Én

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Megjelent a Garbo Kiadó Ígéretek c. antológiájában

     – Szomjas vagyok! – jegyeztem meg halkan.

      Éva enyhe nyomást érzett két halántékán. Nem törődött vele, gondolta, a megfeszített figyelem hatására fárad a szeme. Megnyalta a szája szélét, kicsit megdörzsölte a homlokát, dolgozott tovább.

      – Hé! Nem hallasz? Szomjas vagyok! – kiáltottam rá.

      A tompa nyomás erős fejfájássá nőtt. Éva belekotort a táskájába. Hol az a bogyó? Amikor szüksége lenne rá, biztos, hogy elbújik a szatyor mélyén! Hopp! Végre megvan! Kinyomott egy tablettát a fóliából, és gyorsan bekapta, csak úgy szárazon. Már a tudat, hogy bevette a gyógyszert, mintha enyhítette volna a görcsöt.

      – Na, most még ezt is moshatom ki! – dühöngtem. Erőteljesebb munkára ösztönöztem a veséket, hogy az imént bevett, már ismert mérgeket eltávolítsák. Emiatt a vártnál több folyadékot kellett keringetnem.

      Éva szája kiszáradt. Szomjas volt, de nem ért rá felkelni, önteni egy pohár vizet. Sürgős a munka, a főnök már tűkön ül, hogy elkészül-e időben vele? Nem akar csalódást okozni, meg sem engedheti magának. Kell a prémium, amit a túlórákért kap, a gyereknek meg kell venni a tanszert. És az roppant drága!

      – Nem igaz! Hetek óta nem ad nekem elég vizet! Ki érti ezeket a nőket? Mindent elkövetnek a szépségükért, de egy pohár vizet sajnálnak. Nézz már bele a tükörbe, vedd észre, hogy sötét karikákat rajzoltam a szemeid alá! – tomboltam.

      Az asszony letette a tollat. Sivatagszáraz szájjal lépett a csaphoz, engedett egy kis vizet, kettőt kortyolt. Fél szeme már újra a papírjain volt. Talán nem is úgy kellene, ha a másik oldalról közelítené meg a témát… Visszaült az asztalhoz.

      – Még! Még! – ordítottam, de hiába. Már nem törődött velem.

      Évának eszébe villant, hogy el kellene mennie arra a bizonyos helyre. Mikor is volt utoljára? Még reggel, amikor felkelt… Nem, nem! Valamikor délelőtt is… Most viszont már késő délután van. De nem érezte, hogy tele lenne a hólyagja – a gondolat, ahogy jött, el is illant.

      Kénytelen vagyok spórolni a vízkészletemmel. Ha ő nem ad frisset, én nem eresztem ki a használtat. Csakhogy így nem tudom tisztítani magam. Az összes salakanyag, amit belém töm, a kemikáliák, az élelmiszeradalékok, a selejtes minőségű ételek méreganyagai… mind-mind bennem maradnak! Segítséééééééééééééééég!

      Belekotort a fiókba. Egy kis zacskóban sós mogyoró-maradékot lelt. Rágcsálni kezdte, hátha kap tőle ihletet. Valahogy nem áll össze ez a jelentés. Valahol valamit elhibázott. De mit?

      Megmérgesedtem. Ha te úgy, akkor én is! Elkezdtem összegyűjteni a folyadékot. Ahonnan csak lehetett. Leállítottam a nyálképzését. Visszaszivattyúztam a vastagbélből a nedvességet, besűrítettem a székletét. Kicsit a vérét is. Na, erre mit lépsz?

      Éva rosszul érezte magát. Már reggel szédüléssel kelt fel, kínzó fejfájása cseppet sem enyhült az éjszaka. Pihenni sem tudott igazán miatta. Fáradt volt, egyszerre ingerült és letargikus. Felkereste a háziorvosát.
      – Iszik eleget? – hangzott az első kérdés. Aztán néhány rutinvizsgálat után kapott pár receptet. A gyógyszertárból reménykedve vitte haza, azonnal bevette az előírt adagot. Nagy kegyesen – mert az utasításon az állt – egy pohár vízzel.

      – Végre! Víz! – könnyebbültem meg. Rövid ideig tartott az örömöm. A kapott mennyiség semmire nem volt elég. Azt a rengeteg vegyületet, amit megevett, nem bírom kiválasztani vele!

      – Pocsék a vérképe! – közölte az orvos a vizsgálatok eredményét. – Némelyik érték nagyon magas. Messze túl a megengedett határon. A veséi nem dolgoznak kellőképpen, ezért sok méreganyag rakódott le a szervezetében. Komoly kezelésekre van szükség…

      Én egy remekmű vagyok. Csodálatosan megalkotva, megáldva az öngyógyítás képességével. Már a legkisebb hibáról jelzést küldök. De hiába, ha ő nem fogja, nem érti, nem reagál rá!
      Legyengültem! Erőm fogytán…

L. Kovács Eszter megtisztelt azzal, hogy a vízivás fontosságáról szóló novellámat beépítette életmódváltás-tanácsadó könyvébe

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

9 hozzászólás a(z) “Én” bejegyzéshez

  1. MI

    Béta:- Én nem értem, miért vagy úgy oda? Ez a dolgod, ezért vagy…Jeleket küldesz, oké…és akkor mi van? Küldjél, jelezzél szépen, én addig vacsorázgatok, közben meg fél kézzel, mert ugye nekem ez suvick, eldirigálom a dolgot…pá-pámpárárápám…egy-kettő és indulás!
    Gamma:- Ne legyél komisz! Minket most vizsgáltak ki. És dicsértek is! Hogy ügyesek vagyunk.
    Béta:- Aha…de csak egyikőtök képes beszélni! Röhej. Nagy marha az az orvos, rám nem is gyanakodott, csak odatapasztotta azt a fonendoszkópját, aztán már el is vette…oda se figyelt a zörejeimre…pedig lett volna, mit mondjak! De énbennem aztán nagy önérzet lakozik, én nem küldök jeleket nyakra-főre! Mert ha én egyszer kinyitom a számat, azon nyomban, rögvest kitör a pánik!
    Gamma:- Kérlek, ne sérts meg! Senki nem vitatja el tőled nagyságodat és fontosságodat, valóban nagy vagy, de azért még én is izé…mi is tisztességgel megdolgozunk a sikerért!
    Béta:- Igen. Izzadva, egész áldott nap melózol…micsoda felemelő, magasztos dolog a vizelettel babrálgatni! Erre vagy büszke? Vizelettel a salakkal foglalkozol. Bűzös, sárga lével. Én meg ugye a legnemesebb nedűvel, a legdrágább és legritkább folyadékkal manipulálok, uralom azt, kezemben tartom ügyesen az érpályák feletti uralmat, bár ennek itt, a pályái fenemód nagy kakiban leledeznek, hoppá, kicseleztem a bakit! Ez a csaj, semmi kétség, ebben igazatok van, nagy baromságokat művel magával! Kávé, cigi, pia. És még hisztériás is…hát ez így együtt…szegény kis vérlemezkék…hamarosan jól összetapadnak majd és akkor…
    Gamma:- Szépen kérlek, ne tarts orvosi előadást! El vagyok foglalva…végre iszik…ma vásárolt egy egész liter ásványvizet és behozta magával, nem semmi, azt issza, én meg mosok most!
    Béta:- Aha…de minek Három presszókávé és hat cigi, kész a baj. Mindegy. Én megteszek mindent. Könnyedén elegánsan vezényelek, D-moll! D-moll, ha mondom…Na, azért, kispályások ! Egyébként, mit akarsz megint? Jelt küldeni? Még több víz kell? Nem lesz az jó…gondolkozni, gondolkozni kedvesem, azért van eszed…oh, pardon!
    Gamma:- Dolgozom! És a testvérem is. De te nagyravágyó vagy…undorító ez…
    Béta:- Pumpál! Egy, kettő.. lök! Egy kettő..és! B-moll! B-moll, ha mondom! Tartsátok az ütemet, a ritmust! Ne hablatyolj vizeletes, nem látod, hogy ez a barom most hat emeletet akar fellépcsőzni? Elment az áram. Modern világ, ez meg itt hajt felfelé…nekem ehhez kell tartanom magam! Lök! Azt mondtam, lök! A francba! A koszorú…a kedvencem, a drágám…
    Gamma:- Most akkor mi van, segítsek?
    Béta:- Majd pont te! Pisis! Majd én rendbe hozom…Hopp, oxigén szaturáció esik, jó, nem vészes csak én vettem észre! Ide nézz! Ezt így kell kivédeni. Egy kettő, egy kettő…phű de fáradok!
    Gamma: – Még megfúl!
    Béta:- Ne szólj közbe…elvonod a figyelmemet. Na ez az…végre felért! Én nem is értem te meg a néma testvéred, mit akartok itt? Végre kis nyugtom lesz. Most lehet dumcsizni, kicsit…neee…már megint kávéért megy! Ilyen nincs, cigit is keres! Most akkor lemegy és újra fel? Mert arra fel kell készülnöm, becsülettel, miért nem tudatja velem előre, mi a szándéka? Szegény balpitvarom, jobbpitvarom…
    Gamma:- Most idejött ez a másik is…a fenébe,…mit mond? Ne haragudj, én lentről nem hallom jól!
    Béta: – Még süket is vagy. Az egyik süket, másik néma, na jól ki vagyok én állítva itt. Ah…veszekednek. Nem. Figyelj, azt mondja ez a másik csaj, hogy leépítések lesznek megint…na én dobbantottam egy jó nagyot! Nézz csak fel, aritmiázok egy kicsit, ide meg amoda ugrálok, élvezem is, ijesztgetek itten!
    Gamma: – Baj van?
    Béta: – Ugyan…csak hülyéskedek! Kézben tartom a dolgokat jól, húzd meg ereszd meg és.. egy kettő, összehúz, összehúz…Hé, azt mondtam, összehúz!
    Gamma: – Nem lesz ez jó…
    Béta: – Nem hallgatnak rám! Figyeljetek ide! Kitépem valakinek ma a fülét! Én csinálom a dolgomat és ti másfele mentek…nem értem, nem értem…Hé te…kamra…Azt a…elvesztem az uralmat felettük! Az izomrostjaim…Fibrilállok!
    Gamma:- Jajajaj, mi lesz most?
    Alfa:- Kuss! Azt mondtam, kuss!
    Gamma:- Jaj de jó hogy itt vagy… Felébresztett a lárma?
    Alfa: – Én sosem alszom! Ne handabandázzatok…már hívtak mentőt! Tessék, már itt is van! Kiütnek szépen, defibrillálnak és kész. Na magadhoz tértél?
    Béta:- Csak… megijedtem…egy kicsit, ilyen még sose volt!
    Gamma:- Én is féltem nagyon…
    Alfa:- Most majd szépen elmegy táppénzre és kipiheni magát…legalább mind lazíthatunk! Az egész banda!
    Béta:- Mert te aztán olyan nagyon melózol, mi?
    Gamma:- Hogy beszélsz vele? Azért mégis csak ő a főnök!
    Alfa:- Nem vitatkozom veled szívecském. És ami engem illet, énnélkülem aztán mindannyitoknak, kampec!Én irányítok mindent, titeket is…mit gondoltok, amikor megtudta ezt a rosszhírt, én fogtam először minden adást fel, én továbbította a pályáimon, végig…
    Béta:- Elalszom! Na most jön az a három francos nagyon bonyolult nevű anyag, az a három, az ami oly fontos, mert ha ezeknek az egyensúlya elmozdul valamerre akkor jöhet a neuro-pszichiáter, a személyiségzavarok és a sucid gondolatok…
    Alfa:- Suicid gondolatok! Mikor szokod már meg, hogy ne használj ismeretlen szavakat. Nevetségessé teszed magad. Hiszen, minden ostoba dalban rólad énekelnek…én restellném, hogy ilyen műveletlen vagyok! .
    Béta: És akkor mi van? Megengedhetem magamnak. Ez a három francos anyag, meg a nagy lelki traumák…a gyerekkorban keresendő mindennek az oka, szinte látom, hogy dorbézolsz a szavakban, te nagyokos! Mi ketten sosem csíptük egymást, ugye főagyacska?
    Alfa:- Ne veszekedjünk, végre csend van, nyugodjunk már le mindahányan vagyunk! Tényleg jó lenne, ha elaludna már itt a mentőben…vajon mi baja van…én nem értem ezeket, mindig attól félnek, hogy elveszik a kenyerüket a szájuktól…mi lenne, ha mi is ezen ezen búcsálódnánk? Mert ugye az élet, az nagyon szép tud lenni, nekünk különösen az…és van az pár sor nem jut eszembe most, a nagy orosz író mondta…
    Béta: – Mit filozófálsz? Én ugyan nem olvasok. Minek.
    Alfa: – Mondjuk, hogy értékeld a szaros, elnyűtt életedet. Te, te zsarnok. Mindenki ismer téged. Szegény kis érpályások egész nap reszketnek. Elég bajuk van nekik. És a verőerek? Hát ők aztán mukkanni sem mernek. Pedig nehéz missziót rótt rájuk a dicső természet, annyira kell óvják a falaikat zsírtól, cukortól, idegességtől, minden baromságtól, de te ezt nem is érted…mert nélkülük te sem tudnál tirannuskodni. Nem az egy egészből kiragadott rész a lényeg, hanem az egységes egész, a harmónia, a globális egység…
    Béta: – Na aztán ebből elég…te mélázó, nagyképű barom! Méghogy orosz regény, meg globális egység! Kész agyrém!
    Alfa: – Ne tereld el a szót! Te meg félelemben tartod egész házad táját, pitvaraidat és kamráidat sárkányként őrzöd, állandóan takarítasz bennük, munkára ösztökéled őket, ahhh, egy diktátor vagy!
    Béta:- Hogy én?
    Alfa: – De sok mindenben igazad van…nagy buta marhák ezek…örvendenének, hogy vagyunk nekik mi mindannyian, s miattuk dolgozunk.
    Béta:- Hé, mi van? Olyan furcsán érzem magam!.
    Gamma:- Jaj…én is…mi is..mindketten, ugye hugi, hé, nem is tudunk egyszerre melózni…mi baj van?
    Alfa: – Hoppá…Dopamint! Segítség!
    Béta: – Na ugye hogy alaposan elborult az egyensúly…a három izé anyag között…figyeljetek, most akkor…Végem van! Vigyázzatok a koszorúeremre. A kedvencem…volt! És az érpályáktól is bocsánatot érek! Pá, kis vérlemezkék! Kampec!
    Alfa: Na, mi van? Csend? Hát ezek kimúltak. Idegesítő tud lenni ez nagyon. Már feladták magukat. Amott a dokik meg kínlódnak még…jó, én még dolgozom, én még vagyok…egye fene bár a Dopaminomat elég szarul adagolják…jó hát az kell nekem, ilyen vagyok. Na most kimondta a doki, biztos kis kezdő rezidens hullaképpel, hogy a halál beállta..blablablla…ez rémesen hangzik. Pedig én még vagyok. Hé..te rezidens..ezért bifláztál éveken át? Nem kéne hagyni, elvégre ..elvégre még élhetne, ha megerőltetnétek magatokat. Hogy gépre teszik? most? Most. Én meg dolgozzak közben. A szívecske meg pihen, nyugodtan már. Ezt utálom ebben a munkában, a nagynyavalya essen bele, mindig én maradok legtovább..fenn… Na egye fene! Viszlát!

  2. Én is találkoztam olyan személlyel, aki kiszáradás miatt került kórházba. Hiába a hozzátartozói kínálták innivalókkal, mindig azt válaszolta, hogy nem szomjas. Számomra érdekes írás!

  3. Én lét, én tét?

    Igen. Itt valami nincs rendjén, érzem, ahogyan mar és fáj. Miért csinálja? Eddig jól meg voltunk. Igaz néhányszor muszáj voltam azt a kis vizeletet kiereszteni, mert itt már nem fért el, de én szóltam, igaz aludtál, de én mondtam: Vigyázz, mert ez ki fog jönni! Ezért kapom?

    Köszi, majd visszaadom. – mondtam és közben már nyúltam az öngyújtómért. Igazából nem is kellett. Reggeltől nem ettem, és tudtam, ha ezt elszívom nem is fogok. Meggyújtottam és az első slukk után éreztem valami émelyítőt. Még nem szokta meg a szervezetem, gondoltam. Közben beszélgettünk csajokról, filmekről, autókról. Jó volt. Nevettek, nevettünk. Együtt és velem, végre nem rajtam. Először éreztem, hogy tartozom valahova.

    Ez most nagyon, nagyon éget. Nem a tüdőbe megy, hanem a gyomorba, de biztos, hogy ide sem való. Valami más, olyan, mint a víz csak lángol. Nem bírom, ki kell hánynom… Víz! Így máris jobb. Nem értelek. Azt hittem, ami neked jó nekem is. Szeretted a focit, meg a szilvát, és nagyon sok tejet ittál. Mindig segítettél a szüleidnek és szeretted őket, és azt hittem engemet is. De mostanság csak kínzol… Ne, kérlek ne! Megint ez a tüzes valami… és megint… és megint… De most már a víz sem segít. Nem fér, nem fér el több bennem ebből az átkozott lávafolyamból.

    Picit bátortalanul nyitottam ki a szemeimet. Éreztem, hogy azon nyomban kiszáradok, így kotorászni kezdtem az ágyam mellett. Találtam is egy flaskát, amire hevesen rá is vetettem magam. De még nagyobb indulattal köptem ki mikor észrevettem, hogy vodkát szürcsölök. Nem is az én szobám. A többiek még aludtak. Kotorászni kezdtem a zsebemben. A szokásos ellenőrzés zajlott. Kivettem egy agyon nyomott cigis dobozt.
    – Egy szál. Mázlista vagyok.
    Finoman próbáltam kiegyenesíteni, miközben szemeimmel valami tűzforrást kerestem. A terasz tűnt a legvalószínűbbnek. Remegve gyújtottam meg az utolsó szálamat. A nyolcszáz fokos mikroszkopikus por gondtalanul haladt a légcsövemen keresztül a tüdő hörgőimbe, onnan az artériákba, majd az agyamba, hogy megnyugtassa remegő testemet. De nem sikerült.

    Mit gondolsz, miért köhögsz annyit, vagy miért nem bírod el azt a pár lépcsőt sem? És miért remeg mindened? Meg sem hallasz.
    Sikerült neki, azt hiszem megtört. Egy ideig küzdesz, azt hiszed, tied lehet a győzelem, hogy majd egyszer eléred a célod. De mikor kudarcot vallasz, úgy érzed minden hiába volt. Megpróbáltam, és elbuktam.
    Amikor az utolsó szál cigarettádat meg gyújtod, és véletlenül kicsúszik a kezeid közül, kigurul a balkon szélre és nem éred el. Megpróbálod, valami vékony hosszú tárgyal beljebb csúsztatni, hogy elszívhasd, de nem vagy elég ügyes és közben már a fele elégett. Végül idegességedben egy rossz mozdulattal kigurítod a messzeségbe. Pont ilyen érzés az is, amikor meg hal a remény.

    Alig mertem belenézni a tükörbe. Csak pislogtam és néztem a köröket a szemem alatt, a sárga fogaim, a vézna beteg testem. Nem szeretjük a tükröket. Igazából, azért mert megmutatja az igazságot. Azt hisszük nagy emberek vagyunk, és okosak, másak, mint a körülöttünk levők. Az ő hibáikat, és problémáikat látjuk, csak a sajátjainkat nem. A tükör erre mutat rá, ezért rettegsz tőle, hogy kiderül, te sem vagy más.

    Simogat és oly meleg. Szétárad az ereimben. Érzem, ahogyan minden porcikám megnyugszik, és feltöltődik. Olyan, mint a boldogság. Egy nagy adag endorfin bomba. Tudod olyan, mint amikor gyerekkorodban kibontod az ajándékod és az van benne, amit elképzeltél. Egész álló nap csak hordozod, majd éjszaka vele alszol. Mindössze annyi a különbség, hogy ez hamis. Nem történt semmi rendkívüli, nincs okod a boldogságra. Okozat ok nélkül.

    – Próbáld ki. Gyerünk. Azt hiszed már mindent láttál?! Ez a cucc még többet mutat! Olyan leszel, mint egy szuperhős. Nincs más hátra, mint, hogy ki perkálod ezt a nevetséges lóvét, amiért én oda adom neked ezt az isteni ambróziát. – mondtam a szegény gyereknek. Annak idején én is ezt hallottam. Egy ördögi kör, amibe ha belekerülsz szinte lehetetlen a menekvés. Mint ha mocsárban kapálódznál, és minden egyes mozdulattal közelebb kerülsz a biztos kárhozathoz.

    Igen, már alig várom. Gyerünk, csináld. Tudod te is, hogy jobb lesz, különben már megint remegni fogok és hányni. Gyerünk még, még egy picit. Nekem ennyi nem elég!

    Érzem, ahogy a testem ellenem fordul. De nem ez a legszörnyűbb, hanem a magány. Az, hogy lehetőséget sem kapsz, arra, hogy bebizonyítsd, több van benned. Pedig csak egy esélyt szeretnél, hogy megmutasd, mi is vagy igazából. Azt, hogy te is tudsz szeretni, oltalmazni, érezni. Azt, hogy te is ember vagy, nem csak egy beteg húskupac.
    A tetteink meghatároznak. A rossz sokkal nagyobb hatást vált ki, mint a jó. Kívánod, hogy lássák nem vagy rossz ember, de egy valami meggátol. Valami, amit jobban kívánsz.

    Fehér szoba. Nem, nem kórház. Vagy mégis? Aztán hirtelen feketeség. Látom a szüleimet, sírnak. Aztán felébredek. Olyan, mint amikor gyerekkorodban azt álmodod, hogy ágyba vizelsz, és mikor felébredsz, érzed a nedves, hideg lepedőt. Pedig valami azt súgta, hogy kelj fel. De nem hittél neki. Most már túl késő.

  4. Sajnos mi is eljutottunk oda, hogy elnyomjuk testünk szükségleteit , mert fontosabbá válik a teljesítmény. Amit vagy mi magunk vagy mások támasztanak irányunkba.

      1. Bocsáss meg, de ha valaki írásra adja a fejét, kell, hogy legyen annyi felelősségérzete, sőt, igénye arra, hogy nem ír le ilyet: “novi”.
        Üdv.

      2. Igazad van, Barta Zoltán! Főleg, hogy magam is utálom a hasonlókat. Mentség, hogy ezt igazából nem tartom novellának? A hivatalos műfaji besorolás szerint nem is az.
        S ha megnézed a dátumot, egy év alatt én is fejlődtem ám! 😀

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!