Kifúrták a szemeim!

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Eleinte ritkán jött… Furcsán éreztem magam, nem fájt semmim, csak a szemem volt olyan, mintha valaki húzná befelé a fejembe. Jó, tudom, harminc év a varrógép előtt nem élesíti a látást. Az én szemem sem a régi már, legalább tíz éve mankóra szorul.

Az is érdekes volt, ahogy észrevettem annak idején… vagy inkább gyerekes? Mindenesetre a gyermeki énem tette, hogy a „trónon” üldögélve az épp lefogyott WC-papír gurigáját távcsőnek használtam. Nálunk régi jó szokás az ajtó belső oldalára naptárt ragasztani. A trónuson van idő böngészni, milyen nap, névnap következik, mert mindig szem előtt van. Ezt a naptárt akartam én a rögtönzött távcsövemmel olvasgatni. És nicsak! A jobb szememmel sikerült is, de a ballal nem láttam tisztán. Így tettem szert az első szemüvegemre. Azóta már erősebbre is kellett cserélnem, de az eltérés a két látóbogyóm között máig megmaradt.

Ami új volt, az a befelé húzás. Nem törődtem vele, akkoriban zajlott az életem, de az új munkahelyemen is kezdett előjönni. Főleg, vagy inkább kizárólag éjszakás héten. Ha túl sokat kellett közelre, egyazon irányba néznem, anélkül, hogy pihentetésképpen néha távolra is pillantottam volna.

Dolgoztam. Sokat, gyorsan, normában. Munka közben éreztem, hogy változik valami. A jobb szemem környékén nyomott a fejem. Nem fájt, nem szúrt, nem hasogatott. Épp csak valaki belülről húzta a szememet. Ilyenkor, ha felnéztem, tisztán érezhető volt a két látószerv közti különbség. A bal szemem, ami a gyengébb, normális volt. A jobb szemem meg homályos. Felpislogtam a lámpára, és ekkor ért a meglepetés. Nagyon szépet láttam. A neoncsövek mellett gyönyörű szivárvány húzódott, nem ívelt, nyílegyenes, mint a neoncső.

Még gyerekkoromban megtanultam a két szememet külön-külön nyitni-zárni. Arcrezdülés nélkül kacsintani. Kipróbáltam. Bal szem – semmi. Jobb szem – homály és szivárvány. Gyönyörű volt, meg kell hagyni, de nagyon kellemetlen érezni! Munkaidő után, kinn a friss levegőn, hamar elmúlt. Amikor gyakoribbá vált, megkínáltam a tüneteimmel egy szemorvost. Megvizsgált, de nem talált semmit. Cukros? Nem! Vérnyomás? Alacsony. Azt mondja, akkor kellene megmérni, amikor „olyan” vagyok. Hát, nem hordok magammal munkába vérnyomásmérőt. Talán kellene… Szerinte fáradt a jobb szemem, mert dolgozik a bal helyett is, attól van.

Szerintem meg akkor kellene egy orvosnak látni a szemem, amikor „olyan” vagyok. Akkor talán okosabb lenne. Talán. De melyik örülne a látogatásomnak hajnali háromkor-négykor?

Szerencsére ritkult a dolog. Néha előjött, akkor igyekeztem szanaszéjjel lesegetni, hogy több irányba mozduljon a szemem, kicsit megtornásztatni. Aznap is ezt tettem, éreztem, hogy húz, hát az utolsó tíz percben kimentem az udvarra., „a levegő jót tesz!”-felkiáltással. Már hajnalodott. Az ég kékült, bár borús volt, de csaknem teljesen világos. Felnéztem a felhőkre.

Mint amikor diónyi fénygömböket dobálnak rád, jobbra fent, fehér fények jelentek meg. Természetesen odakaptam a pillantásomat, és természetesen nem láttam semmit. Az a valami is odébb ment, még mindig jobbról-fentről lőttek rám. Tényleg olyan érzés volt, bár, ha valóban lőnek, azt már nem láttam volna. De ez ott volt, jobbra-fent, és egy távoli pontról jöttek felém a fények. Gyorsan, lüktetve. Nem értek el hozzám, ha elértek volna, akkor is elkerülnek, elhaladnak mellettem, köröskörül.

Te is tudod, milyen nehéz megállni, hogy ha látsz valamit, ne oda nézz. Ha odanéztem, elvándorolt. Ha megtartottam a pillantásomat egyenesen, akkor láttam, hogy ott pulzál. Igen, a szívverésem ritmusára jöttek a „lövedékek”!

Nagyon érdekes volt, szép, mert valóban szép és ritka élmény. Megfogtam a nyaki ütőeremet, kicsit megnyomtam az ujjammal, hogy érezzem a ritmusát, és akkor abbamaradt a fény-pulzálás. Ha eleresztettem, megint jöttek!

Aztán pár perc alatt elcsitult az egész, talán a friss levegő hatására, talán a függőleges testhelyzet miatt? Nem tudom… Hazaérve mértem vérnyomást, digitális masinával… 132/valamennyi volt, holott 90-100 szokott lenni. És ez már akkor volt, amikor alig voltam homály…

Telt az idő, és újra sűrűbben jelentkeztek a fura tünetek. Újabb szemorvos, újabb negatív vizsgálati eredmény. Mivel úgy tudtam, a szememnek semmi baja, már azon gondolkoztam, hova menjek, mert akkor biztosan „beljebb” van gond, a fejemben. De a szemem utat mutatott.

Rohamban tört rám a glaukóma! Kiderült, hogy nincs elvezető nyílás a szememben, ahol a felesleges csarnokvíz távozhatna, ezért megnőtt a szemnyomás. Megvan a bűnös! Most mindkét szivárványhártyámon lézer által fúrt lyuk „tátong”…

Hogy miért írtam le ezeket? Más is járhat így, hogy nem produkál minden olyan tünetet, amit a nagykönyv felsorol. Az én háziorvosom azt mondta, megint tanult valamit. Én pedig rendbejöttem, még mielőtt „odabent” valami végképp elromlott volna.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!