, bár a tanításuktól és a Biblia magyarázataiktól feláll a szőr a hátamon. Meg amikor, mint a kisiskolások tanulmányozzák az Őrtornyot, és a Bibliát… Tanítóbácsi kikérdezi, és ők jelentkeznek, és felmondják, szinte szóról szóra azt, amit tanultak. Nem tetszett eza kézi vezérlés.
    Eliza tök egyetértek azzal, hogy a vasárnapi misehallgatás önmagában nem elég. Sztem kell naponta min 15 perc Biblia olvasás, és elmélkedés az olvasottakról, ima, kisközösség, ahova rendszeresen eljár az ember gyereke. Emellett gyónás és szentmise áldozással. Aki ezt teszi, annak újat mondani nem tudok. De sztem legfontosabb a személyes kapcsolatot meglelni Jézussal, és ezt ápolni. Minden más ebből következik. Számomra legalábbis.

    1. Szia, Zoli! Örülök, hogy itt vagy!
      Esküvőn voltam a múlt szombaton. Protekciós a lány, hogy elmentem a templomira is, nem szoktam. Még jó, hogy nem misével együtt volt. Nekem unalmas, bocsi. Halálra idegesített így is, hogy a sima szöveget, amit nyugodtan elszavalhatott volna, sőt természetes, normális hangon is elmondhatott volna a pap, elénekelte. És még dallama sem volt! Kinézett magának egy hangmagasságot, és ott kántált. No, nekem ettől állt fel a szőr a hátamon. És ezt minden vasárnap? Sőt, minden nap, mint a nagymamám anno? Hamar temethetnétek, azt hiszem.

  12. “Szóval itt írok, aztán vagy olvasod, vagy nem jársz erre…”

    Elég gyakran benézek az oldaladra, úgyhogy valószínűleg elolvasom, ha ide írsz.
    De nem kell ezzel foglalnunk a helyet a novellád alatt, hiszen ide azok a kommentek valók, amik erről szólnak, vagy a témához kapcsolódnak. Nyugodtan írhatsz e-mailt is, ha nekem akarsz üzenni, hiszen tudod a címem, és azt biztosan megkapom, nincs az a lehetőség, hogy nem járok erre. 🙂

    1. Igazad van, de nem jutott eszembe, mivel eddig ide írtunk 🙂
      Egyébként épp nálatok voltam, tényleg ott a vendégkönyv, hogy nem szúrta ki a szemem?
      És azonmód, ha már megnéztem, elvittem a pályázatotokat is hozzám…
      De azért jó lenne (szokás, illik) a beküldés módját is megadni…. 🙂

  13. Köszönöm, hogy benéztél hozzánk! 🙂
    Sajnálom, hogy nem boldogultál az oldallal. Igaz, valóban sok kattintás megtalálni a műveket, én meg azt hiszem, a többieknél bonyolultabban oldottam meg a szobám elrendezését. Gportálon sajnos “ez a szokás”, sok más ilyen oldalon, pl. néhány Young Artists tagén (lent megtalálod ezt is) én sem boldogulok, bár ezek között a miénk az átláthatóba és logikusba tartozik. (De lehet, csak nekünk, mert mi szerkesztjük :D)
    (A felbontásokhoz, meg ilyesmikhez nem igazán értek. Úgy használom a gépet, ahogy van. :))
    Azt viszont nem értem, miért nem találtad a vendégkönyvet, mivel az közvetlenül kint van a frissek alatt, és csak egy katt. (Bal oldalt, második menü harmadik pontja, Vendégkönyv névvel. – Lehet, mire odamész, már a harmadik menüben lesz, attól függ, Zsófi hova teszi a pályázatkiírásunkat.) Lehet, hogy pont akkor szerkesztettük? Nem tudom, mert elvileg attól még nem szabadna eltűnnie.
    Ha esetleg van kedved, és szánsz rá pár percet, hogy megkeresd, és megírd a véleményed, észrevételeidet, amiket ide írtál, annak nagyon örülnénk. 🙂
    Szia!

    Anna Éva

  14. Benéztem hozzátok, Anna Éva. Azt hiszem, túl öreg vagyok az oldalatokhoz. Sok kattintással lehet megtalálni az írásaidat pl, és minden kattnál az egész képernyőmet elfoglaló fejlécképeteket látom. Keresni kell a tartalmat. Tudom, nagyobbra kéne állítanom a felbontásomat 1024×768-nál, de ezt bírja a szemem.
    Írtam volna a vendégkönyvbe, de nem találtam, a cheten meg alig pár szó megy át, ahogy néztem… Szóval itt írok, aztán vagy olvasod, vagy nem jársz erre…

  15. Vagy ennyiből áll a tudásuk. Nem teljeskörű az ismeretük, csak amit a fejükbe vernek.
    De azt hiszem, a katolikusoknál sem ismeri mindenki a bibliát olyan szinten, hogy ő maga tudna kiselőadást tartani róla-belőle. “Nálunk” is sulykolják a fejekbe az imákat, az evangéliumot, a pap prédikál, a nép hallgatja… de hányan tudnának hirtelen a helyére állni? Jó, tudom, a papok is évekig tanulják, nem is azt akarom mondani, hogy komplett szentmisét tartson, csak egy példabeszédet… Az egyszerű hívők, a tömeg, nem lenne képes rá. Szerintem a vasárnapi misehallgatás nem azonos a mély vallásossággal, holott, ha vallásos vagyok, tudjam is, hogy mit tanít pontosan az a vallás. De lehet, hogy rosszul látom…

  16. Bizony, kimeríthetetlen…
    Mi a városban szoktunk találkozni jehovákkal – vagy egyéb már vallásúakkal, nem tudom, mikor melyikkel, mert szerintem többen is vannak arra felénk. Néha megállunk beszélgetni velük, vitatkozni, csak az a baj, hogy nem igazán lehet. Eddig azt láttam, hogy betanulnak valamit, azt hangoztatják, de ha azt valaki végiggondolja, és mond rá egy választ – esetleg meglepjük azzal, hogy bár kevésbé bemagolva, de mi is ismerjük a Bibliát – arra nem felelnek, hanem ugyanazt mondogatják. Egyszer tényleg kb. rászóltam egyikükre, hogy én meghallgatom amit mond, mert kíváncsi vagyok rá, de akkor figyeljen már oda arra, amit én mondok – az ő szavaira válaszként, nem csak úgy a levegőbe – és arra válaszoljon. Meg se hallotta, mondta tovább. De biztos vagyok benne, hogy vannak köztük rendesen társalogni tudók, és lehet, mi csak kifogtunk egy ilyen fura személyt.

  17. Igen, kb az van, hogy mindenki engem akar, ahogy mondod 🙂
    Jön a Jehovás, fogalmam sincs, ki engedi be őket a kapun, és miért nem ahhoz mennek, mert a jehovás olyan, mint a baj… nem jár egyedül. Gyanútlanul kinyitod az ajtót (vagy anyám), aztán nem lehet őket szép szóval lerázni, csak ha gorombán és udvariatlanul beteszem az orruk előtt az ajtót. Erre az ő fejükben nyilván az ver gyökeret, hogy micsoda nagyszerű feladat, megtéríteni ezeket. Csakhogy én nem akarok megtérni. Ha vallást akarnék gyakorolni, ott van, amit születésemkor “kaptam”… azt sem én választottam, ugyebár.
    És bizony évekig lehetne vitatkozni, pro és kontra, mit miért hiszel te és nem hiszem én, avagy pont fordítva. Kimeríthetetlen téma lenne….

  18. Persze, ez érthető. Remélem, benéz hozzánk az ismerősöd. 🙂

    Tudom, hogy neked is zűrzavar, főleg, mert – szerintem, de majd megmondod, hogy van – úgy érezheted, hogy mindenki téged akar meggyőzni, kb. kereszttűzben állsz.
    Viszont attól, hogy valaki elkötelezte magát valamelyik vallás mellett, még nem oldódott meg ez a probléma. Ha az illető reális akar maradni, és nem akar elvakult fanatikus lenni, akkor a saját vallását is kritikával kell néznie. A tanáraimmal gyakran vitatkozom is emiatt, mondván, hogy mi is egy bizonyos szemszögből tanuljuk ezeket a dolgokat, és nem tetszik a katolikusok másokat lenéző hozzáállása. Mert tényleg van köztünk pár elvakult. Mint mindenhol máshol is.
    A nemhívőnek ugyanúgy meg kell ezeket tennie, át kell élnie, hogy biztos lehessen a saját hozzáállásában. Ütköztetnünk kell a nézetünket másokéval, tudva, hogy teljesen egyikünk sem lehet objektív.
    Nekem eddig az ilyen vitákból az én vallásom jött ki “győztesen”, neked a nemhívés.
    Én egyre kevésbé tartok a vitáktól. (Főleg, hogy értelmes partnerrel tényleg lehet vitatkozni, és nem veszi veszekedésnek.) Vagy megerősödök a nézeteimben, vagy rájövök, hogy bizony, még van mit átgondolnom, és több oldalról megvizsgálnom.
    Orbán Ottó verséből épp tegnap olvastam ezt a mondatot, és nagyon megtetszett:
    “Kételkedés nélkül nincs bizonyosság”.

  19. Nem haragszom. Éppen ezért írtam, hogy más a hozzáállásom. Neked zűrzavar, mert katolikus szemmel nézed. Szerinted nekem nem zűrzavar? Minden vallás, kivétel nélkül erősítgeti, hogy csak az az igazi, az egyetlen… És én most összeeresztettem őket. Vitatkozzanak 🙂
    És igen, abszurd. Ahogy minden ilyen kitalált történet. Aztán majd ötven év múlva valahol valaki elkezdni megvalósítani, ahogy minden abszurd ötletet… 🙂
    Zoli netes ismerős, igen… A többit majd ő, ha erre jár. Ha nem, akkor nem, róla, helyette, nevében nem beszélhetek…

  20. Nah, ezt akkor jó félreérthetően írtam, ne haragudj.
    Nem a történetet nevettem ki, értem én, miről szólt, hiszen egyértelmű. Egy ismerősöm – mellesleg gyakorló katolikus – úgy fogalmazta meg ugyanezt a gondolatot, hogy mindannyian egy nagy dombra megyünk fel, csak más-más úton. De a domb ugyanaz, és végül ugyanarra a dombtetőre érünk fel.
    Nem a mondanivalóján nevettem, nem szokásom kinevetni másokat a hitük/nemhitük miatt. Miért is tenném? Hanem ahogy írtam is: “Jó nagy zűrzavar, jót mulattam rajta néhol.” A helyzeteken. Elképzeltem, ahogy Jehova és Jézus marakodnak, meg az ilyen mondatokon: “Nincs kezed, nincs késed, és nekem nincs hasam… tehát ezt hagyjuk.”
    Nem bántásnak szántam, csak félreérthetően fogalmaztam, ne haragudj.
    Ha nem vettem volna komolyan, nem pepecseltem volna azzal, hogy utánaolvassak gyorsan, hogy helyes-e, amit saját kútfőből tudok a jehovistákról, és nem hívtam volna fel a figyelmed a hibákra, hogy javíthass rajtuk, s így komolyabbá tedd a munkád.
    T. Zoltánra pedig kíváncsi vagyok. Ő egy barátod, netes ismerősöd?

  21. Szia, Anna Éva!

    Tudod, egy ateista másként viszonyul a vallásokhoz. Hiába vagyok papírforma szerint katolikus, tőlem minden vallás távol áll. Ennek az írásnak épp az volt a célja, megmutatni, hogy az eltérő vallások ellenére mindannyian egyformák vagyunk, egy a célunk, legfeljebb más az odavezető utunk. Nevethetsz, ha viccesnek találtad, de ez kb. olyan, vagy inkább ugyanaz, mintha én kinevetném a te hitedet. Te kineveted az én “nemhitemet”…. Én is megtehetném, hogy kinevetem a templomba járókat, akik imádkoznak valakihez, aki szerintem nem létezik, tehát nevetséges dolog. De inkább nem nevetek… Mindenkinek szíve joga abban hinni vagy nem hinni, amiben akar. Aztán majd a halálunk után kiderül…
    Kíváncsi vagyok, ha esetleg T. Zoltán tesz nálam még egy látogatást, és rátalál a szavaidra… nos, biztos vagyok benne, ketten lesztek ellenem, de nem baj 🙂 Ha elég szorgalmasak vagytok, hetvenéves vénasszony koromra talán megtérek, mint annyian… unalmamban… 🙂

  22. Kedves Eliza!

    Jöttem újabbat olvasni Tőled. Ezúttal ezen akadt meg a szemem.
    Érdekes írás. Jó nagy zűrzavar, én jót mulattam rajta néhol. (Ne haragudj, ha nem viccesnek szántad, nekem az volt, hiszen ez így elég abszurd)
    Viszont szerintem néhol még érdemes lenne átnézned, mert pl. a jehova tanúiról azt olvastam, hogy náluk nincs pokol, hanem a halál az a nemlét. Nálad pedig Jehova azt mondja, hogy akik elhagyták, a pokolra kerülnek, új esélyt szerezni. Rá válaszként pedig Jézussal mondatod, hogy nem, akik őt elhagyták, azok kerülnek a pokolra, gondolkozni. (Ezt persze ne vedd készpénznek, én is úgy olvastam, nem tudom, hogy vallják, nem vagyok jehovista.) Keresztény tanítás szerint a pokolba büntetésként kerül az ember, nem gondolkozni. Ott már nincsenek újabb lehetőségek, nem lehet új esélyt szerezni. – A párbeszédből én arra következtettem, hogy itt is úgy gondoltad, mint a jehováknál a poklot, mint második lehetőséget. A döntést az életben kell meghozni, a fizikai halállal lezárul az érdemszerzés ideje.
    Bátor dolog, hogy ebbe belevágtál, de javaslom, olvass utána az egyes vallások tanításának a túlvilágról, halálról, hogy elkerüld az ilyen hibákat.

    Majd még jövök olvasni. 🙂
    Szeretettel várlak Téged is hozzánk! 🙂
    Anna Éva

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!