Én döntök

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


      Béla negyven éve lakott a házában. Még ifjú legény volt, amikor építették, a régi, rozzant házikó helyére. Szülei hatalmas kertjébe ikerházat húztak fel a nővérével együttesen. Így a férjhez menő lány is velük maradhatott, mégis külön.
      Időközben a szüleik távoztak az élők sorából, az öregek helyett ifjak születtek. Családtagok jöttek-mentek…
      Béla is elérte a nyugdíjkorhatárt. Szerencsés alkat lévén, egészségesen. Fűtötte a tettvágy, hisz egész életében dolgozott, tett-vett a ház körül. A ház mögött, de vele egybeépítve állt a garázs. Jó nagy volt, barkácsműhelynek is megfelelt. Nem is hívott soha szakembert, ha festeni, parkettázni kellett, vagy bármi ház körül adódó bütykölnivaló akadt.
      Három évvel ezelőtt kezdődött a baj. Marian, Béla nővére beköltözött a lányához. Miután a férje hirtelen szívinfarktust kapott, és meghalt, az asszony egyedül maradt a nagy házban. Egyetlen leánya nem szándékozott kiköltözni a városból. Marian megértette őt. Akkor is, ha neki kényelmetlen és fájdalmas volt feladnia több évtizede megszokott otthonát. Rita gyermekei még iskolába jártak, a legkisebb még alsó tagozatos. Rita az ő érdeküket nézte, hiszen tanulni fontos. Persze, be lehet járni faluról is, de körülményesebb. Sok idő elmegy az utazással, gyakran csak a várakozással. Vonat nem közlekedett arrafelé, busz is ritkán. Ha lekéste, akár két órát is várhatott a következőre. Este meg, ne adj isten, hogy valaki lekésse az utolsó járatot, mert legközelebb hajnalban megy.
      A vasútállomás jó két kilométer a város szélétől. A buszpályaudvar a kettő között terül el. Szombaton este az utolsó busz nyolc órakor megy feléjük. Gyakran kérték a fiatalok a közlekedési vállalatot, hogy legyen egy későbbi járat. Épp hétvégén, amikor végre ráérnének bulizni, nem tudnak hazamenni. Nyolcig nem érdemes maradni, hajnalig meg túlzás. De süket fülekre találtak! Még a harmadik évezred elején is ugyanolyan pocsék a közlekedés, mint húsz évvel ezelőtt. Sokan inkább hazasétáltak ilyenkor, főleg, ha többen összeverődtek, és kellemes idő volt. Az a nyolc kilométer másfélórás séta volt fiatal lábaiknak.

      Marian megbeszélte Ritával, hogy hozzá költözik. Szép nagy, kertes házuk volt, jutott egy szoba a mamának is. Így a fiaival is gyakrabban találkozhatott, ők is a népesebb várost választották lakhelyül. Munkalehetőség is több volt ott, mint az ő kicsiny falujukban.
      Marian eladta hát a házát. Sírva, valahogy mégis megkönnyebbülten. Tudta, hogy azok az évek élete része maradnak, de azt is, hogy az emlékeknek valóban emlékké kell válniuk. Amíg ott lakott, folyton sírt elhunyt férje után.
      Most egy fiatal házaspár lakik a szomszédban. Béla szívesen fogadta őket. Kedvesek, mosolygósak voltak. A kisfiuk talán kétéves lehetett. Igaz, nem járt össze velük, pedig furcsa volt neki is, hogy nem szaladhat át bármikor a szomszédba, ha eszébe jut valami, vagy csak beszélgetne egy kicsit. Nem az ő nemzedékéhez tartoztak, majdnem az unokái lehettek volna. Udvariasan köszönt, de ennyivel megelégedett. Megvoltak ők öten odaát, Mariskával és a fiúkkal. Az ötödik családtag Enikő, nagyobbik fiának leánya. Márton, a nagyfiú tizenhatévi házasság után vált el, és költözött haza. Két év múlva jött a lánya is, nem bírta elviselni az anyja életmódját. Zoltán, a kisebbik fiú még nem nősült meg.
      Béla matatott a garázsban. Az egyik ajtó szorult, le kell csiszolni, az idők folyamán megvetemedett. Újat kéne venni! – döntötte és halasztotta is el századszor. Majd! Ha végképp nem tudja megcsinálni, kicseréli valami flancosra, amit manapság gyártanak. Addig meg… Hova a csudába tettem a gyalut? – mérgelődött.
      Kintről kiabálás hallatszott. Női hang, de nem ismerte fel. Összevonta a szemöldökét. Nem volt szokás az ő nyugodt kis falujukban ilyen ricsajt csapni. Ahogy nyitni akarta az ajtót, dörömböltek rajta. Kilépett a garázsból, megnézi már, ki zörget-ordít?
      Nagyon meglepődött. Kedves új szomszédasszonya, Janka méltatlankodott.
      – Tudja, hogy hány óra van, kedves szomszéd? Nyolc! Reggel nyolc!
      – Tudom…
      – Akkor miért kalapál már ilyen korán? Hangzik az egész ház tőle!
      – Ne túlozzon, kedves! – lépett ki a házból Mariska is.
      – Túlzok? Túlzok! – sipította Janka. – Jöjjön át, és hallgassa meg!
      Szó szót követett, Janka feldúltan elrohant. Ezután néhány hétig nem történt semmi említésre méltó. Hanem egy nap…!
      Béla Márton segítségével a leesett szerszámpolcot akarta visszatenni a helyére, de a tartócsavar beletört a falba. Új lyukat kellett fúrnia. A garázs előtt megint kiabálás támadt. Janka a gyerekkel a karján ordított. A kisfiú sírt, arcát az anyja nyakába rejtette, de füle így közelebb került Janka szájához. Az erős hang hallatán Petike még jobban rázendített.
      – Beteg a fiam! – üvöltötte Janka. – Muszáj kora reggel ilyen zajt csapni? Nem lehet pihenni magától! A fiam már retteg a kalapálásától!
      – Maga itt a leghangosabb, kedves szomszéd! – lépett előre Márton. – Kora reggel? Fél kilenc van – nézett végig a fürdőköpenyben sivító asszonyon.
      – Beteg a gyerek. Lázas! Aludnia kellene, de nem tud, mert maguk zajonganak!
      – Ha beteg a kisfia, miért hozza ki? Miért nincs az ágyában? – jött elő Mariska is.
      – Mert reszket és fél egyedül… Nem hagyhattam ott.
      – Ha ránézne, és vele is törődne, látná, hogy a maga hangerejétől reszket! – vágta oda mérgesen Márton. – Azt hiszi, nem halljuk, ahogy esténként kiabál vele? Attól fél szegény…
      Janka erre csak hápogni tudott. A következő esetnél már hozta a férjét is erősítésül. Bár a szót az asszony vitte, Lajos is azonos véleményen volt.
      – Nem igaz, hogy magának hiába beszélünk! – szólt. – Rengenek a falak, ahogy kalapál! Hagyja már abba! Vagy feljelentem, aztán megnézheti magát!
      Béla még igyekezett megőrizni a hidegvérét. Békülékeny hangon szólt.
      – Mi talán szóltunk csak egyszer is, amikor felújították a házat? Az sem volt csendes elfoglaltság!
      – De azt muszáj megcsinálni! És csak két-három hétig tartott.
      – Két álló hónapig kalapáltak, vakartak, csempét vertek le, parkettát csiszoltak. Azt mi mind hallottuk és nem tettük szóvá – javította ki Márton.
      – Annyit el kell viselni, azok a zajok együtt járnak egy lakás felújításával – közölte ellentmondást nem tűrve Janka.
      – Szóval nekünk el kell viselni a maguk zajongását, de mi nem újíthatunk fel semmit? Nem csinálhatom meg, ha valami elromlik a házban, mert zajos? Csak maguknál lehet? Jó lenne, ha észbe kapna, kedves szomszédasszony! És jó lenne, ha észrevennék, hogy birtokháborítást követnek el. Az ott – mutatta Béla – a maguk kertje. Ez meg itt az enyém! Ne lépjék át a határvonalat!
      Egyszer Lajos azért jelentette fel Bélát, mert németjuhász kutyájuk… hogy is mondjam?… megszerette az ő spánieljüket. Ráfáztak, mert a bíróság ítélete alapján kerítést kellett állíttatniuk. A két udvar között eredetileg nem volt semmiféle palánk, hisz családon belüli birtok volt. Ez is régóta bántotta Janka szemét, csak azt  nem tudta, hogy törvény írja elő, melyik oldalon kinek kell kerítést csináltatni. Ez az eset tovább rontotta a két család kapcsolatát.
      Az elmúlt három év alatt úgy elmérgesedett a helyzet, hogy egymás köszönését sem fogadták. Janka füleit hegyezve vigyázta a szomszédot, amint hallott valami kis neszt, máris rohant apellálni. Béla igyekezett kerülni a veszekedést, de nem mindig járt sikerrel. Végül a dühkitörés kellős közepén rendszerint faképnél hagyta a nőt. Márton már nem is szólt hozzájuk, bár nehezen állta meg. Szívesen kitekerte volna az asszonyka nyakát. A párjáéval együtt!

      Szombat este volt. Márton hazafelé tartott kocsival. Enikőt vitte be a vasútállomásra. Nem nagy kedvvel, de beleegyezett a lány, hogy egy hetet az anyjánál töltsön a fővárosban. A „legszükségesebb” holmijait belecsomagolta két nagy táskába, de nehézkesen cipelte volna a buszon, majd át a fél városon a vasútig.
      Apja az állomáson megvárta, míg a vonat elindult. A várócsarnokban összefutott egy régi barátjával. Évek óta nem látták egymást. Nagyon megörültek, rögtön be is ültek a restibe beszélgetni. Márton alkoholmentes sört kért, István is követte a példáját.
      – Kocsival vagyok – magyarázta.
      – Én is – nevetett Márton.
      A nagy beszélgetésben észre sem vették, hogy elszaladt az idő. Szinte egyszerre néztek fel a faliórára. Már nyolc óra múlt – állapították meg meglepetten.
      – Mennem kell – sajnálkozott István. – Örülök, hogy találkoztunk, jó volt kibeszélni magunkat.
      – Én is örülök! – felelte Márton. Tényleg örült régi cimborájának. Valaha napi kapcsolatuk volt, de az élet széttépte ezt a köteléket. – Remélem, a következő találkozásra nem kell megint éveket várnunk!
      Kiderült, még egymás mellett is parkolnak. A kocsiknál kezet ráztak, elbúcsúztak. Márton beült a Golfba, és elhajtott.

      Háromnegyed kilenc – pillantott a kocsi beépített órájára a férfi. Elfelejtett hazaszólni, hogy ne várják. Tudta, hiába közelít a negyvenhez, anyja számára most is gyerek. Az is marad, amíg él. Egy szülő már csak ilyen, tudta önmagáról. Ő is féltette a lányát. De akkor is! Én már felnőttem!
      – Anyád leszokhatna már az ellenőrzésről! – incselkedett a tudatában rejtőző kisördög.
      – Csak jót akar! – feleselt a szívében lakó kisangyal.
      – Önállótlanná tesz! Uralkodik rajtad!
      – Anya! Félt és örökké gondoskodni akar rólam!
      A városszéli kiserdő sötétjéből egy alak bontakozott ki a kocsi lámpája előtt. Szaporán szedte a lábait. Úgy látszik, lekéste a buszt, és elindult gyalog. Márton levette a lábát a gázról. Ha felismeri, elviszi, nem kerül semmibe, ha megáll egy pillanatra. De jól megnézi, ki az, annyi mindent hallani manapság…
      A Golf lassult, már elég közel volt, hogy felismerje Lajost.
       Gáz! Lépj a gázra!
       Ne csináld már! Ő is csak egy ember…
       Ember? Már elfeledted, mit művelnek veletek?
      Ha ők hülyék, nekem még nem kell annak lennem!
      – Figyelj! Senki nem tudná meg! Senki nem látja, nincs szemtanú, nincs itt senki, te sem jártál erre…
      – Kuss! – ordított fel Márton a kocsiban. – Én döntök!
      Villámgyorsan határozott.

      Rálépett a pedálra…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

3 hozzászólás a(z) “Én döntök” bejegyzéshez

  1. Török átok

    Madarat lehetett volna fogatni a házaspárral, amikor február végén beköltöztek a kis családi házba. Tizenhat évig éltek panellakásban, de nem tudták megszeretni; mindketten kertes házban nőttek fel. Lajost, a férjet lesújtotta nagybátyjának váratlan halála, de a tragédia után kellemes meglepetés érte őket. Még csak nem is sejtették, hogy a világéletében keményen dolgozó rokon mekkora vagyont gyűjtött össze, és annak egyharmadát ők örökölték. Ez az összeg, valamint a lakásért és a régi autójukért kapott pénz bőven elég volt nemcsak a ház megvásárlására és felújítására, de egy új Opelre is.
    Abban az évben korán jött a tavasz, már március elején nekiláthattak az elhanyagolt kert rendbetételéhez. Húsvétra már zöldülni kezdett a fű, levelet hoztak a frissen ültetett fák és kinyíltak az első virágok.
    Új szomszédaik között voltak náluk idősebbek, fiatalabbak, szegényebbek, gazdagabbak. Mindegyikkel igyekeztek jó kapcsolatot kialakítani, még a második-harmadik kertszomszédoknak is barátságosan integettek, amikor meglátták egymást.
    A hátsó szomszédban levő ház az 1970-es években épülhetett; Tünde, az építész feleség már amikor először látta, megjegyezte, hogy a mai előírások szerint nem kaphatna építési engedélyt. A ház – lakója egy hatvan-hetven év közötti házaspár – a telek végén áll, alig három méterre a közös kerítéstől. A hátsó homlokzat teljes szélességében erkély fut végig, mögötte a nappali van hatalmas ablakokkal, kétszárnyú erkélyajtóval (szabályszerűen ablak csak 180 centi fölött kezdődhetne), a nagy konyhától üvegfal választja el. Így ha el vannak húzva a függönyök, a kertjükből akaratlanul is belátják a teljes földszintet.
    A hátsó kerítésszakasz elé egy sor napraforgót ültettek. A napraforgó magasra nő, nagy levelei egész nyáron át valamelyest megakadályozzák az átlátást, tányérjai, mint megannyi apró napocska, vidámságot varázsolnak a kertbe borult időben is, termésével pedig télen a madarakat etethetik.
    Egy augusztusi vasárnapon a házaspár kirándulni ment, késő délután tértek haza. Amikor kimentek a kertbe, megdöbbentő látvány fogadta őket; az összes napraforgó a kerítés magasságában el volt vágva, tányérjaik szomorúan hevertek szerteszét a füvön.
    Rövidesen megjelentek a saját kertjükben a szomszédék is; kiderült, hogy lányáék vannak náluk látogatóban, két gyermekükkel. A fiúk kihúzták hüvelyéből a nappali falán függő huszárszablyát és „tudását” az ő napraforgóikon próbálták ki.
    A békés természetű Lajos csak arckifejezésével érzékeltette rosszallását, a szangvinikus Tünde viszont felháborodottan vonta felelősségre a gyerekeket: van-e fogalmuk arról, hogy ami a kerítésen túl van, az a más tulajdona, ahhoz nekik nem lett volna szabad nyúlniuk? Aztán néhány percig csak a szemek beszéltek, végül a nagyapa megkérdezte, mennyi a káruk. Lajos közölte, hogy nem tartanak igényt kártérítésre, a napraforgók végülis nem képeztek pénzben kifejezhető értéket. Ezzel mindenki visszavonult a maga területére.
    Tünde egy tervezőirodában dolgozik, a festőművész Lajos délutánonként tanít egy művészeti iskolában, a délelőttjeit rendszerint otthon tölti. Egyik nap a kertben festett, amikor észrevette, hogy a szomszédasszony a kerítésnél áll és neki integet. Odament.
    – Tudok ajánlani maguknak egy jó ideggyógyászt – mondta fontoskodva. Lajos szeme kerekre nyílt.
    – Köszönöm szépen, nekem is van idegorvos barátom, de nincs rá szükségünk.
    – Márpedig a maga felesége nem normális! Úgy nekirontott a múltkor az unokáimnak, hogy azóta nem is mernek hozzánk jönni!
    Ez már Lajosnak is sok volt. – No ide figyeljen, hölgyem! – mondta ingerülten. – Az ön unokái már elég nagyok ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak. Azt önnek is el kell ismernie, hogy a feleségem felháborodása teljesen jogos volt. Engem is felháborított a dolog, csak én nem szóltam. Mondja meg az unokáinak, hogy nyugodtan jöhetnek, ha nem nyúlkálnak át a kerítésen, mi sem szólunk hozzájuk.
    Egy ideig nyugalom volt. Ha meglátták a szomszédékat a kertben, átköszöntek, azok viszont nem fogadták, így egy idő után ők is leszoktak a köszönésről. Így jó – mondta magában Lajos, és eszébe jutott szobrász barátjának mondása: „a jó szomszédság titka az erős kerítés”.
    Lajos erős dohányos. Fiatalon szokott rá, amikor érettségire készült, és élete nagy kudarca, hogy minden leszokási kísérlete dugába dőlt. A lakást viszont nem akarja befüstölni, a kertben dohányzik. Ősszel és télen, ha tiszta az idő, a garázs napsütötte hátsó falánál hódol (nem egyetlen) szenvedélyének. Idővel ez lett a megszokott dohányzóhelye, egy nagy konzervdobozt is tett ide csikkgyűjtőnek.
    Az egyik ilyen alkalommal a szomszédasszony éppen az erkélyen tevékenykedett valamit. Amikor meglátta, hogy Lajos a garázsnál áll, a nappaliba rohant és gyors, kapkodó mozdulatokkal mind az ablakokon, mind az erkélyajtón leengedte a reluxát. Közben mondott valamit a férjének, de ezt Lajos nem értette, csak a méltatlankodó hangsúlyt érzékelte. Ez többször előfordult, aztán egyszer az asszony nem rohant be a lakásba, hanem intett neki. Lajos a kerítéshez ment.
    – Mikor hagyja már abba ezt a kukkolást? – kérdezte indulatosan a nő. Lajos elképedt.
    – Miféle kukkolást?
    – Maga állandóan figyel minket – kiabálta a szomszédasszony. – Hagyjon már minket békén!
    – Asszonyom, nem tilthat ki a saját kertemből. Arra sem kötelezhet, hogy lehajtott fejjel járkáljak a kertben. Higgye el, nem vagyok kíváncsi önökre. Én nem tehetek róla, hogy keresztül lehet látni a házukon.
    – Na ugye, hogy kukkol? – szakította félbe az asszony.
    – Kukkol a fene! – már Lajosnál is elszakadt a cérna. – Megjegyzem, maguk is ugyanúgy láthatják minden lépésünket, ahogy mi a magukét.
    – Az más! – kiáltotta dühösen a szomszédasszony, majd újra tett egy keresetlen célzást Tünde idegbajára. – Úgy látom, maga sem normális! – fejezte be, majd dühösen a lakásba rohant, becsapta az erkélyajtót és leengedte a reluxákat.
    Néhány hét múlva Lajost telefonon az egyik kereskedelmi televízió kibeszélő show-ja műsorvezetőjének nevében hívta egy kellemes női hang. Elmondta, hogy szomszédasszonya jelentkezett a műsorba az ő „kukkolásával” kapcsolatban és szeretnék, ha ő is részt venne a nyilvános felvételen. Lajos visszautasította. Soha nem nézte ezt a műsort, de hallotta, hogy javarészt primitív emberek szerepelnek benne intim problémáikkal, és a kamerák előtt folyó családi perpatvarok gyakran verekedésbe torkollnak.
    Kis idő múlva a műsorvezetőnő hívta személyesen. Csábította mindennel: fizetnek a műsorban való részvételért, felöltöztetik, autóval hozzák-viszik, és így tovább. Lajost sem a pénz, sem a ruhák nem érdekelték; talán a kíváncsisága vitte rá, hogy végül kötélnek állt. Művészként több televíziós stúdióbeszélgetésen vett már részt, ilyen jellegű műsornak azonban még a közelében sem volt, érdekelték a kulisszatitkok. Egyébként is készül egy kiállítása az egyik fővárosi galériában, nem lesz hátrány, ha a ruhaválogatás helyett inkább személyesen beszéli meg a részleteket a tulajdonossal.
    Állt a stúdió várószobájának ajtajában és már megbánta, hogy eljött. Bent a szomszédasszony rikácsolva adta elő, hogy mióta Lajosék odaköltöztek, egy perc nyugtuk nincs, minden lépésüket figyelik, főleg az a perverz férfi leskelődik állandóan utána. Nézz már egyszer tükörbe, nyanya! – gondolta. – A feleségem még ma is csinos, azon kívül gyakran dolgozom szebbnél szebb aktmodellekkel; éppen a te löttyedt vén tested érdekelne?
    Ezt bent is el akarta mondani – persze úgy, hogy ne legyen sértő – és meg akarta kérni a nőt, hogy éljenek békességben egymás mellett. Az asszonytól azonban alig jutott szóhoz; egyre inkább behergelte magát, Tündét is szóbahozva.
    – Az a nő teljesen bolond! – rikácsolta. – Beszél a virágokhoz!
    A műsorvezetőnő nemrég mondta el egy bulvárlap újságírójának, hogy ez neki is szokása.
    – És maga azt is hallja, hogy mit mond nekik? – kérdezte.
    – Hát persze! – vágta rá a szomszédasszony, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
    – Akkor mostmár nem tudom, ki kukkol ott kit.
    A stúdióban kitört a nevetés; ettől az asszony teljesen kijött a sodrából.
    – Nehogy már maga is ennek a gazembernek fogja pártját! – üvöltötte és kirohant.
    Ettől kezdve, a békesség kedvéért ha Lajosék a kertbe akartak menni, előbb kilestek, nincsenek-e a szomszédék a kertben, nincsenek-e elhúzva a függönyök és csak akkor mentek ki, ha „tiszta volt a levegő”.
    Egy esős délutánon Lajos autóval tartott hazafele; nem volt már messze az utcájuktól. Még időben észrevette a széles úton előtte balról átfutó idős nőt. Teljes erővel taposott a fékre, így a gázolást el tudta kerülni, az autó azonban megcsúszott a vizes aszfalton és egy piruett után bal oldalával egy lámpaoszlopnak csapódott. Fejét beütötte az ajtóoszlopba, jó ideig csak vörös karikák táncoltak a szeme előtt, majd fokozatosan kezdte visszanyerni látását. A nő az út szélén állt egy pocsolya közepén, tétován forgott jobbra-balra, szája mozgott.
    Lajos átmászva a jobb oldali ülésre kiszállt. Ekkor ismerte fel az idős nőben a „büdös banyát”, ahogy egymás közt a szomszédasszonyt nevezték. A nő szeme zavaros volt, értelmetlen szavakat motyogott. Most értette meg: az asszony saját betegségét vetítette ki rájuk; talán ezzel igyekezett elnyomni betegségtudatát. Mentőt hívott. A mentősök már ismerték a nőt, nem először vitték be a pszichiátriára.
    Közben egy rendőrautó is megállt mellettük, a rendőrök megkezdték a helyszínelést. Lajost, miközben válaszolt a kérdéseikre, szédülés tört rá. Le kellett ülnie összetört kocsija motorháztetejére, majd fokozatosan elsötétült előtte a világ. Kórházi ágyon tért magához.
    Azóta kiheverte az agyrázkódást, az autót is megjavították. Viszonyuk csak annyit változott, hogy a szomszédasszony, ha meglátja őket, hátat fordít nekik. Ők is ezt teszik.

  2. Úgy tűnt, hogy már hónapok óta tart ez a végtelen csend. Harapja, marja a lelkemet, és mégsem merek megszólalni. Enikő szipogott a konyhában, szerettem Enikőt, szép lány volt, de sohasem mertem még csak ránézni sem, mert anya szerint rossz lány. Rossz és romlott, azt szokta mondani. Mitől romlik meg egy ember? „Olyan, mint az a szemét apja, annak gyilkos a tekintete” – mondta mindig. Apa erre mindig csak bólint. Szerintem apa nem szereti igazán anyát, mert anya mindig kiabál. Béla bácsiékkal is, apával is, mindig mindenkivel. Engem is bánt, sokszor, nagyon sokszor…
    Néha úgy szerettem volna odabújni Enikőhöz. Kedves arca volt, nyoma sem volt rajta gonoszságnak. Rám is mosolygott néha a kerítésen túlról. Olyankor mindig elszégyelltem magam. Most nem mosolyog, most csak ül és szipog. Én pedig nem merek megmoccanni, mert úgy érzem, összetörne a jéggé fagyott levegő.
    Mennyi idő telhetett el, amióta anya elment? És hol van apa? Sötét van már, ilyenkor itthon szokott lenni, ilyenkor mesefilmet nézünk a tévében… Vagy nem? Nem tudom. Késő van már, lehet, hogy ilyenkor mindenki alszik, de én most nem vagyok álmos. Hol van anya?
    – Hol van anya? – teszem fel hangosan is a kérdést. Nem történik semmi. Enikő csak szipog, mintha nem hallotta volna a kérdésemet. Pedig én nagyon szeretném tudni, hol van anya…

    Katt… Katt… Katt… Katt…

    Az óra ketyeg, látom, hallom, de az idő mintha valahogy mégsem múlna. Mintha lassabban is kattogna a másodpercmutató…
    Napokkal (percekkel? Órákkal?) ezelőtt, amikor megcsörrent a telefon, szaladtam felvenni, hátha apa az, de anya megelőzött. Néztem az arcát, és láttam, ahogyan elfehéredik. Azután vette a kabátját és kirohant az ajtón. Egyedül hagyott volna? Az nem lehet! Sohasem hagyott még egyedül.
    – Anya?!
    Nincs válasz. A szomszédban fények gyúlnak, ajtócsapkodás, valami kiabálás is, egy autóról beszélnek, meg hogy jaj jaj Marcikám meg hogy lehet meg miért meg jaj jaaaj megint… Azután bejön Enikő. Most nem mosolyog, nem is néz rám. Csak leül az ebédlőben a székre. Az apa helye, oda nem ülhet vendég. Nem merek rászólni.
    A szomszédban lassan csend lesz, csak a lámpák égnek minden szobában. Miért hagyták úgy a lámpákat, ha mindenki elment otthonról? Hallottam, hallottam, hogy elmentek. Autóval mentek, mindenki. Azután Enikő megjött. Mennyi ideig lehettem egyedül? Mikor jött Enikő?
    Virrad. Hajnalodik. Nem vagyok álmos. Miért nem vagyok álmos? És miért félek ennyire? Sírni sem merek. Ha csak megmoccanok, összetörik a levegő. Millió szilánkra hullik szét, és én is összetörök, és mindennek vége lesz.
    („Aludj, édesem már…”) Csendben figyelek, várok valamit, valami zajt, amiből megérthetném végre, hogy mi történt. Anya elment, apa haza sem jött. Valami rossz történt vele. Valami szörnyű. Nem mondta senki, de tudom, érzem. (”…az éj csendje vár…”) Sötét van, annyira sötét van, pedig látom, hogy hajnalodik, látom! Mégis valami fekete árnyék van itt a szobában. Rettegek tőle, hogy felém közelít, de nem jön, csak lebeg. („…a-az álmod me-esél…”) Apa ma nem énekelt nekem altatót, de szól a dal, hallom a hangját. Nekem apa minden este altatódalt szokott énekelni. Nagyon szép hangja van apának, neki van a legszebb hangja a világon. („…jön az u-új hajnalfény…”) Anya nem énekel. Egyszer megpróbálta, és apa kinevette. Én is nevettem, anya nem tud énekelni, csak mondja a szöveget. És nem találja el a hangokat, ezt apa szokta mondani. Hogyan lehet eltalálni egy hangot? Céloz, lő. Céloz… és eltalál. Telibe.

    Mikor aludtam el? Mikor? Nem vettem észre. Az ágyamban fekszem, pizsamában. Ki adta rám? Anya mellettem ül az ágyon. Sötét van odakint, szürkés, komor sötétség, pedig tudom, hogy reggel van. Szakad az eső.
    – Hol van apa? – kérdezem.
    Anyának is olyan az arca, mint Enikőé az éjjel. Mintha porcelánból lenne, és ha csak egy izma is megrándul, megreped és darabokra hullik.
    – Apa kórházban van – olyan halkan mondta, hogy alig hallottam meg.
    – Apa beteg? – engem csak akkor visznek a kórházba, ha beteg vagyok, meg egyszer, amikor leestem a mászókáról és nagyon megütöttem a kezemet. De anya akkor kiabált, sikítozott, most meg olyan csendes…
    – Apát elütötték. Márton bácsi. Autóval. Szándékosan. Bevallotta a rendőröknek. Börtönbe viszik. Most ellene fordult a lánya is. Az már félúton volt Pestre, amikor visszafordult. Elütötte, nem is fékezett, szándékosan. Börtönbe megy, börtönbe megy.
    Hozzám beszélt? Apa? Elüti az autó? De hogyan üthette el az autó? Apa mindig nagyon vigyáz. Engem is mindig kézen fogva vezet, pedig én is vigyázok nagyon. Márton bácsi. A gyilkos tekintetű Márton bácsi. Bántotta apát? Börtön.. Milyen is az a börtön? Ott a rossz embereket tartják ketrecekben. Márton bácsi rossz ember?
    – Apát akarom… – sírnom kell. Szabad sírni? Anya mindig megver, ha ok nélkül sírok, hogy legyen okom sírni. Most is bántani fog? Nem tehetek róla, jönnek a könnyek.
    Nem szól semmit, csak az ölébe vesz. Percekig zokogok és görcsösen kapaszkodok a nyakába. Azután félve nézek fel. Most kikapok?
    Nem, nem fog bántani. Ő is sír. Miért sír?
    – Délután bemegyünk apához – suttogja, és én megnyugszok.

    Apának mindkét lába be van kötözve. Lassan mozog, műtétje volt, nem tudom, mi az. Az a műtét minden bizonnyal valami olyasmi lehet, amitől az ember elálmosodik, mert apa most nagyon fáradt. Látom a szemeiben.
    – Apa, hallottam, hogy énekeltél nekem az éjjel! Hallottam a hangod!
    Apa lehunyja a szemét.
    – Melletted voltam, kisfiam – suttogja. – Énekeltem neked. És te meghallottad – könny csordul ki a szeméből, de mosolyog. – Annyira fájt mindenem, és én álmomban énekeltem neked. És te meghallottad, édes kicsi fiam…
    – Apa! Apa, mikor jössz haza?
    – Nemsokára. Nemsokára, kisfiam – mosolyog, és ez már őszinte mosoly, könnymentes. Anyára nézek, ő is mosolyog. Elmúlt a veszély, érzem, tudom. És az eső is elállt, mintha világosabb is lenne.
    Kinézek az ablakon, hogy mi is ez a hirtelen jött ragyogás odakint. De csak a nap teszi a dolgát: felszárítja az éjszakai eső maradványait. És a nyomában eltűnnek az éjszaka utolsó foszlányai is.

  3. 2 perc, 24 másodperccel döntés után

    Haragosan felbődült alattam a motor. Az autó reflektorai Lajos arcába csaptak. Még láttam a riadt tekintetét. Zsigerekig hatoló csontropogás következett a kerekek alatt, ahogy hangos csapódással legurult a férfi a szélvédőről.
    Hirtelen tört rám a rémület. Befékeztem, és arra gondoltam ez nem lehet. Megfagyott a levegő, beállt az idő. A pillanat töredéke alatt lettem gyilkos. Már hiába próbáltam visszatekerni az utolsó három percet – talán kicsit kevesebb volt… nem tudtam. A szívverésem felkúszott a torkomba, ujjaimmal rászorítottam a kormányra és reszketve hátra fordultam, hátha alakot látok megmozdulni, amit nem vehetek észre a visszapillantó tükörből. Aztán rögtön vissza előre. Semmi mozgás, sehol egy nesz. Újra és újra elképzeltem, ahogy a férfi feltápászkodik – még él. Riadtan menekülni próbál, mert azt hiszi, egy szörny vagyok.
    Egészen kiszáradt a szám, minden izmom megfeszült, és remegtek a tagjaim. Felnyüszítettem, mint egy kivert kutya. Nem vagyok gyilkos!
    Kicsaptam a Golf ajtaját, mégis csak látnom kell, hogy él-e még. Akkor már tudtam, hogy nem volt bátorságom végig nyomni a gázt. Lajos ott feküdt az autó alatt. A hátsó kerék bal kezére nehezedett. Csupa vér volt minden. Lüktetett a halántékom, és peregtek a gondolatok. Szörnyű látvány volt. Azt hiszem, még sosem láttam embert így szétroncsolódni. Talán a tévében. Meg az interneten. Az van tele mindenféle szeméttel, akkor is látja az ember, ha nem oda akar kattintani.
    Mit képzeltem? Ja igen…hogy megérdemli. Nem, nem is! Azt, hogy nem tudja meg senki. Viaskodtam magamban. Mereven álltam a tetem felett, imbolyogtam kicsit. Éreztem, hogy arcom torz kétségbeesett grimaszba fagy. Eszembe jutott egy kép, amikor gyerekként a dűlő úton bicikliztem, anyám meg a kisajtóból figyelt, hogy ne hajtsak le az útról. Ha messzire megyek, már nem lát. Egy pillanatra belépett a teraszra kiteríteni a mosott ruhát. Én meg azt gondoltam, most úgy sem lát. Senki sem tudná meg, ha most kicsit tovább hajtanám a biciklit. De anya… ő mindig tudja. Akkor is lát, ha azt hiszem mégsem. Szeme sarkából figyelt. Olyan maflást kevert le, hogy fáj a helye, ha visszagondolok rá.
    Jó lenne most olyan pici gyereknek lenni. Nyöszörögve bocsánatot kérnék, az ölébe bújnék, ígérném, hogy soha többé nem lesz ilyen. Mert most, ezt már nem lehet visszavonni.
    Középső és mutató ujjam Lajos nyakára szorítottam, de nem éreztem a pulzusát. Abban a pillanatban elviselhetetlen mód átfordult a környék látképe. Minden amit azelőtt elhagyatott, biztos felismerhetetlennek véltem, most igazi bizonyítéknak tűnt, nyomra vezető részletnek. Kocsi keréknyomok, a mérföldkő. Ott voltam a határban! Tulajdonképp hallhatta is valaki.
    A látványtól felfordult a gyomrom. Az autó felismerhetetlenségig összetörte a férfit. Próbáltam felidézni a pillanatot, amikor perrel fenyegetőzött. Ahogy a feleségével üvöltözött, és fenyegette a kisfiát. Ahogy a rosszindulatú pusmogásától töpörödött, görnyedt kis öregembernek láttam. Pedig nem sokkal volt öregebb nálam. Hátul összekulcsolt kezekkel figyelte minden lépésünket. Majd mikor közelebb értünk, felhúzta az orrát és úgy tett, mint aki sztrájkot hirdet a köszönés ellen. Kétségbeesetten kapaszkodtam minden részletbe, amivel igazolhattam, hogy rossz ember volt.
    De mégis csak egy test. Amíg az én ereimben száguldozik a vér, az övében percekkel ezelőtt befékezett a forgalom. Istenem! Ideje sem volt kiáltani.
    Végig néztem az úton. Arra gondoltam, ha bármi erre téved, nagyon gyorsan cselekednem kell. Hosszas vívódás után visszaszálltam az autóba, és hátra tolattam óvatosan. Az új bőrhuzat, amit a múlt havi prémiumból vettem, értéktelen vacaknak tűnt. A váltó kattogott. Na és? Ezt is ki lehet cserélni. A történtekhez képest minden iszonyú apróra zsugorodott, és húsba vágóan silánynak érződött. Hiszen ennyi csak. Egy szemvillanás minden. Mennyi energiába került volna hallgatni, ahogy további bosszúságot okoznak? Elélni egymás mellett, lenyelni a sok baromságot.
    Idegesen elhessegettem Lajos magára maradt, síró gyermekének képét, amíg a hátsókerék lefordult a kezéről. Megpróbáltam még mindig lüktető tagokkal karjai alatt fogva vonszolni az erdő felé. Többször felrémlett előttem Enikő is. Ahogy arról panaszkodott milyen kibírhatatlan az anyja. Akkor tudtam, hogy egy életen át együtt kell élnem ezzel a döntéssel, amit képtelen voltam józanul mérlegelni. És hogy talán ma valóban rossz ember vált belőlem. Gondolatban megkezdődött az önostorozás, és a vezeklés. Ott még nem tudtam, hogy egy ilyen döntés után nem létezik jóváírás.
    Az út szélén villogott a Golf, alatta vértócsa. Lajost végig vonszoltam száz méteren, ott eleresztettem végre. Az ingem, amit csak úgy sebtében vettem fel, hogy Enikő időben érjen a pályaudvarra – most bíbor színbe fordult. Az út széléig vissza már futottam. Az éjszakai párás, hűvös levegő vágta az arcom. A fák közül kilépve lendületemet vissza kellett fogjam, mert mire visszaérkeztem egy sötétkék autó parkolt mögöttem. Előtte egy csinos, szőke méregette az üres járművet a jelzőlámpával. Jeges rémület járt végig, amíg megszólított.
    – Jó estét! A maga kocsija? – kérdezte kissé szégyellős visszafogottsággal.
    Lihegve visszafordítottam tekintetem, reflexszerűen. De innen nem látszott Lajos holtteste. Helyeseltem. Vérfagyasztó csönd állt be, ahogy végig mustrált. Végül a saját autójából vetődő reflektorfények útjában a vértócsát is. Csapzott voltam, tagjaim reszkettek, mindenem csupa vér. Láttam erősen moderálja magát, hogy remegő hang helyett határozott fellépése legyen.
    – Mi történt? – kérdezett ismét. Azt hittem majd kocsiba ül és elhajt. Fura néha mikre képes az emberi elme. Fordított esetben talán én magam is ésszerűbbnek tartottam volna, ha csak menekülök.
    – Elütöttem… elütöttem egy őzet. – az én hangom leplezetlenül remegett. Hátam mögé mutatattam, mintha még invitálnám is a nőt, jöjjön csak, nézzük meg együtt!
    – Ez szörnyű.
    Összehúzta szemöldökét, és sajnálkozón az erdő sötétje felé pislogott. Mondott valamit arról, hogy van egy non-stop hívószám az ilyen esetekre, ahol a halott tetemeket segítenek az útról eltakarítani. Meg hogy ő igazából csak arra lenne kíváncsi a faluhoz vezető úton van-e, vagy le kellett fordulni a kereszteződésnél. Azt feleltem menjen csak előre. Nem sokára kint lesz a tábla. Közben pedig arra gondoltam, talán ha nem aznap este, és nem így találkozunk… Az érzéstől hisztérikus görcsös nevetés tört elő belőlem. Ez volna az ember.

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!