Fő utca tizenhat

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Józsi, a postás évtizede minden nap ezidőtájt érkezett a Fő utca tizenhatba. Békebeli, elöregedett ház volt ez, utcára néző hatalmas ablakokkal, befűthetetlen négyméteres belmagassággal, hosszú, kopott lépcsősorral. Ugyanolyan kopott emberekkel. Régi ismerőse volt a postásnak a nyolclakásos ház minden egyes lakója.

Kató néne igyekezett halkan kukucskálni, de csak az ő süket fülei nem hallották azt az egyértelmű neszt, amit a túloldalon okozott. A néni valószínűleg az ajtó mögött várta már, mert az első csengetésre kinyitotta. Amióta a férje meghalt, egyetlen kikapcsolódása a közeli templom esti miséje volt. Nagy betegnek kellett lennie, hogy kihagyja. Jöttek is az aggódó telefonok, ha nem látták az ismerősök.

Józsi kedvelte az öregasszonyt, bár néha nehezen tudott szabadulni tőle, mégsem bánta, mert mindig mosolygósan fogadta őt. Akkor is, ha rég elfogyott a múlt havi nyugdíja. Mély belenyugvással viselte az életet, Isten akaratának tudván be a sorsát. Két lánya és a fia gyakran meglátogatták, hozták az unokákat, de hiába kérték, költözzön oda valamelyikükhöz, ne legyen egyedül. Nem! Még csak hetvenegy éves – mondogatta. Amíg el tudja látni magát, nem lesz senki terhére. Kevéske nyugdíját okosan beosztotta. Józsi tudta, hogy többször eszik zsíros kenyeret, mint rántott húst, mégsem volt olyan alkalom, hogy neki ne jutott volna egy csésze kávé, vagy tea. El is szokta fogadni a kínálást, mert tudta, hogy Kató néne jószívvel adja, meg aztán… valahogy mindig jobb kedvvel távozott, mint ahogy érkezett. A csendes, magányos öregasszony boldog volt, és ez meg is látszott rajta. Most is kellemesen átmelegedett a teájától. Fürgén ment a szemközti lakáshoz.

Szerdahelyi Viola ügyes kezű masszőr hírében állt. Igaz lehet, hisz egymásnak adják a kilincset a kuncsaftok. Most is áll egy autó a ház előtt, Józsi többször is látta már, visszatérő vendég az úr. Viola még nem volt harminc, erős testalkatú, erős akaratú lány volt. Megelégelte, hogy a férje csalta fűvel-fával, hát kirúgta. Saját kezébe vette a sorsa irányítását, elvégzett egy tanfolyamot, lakása felét masszázs-szalonná alakította. A rossznyelvek szerint: „Masszázs? Na persze!” Bedobott a nyíláson néhány képeslapot, halkan koppant a postaláda alján. Bentről valami elmondhatatlanul érdekes, éteri finom illat áradt kifelé a levélnyíláson keresztül. Felismerhetetlen, halk, kellemes zene hangjai szűrődtek át az ajtón.

Józsi, a postás megfeszítette a derekát, egy pillanatig elábrándozott arról, hogy egyszer ő is megmasszíroztatja fáradt tagjait, aztán komótosan felsétált a lépcsőn az első emeletre. Mindig alulról kezdte, így minden szinten tudott egy kicsit pihenni. Kár, hogy hajdanán nem terveztek a háznak liftet. Akkoriban még nem voltak így elkényeztetve az emberek, mint manapság – dörmögte magában.

Nem számított rá, hogy Lidike itthon lesz. A tisztesség kedvéért becsengetett, mielőtt az ajtóra ragasztotta volna az értesítő cédulát. Nagyon meglepődött, amikor a bejárat feltárult előtte, és a nyílásban ott pózolt Lidike. Koromfekete pillái alól végigpislantott Józsin, összehúzta magán a lezser pongyolát, normál álló-állapotba rendezte hosszú combjait.

– Maga az, Józsi?

– Hivatalos levelet hoztam, Lidike! Itt írja alá! – nyújtotta a tömböt, majd a borítékot.

A nő átvette, majd szinte azonnal újra pózba vágta magát. Kihúzta a hátát, kacéran hátradobta a haját. A postás megesküdött volna, hogy egy fél fejjel magasabb is lett. A lépcsőn egy szürke öltönyös férfi lépkedett felfelé.

Harsány csatakiáltással süvített el mellette két kisgyerek. Szinte lesodorták magukkal a harmadik emeleti lakó, nyolcéves, neveletlen ikerfiai. A köszöntést hírből sem ismerték, az udvariasságot szintúgy. Vajon miért nincs iskolában ez a két ördögfióka? Az ajtó becsukódott Lidike látogatója mögött.

Józsi tudta, hogy a lány… nos… izé… hivatásszerűen szerelmes. De hát nem tartozik rá! Néha látta, amikor egy csodaautóba szállt be éppen, persze, sosem ugyanabba.

– Látta? Már megint egy új férfi! – suttogta a nyíló ajtóból Halmosiné, az örök pletykafészek. – Minden nap másik! Ennél már csak Viola rosszabb. Amióta a férje elhagyta, nagyobb a forgalma, mint egy kuplerájnak. Most is vannak nála. Pedig ahogy az a nő kinéz! Hát… – csóválta a fejét nemtetszését nyilvánítva. – Hozott nekünk levelet? – váltott témát.

– Nem, ma nem – felelte Józsi, miközben elhaladt előtte. Vele nem szívesen állt volna meg beszélgetni. Először is: nem ér rá! Másodszor: nem kíváncsi az egész utca magánszférájára. Harmadszor: a Halmosi-lányéra meg végképp nem! Így is többet tud, mint kellene. Például azt, hogy forró nyári napokon melyik kapualjban szokott a Dórácska csókolózni, és illetlen helyekre nyúlkálni-nyúlkáltatni. Tudta azt is, hogy Halmosi nem hagyja az asszonynak kibeszélni magát. Ezért aztán, akit lehet, elkap, és rázúdítja a híreit. Jobban tenné, ha elmosogatna – gondolta, merthogy egyenes rálátás nyílt a konyhaasztalra. Elhúzta az orrát, nem tetszett a kiáramló illat. Nehéz füst settenkedett az asszony háta mögött.

– Valami ég odabenn! – figyelmeztette a postás a házi hírharangot.

– A káposztám! – sikkantott a nő, és bevágta az ajtót.

Kovácséknál szokás szerint állt a bál. Kihallatszott a kiabálásuk. A férj alkoholista, az asszony meg irigy. Nehogy már a Pista egy pohárral többet igyon!

– Az az én söröm! – sivította a feleség. – Ne merészeld elvenni, teeeee…!

Székláb karcolta a követ, pofon csattant. Felsírt egy gyerek. Összetört pohár csörömpölt bele az asszony átkozódásába. Újabb pofon, egy „elhallgass már, te istenátka!”, majd hirtelen hatalmas durranással végezte be földi pályafutását egy sörösüveg a bejárati ajtó belső oldalán. A pillanatnyi csendben csak Józsi cipője koppant a lépcsőn.

Nyomasztó érzésekkel a szívében állt meg az ajtó előtt. Nem kerülheti el, muszáj becsengetni. Hivatalos levelet hozott a rendőrségtől. Úgy hallotta, Kovács részegen elütött egy gyereket, aztán tovaszáguldott. Egészen a sarokig, ahol elfelejtett befordulni. Az útjába állt házon keresztül képtelen volt magának utat törni, a tűzoltók vágták ki az összeroncsolódott járműből. Mindez hónapokkal ezelőtt történt, de úgy látszik, még mindig nem zárult le az ügy. Mindenesetre Józsi bízott benne, hogy a részeg disznó nem ússza meg a megérdemelt büntetését. Kicsit tipródott az ajtajuk előtt, majd a viszonylagos fegyverszünet hallatán megnyomta a csengőt.

Olyan hirtelen tépték fel az ajtót, hogy megijedt. Kovács egyik kezével a felesége hajába kapaszkodott, másikkal a kilincsbe. Aztán az asszonyt lecserélte a postás által átnyújtott golyóstollra, a kilincset viszont nem eresztette el. Imbolyogva kapart valamit az orra elé tartott tömbbe, elvette a levelet, majd egy hatalmas hörgéssel összeroskadt. Felesége odébb rugdosta, majd becsukta az ajtót, nem törődvén azzal sem, hogy a drága férje itt-ott hámhiánytól fog szenvedni. Józsi megkönnyebbülten lélegzett fel.

Kiss úr nevére hosszúkás boríték érkezett. Nem ígért az semmi jót, az utcában már másnak is adott ilyet. Ugyanaz a cég küldte. A másik kettő felmondólevél volt. Nagyon valószínű, hogy ebben is az lapul. Kiss út ötvenes, keménykötésű, dolgos férfiú. A felesége beteges, most van folyamatban a leszázalékolása.

– Úgy vettem észre – viccelődött tavaly az asszony, amikor még jobb állapotban volt –, hogy az ész és a fenék nagysága egymással egyenes arányban növekszik.

– Ezt miből vonta le? – ámult Józsi.

– Nézze csak meg az én kis Zsanettemet, tudom, elkényeztetem, de hát kései gyerek, tudja… és olyan jó étvágya van. A kamaszoknak meg sokat kell enni, mert még növésben vannak… szóval elég nagy a feneke, de esze is van. Én meg!? Egyre csak fogyok, a seggem is, de sajnos az eszem is…

Milyen igaza volt – gondolta most a postás. Ahogy egyre inkább elhatalmasodott az asszonyon az Alzheimer-kór, úgy fogyott az esze. De fogyott az egész nő, nem csak a segge! Vékony volt, úgy állt ott a férje mellett, reszketve, mint egy kis veréb.

Józsi nem várta meg, míg felbontják az ajánlott levelet. Ellépett az ajtótól. Nem akarta, mégis kihallotta a cifra káromkodást. Tehát igazam lett! – állapította meg magában. Remélte, talál másik munkahelyet Kiss úr, ő igazán megérdemli. Becsülettel felnevelte két fiát, a lány most megy középiskolába. Zsanett jó eszű, gyors felfogású, kitűnő tanuló. Ilyen magas tandíjak mellett azonban munkanélküli segélyből, meg rokkantnyugdíjból az egyetem csak álom lehet!

Novák Lacika önálló volt hétéves kora óta. Mivelhogy nagyszülő egy darab sem volt a láthatáron, szülei kénytelenek voltak megbízni a gyerekben, megtanítani alapvető dolgokra. Mint például a lakást nyitni-zárni, közlekedni, el-nem-tévedni. Ebédet melegíteni. Az anya két műszakban dolgozott egy gyárban, az apa ugyanott, az ellenkező műszakban. Nem sok idejük maradt Lacikára figyelni. Ki is használta rendesen, csavargott, miközben szemrebbenés nélkül hazudta, hogy kész a leckéje.

A gyerek időközben tizenkét éves lett, de esze nem lett több – állapította meg Józsi rezignáltan. Bár… vékonycsontú gyerek, a feneke is kicsi – vigyorgott magában rosszmájúan. Az imént találkozott vele az utcán, már megint csavarog, pedig iskolában kellene lennie. Ehelyett a közvilágítást ellenőrzi. Csúzlival.

– Tudod, fiam – szólt hozzá egyszer régebben Józsi –, azok a lámpák nem kevés pénzébe kerülnek a városnak. A te szüleid adójának egy része is benne van, amiért keményen megdolgoztak. Te meg csak úgy szórakozásból rongálod!

– Mi közöd hozzá, tata? – vágta rá a gyerek szemtelenül. Nem zavartatta magát, folytatta elmélyült koncentrációt igénylő tevékenységét. Később áttért az ablakokra. Néhány panasz, majd jónéhány szülői pofon után már csak suttyomban folytatta a garázdálkodást, főleg a távolabbi utcákban. A környéken már rettegnek tőle, ő a kutyák-macskák réme. De egyetlen mozgó állat sincs tőle biztonságban.

Novák Lajos ijesztő látványt nyújtott. Arca, kezei, a ruhája merő vér volt. Józsi elhűlt.

– Felrobbant a paradicsomkonzervem. Lehet, hogy hidegen kellett volna kinyitnom?… – nevetett fel a férfi, megrökönyödése láttán. Ekkor már Józsi is megérezte: finom illatok szállingóztak kifelé. – Bolognai makaróni lesz. Új recept. Nincs itthon spagettitészta.

Novák ebédet főzött. Eszerint ezen a héten az asszony dolgozik délelőtt, és a párja meg akarja lepni, mire fáradtan hazatér. Hát, nagy gyakorlata nem lehet! Talán mosni jobban tud – villant át Józsi fején, a ruhájára pislantva. Belenyúlt a nyakába akasztott táskába. Könyvformájú csomagot hozott nekik. Biztos megint a gyereknek rendeltek valamit, amitől hátha okosabb lesz. Csak sajnos a tudás hordozóanyagának birtoklása nem egyenlő a tudás birtoklásával. Aláíratta a papírokat, átvette az utánvételi díjat, udvariasan utat engedett a lefelé igyekvő lakónak.

– Jó napot! – Torma Kázmér a fiai után igyekezett. A csókolomot csicsergő kislányt a karján vitte. Szépen felöltöztetve, sapkába-sálba bújtatva. Mindig hármasban mennek el, legalábbis Józsi így tapasztalta. Nem dolgozott sem a férj, sem a feleség, mégis mindig volt pénzük. Amikor ide költöztek, a kislány épp úton volt, már itt született meg. Eleinte sok látogatója volt a családnak. Ezt onnan tudta Józsi, hogy néha tíz pár lábbeli is sorakozott az ajtó előtt. Furcsállta, hogy a vendégek nem léphetnek be cipőben a lakásba, és kinn kell hagyniuk őrizetlenül. A mai világban, amikor mindent elvisznek, ami nincs lebetonozva.

Ő sem járt még soha Tormáék lakásában. Ha hozott valamit, átadta az ajtóban és ment a dolgára. Aztán a cipők megfogyatkoztak – talán elmaradtak a látogatók? –, sokáig csak az apáé volt kinn. Pár hónapja már az sem.

Tisztes, békés polgároknak tűntek, a két köszönni-nem-tudó ördögfióka ellenére is. Minden vasárnap áhítattal hallgatták a misét. Kató néne említette, hogy az egész család jár templomba, buzgón gyakorolják a vallásukat. Gyónnak, áldoznak, imádkoznak. Józsi mégis kerülte a férfit, hacsak tehette. Nem állt le vele beszélgetni, pedig tudta, hogy ő is focirajongó. Témájuk lett volna. Hogy ennek dacára mi tartotta vissza? Egyszer tanúja volt, amikor a két fiú lelkendezve szaladt az apjához, egy barna tárcát mutogatva boldogan.

– Melyiktek volt? – kérdezte az apa.

– Láttuk, hogy a pasi a jobb zsebébe rakta a tárcáját – mesélték izgatottan.

– Toncsi nekiszaladt, feldöntötte, én meg segítőkészen leporoltam a kabátját – dicsekedett Szilárd.

 – Jól van, ügyesek vagytok! – Torma Kázmér megdicsérte a fiait, miközben kihívóan nézett a mellette elhaladó postásra. Sejtette, hogy mindent hallott, de nem zavartatta magát. Hát ezért nem szerette őt Józsi. Mély meggyőződés élt benne, hogy a család lopásokból él. Vasárnaponként meg eljárnak a templomba „képmutatni”…

Az asszony is fura szerzet volt, ahogy ott állt az ajtókeretben, szinte védekezőleg, nehogy eszébe jusson belépni… Most nem hozott nekik semmit, Józsi egy halk „keziccsókolom”-mal elfordult, az ajtó diszkréten csettent… majd egy alig hallható finom nesz, a kukucskanyílás fedele… A nő ellenőrizte, hogy a postás valóban elmegy.

A lépcsőn lefelé menet Józsi magában már a következő ház leveleit rendezgette…

Morzsi ott vonyított az ajtó előtt. Nyilván besurrant, amikor a Torma família távozott. Morzsi Kató néne vén tacskója volt, szelíd, megbízható kutyus. Jelzett, ha ki akart menni, megtisztelte a közeli liget valamelyik fáját vagy bokrát, majd türelmesen megvárta a kapuban, míg a gazdája beeresztette. Most az ajtót kaparta izgatottan, odaszaladt a postáshoz, majd vissza az ajtóhoz. Mindezt keserves hangokkal kísérve. Józsinak nem volt kutyája, de elég történetet hallott, hogy sejtse, valami baj lehet odabenn. Bekopogott, csengetett, dörömbölt. Semmi mozgás. Pedig itthon kell lennie a néninek, az előbb voltam nála! – aggódott.

Viola csengőjére tapadt. A nő kezeit törölgetve nyitotta az ajtót.

– Keziccsókolom! – hadarta Józsi. – Valami baj van Kató nénivel, ki kéne hívni a rendőrséget, hogy nézzék meg. Felhívná őket?..

– Mi történt? – jelent meg a zajokra a lépcsőfordulóban Halmosiné. Kíváncsian tekintgetett körbe, új hírekre éhesen. Feljebbről fülsértő, hisztériás gyereksírás, házrengető ajtódurranás hallatszott. Súlyos léptek döngtek a pletykafészek mögött. Részeg-erős kar taszította félre. Morzsi dühödt ugatásba kezdett.

– Mmmi… mi az? – dadogta az imbolygó szeszkazán. Józsi nem tudta, elért-e a tudatáig, amit mondott neki, mindenesetre hatalmasat rúgott az ajtóba. – Most mmmár… be-bemehetsz, haver! – dünnyögte. – Hoppá..! Vagy mégsssem… – újabb rúgásra készült, de elvitte a lendület, hanyattesett, többet nem is mozdult, horkolva elaludt.

Eközben Viola a rendőrségnek magyarázott, épp a címet adta meg. Torma Kázmér jött elő a pincéből, kerékpárt tolva maga előtt. A kislány mellette tipegett. A fiúknak se híre, se hamva.

– Negyedórán belül itt a rendőrség, legfeljebb húsz perc – tolmácsolt a masszőrlány.

– Ha tényleg baj van, az késő lehet – nézett végig rajtuk Torma. Hosszú, vékony szerszámot vett elő a zsebéből, belekotort a zárba. Az ajtó kinyílt, ahogy visszahúzta a zár nyelvét. – Hm… úgy látom, a néni rosszul zárta be az ajtaját. Lehet, hogy a kutyának hagyta nyitva?

Kató néne a konyhában feküdt. Arca szürke volt és verítékes, nehezen lélegzett. Jobb karja görcsbe merevedve markolta mellén a ruháját, de eszméletén volt. Szólni képtelenül, reménykedve nézett rájuk. Viola azonnal a telefonra csapott, mentőt hívott. Szívinfarktus! – kiáltotta a kagylóba. Halmosiné ölébe vette a beteg fejét, nyugtatgatta, simogatta. Még szerencse, hogy rongyszőnyeg van a kövön, nem kell feleslegesen mozgatniuk. Józsi takarót keresett, ráterítette Kató nénire. Morzsi vonyítása nyüszítéssé szelídült, gazdája kézfejét nyalogatta buzgón.

Kiss úr jelent meg az ajtókeretben. Kezében egy apró üvegcse. Tanácstalanul mutatta.

– Még a feleségem kapta, amikor a szívritmus-zavarai kezdődtek… Nitroglicerines… Nyelv alá kell spriccenteni…

– Az jól jöhet – vette el tőle Viola. – Nyissa ki a száját, Kató néni! Meg tudja csinálni! – biztatta. – A nyelvét is húzza hátra…

Halk szisszenéssel permetezte a gyógyszert a beteg nyálkahártyájára. A néni már ettől elfáradt, lehunyta a szemét. Sziréna sivított a távolból. Fékcsikorgás, ajtócsapódás, sietős léptek.

– Nem ő! – hallották kintről Torma Kázmér lekicsinylő hangját. – Ez simán részeg. Arra menjenek…

Józsi hosszan nézett a távolodó mentőautó után. Morzsit az út közepén kapta el a ki-tudja-honnan-előkerült Novák Lacika. Öreg kutya lévén hamar fáradt ő is, csak ugatott veszettül a gyerek karjában, de nem menekülhetett. Bátorító kezek vakargatták a füle tövét.

– Nyugi, Morzsi! – dörmögött a fiú. – Hamar visszahozzák a gazdádat, addig meg elleszünk együtt…

Érik még az embert meglepetések! – állapította meg Józsi, és megszaporázta a lépteit. Késésben van, és hosszú még az utca…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

5 hozzászólás a(z) “Fő utca tizenhat” bejegyzéshez

  1. A szomszéd kertje mindig zöldebb?
    (pályázatra)

    „Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház…”
    Lehunyják szemüket a lakói is. Mármint azok, akik megengedhetik maguknak ezt a luxust, mert a Nekeresd utca ötben sokféle ember, sokféle gond miatt nem tudja álomra hajtani a fejét…

    A földszint egyben a nyolcvan éves, kisnyugdíjas Fruzsi mama szorong negyedmagával egy kis kétszobásban.
    Terka, a lánya tavaly költözött hozzá a válás után. Akkor csak átmenetről volt szó, amíg egyenesbe nem jön. De nem jött… először a hitelre épített házat vitte a bank, aztán az autót, most a munkahelye vált bizonytalanná. Leépítés lesz, már csak napok kérdése, hogy kit fognak elküldeni. Így aztán felnőtt fiaival együtt marad egyelőre az anyja nyakán.
    Fruzsi mama lefekvéshez készülődik, és dohog:
    – Ez a lyány állandóan a Ferihez futkos! Drága a busz, sokba kerül manapság a vidéki szerető! Téved, ha azt hiszi, hogy én ezt majd a kis nyugdíjamból fizetni fogom. Aztán még Tibike sincs idehaza, pedig már három órája elment a haverjaival. Ha megint olyan elázottan jön meg, mint tegnap, akkor be se engedem. Nem hiányzik, hogy ismét behányjon a beépített szekrénybe.
    De jó is szemben a Kiséknek, akiknek se kutyájuk, se macskájuk! Már biztosan az igazak álmát alusszák…

    Fruzsi mama óriásit téved. Kiséknél valóban se gyerek, se unoka…de nyugalom sincs. Hogy is lenne?
    Amióta pár hete föléjük költöztek Vargáék, azóta se éjjelük se nappaluk.
    Vargáéknak félév alatt ez már a harmadik albérletük, és meg kell adni, mellettük nem unatkoznak a szomszédok. Náluk mindig történik valami: hol a gyerekek rohangálnak és visonganak, hol a férj ordítozik, hol a feleség veszekszik az emberrel, hol mindhárom egyszerre…
    Ha néha mégis csend van, az már gyanús. Olyankor vagy szent a béke, és az apa öleli, csókolja a családot, vagy éppen együtt költik valahol a segélyt.
    Kis bácsinak amúgy is magas a cukra, de újabban már a vérnyomása is, és irigykedve gondol emeleti szomszédjára, akinek bezzeg nem kell féltenie a vérnyomását, és ihat, amennyit akar…

    Ez is nagy tévedés, mert Varga Jani nem is oly régóta iszik. Csak amióta a volt munkahelye, egy bútorüzem, csődbe ment, és ő váratlanul az utcára került. Jani, aki asztalosként dolgozott ott, hazafelé betért a haverokkal a kocsmába, hogy egy felessel megvigasztalja magát. Egy feles azonban kevésnek bizonyult ekkora bánatra, így jött a második, a harmadik…végül a sokadik után már csak a hajnal vetette haza.
    Sajnos, lassan elúszott minden: még a hitelre és szocpolra vásárolt lakás is, és jöttek az albérletek, amivel eddig nem igazán volt szerencséjük.
    A szomszédok nem értik meg, hogy neki időnként muszáj italba fojtania a bánatát, mert különben az fojtaná meg őt…

    – Mennyivel könnyebb az élet Kósáéknél! Ők csak két gyereket tartanak el, és mindketten keresnek! – gondolja tiszta pillanataiban Jani, aki csak azt látja, hogy a szomszédok pénzkereső emberek….de hogy nem igazán találóak, azt már nem…mert mire is elég az a kis biztonsági őri és pénztárosi fizetés? Nem sokra.
    A szorgalmas Gábor elvállal minden túlórát és műszakot. Alig van odahaza, és tízéves iker fiait lassan már csak fényképről ismeri. Mire reggel hazaér, a fiúk iskolába mennek, délután pedig fordítva.
    Az asszonnyal is gyakran csak leveleznek, mert az meg sokszor még hétvégén is a multi kasszájában veri a billentyűket, ahelyett, hogy odahaza rendezné a családot…vagy éppen vele dolgozna a fél éve elkezdett babaprojekten. Még jó, hogy a munkahelye itt van a szomszédban, így néha napközben is hazaugrik egy-egy gyors próbálkozásra, amikor ideje engedi…
    Ha sikerül végre a harmadik gyerek is, csak több lesz a családi pótlék, meg az egyéb juttatás…és hát milyen jó is lenne már a két csibész fiú mellett egy aranyos kislánynak is örvendezni!

    Mint Magyaréknál a másodikon, ahol három lány van! A legidősebbnek múlt héten volt az esküvője, gyönyörű menyasszony volt.
    Le a kalappal a szülők előtt, akik ritka szép lakodalmat rittyentettek a fiataloknak, biztos nem volt olcsó, de talán gazdag a rokonság. Ez a mendemonda járja a házban, és Gábor is ezt gondolja, amikor éjszakai műszakba indulva összefut Zolival, aki még csak most ér haza a munkából. De az örömapa egyáltalán nem tűnik boldognak. Nem is csoda, hiszen egész nap ment, mint a gép, ellátta a megrendelőket a kért alkatrészekkel, de pechjére az utolsó fuvarral a szomszéd megyébe kellett utaznia, és nem éppen akkor jött még egy defekt is?
    Gábor futólag gratulál és irigykedve hallgatja, hogy lakótársánál már útban van az unoka is.
    – Dupla öröm! – jegyzi meg tréfásan, és továbbsiet lefelé.
    – Dupla gond! – nyög fel Zoli halkan, majd elindul felfelé, és arra a félmilliós hitelre gondol, amit a lakodalom miatt vettek fel.
    Elúszott a nyaralási pénz is, és a két kisebbik lányt – akik a legjobban készültek a tengerpartra – végül csak Bobbyval, a kis, zsemleszínű tacskóval tudták megvigasztalni, aki hamar mindenki kedvence lett a családban és a házban is. Illetve, majdnem mindenkié…

    Csak a szomszédos Béla bácsié nem, mert ő panaszkodik fűnek-fának, hogy Bobby ugatása miatt nem tud este elaludni, pedig már altatót is íratott fel.
    – Nem értem Bélát, mi baja ezzel a kutyával!- bújik be Zoli az asszony mellé, miután ellenőrzi, hogy már az eb is a helyén van.
    Irigykedve gondol szomszédjára, akinek semmi oka álmatlanságra, hiszen hozzájuk képest gondtalanul él! Gyermekei rég kirepültek, így egyedül élvezheti a köztisztviselői nyugdíját. Ezért nem csak nyaralásra, de még telelésre is telik neki, éppen tegnap jött meg egy tíznapos thaiföldi útról.
    Persze, Zoli csak a külföldi utakat látja, de azt még álmában sem gondolja, hogy szomszédja mindezt nem szórakozásból teszi… hogy csak azért utazik ennyit, hogy végre túltegye magát a gyászon.
    Már négy éve, hogy nincs az asszony, és ezt nem könnyű negyvenöt évi harmonikus házasság után máról holnapra elfogadni…pedig nem is ő volt a vétkes abban a balesetben!
    Az öreg tehát felejteni igyekszik, és ezért még egy intenzív számítógép kezelői tanfolyamot is elvégez, sőt! Vásárol egy laptopot is, és magányos estéit az interneten, a társkereső oldalakon és az on-line kaszinókban tölti…több-kevesebb sikerrel.

    Bezzeg a harmadikon Csabának nincs ilyen gondja! Neki nagyon is él a felesége, és a lakást is csak azért bérli, hogy az aktuális szeretőit tudja hová vinni.
    Bár Csaba már rég elválna, de az asszony nem akar, ezért ez a szükségmegoldás…
    – Milyen jól megy egyeseknek, egyszerre több nő is jut nekik! – morogja Béla bácsi, aki hirtelen azt hiszi, hogy Bobby ugatása ébresztette fel az imént, de megismeri Csaba hangját.
    A férfi pont az ajtaja előtt áll meg turbékolni egy nőcskével, és az öreg arra gondol, hogy legjobb lesz, ha bevesz még egy altatót a biztonság kedvéért, mert lehet, emeleti szomszédja ismét a múltkori barátnőt hozta fel, és az igencsak nagyhangú…
    Miközben tehát Béla bácsi a saját nyugalmáról gondoskodik, Csaba sem tétlenkedik odafenn, és a lakásba érve akcióba is kezd az új titkárnővel, akit csak pár napja vett fel.
    – Csinos kis asszony ez az Icuka, és ha csak fele annyira jó az ágyban, mint az irodában, akkor már elégedett is leszek. De sietni kell, mert éjfélre jó lenne hazaérni. Legfeljebb azt mondom az asszonynak, hogy elhúzódott a tárgyalás az ukránokkal – gondolja Csaba, és igyekszik gyorsan a lényegre térni, de közben ügyel, hogy minél kisebb zajt csapjanak. Nem szeretne kínos helyzetbe kerülni, mint a múltkor.
    Körülbelül egy hónapja az egyik vállalati vacsoráról, ahol külföldi üzletfelek is voltak (csakis kizárólag a partnerkapcsolatok ápolása érdekében), felhozott egy német kolleginát. Az idegen nyelvű, bensőséges tárgyalás a kelleténél hangosabbra sikeredett, és Hédike, a mellette lakó savanyú, de gusztusos újságírónőcske, azóta még a köszönését se akarja fogadni.

    – Pedig helyes kis nő, csak ne lenne mindig olyan szomorú a tekintete – tér vissza hozzá gondolatban Csaba miután Icukával végzett. Aztán míg öltözködik, eszébe jut az a reggel is, amikor az ominózus eset utáni napon Hédi beállított az irodájába egy interjúra.
    A nő mintha zavarban lett volna, alig mert ránézni, pedig ő kedvesen fogadta, és készségesen válaszolgatott a kérdéseire.
    Ha nyögve nyelősen is-, de elkészült az interjú a helyi lapnak, bár Hédi, azóta sem enyhült meg. Ha néha összefutnak a lépcsőházban, még most is átnéz rajta.
    Talán érthető is azok után, hogy őt is rendszeresen csalta a férje, amíg úgy döntött, hogy inkább kiadja az ember útját, és egyedül neveli a gyermekeit.
    – Lehet, ezért olyan szomorú mindig, talán jót tenne neki is egy új kapcsolat – gondolja Csaba, amíg Icukával a karján ismét kilép a lépcsőházba.
    Közben a szomszédból kiszűrődő fényt látva elégedetten megállapítja, hogy nem hiába volt elővigyázatos, mert Hédi még valóban nem alszik…

    Hogy is alhatna? Hiszen még nem adta le azt az interjút! Lassan halad vele, persze, nem is csoda…
    Akkor minden balul sült el…rossz éjszakája volt… elfelejtett diktafont vinni…és még jegyzetelni is alig tudott, mert folyamatosan magán érezte szomszédja vetkőztető tekintetét, aki az áthallatszó zajokból ítélve biztos nem malmozással töltötte az éjszakát…
    – Ahelyett, hogy a helyes feleségével és a tündéri lányaival törődne, most is felhozott egy nőcskét! – bosszankodik Hédi, majd sóhajtva tesz pontot végre az utolsó mondat végére – Tud élni ez a Csaba, nem úgy, mint én. Nekem még egy tisztességes virtuális kapcsolatra sem futja az időmből, nemhogy valóságosra. Tanulhatnék tőle és Terkától is, hiszen lehet, nekik van igazuk. Már ennyi öröme se legyen az embernek?

    Este van, lassan elpihen minden…
    A ház lakói is várják a csodatévő álmot, ami mostanában ugyancsak kerüli őket.
    Azért aggodalomra semmi ok, hiszen ketten már így is békésen szuszognak: Hédike cicája, Gréti, aki még álmában is a száját nyalogatja, és Bobby, a tacskó.
    Mindketten boldogok már, mert egy más világban járhatnak. Ott, ahol a cicák tejfölt lefetyelnek és dorombolnak, a kutyák csontot rágnak, és legyek után rohangálnak, és senki sem irigykedik a szomszéd sorsára.

  2. Nem pályázatra!

    VIGADÓ u. 13. szám

    Az öreg Mikulás:
    – Na végre! Szembe jön a kéményseprő. Hol a gombom? Talán egyszer nekem is lesz szerencsém! Úgy szeretnék kapni én is ajándékot!

    A jó tanuló:
    – Jó víkendem lesz, bemagoltam az egész anyagot, sajna nem lesz hétfőn a kedvenc tanárom, beteg lett.

    A rossz tanuló:
    – De jó lesz a szombatom és a vasárnap is. Nem kell tanulnom a fizikát, beteg lett a tanárunk.

    A férj:
    – Szerencsés vasárnapom lesz. Feleségem az anyjához utazott. Szabad leszek ma, drága cimboráim!

    Felesége:
    – Örülök, hogy nem kell utaznom, anyukámat elhozza a bátyám. Apukám, este mehetünk színházba.

    Jancsika:
    – Hurrrá! Nem lesz óvoda!

    Zsuzsika:
    – Anyuuuu! Jancsi verekszik. Vigyél el a Nagyihoz! Elviszel? De jó lesz! Ő elvisz engemet az Állatkertbe! Jancsi, te pedig pukkadj meg!

    Házmester:
    – Szerencsés ez a hétvége. Végre megleltem a nagy kulcscsomómat, egész héten kerestem, majdnem gutát kaptam!

    Pista bácsi:
    – Hála az istenkének a mai napom is jóra fordult. Összejött a pénzecském az üveg sörre! Egészségetekre! Mindenkinek a házban szerencsés hétvégét kívánok!

    A kéményseprő:
    – Na ezzel a házzal is végeztem. 13. szám!. Szerencsét hoz? Végre lemosom magamról ezt a fekete mocskot. Hétvégére fehér ember leszek!

  3. Én inkább a tartalomra figyelek. Ismertem én is több lakásból álló házakat, a lakóit. Egy levélhordó sok mindent tapasztalhat, úgy, mint az írás “főhőse”. Én élvezettel olvastam a tarka lakó társaságról szóló epizódokat.

  4. Ha wordben lenne meg, végigmentem, volna rajta, apróbb kiigazítások sztem elkelnének. Desemmi komoly. A hivatásszerűen szerelmes nagyon tetszett. Ez olyan ujjgyakorlat volt, szereplő ábrázolásra?

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!