Bokor tövén

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


A lány egy bokor tövében feküdt. Sötét volt, csak néha reccsent egy-egy ág, ahogy a madarak osontak a közeledő hajnalt érezve. Apró borzongások futottak át a testén, felszínre lökve fájó gondolatait az öntudatlanság bódulatából. A feketerigó-koncert hangja elhessentette Zoltán szavait. Akarlak – csendült a fülébe, majd így folytatódott: fifuu-fi-fi-fufritty!

Megmozdította a kezét, hogy megmasszírozza szaggató halántékát. Mázsás kőszikla nyomta lefelé – a semmi. Veríték gyöngyözött a homlokán, ám hiába erőlködött, a gondolatparancs nem jutott el agyából a kezéhez. Az erőfeszítés valamelyest kitisztította a gondolatait, egy pillanat alatt végigvizsgálta a testét. Feje kínzó lüktetésén kívül más fájdalmat nem érzett. Nagy baj nem lehet – állapította meg magában bizakodva, talán csak berúgtam a buliban.

Este Katóéknál tartottak születésnapi partit. Baráti társaság volt jelen, néhány kivétellel a legtöbbjét ismerte. Zoltán már egy ideje kerülgette őt, s neki imponált a kitartása. Kétszer is visszautasította már a vacsorameghívását, a fiú mégis újra megpróbálta. Emlékezett a nagy barna szemeire, ahogy hozzá hajolt, fülébe súgta, hogy „tetszel nekem!”, majd lágyan megcsókolta. Még most is érezte száján a fiú ajkainak kissé erőszakos simogatását. Szétnyitotta ajkait és finoman beleharapott – egy arca felett ringatózó falevélbe. Kesernyés íz ömlött a nyelvére.

Félresöpörte (volna) a lengedező lombot, de a parancs most is eredménytelen maradt. A feltámadó szélnek feszülő ág megsértette a bőrét. Fájt. De jobban fájt az ébredő tudat, mely a test engedetlenségét jelezte az agyának. Szívébe félelem költözött, amikor felötlöttek a valaha tanultak. No, doktornő, légy őszinte magadhoz! – biztatta magát.

A kezdeti szimpátia nagyon hamar rémálommá változott. Beleegyezett, hogy elmegy a fiú lakására. Zoltán már a kocsiban tapogatni kezdte, nem törődött a tiltakozásával. Amikor szóvá tette, miért nem a centrum felé mennek a városszéli erdő helyett, egy mozdulattal bekattintotta a központi zárat. A kedves udvarló máza lemállott, szemében éles fény villant, szája kegyetlen mosolyra húzódott. A viszonylag távol álló fák között kirángatta az autóból és a bokrok alá lökte. Zoltán nem látta az éles követ az avar alatt, nem hallotta a gerince reccsenését sem. Kíméletlen kezekkel tépte az ellenállásra képtelen lány ruháját, fel sem tűnt neki áldozata mozdulatlansága.

Gerinctörés… gerinctörés… – visszhangzott fülében a szó. Peregtek a könnyei megállíthatatlanul, miközben leszámolt ifjú életével. Döntött: „Nem akarok bénán élni, inkább haljak meg most, azonnal!”

Éles rikoltás harsant. Az élniakarás szempillantás alatt legyőzte az önsajnálatba süllyedt halálvágyat. A lány szíve a bordáin dörömbölt ijedtében, ha mozdulni tud, biztosan megdöntötte volna a százméteres síkfutás rekordját. Vérnyomása az egekbe szökött, szeme előtt fényes csillagok repkedtek, fülében ütemesen dobolt a vér, már a feketerigóhangot is elnyomta. Egy utolsó trillával végre csend lett, baljós, fenyegető csend. Minden idegszálával a külvilágra figyelt. Szívverése lassan csillapodott, ám mire megnyugodhatott volna, kemény lépések alatt roppant ketté egy száraz gally. Dörmögő férfihang vegyült szűkölő csaholásba.

Menekülni! Menekülni! – sürgette az agya, de mozdulatlanságra volt ítélve. A rettenet eluralta, némán, befelé sikoltozott. Újra elborította a köd, fekete karikákká változtak a csillagok, belesüllyedt a semmibe.

A mentőautó szirénáját sem hallotta…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

10 hozzászólás a(z) “Bokor tövén” bejegyzéshez

  1. Angyal szemmel (novella a pályázatra; úgy tűnik, mostanában angyalos kedvemben vagyok )

    Visszaguggoltam földim fejéhez, majd az egyre zsugorodó pontot figyeltem a távolban, Zoltánt, ahogy már árkon-bokron túl eltűnik a kisváros sötétjében. Így megalázni, kihasználni és cserbenhagyni egy másik emberi lényt! Menekülni a felelősség és a beismerés elől, csupán ennyire volt képes. Én pedig tapodtat se mozdulhattam, mert Bellához voltam kötve. Az őrangyala voltam. Pár méternél messzebb nem kószálhattam el tőle.
    Bella felsóhajtott, majd összekaparva cseppnyi erejét, fellökte magát a talajról – legalább is szerette volna, de a teste megmakacsolta magát. Nem érzett semmit tarkótól lefelé. Csak pislogni bírt. Ekkor tudatosult benne, hogy ennyi. Képtelen menekülni, vagy megmozdulni. Percekig csak hevert magába roskadva, dermesztően üres tekintetével a bokor lombjára meredve. Szédült és a feje széthasadni készült, alabástrom bőrét pedig vörös foltok mocskolták be. Körülötte skarlát tenger borította a fű zöldjét.
    Egy méltatlan áldozat a földi cirkusz porondján.
    Keserű könnyek áztatták arcát. Harcolt, erőlködött, perceken keresztül dacolt a sorsával. Izmait feszítette volna, de csak az arca rándult, se a könnyeit nem tudta már letörölni, se a földről felkelni. A hangja pedig felmondta a szolgálatot, annyit sikoltott és jajgatott, míg… Elment az a gyönyörű szopránja.
    Értettem és tudtam, ez nem lehet más, mint gerinctörés, de képtelen voltam elfogadni. Ösztönösen sugalltam neki, küzdöttem helyette is:
    – Bella! Bella, kelj fel! Bella, könyörgöm! – A hangom már lassan túllépte az emberi hallásküszöböt kétségbeesésem hatására.
    – Elég volt – suttogta a lány. –Elég volt. Nem tehetik többé ezt velem… – Zokogni kezdett, hajszálai ragacsosan, véresen tapadtak sápadt arcához.– Nem… Nem. Nem! – motyogta rekedt, halovány hangszínen.
    – Bella, légy szíves, ne add fel! – hajoltam közel hozzá, hátha meghall. – Csak akarnod kell! Az akarat erősebb bárminél! – Reflexből és félelemből cselekedtem, nem érdekelt, hogy felesleges vagy lehetetlen.
    Bella egyetemistaként élte mindennapjait, orvosnak készült, ragyogó pálya állt előtte itt, a huszonegyedik században, amikor, ha nem tud az ember lánya alkalmazkodni és törtetni, eltűnt a süllyesztőben. A szabad akarat és az emancipáció nagyobb terhet ró az emberek vállára, mint azt korábban gondolták volna. A nők férfiasodnak, a férfiak nőiesednek, senki sem találja a helyét és szerepét a világban. Őrangyal a talpán, aki lépést bírt tartani ezzel a zavaros és pörgő világgal! Sajnos, a helyes döntések sem jönnek könnyedén…
    Túl fiatal és idealista voltam. Vak, konok és öntelt. Azt hittem, hogy megmenthetem, hogy egy ártatlan szülinapi bulin nem történhet semmi. Ám Zoltán mindent felforgatott. Ott lebzselt a földim körül folyamatosan, hízelkedett neki és rávette olyasmire, amit nem szabadott volna. Bella sosem volt ilyen! Beszállni egy idegen férfi kocsijába és beleegyezni abba, hogy felmegy hozzá… Biztos voltam abban, hogy kézben tartom az eseményeket, hogy majd jól pofára ejtjük ezt az öntelt hólyagot, de tévedtem. Erőszakosabb és makacsabb volt bárkinél, akivel eddig találkoztunk. Bella meg sem hallotta, hogy mit mondok neki, nem figyelt a lelkiismeretére. A sugallatom cserbenhagyott.
    – Csak kín – szuszogta, majd hirtelen felkiáltott. Heves fájdalom nyilallt a fejébe, amitől még inkább összezavarodott és lefagyott.
    – Bella, szedd össze magad, kérlek! Kórházba kell menned! – sugalltam neki, mire ő felemelte a tekintetét. Mintha nem is ő lett volna, talán már tudatánál sem volt.
    – Gerinctörés, idegsérülés, esetleg egyéb nyalánkság. – Kínjában kuncogott, magán nevetett. Percekig mást sem tett, majd egyenesen rám nézett. Ekkor eltátotta a száját, mint egy csodálkozó kislány. – Neked szárnyad nőtt! – ámuldozott.
    – Mindig is volt, Bella – feleltem, szomorúan figyeltem őt zöld szememmel.
    – Ugye csak hallucinállak? – kérdezte elvékonyodott hangon, amikor felfogta, hogy egy Zoltánra megdöbbenésig hasonlító férfi térdel előtte, akinek a hátából két hatalmas, hófehér szárny nőtt ki.
    Utáltam magamat, de valóban ez volt a helyzet. Pontosan úgy festettem, mint védencem végzete. A szerencsésebbek a nagy Ő-nek hívják, de a végzet kifejezőbb fogalom erre a jelenségre, főképp a tragikusabb végjátszmánál.
    – Nagyon remélem – ingattam a fejem, miközben a haját kisimítottam az arcából. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha csak látomása van. Ennek ellenére fizikálisan is megjelentem előtte. Összeszorult a torkom, mert ez semmi jót nem ígért. – Dörzsöltebb szárnysegédet érdemeltél volna. Gyenge és naiv voltam. Sajnálom! Megbuktam!
    – Nem értem – pislogott, lehunyta a szemét, arcizmai elernyedtek.– Azt hiszem, itt a vége – lehelte.
    – Nem-nem! – ellenkeztem. – Más döntést is hozhatsz! – Hangomat a rimánkodás és a ragaszkodás kettőse színezte. – Fiatal és erős, sőt különleges vagy! Még megváltoztathatod. – Megragadtam a kezét, majd a mellkasomhoz szorítottam. – Kérlek, kérlek, a kedvemért!
    – Mintha születésem óta ismernélek – motyogta, majd lágyan elmosolyodott. – Fázom. – A gerincén végig futott a hideg, összerázkódott. – Engedj elmenni!
    Értetlenül meredtem rá. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd szótlanul lefektettem őt a kemény és jéghideg talajra.
    Őrangyal vagyok, nekem nincs önálló döntésem, sem érzéseim, földi létünk csupán szimbiózisban működik. Néha úgy tűnik, mintha mi irányítanánk, de ez korán sincs így. Mi csak felajánljuk a helyes megoldást, az észérvek és a szabályok útvonalát. Csupán eszközök vagyunk, a döntés az emberek kezében van. Majd mikor eljön az idő, miképp a születés első percében, az élet utolsó pillanatában is helyt kell állnunk és elfogadnunk oltalmazottunk választását. Ez egy őrangyal sorsa.
    Kiterjesztett szárnyamat megtépázta a hűvös tavaszi szél, és apró szeplőtelen tollpihék hulltak Bella fiatal, túl fiatal testére. Megremegett a mellkasom, majd egy mélyet szippantottam a vadul dacoló légörvényből:
    – Legyen, ahogy szeretnéd! – Még semmit sem esett ilyen nehezemre kimondani.
    Elvesztette az eszméletét.
    Bella arca észrevehetően megnyugodott, aminek elégedettséggel kellett volna, hogy eltöltsön, de csak mérhetetlen bűntudatot és űrt éreztem. Túlzottan megszerettem egy halandót, amit egy őrangyal nem engedhetne meg magának.
    Körülöttem a levegő izzani kezdett, miközben jobb kezemben testet öltött a kasza.
    Nincs is ennél hálátlanabb feladat: születésednél az őrangyal a lelkeddel együtt érkezik, viszont halálodnál vele együtt távozik. Gardedámod egyben a hóhérod is. Ironikus!
    Szememet lesütöttem, és meglendült a fegyver:
    – Ég veled, szerelmem – rebegtem.
    És ekkor léptek nyomát hallottam meg a hátam mögött. Egy kutyát sétáltató férfiét. A kaszám nyomban eltűnt, lelkem megkönnyebbült. A mentő szirénái is felharsantak. Istenem, kegyes vagy hozzám ismét!
    Remény. Remélem, most nem csak kecsegtetsz, hanem valóra is válsz.
    Ám ekkor a kegyetlenül kínzó és beteljesíthetetlen érzések felerősödtek bennem. Egyet tudtam biztosan: vagy a halálé, vagy más emberé leszel végül, Bella, de az enyém sosem lehetsz… Hagynom kell elmenni.
    Vajon sikerülni fog?

  2. Úgy döntöttem én is csatlakozok a pályázathoz.

    A férfi a kutya hangos szűkölésére ébredt. Ránézett az éjjeliszekrényen álló órára, majd dühösen elindult a bejárati ajtó felé. Füles-szülei agyonkényeztetett tacskója- szokás szerint az ajtót kaparta.
    Soha többet nem vigyázok rád – morgott a kutyával, és gondolatban korholta az édesanyját, aki rászoktatta az ebet a hajnali kimenetelekre. Kinyitotta a bejárati ajtót, és várta a kutyát, hogy visszatérjen a dolgáról, és ő végre visszamehessen aludni. Este egy buliban volt gyerekkori barátja új párjánál. Születésnapot ünnepeltek. Jól sikerült este volt, bár a lányt, aki annyira megtetszett neki, más kísérte haza. El is határozta, hogy amint lehet, megszerzi a telefonszámát Katától. Egy darabig még merengett az este történésein, majd fütyülni kezdett. A kutya nem jött. Felkapcsolta a kerti lámpát, és a lókötő eb keresésére indult. A kert sarkában talált rá, amint épp megpróbált kiszökni egy frissen ásott lyukon át a kertből. Még épp időben kapta el a hátsó lábait. Füles méltatlannak ítélte a helyzetet és hangosan visítva tiltakozott.
    Maradj csöndben te szökevény, még a végén az összes szomszédot fölvered-dorgálta a kutyát, miközben letette a földre, és a bejárat felé terelgette. Már majdnem sikerült visszatuszkolni a házba, mikor egy autó hajtott el a kerítés mellett nagy sebességgel. Füles kihasználva a pillanatnyi figyelemhiányt dühtől tombolva, ugatva rohant az autó után. A férfin valami ismeretlen rossz érzés lett úrrá. A kocsi és a sofőrje -már amennyit a sötétben látott belőle- ismerősnek tűnt. Elhessegette a gondolatot. Villámgyorsan magára kapott egy rövidnadrágot és egy pólót, leakasztotta a pórázt a kulcstartóról, és a hátsó kapun át a tacskó keresésére indult. Csak remélni tudta, hogy nem futott egészen a főútig az autó után. Miközben a kutyát szólongatva sétált a sötét úton, gondolatai legmélyén ott cikázott a gondolat, hogy valami nem stimmel. Füles soha nem kergetett meg autókat, és egyébként is ez a kocsi nem jellemző azokra a fiatal kölykökre, akik hétvégenként ezeken az utakon szoktak ralizni. Egyre biztosabban érezte, hogy valami baj történt. Vagy a kocsi sofőrjével, vagy valakivel, aki elég közel járhatott a házhoz, hogy felkeltse az aprócska eb figyelmét.
    Negyed órás gyaloglás után talált rá Fülesre. Az út szélén feküdt és meredten figyelt abba az irányba, amerre az autó valószínűleg elhajtott. Nyakába akasztotta a pórázt, és szótlanul indult vissza a ház irányába. Még sötét volt, de a madarak már ébredeztek. Az erdő susogása megnyugtatta a férfi idegeit, ezért úgy határozott, mielőtt visszafekszik, sétálnak még egyet. A ház előtt álló kútból vizet engedett a tenyerébe, abból itatta meg a kutyát mielőtt tovább indult vele az erdő felé. Füles egyre izgatottabban szimatolt, rángatta a pórázt. Mindenképp az erdő szélén lévő ritkás facsoport felé igyekezett. A férfi egy ideig még sétálni próbált tovább az úton, de hamar feladta. Tudatalattijába visszaköltözött az a kellemetlen érzés. Végül hagyta, hogy az eb maga után rángassa, bokrokon, tüskés ágakon át. Már csak pár lépésnyire voltak az első fáktól, mikor Füles fájdalmasan sírdogálva bemászott egy bokor alá.
    A férfi félrehajtott egy ágat, hogy lássa, mért is volt ez a hajnali műsor. Egy pillanatra a szívverése is kihagyott, mikor meglátta, hogy az eb egy eszméletlen lány kezét nyalogatja. Remegő kézzel kutatott a zsebében a mobiltelefonja után, gondolatban hálát adva az égieknek, hogy azt is magához vette, mikor a kis szökevény keresésére indult. A mentősök megnyugtatták, hogy hamarosan ott lesznek, addig ne nyúljon a sérülthez, és lehetőleg a kutyának is tartsa távol.
    Míg a mentőket várta, letört néhány ágat a bokorról, hogy a lányt könnyebb legyen megközelíteni. Igyekezett nem nézni az eszméletlenül fekvő lány testére, amely nyilvánvaló jeleit viselte, hogy mi is történhetett itt. A szeme mégis megakadt egy kecses ezüst karperecen. Ismerős volt. Egy pillanatig törte a fejét, hogy vajon honnan, de aztán lassan eszébe jutott. A tegnap esti bulin viselt ugyanilyet
    az a fekete hajú lány, akinek a számát el is akarta kérni, de akire annyira ráakaszkodott Zoltán, hogy nem volt rá lehetősége.
    A mentők megérkeztek, és szótlanul sürgölődtek. A férfi engedélyt kért az egyik mentőstől, hogy amíg a rendőrség kiérkezik, visszavigye a kutyát a házba, ne lábatlankodjon körülöttük. Akkor érkezett vissza, amikor a mentősök épp a gépjárműbe tették a lányt. Ő volt az, a fekete hajú lány, Kata gyermekkori barátnője. A rendőröknek gyorsan felvázolta az éjszaka eseményeit, majd engedélyt kért, hogy a mentővel tarthasson a kórházba.
    A kórházban hatalmas sürgés-forgás támadt, mikor meglátták, hogy ki érkezett a mentővel. A férfi a folyosón állva figyelte, ahogy nővérek és orvosok egymást váltva járkálnak ki-be a kórterembe. Senki nem vett róla tudomást. Senki nem vette észre, ahogy a könnyei végigcsorognak az arcán. Az járt a fejében, mi lett volna, ha nem hagyja, hogy Zoltán olyan könnyedén elcsavarja a lány fejét. Végül egy nővér szó nélkül bevezette a szobába, széket tolt alá, megigazította az infúziót és magukra hagyta őket.
    A lány pontosan így talált rá mikor egy hét múlva magához tért. Egy ismeretlen férfi ült az ágya szélén, szemében a bűntudat könnyeivel.

  3. DEPRESSZIÓ (Nem pályázat)

    Egy ABC árúházban.

    – Csabika, vigyázz a táskára. Kiszaladok az utcára, veszek RTV-újságot. Ne mozdulj innen, azonnal jövök.
    Megáll egy kamion, a sofőr megszólítja Juditot:

    – Kislány, megmondanád, hol van a vasútállomás?
    – Egyenesen ezen az úton, azután forduljon jobbra.
    – Mutasd meg a térképen. Itt a fülkében.
    – Itt van, tessék. Jaj, ne csukja be az ajtót, leszállok.
    – Nem kell annyira sietned. Gyere velünk.
    – Engedjen el! Hová visz? A kisfiam az áruházban van, vár rám!
    – Na ne mesélj, te most velünk jössz. Gyuró, fogd le a kisasszonyt. Hiába kiabálsz. Hiába. Velünk jössz.

    Elhagyták a várost. Kezd sötétedni.

    – Engedjenek el, mit akarnak tőlem?
    – Semmi rosszat, kiscica. Ne sivalkodj! Rugdosni? Na megállj! Gyuró, hozd ide a bokorba. Fogd le a kezét, én a lábát… Cseréljünk helyet. Jó húsika! Ugye?..
    – Gyuró, szállj fel gyorsan a kamionba, add ide a csajszi táskáját. Itt van, kiscica. Jó voltál. Nesze. (Zsebéből kivesz egy marék gyűrött papírpénzt, a táskába tömi és a táskát a síró, zokogó Judit elé hajítja. A kamion elviharzott.)

    Judit kissé rendbeszedi magát és megállít egy személyautót.

    – Kérem, vigyen a központba gyorsan, élet-halál kérdése!
    – Mi történt, hölgyem? Borzalmasan néz ki!
    – Balesetem volt. Siessen. A kisfiam egyedül van.

    Az árúházban. Judit a pénztárosnőhöz fordul:

    – Kérem, nem látta, hová tünt innen egy 4 éves kisfiú?
    – Na végre. Magáé az a szerencsétlen gyerek? Kisírta már a lelkét. Csak azt hajtogatja: Varom anyukámat, nem megyek sehová. Ott van a raktárhelyiségben egy koleganővel.

    Otthon.

    – Drágám, hol voltatok olyan sokáig? Még vacsora sincs.?!
    – Hagyj békén. Nem érzem jól magam. Lefekszem. Foglalkozz a gyerekkel.
    – Mi bajod van, Juditkám? Telefonálok az orvosnak.
    – Nem kell. Majd holnap elmegyek a rendelőbe. Most veszek be gyógyszert, fáj a fejem.

    Éjszaka.

    – Anyu, hozzád bújhatok? Nem tudok aludni. Azt gondoltam, hogy elhagytál, és sírtam, sírtam…
    – Most itt vagyok kicsim. Ölelj meg. Nem hagylak többet egyedül. Soha, soha…

    Városszéli kocsma.

    – Ne igyál többet, Marci!
    – Hát akkor mit tegyek? A nejemnek nem kellek. Juditnak biztosan más kell. Már hónapok óta nem enged magához. Csak sír és kerülget. Még beszélni sem akar . Mit tegyek? Megbolondulok.

    Egy szanatóriumi kertben.Judit és édesanyja egy padon ülnek.

    – Juditkám, kislányom! Elhoztam Csabikát. Nagyon akart látni téged. Szólalj meg! Vele sem beszélsz? Édes lányom, Marci is kétségek közt él. Mi történt veled, gyermekem? Édes jó Istenem! Csak az ürességet bámulja! Miért?

    Kórház.

    – Kedves úram. Már elmagyaráztam önnek, hogy mi mindent megtettünk, hogy megmentsük…Sajnos, a felesége az éjszaka elhunyt. Sok volt a nyugtató és a fájdalomcsillapító…

  4. Bokor tövében
    Segítőkezek
    Halk szólongatásra ébredt! Először nem tudta, mi történik vele. Kellett egy kis idő, míg rá jött. Kórházban, a fölé hajoló alakok, pedig a kollégái és az osztályon dolgozó nővérkék.
    Éles pengeként hasított tudatába a felismerés, élek. Nagyon távolból hallatta a hangokat. Többszöri megszólításra jelezte csak, hogy érti, amit mondanak neki. A fiatal és megnyerő doktor kimérten közölte vele, hogy hol van és azt, ami már a bokor alatt tudatosult benne. Továbbá elmondta azt is, hogy van remény arra, hogy mozgassa a végtagjait, de biztosat csak a teljes kivizsgálás után fog tudni mondani.
    Mikor egyedül maradt a szobában, különböző érzések uralták a lelkét. Biztonság- már nem történhet semmi baj. Szemrehányás Isten felé:
    – Miért pont velem történt? – kérdezte számtalanszor.
    Gyűlölet a férfi iránt, a halál utáni vágy, a remény felgyógyuláshoz, félelem a jövőtől. Majd elszenderült. Nem tudja, hogy mennyit alhatott, de mikor felébredt már sötét volt a szobában.
    Nyugodt volt, a gyógyszerek hatására. Egy gondolat motoszkált agyában, nem véletlen, hogy életben maradtam. Megint végig gondolta az egészet. Lehet, hogy Istennek terve van velem? Már nem akart meghalni, már élni akart, küzdeni egy nemesebb célért. Segíteni fogok a sorstársaimon, azokon a nőkön, akikkel ugyan ez megtörtént. Most már reményekkel telve, szenderült álomba. Reggel anyja hangos sírására és a nővérkék szólongatására ébredt. Megnyugtatta anyukáját, de a tervéről nem szólt.
    Elkezdődtek a végtelenek tűnő vizsgálatok, de tartotta benne a lelket a remény, anyukája segítő keze és céljának a megvalósítása. Sokszor éjszaka sírt, kiabálva magában nem csinálom tovább, de hamar megnyugodott, hiszen egy fontos cél vezérelt.
    Egyik reggel meglátta anyukáját, aki kerülte a tekintetét, a nővérkék még gyengédebbek voltak vele. Öztönösen megérezte, hogy valami baj van. Nap közben jött a végleg lesújtó hír nem, fogja tudni mozgatni a végtagjait. Örökre másokra fog szorulni. Tombolt magában.
    -Mi lesz velem? -kérdezte magától számtalanszor.
    Karriert akart. Másoknak segíteni, és most ő szorul segítségre. Családot akart, de ez most elszállt egy estén.
    Ilyen állapotban kezdte el a gyógytornát. Ápolója megértő volt vele, s mindig bátorította. Szobájába haladva, megütötte a fülét egy beszélgetés:
    – Szegény lány lebénult mi lesz így vele? Még olyan fiatal!- sajnálgatták a nővérkék.
    Nagyon dühítette, amit hallott. Már leírták! A szoba csendjében elkezdet töprengeni, mi is volt a terve? Mit tett érte? Még semmit! Csak az ön sajnálatra pazarolja erejét és idejét. Elérkezettnek látta az időt, hogy beszéljen anyukájával. Döbbenten hallgatta végi a lányát. Csöndben sírt, és csak fejével jelezte lányának, hogy mindenben mellette áll.
    Már akarta a mindennapi torát, már akarta az élet által felkínált lehetőséget. Egyre jobban érezte, nem szabad csendben maradni.
    Szépen haladt, küzdelem volt ez a javából, de megérte. Elérkezett a pillanat, amikor haza mehetett.
    – Istenem, de rég voltam itthon!- futott át agyán.
    Mélyen, szívta magába szobája levegőjét. Végre számára oly kedves tárgyai vették körül . Felelevenedtek emlékei, azokból az időkből mikor még egészséges volt. Édes borzongás futott át egész testén, erőt adva neki.
    Megkérte édesanyját hívja fel a TV-csatornákat, el szeretné mesélni a történetét. Leveleket küldött az újságok szerkesztőségébe, fel akart hívni az emberek figyelmét az erőszakosságra. Tanulság legyen sokak számára a vele történtek, hogy mennyire kiszolgáltatottak lehetnek a nők egy adott helyzetben.
    Először szélmalomharcnak bizonyult. Sokan támadták, főleg azok, akik féltek a következményektől, de ő nem adta fel, küzdött. Valahol olvasott egy végtag nélküli született lányról, aki megtanult szájával írni. Megpróbálta, kitartással sikerült. Megírta első könyvét. A könyv írása közben kiírt magából, minden fájdalmat, bánatot és gyűlöletet.
    Megalapította „Segítőkezek” alapítványt. Járja az országot, adományokat gyűjt. Előadásokat tart, lelki tanácsokat ad a bajba jutottaknak. Szorgos munkájának meglett a gyümölcse, sok a támogatójuk. Az előadásaira egyre többen eljönnek.
    Egy ilyen vidéki előadása során észrevette, hogy figyelik. Bele remegett, ismétlődik a múlt. Az előadás végén szóltak, valaki beszélni szeretne vele. Megpillantott egy szimpatikus férfit. Beszélgetésük során kiderült, hogy egy évvel feljebb járt az orvosin. Kellemeset beszélgettek, jókat nevettek, sok mindenben egyetértettek. Búcsúzáskor telefonszámot cseréltek.
    Nagyon meglepődött mikor egyik este megszólalt a telefon, hiszen Lehel volt az. Nagyon szabadkozott a zavarásért. Megkérdezte elmehetne-e hozzájuk, s ő igent mondott. Sokat beszélgettek, jókat hallgattak. Lehel egyik ilyen alkalomkor engedélyt kér, hogy levihesse a közeli parkba. Tolta a tolókocsiját, közben felszabadultan beszélgettek. A ház többi lakója kezdte megszokni, e csodálatos képet.
    Lehelben egy csodálatos embert ismert meg. Nem hite, hogy a történtek után még ilyet fog érezni. Mérhetetlen tisztelet és szerettet vette körül őket. Lehel volt a keze és a lába. Ő által jutott el csodálatos tájakra. Az ő kezével tapintott meg tárgyakat, érezte a tárgyak felületét. Soha nem éreztette vele, hogy terhére lenne. Ő pedig lelki társa volt Lehelnek, neki mesélte el, ha valami nem ment a munka helyén.
    Számára még egy nagyon fontos dolog történt, külföldre is meghívták előadást tartani. Amire örömmel vállalkozott, hiszen elkísérte a hosszú útra Lehel is. Már nem félt, már volt értelme az életének. Ekkor mérhetetlen boldogság kerítette hatalmába.
    – Jó, hogy élek!- ujjongott a lelke.

  5. Megfordult a fejemben , hogy a tettes ment vissza elvarrni a szálakat , de az eb szűkölése biztosított, hogy ez a “felmentő sereg ” egy kutyáját sétáltató idős férfi személyében. Együtt izgultam a főhőssel a legvégén .

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!