Héttorony története

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… de mégis igaz kellett, hogy legyen, hiszen látom! Szóval volt egyszer régen egy ódon várkastély. Egyetlen bánata volt, hogy nem építettek neki tornyot. Tudta az utazóktól, hogy a szomszéd váraknak mindnek van, legalább egy, némelyiknek több is. Csak neki nem volt egy árva tornyocskája sem. Hosszú-hosszú évszázadok teltek el, és egyetlen lakójának sem jutott eszébe, hogy ilyen hiábavaló dologra költse el a pénzét. Sőt! Az utóbbi húsz évben elhagyták a gazdái, kihalt a nemesi család, amelynek tagjai többszáz éven át lakták. Nem volt gazdája, nem volt lakója, nem volt senkije, csak szomorkodott, és ábrándozott.

– Pedig mennyivel szebb lennék, ha lenne tornyom! – sóhajtotta a kastély a szélnek.

– Elviszem a kívánságodat, hátha valaki megszán – süvítette vissza a szél. És elrepült, körbe a világban, keresve valakit, aki segíthetne.

Telt-múlt az idő. A kastélyban gyűlt a méreg, és egyre indulatosabb lett. Elhatározta, hogy addig nem adja magát az enyészetnek, amíg nem lesz legalább egyetlen, apró tornya. Hiszen még a templomnak is van, csak neki nincs! Egyre jobban belelovalta magát, addig-addig mérgelődött, amíg egyszer egy forró nyári napon betévedt valaki a romos falak közé. Az ember író volt, és a batyujában volt néhány vaskos könyv is.

A férfi fáradt volt, éhes és szomjas. Most kipakolta az elemózsiát, amit még a faluban vásárolt, és megterített a rogyadozó asztalon. Elővette az egyik könyvét, kinyitotta, és letette az ebédje mellé. Testi-lelki táplálékát egyszerre vette magához.

– Mit csinálsz? – szólította meg a kastély.

A vándor felkapta a fejét. Mintha szólt volna valaki! De hát a faluban azt állították, hogy a kastély jó húsz éve lakatlan, ki lehetne itt? Kísértet? Nem igazán hitt bennük, de hát ódon várkastélyoknál sosem lehet tudni!

– Ki szólt? – kérdezte óvatosan.

– Én! – felelte a vár. – Én szólok, a kastély.

– Egy kastély nem tud beszélni! – tiltakozott az író.

– Ezer éve hallgatlak benneteket, embereket – mondta a vár. – Eltanultam tőletek. Mióta magamra maradtam, már nincs is más szórakozásom. Csak sóhajtozom, és ábrándozom…

– Miről ábrándozol?

– Egy égig érő toronyról. Észrevetted, hogy nekem egy sincs?

– Van helyette másod. Rengeteg szobád, hatalmasak, szépek, biztosan van pincéd is, a rejtelmes fajtából. Ahol jókat lehet bújócskázni.

– Kazamata. Az van, igen. De nem látszik messziről…

– És van borospincéd is?

– Hogyne! Csupán a bor hiányzik belőle, azt elhordták az emberek.

– Biztos vagyok benne, hogy csodálatos festményeket rejtenek a falaid – vigasztalta a férfi az elkeseredett épületet. – Láttam is néhányat, ahogy elmentem a szalon ajtaja előtt.

– Már csak az ősök képei vannak itt, azok nem kellettek senkinek. Ugyan ki akasztaná fel az otthonában mások őseinek képét? A többit elvitték a falusiak, meg a betolakodók. Hiába zárták le a kapuimat vastag lakatokkal, a fosztogatók előtt nincsenek zárt ajtók!

– Egy ilyen régi kastélynak irdatlan méretű könyvtára szokott lenni. Telis-teli értékes könyvekkel. Van neked ilyen?

– Többezer könyvem van! – dicsekedett a vár. – Ha egymásra raknád őket, felérnének az… – Hirtelen elhallgatott. Egy pillanat múlva annál nagyobbat rikkantott. – Hogy ez nekem eddig miért nem jutott az eszembe?

– Micsoda? – értetlenkedett az ember.

– A könyvekből tornyot építeni – vigyorgott a kastély. Bizony, vigyorgott, hallatszott a hangján. – De most már biztos vagyok benne, hogy végre lesz nekem is. És szebb, mint a templomnak! Te fogod felépíteni!

– Én? – rázta a fejét az íróember. – Én ebéd után továbbállok innen.

– Pedig szeretsz olvasni, vagy nem jól látom? – hízelgett neki a vár. – Ha itt maradsz, az összes könyvemet elolvashatod! Azokat is, amelyek el vannak rejtve. – Mint egy vérbeli horgász, amikor bedobja a csalit, úgy leste-várta a hatást. Még a pszichológiai ráhatásokat is eltanulta az emberektől. – Az igazán értékeseket az ősök elrejtették egy titkos szobába, és még most is ott vannak – oltogatta a vándort.

Az író kíváncsiságát felcsigázta a tudat, hogy igazán régi, és épp ezért értékes könyveket vehet a kezébe. A kastély nem tudta, hogy neki szenvedélye a nyomtatott betű. Írni-olvasni egyaránt szerette őket. És kutakodni az ódon falak között, anélkül, hogy bárki zavarná, faggatni a réges-régi írásokat, talán még eltemetett titkokra is fényt deríthet… Egy ilyen könyvtárban kincsek lehetnek!

A szíve mélyén már tudta, hogy a kastély foglyul ejtette őt. Nem is bánta, szabad volt, azt tett, amit akart, oda ment, ahova akart. És már itt akart maradni!

– Minden könyvet, amit elolvastál, szépen leteszed, és egymásra rakod őket – tervezgette a várkastély. – Hamar fel fog épülni a tornyom, de arra vigyázz, hogy jó anyagból készüljön. Silányat nehogy beletegyél, hogy aztán összedőljön!

Néhány hónap alatt az író átrágta magát a kötethalmokon. Amit érdekesnek vélt, azt külön tette, amit ismert, abból építette a tornyot. Szépen elrendezte, mintha tégla lenne. Kettőt hosszába, egyet keresztbe, hogy tartsák egymást. Magasodott is rendületlenül. Amikor elérte a plafont, a kastély ledöntötte a tetőt, hogy az ember tovább építhesse a tornyot.

De egy nap kiürült a könyvtár!

– Még, még! – követelte a vár. – Építsd magasabbra!

– Miből? – tárta szét a karját tanácstalanul az író.

– Tedd hozzá a saját papírjaidat! – parancsolt rá a kastély. – Neked is van, láttam!

– Inkább szerzek mástól – dünnyögte az orra alatt Verő László, mert ő volt az íróember.

Így aztán birtokba vette az internetet, és keresett magához hasonló megszállottakat, akik gyártották az irományokat. Összefogdosta őket, és többé el sem eresztette. Nem hiába volt ő Verő-legény! Bár a verőlegények inkább kidobóemberként működtek, mint bedobóként, de akit ő berángatott a toronyba, onnan már nem menekülhetett! És minőségi munkát követelt meg minden toronyfogolytól, satnya, silány irományt nem épített be.

– Elégedett vagyok veled! – közölte vele egy szép napon a kastély. – Gyönyörű tornyot építettél nekem. Tudod-e – folytatta mézesmázos hangon, – hogy a szomszéd falu várának kettő van? Ráadásul egyforma magasak! Tudtad ezt?

– Nem, nem tudtam – felelte a lektor, de vette a ki nem mondott kívánságot, és elkezdte rakni a második tornyot… majd a harmadikat… negyediket…

Még néhány nap, és egyéves lesz a Torony. Immáron hét tornya van! A kastély vérszemet kapott, és egyre újabbat akart, egyre magasabbat, hogy őt, és csakis őt csodálja a világ. Szerintem hamarosan átkeresztelteti magát „Nyolctorony”-nak…

 

Héttorony története 2.

 

A kastély boldog volt hét gyönyörű tornyával. Tervezgetett, álmodozott, és elfelejtett vigyázni a toronyőr egészségére! Nagy önhittségében meg sem fordult a fejében, hogy az író-építő esendő, halandó… Nem törődött mással, csak az egyre magasodó írás-halmokkal, sokasodó betűkkel. A toronyőr nem szólt, talán úgy gondolta, a kastély megérdemli a feltárt titkokért cserébe az ő hallgatását.

Hallgatását a lassan sokasodó tünetekről, az állandósuló panaszokról, a fájdalmakról… Dolgozott, épített töretlen kedvvel. Erőt merített közeli-távoli barátaiból, a felé áradó szeretetből… De ez sajnos nem volt elég!

Eljött az óra, amikor elszólították, s neki mennie kellett. Búcsúra nincs idő, azonnal, rögvest! S ő ment, tudván azt, hogy űrt hagy maga után, űrt a toronylakók szívében, űrt a kastély termeiben.

A héttornyú vár még nem tudta, hogy az őr nagy útra kélt. Nem sejtett semmit. Nézegette magát a kert tavának csillogó víztükrében, elégedetten.

De jaj! Mi ez? Tán földrengés sújt le rá? Remeg a víztükör, reszket a tó, recsegnek a falak… Alapjaiban inog a torony!

– Toronyőr, hol vagy? Mi történt? – kezdett kiabálni, de hiába… felelet nem jött többé, csak a csend. Vészterhes, sötét csend.

– Túl nagyra tartottad magad! – szólt végre egy hang. – Mindent akartál, és semmit nem adtál cserébe.

– Te ki vagy? – sikoltotta a vár eszelősen.

– Én a te sorsod vagyok – felelte a hang. – Nem vigyáztál az őrödre, pedig ő rád áldozta az életét. Most visszaveszem tőled, és vele a tornyaid legelső építőkövét.

– Épp a legelsőt? Akkor összedőlnek!

– Az már a te feladatod, hogy meg tudod-e akadályozni ezt! – vágta rá keményen a sors hangja. – Ha sikerül, megérdemled, hogy örök időkig álljanak, emlékül az őr odaadó munkájának. Ha nem, akkor…

– Sikerül! – vágott közbe a kastély. – Remélem! – tette hozzá magában, halkan.

– Lássuk! – szólt a sors, és teljesen kihúzta a legelsőként beépített követ.

A torony döbbenten állt, nem értette, mi történik vele. Elveszítve eddigi biztos támasztékát, kissé megdőlt. A toronylakók erre már magukhoz tértek dermedtségükből. Tétován, lassan, de lerázták magukról a fájdalom láncait, és tiszta, őszinte szeretetükkel aládúcolták az összeomlani készülő építményt.

 

 Megjelent a Héttorony 1. antológiájában, 2007-ben.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

3 hozzászólás a(z) “Héttorony története” bejegyzéshez

  1. TELIVÉR

    Drakuczy Ferenc, hátát a mohlepte várfalhoz támasztva, komótosan még egy utolsót szippantott a cigarettájából, majd festői ívben elpöckölte. A dohányzás volt az egyetlen rossz szokása, jóllehet tudta, hogy megrövidítheti az életét, de nem érdekelte. Minek is, hiszen a múlt héten koccintottak századik éve tiszteletére. Szép kerek évforduló – éppen száz éve halt meg. De most mintha kicsit jobban lenne. Valami időjárási front okozhatja, anticiklon talán, vagy az ellenkezője.
    Bátran támaszkodhatott a vár falához, hisz ez az ő vára volt. Családi örökség. A sötét középkorban, korai és váratlan haláláig, itt éldegélt atyai felmenője, a Drakula grófként is ismert Tepes Laci bácsi, amikor is egy átdorbézolt sötét éjszakán a vacsorával úgy elcsapta a gyomrát, hogy vérmérgezésben elhunyt. Akkoriban a vérmérgezés üzemi balesetnek számított a famíliában.
    Laci bácsi áldott jó ember volt, s mint a jókkal oly gyakran megesik, irigyei rossz hírét költötték. Holott az igazság az, hogy az uradalmában szolgálók akár a vérüket is áldozták volna neki. Jó cselekedeteinek híre messzi földre eljutott. Mindig gondoskodott munkában megfáradt parasztjai szórakoztatásáról. A hétvégeken gyakran rendezett falunapokat. Az ünnephez tartozott a kevésbé szorgalmas muzsikok felnégyelése, karóba húzása és egyéb vigasságok. Az effajta pozitív ösztönzést nyugodtan tekinthetjük a modern korban elterjedt prémium előfutárának. Valahogy be kellett tömnie az éhes szemeket. Jól mulattak az emberek, és utána újult erővel kezdtek neki a heti robotnak. Nem zúgolódtak, hiszen tudhatták, hogy egyszer mindenki sorra kerül.
    Rosszakarói azt pletykálták róla, hogy vámpír. Ezt a botrányos állítást alátámasztotta az a tény is, hogy látták, midőn megszúrta a kezét egy tövis, és száját a vérző sebre tapasztva kiszívta, nehogy elfertőződjön. (Sok időnek kellett még eltelnie, hogy felfedezzék a tetanuszt.) A későbbiekben, látva, hogy mily hatásos módszer ez a sebfertőződés ellen, merő altruizmusból vállalta e megelőző gyógymód alkalmazását boldog-boldogtalannak. Hát ilyen volt a Laci bácsi! A nagy áttörést akkor érte el, amikor már a sebeket is ő okozta.
    Közismert volt az is, hogy a vámpírok fáradhatatlan potenciával rendelkeznek. Ám Laci bátyó, sajnálatos módon, a szabályt erősítő kivétel volt. Ennek ellenére nap mint nap szüzek végeláthatatlan sora erőszakoskodott vele. Azonban a család jó hírét és a mundér becsületét védelmezendő, ha ímmel-ámmal is, de helytállt ezen a fronton is. Számtalan gyermeke született, akik felcseperedvén sorra elhagyták az ősi fészket. Nem fűlött a foguk a hagyományok ápolásához. Pályamódosítók lettek, de szerencsére meglelték helyüket az életben. Néhányan közülük az APEH-hoz szegődtek. Mások családi vállalkozásban parkolási társaságot alapítottak, de még az ügyetlenebbje is a BKV-ellenőrségig vitte. Hiába, no, a vér nem válik vízzé!

    Ennyit a történelemről – s most itt állunk Drakuczy Ferenccel a vára előtt. Ő tulajdonképpen XIV. Drakula gróf, ám a mai világban kénytelen volt konszolidáltabb nevet felvenni, és mivel drága édesanyja (szül. Vám Piroska), mindig „drakucim”-nak szólította, hát e névre változtatta, némi cézével és ipszilonnal sznobosan díszítve. Kudarcok és sikerek váltogatták egymást halálában, mígnem sikerült egy hamisítatlan kis újkori vámpírbirodalmat felépítenie.
    – Kedves Ferenc, meséljen nekünk a kezdetekről – kérlelem.
    – Mindig is tudtam, hogy véremben van az üzleti érzék. A családi legendárium szerint dédapáim anno sok kereskedőt vendégül láttak a kastélyukban, így természetes, hogy a kereskedők vére is csörgedezik az ereimben. Az első évben kis vegyeskereskedést nyitottam a vár egyik szegletében. Igazából nem ment az üzlet, ugyanis egész nyáron egyetlen darab hólapátot sem tudtam eladni, és hiába tartottam a hóláncokat is. Télen persze kellett volna mindenkinek, csakhogy nem tudtak feljönni érte. Így aztán csak én koptattam őket. Azon a télen rengeteg hó esett. Mint környezettudatos zöld, mind egy szálig ellapátoltam a havat, és hogy ne szemeteljek, az unalmas téli estéken hógolyókat gyúrtam belőle, hatalmas hűtőszekrényeket szereztem be, és ott tároltam, nehogy kimelegedjenek az enyhüléskor. Nyaranta aztán hatalmas hócsatapartikat rendeztem a szabadban, és mind egy szálig eladtam a hógolyókat. Beindult az üzlet, olcsó alapanyagból kevés ráfordítással szép haszonra tettem szert. Elhatároztam, hogy a haszonból egy igazi hagyományőrző vámpírskanzent létesítek. Először meg kellett szerveznem a folyamatos vérellátást, az itteni sziklák között oly gyakori balesetek miatt, ezért felépítettem egy hemoglóbuszt. Később rendbe hoztam a kastély termeit, amelyeket autentikus emléktárgyakkal rendeztem be.
    – Megengedi, vámpír úr, hogy körülnézzek?
    – Hogyne, mehetünk is, de ha kérhetem, szólítson inkább Olivérnek, mert inkognitóban vagyok.
    Az első terembe lépve rögtön a szemembe ötlik egy hatalmas transzparens, rajta a felirat: ÖNKÉNTES VÉRADÓ ÁLLOMÁS. Az ízlésesen berendezett helyiség falát diszkréten gyászjelentésekkel tapétázták ki. A polcokon piros folyadékkal teli dunsztosüvegek. Nem kérdezek rá, de, gondolom, lekvér van bennük. A következő helyiség olyan, akár egy utazási iroda. A falakon plakátok, szebbnél szebb tájakat ábrázolnak. Itt vannak kiállítva a célszerű úti és kemping vámpírszettek. A turistavámpírok mindig magukkal vitték a koporsójukat, hogy ha bárhol rájuk reggeledett, lepihenhessenek. Van itt erős heveder fogantyúval, korszerűbb lóvontatású, sőt alufelnis 2000-es TDI, csökkentett CO-kibocsátással, abszolút környezetbarát kivitelben.
    A következő helyiség a nehéz munkát végző helyi aranyásóknak állít emléket, akik naphosszat derékig vízben állva mosták az aranyat, kitéve magukat a trombózis veszélyének. Így aztán nem csoda, hogy kicsiny bőrszütyőjük többnyire csak vérrögökkel volt tele.
    – Tudja – fordul hozzám Olivér –, kialakítottunk egy színháztermet is, ahol rossz idő esetén is megtarthatjuk a karóba húzásokat. Mindent a kedves donorok kedvére teszünk. Sajnos idáig nem találtunk állandó művészeket. Fakírokat kértem fel Indiából szereplésre, ám kiderült, hogy csupán celebek. A cserepeken járás még megy, a szöges ágyon való fekvés is működik, a kardnyelés már egy kicsit döcög, de amikor a karót vertem beléjük, hisztizni kezdtek, hogy fáj. Sok tehetségesnek mutatkozó fellépőnek a felkészületlensége okozta balszerencséjét. A műsor ettől még színvonalas volt, csak hát mindig új nevet kellett írni a szerződésekre.
    Lassan végére érek a riportnak, mert már gyülekeznek a vendégek a tárlatvezetéshez, így Drakuczy úrnak nincs rám több ideje. Köszönetet mondok kedvességért, és elbúcsúzom házigazdámtól. Kifelé menet még a kezembe nyom egy zacskót emlékül, és azt kívánja, fogyasszam egészséggel ezt az újabban divatos vámpíreledelt.
    Útközben kihasad a zacskó, és vérnarancsok gurulnak szanaszét.

  2. Mese a Kisharangról

    Kelemen papa elvégezte az utolsó simításokat, beleült a nagyon régi, de kényelmes székébe azzal a céllal, hogy megpihenjen és szemügyre vegye a nagy munkájának gyümölcsét. Végre hibát nem talált.
    “Holnap intézkednem kell, hogy ez a kis aranyos a kicsi toronyba kerüljön. Személyesen szeretném megszólaltatni őt.”. Így gondolkodott, miközben mélyen megszívta a hosszúszárú pipáját.
    A “kis aranyos” izgatottan várta a holnapot. “Mi lesz velem, ha nem tudok megszólalni, ha csúnya és hamis lesz a hangom, ha csuklani fogok? – Megremegett szegényke. – Remélem Kelemen papa jó munkát végzett. És ha valami nem stimmel? Jaj, mi lesz velem, akkor beolvasztanak? Még nem is éltem. Nagyon szeretnék zenélni a kis árváknak!”
    A Kisharang tudta, hogy a kicsi torony árnyékában minden héten Sárika néni kíséretében gyülekeznek az árva gyerekek, hogy beszélgessenek, énekeljenek a szeretetről és szép ima szövegeket tanuljanak.
    Másnap a Kisharang magasról szemlélhette a lenti forgalmat. Annak ellenére, hogy izgult, boldognak érezte magát. Bízott Kelemen papában, aki még rossz harangokat nem öntött ki.
    Eltelt pár perc, és gyorsan távozott a Kisharang kedve. Ugyanis látható távolságon belül magaslott a legnagyobb torony, és benne volt a Nagyharang, amelyik most mérgesen beremegett, ettől a szegény Kisharang megállás nélkül kezdett reszketni.
    “Én vagyok itt a Nagytorony, én értesítem a környéket minden eseményről, én terelem ide az embereket, a hangom messzire elhallatszik… Felesleges vagy itt, te betolakodó harangocska!” – És erre minden erejéből hangosan kiabált, félreharangozott úgy, hogy sokan a környező utcákból összeszaladtak. Mindenki azt kérdezte, hogy mi történt.
    A Kisharang ájulás határán volt.

    A Nagyharang, mint a mennydörgés hangoskodott, de hírtelen megcsuklott, egy erős csattanás, és … teljes csend. Valami történt vele…
    Szerencsére megérkezett Kelemen papa. Felment a kicsi toronyba, megsimogatta a Kisharangot, az azonnal megnyugodott, a remegése is megszűnt. Kelemen papa megkongatta a harangocskát és nagyon elégedett volt a hangjával, meg is dicsérte “Hangosabban is zenélhetsz, aranyoskám”, – mondta elégedetten.
    A Kisharang boldogan megeresztette a hangját. Sárika néni tudta, hogy ez a gyerekei számára a hívó hang lehet. Sorba állította az árvákat és elindultak a kicsi torony irányába.
    Mikor a Kisharang megpillantotta a gyerekeket, valamilyen melegség elöntötte a csinos gömbölyded testét és olyan csodálatosan kezdett szólni, hogy a már spontán összegyűlt emberek hallgatták a Kisharangot, és a gyerekek a harangocskával együtt énekeltek: Bim-bam, bim-bam, bim-bam,…

    Kelemen papa ünnepélyesen átadta a Kisharangot a Harangozó bácsinak. Később kiderült, hogy ez egy nagyon kedves bácsi, aki óvja a harangocskát minden rossztól, segít neki szépen szólni, jelezni hogy itt a gyülekezés ideje… A Nagyharang pár napig nem bírt harangozni. Csak azután tért magához, mikor megjavították az óra szerkezetét. Ő csak a szerkezet segítségével tud megfelelő időpontokban megszólalni.
    A Kisharang pedig nagyon jó barátságban volt a Harangozóval, aki saját kezeivel segítette őt gyönyörűen zenélni. Ha arra jártok, feltétlenül hallgassátok meg a szép harangozását.

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!