Az örök elégedetlen

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


      

A kép forrása: http://siklosihirek.hu/
A kép forrása: http://siklosihirek.hu/

  A lány a háziorvosi rendelő várótermében ült. Előtte az orvosa ajtaja – magában imádkozott, hogy gyorsan bejusson rajta –, balra a szomszéd rendelő, háta mögött fogorvos. Fájt a feje, szédült, érezte, lázas is. Megszámolta, hányadik a sorban, lekuporodott a sarokban álló székre. Előtte jöttek-mentek a betegek. Ő türelmesen várt a sorára, mi mást tehetett volna? Csendben szenvedett, közben hallgatta a mellette ülők sutyorgását. A két idős asszony senkit nem hagyott szó nélkül.
        – Olyan hangosan kopog a cipője, tudhatná, orvosnál igazán nem illik csatalóként vonulni végig a folyosón. Talán a templomban is ezt csinálja…
        – Annak meg folyton szól a telefonja, de legalább ne beszélne olyan hangosan, ki kíváncsi az ő magánügyeire? De ki is kapcsolhatná, amilyen lármás készülék!
        – Az a nő meg ott csak úgy köpködi szét a bacikat, legalább a kezét tenné a szája elé, ha köhög! Itt csak betegebb lesz az ember, ahelyett, hogy meggyógyulna! Igaz-e, Boriskám?
        – Nem értem, ezeket a kicsi gyerekeket minek kell idehozni? – Előttük négyéves forma kisfiú szaladgált, rámolta a tájékoztató cédulákat a polcon. Boriska rosszallóan nézte. – Futkosnak, kiabálnak, unatkoznak…
        – Nem elég, hogy zavarják a betegeket, ráadásul maguk is összeszednek valami bajt…
        Hogy ezeknek semmi sem tetszik! – gondolta a lány. Persze, ha az anya otthon hagyná a fiát őrizetlenül, akkor azért szólnák meg. Biztos nincs kire bízza, azért hozta el. Azt bezzeg nem veszik észre, hogy ők is zavaróak, egy pillanatra be nem áll a szájuk. Szétmegy tőlük a fejem. De nem szólt, csak magában sóhajtott.
        – Annak a kislánynak meg kinn van az egész dereka! Akármilyen divatos is, nyáron még hagyján, de most röpködnek a mínuszok! Aztán majd csodálkozik, hogy vesebajos lesz.
        – Lehet, hogy már most is az, biztos azért jár orvoshoz ilyen fiatalon. Bezzeg, amikor én fiatal voltam, engem aztán nem látott orvos.
        – Engem sem, Jolikám, engem sem! De mióta elhagytam az ötvenet, jönnek a bajok sorra.
        – Igen, igen, ismerős a téma. Nálam is akkoriban kezdődött. Mi lehet odabenn, műtenek is? – türelmetlenkedett Joli.
        – Lehet, amilyen sokáig van benn az a nő.
        – Kijöhetne már végre, így sosem jutunk be! Lassan vége a rendelési időnek…
        – Bezzeg ott – nézett a másik ajtó felé – milyen gyorsan fogy a sor! Az a férfi még csak az előbb érkezett, és már megy el…
        – Igen. Bemennek, és már jönnek is ki. Az a doktornő gyorsan kiszórja a betegeket, nem kell órákat várni, mint itt. Ráment az egész délutánom, és még mindig vannak előttem ketten – zsörtölődött körültekingetve.
        – Na végre! – ugrott fel minden bajáról megfeledkezve a másik asszonyság. Szinte elsodorta a kifelé igyekvőt, annyira törtetett be a rendelőbe.
        – Maga is a Kovács doktornőhöz jött? – fordult a mellé telepedő úrhoz a magára maradt nő.
        – Igen, de csak a gyógyszereimet akarom felíratni, mert elfogytak. Látom, ma is sokan vannak.
        – Sajnos lassan megy a sor. Biztos elbeszélgetnek odabenn, idekinn meg csak várunk, várunk… igyekezhetne már a Boriska is, persze, amilyen jó beszélőkéje van, nyilván nem is gondol rá, hogy feltartja a doktornőt. A Horváth doktornőnél bezzeg nem kell várni! – pillantott egy újabb távozóra a szomszédból. – Már három beteg is elment, itt pedig a Boriska még mindig benn van… már negyedórája! – ellenőrizte a mutatókat.
        Nyilván elmeséli az életét – futott át a lány fején. Részletesen ecseteli a bajait, a férje bajait, a gyerekeiét, és unokáiét… hiszen odabenn más időszámítás van. Ott áll az idő, ami idekinn félóra, odabenn egy perc…
        – Ha ennyire siet, miért nem megy a másik doktornőhöz? – kérdezte a férfi az idős asszonytól.
        – Hogyisne! Nem foglalkozik az az emberrel. Felírna valami tablettát, aztán mehetnék is. Hiszen két perc alatt kidob mindenkit!

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

6 hozzászólás a(z) “Az örök elégedetlen” bejegyzéshez

  1. Pályázatra

    Folytatás

    A lány csendben hallgatta az öregek panaszáradatát és folytonos zsörtölődését. Ezek a banyák folyton ugyanazt a soha véget nem érő szöveget fújják. Ha bal lábbal keltek fel, akkor legközelebb maradjanak otthon és pihenjék ki magukat. A lány ezt a mondatot inkább magában tartotta, pedig legszívesebben hangosan kimondta volna. Alig tudta visszatartani a mosolygást, amikor maga elé képzelte az elégedetlenkedő, idős hölgy arcát, ahogy odaáll elé és nyugodt arccal megmondja a véleményét arról, ahogy viselkedik. De a lány humoros hangulata gyorsan átcsapott egy fajta depresszív életuntságba. Ez mostanában elég gyakran előfordult vele. Miért is mondaná meg a véleményét a morgós asszonyságnak? Megértené? Talán. Elszégyellné magát? Valószínűleg igen, de ezt nem mutatná ki. De ha mégis, annak mi értelme lenne? Semmi. Az ő élete ugyanúgy folyna tovább, mint ahogy eddig, semmi sem változna.
    Megszédült egy pillanatra, de hamar összekapta magát és leküzdötte a rosszullétet. Most már egészen biztos, hogy belázasodott. Az orvos minimum egy hétre kiírja az iskolából. Ujjongani tudott volna az örömtől és a szeme már nemcsak a láztól csillogott. Egy teljes hét az övé, csak az övé és ezt nem vehetik el tőle.
    Gondolatai most az iskolában kalandoztak. Nagy megkönnyebbülést érzett, de a jövőt, mint sötét felhő borította el a félelem és az aggodalom szorongató érzése. Akkor megint elölről fog kezdődni minden. És nem lóghatja el az egész évet, nem írathatja ki magát minden hétre és nem ehet folyton krétaport azért, hogy beteg legyen. Az osztálytársai legutolsó csínye az volt, hogy a barátnője fejéhez vágták a mobiltelefont. Szegény lány már be se mer lépni az osztályterembe, folyton kint, a folyosón várja a tanárt. Előző héten a másik két barátnője ment haza sírva, állítólag még a tanárok is rájuk szálltak és őket hibáztatták, amiért nem tudnak beilleszkedni az osztályba. Hiába, aki más, mint a többi, azokat általában kiközösítik.
    Barátai amúgy nem nagyon voltak az iskolában, szinte mindenki elpártolt tőle. A számkivetett sorstársai is inkább egymásba kapaszkodtak, mint belé. Minden szünetben egyedül gubbasztott a padban és ezt a helyzetet nagyon kínosnak érezte, néha legszívesebben elsüllyedt volna.
    De most végre otthon lehet. Ráadásul egyedül.
    A gondolatai most a szüleire kalandoztak. Vajon beadták már a válópert? Hogyha mégis elválnak, akkor vajon hova fognak költözni ebből a kényelmes, kis falucskából, ami 16 éven keresztül az otthona volt? Zsúfolt panelházak képei jelentek meg lelki szemei előtt és egy ködös, szürke városé. Igen, valószínűleg panelházba költöznek. Anyukájának lenne egy kis kertje valahol a közös részen, amit minden nap ápolna, hisz csak ez maradna meg abból a nyugalomból, ami ezen a vidéken megadatott neki.
    – Kiss Gabriella! – az orvos hangja kizökkentette a gondolataiból. Miközben elindult az ajtó felé, észre vette, hogy a várakozó betegek egy kicsit kicserélődtek, de a zsörtölődő asszonyka még mindig ott ült, csak most másnak panaszkodott. Az úr biztosan megunta a társaságát.
    Belépett az ajtón és egy szerény, halk “Jó napot” után helyet foglalt az orvos mellett. Az orvos figyelmesen rá nézett és érdeklődő tekintete valamilyen rejtélyes módon egy pillanatra elhessegette a lány zaklatott gondolatait és az utánuk maradt, nyomasztó hangulatot.
    – Mi a probléma? – kérdezte az orvos, közben újra a számítógép monitorjára meredt.
    – Belázasodtam.
    – Ennyi?
    – Igen.
    – Előző hónapban is hasonló panaszokkal járt nálam. Elég gyakran szokott beteg lenni.
    – Ez sajnos így van.
    Az orvos gyors vizsgálat után felírta a gyógyszereket.
    – Szedjen egy kis C vitamint és igyon több folyadékot.
    – Így lesz. Köszönöm.
    A lány bágyadtan lépett ki a homályos váró terembe. Leült egy pillanatra, hogy a táskájába gyűrje a felírt receptet, de akkor hirtelen azon kapta magát, hogy az idős hölgy, aki az előbb órák hosszat panaszkodott, most csendesen figyeli. Egy pillanatra mintha az egész váróterem elnémult volna és csak őt nézné, de ez az illúzió gyorsan szertefoszlott. A várakozó betegek rá se hederítettek.
    – Látom, kerüljük az iskolát… – szólalt meg a hölgy, de a szavait nem a lányhoz intézte, hanem vagy valamelyik beszélgetőtársának, vagy mindenkinek, hogy felhívja magára a figyelmet. Gabi közönyösen rá nézett, majd elfordult. Ez láthatólag még jobban felbátorította az éles nyelvű asszonyságot, mert belelendült a szokásos “Ez a mai fiatalság…” és “Bezzeg az én időmben” című prédikálásba. A várakozó betegek már a homlokukat fogták ezen a viselkedésen. Halk köszönéssel távozott a rendelőből, nem érdekelte, hogy hallják-e és hogy udvariatlannak tartják e.
    Miközben Gabi ment hazafelé, az utca sarkon ismerős arcokba botlott. Azok a lányok voltak az iskolából, akiket a barátnőinek tartott.
    – Gabi, mi van veled? Megint beteg vagy? – kérdezte Andi. Elég vidámnak látszott ahhoz képest, hogy az iskolában pokollá teszik az életét.
    – Igen, megint. És ti hogy vagytok?
    – Jól, köszönjük.
    Beszélgetésbe elegyedtek és Gabi irányt változtatott, hogy kerülőt tegyen miattuk. A láz miatt tompa szédülést érzett a fejében, de úgy gondolta, egy kis sétára még van ereje. Amúgy is folyton egyedül van otthon.
    A beszélgetés ide-oda kalandozott, Gabi néha beleszólt, de azt is csak azért, hogy ne érezze magát kívülállónak. Amúgy egyáltalán nem érdekelte a beszélgetés témája és fogalma sem volt arról, hogy a barátnői miről beszélgetnek, mert egyáltalán nem volt jártas a témában.
    – Gabi, olyan csendes vagy. – szólította meg végre Zsuzsa.
    – Fáradt vagyok.
    – Te mindig fáradt vagy! – mondták a többiek nevetve. – Nem baj, Gabi, mi szeretünk.
    – Mostanában elég sok gondom van.
    Ezt a mondatot már nem hallották. Na, nem baj, Gabi úgy gondolta, még egy kísérletet megér, hátha meghallja valaki.
    De nem így történt.
    Elbúcsúzott a barátnőitől, ők könnyen az útjára engedték és jobbulást kívántak neki.
    Miközben hazafelé sétált, a gondolatai teljesen elnémultak. Tompa fájdalom töltötte el a lelkét és már nagyon jól ismerte ezt az érzést.
    Újra egy ismerős alak bukkant fel a járdán. Az idős hölgy volt, aki folyton zsörtölődött a rendelőben. A hangulata nem változott azóta szinte semmit. Mogorva, szinte rosszindulatú nézéssel mérte végig Gabit. A lány szinte olvasott a gondolataiban: “Buta kamasz, ahhoz van esze, hogy lógjon az iskolából, viszont tanulni már lusta…”. Gabi többet nem foglalkozott vele. Viszont annyit megállapított, hogy van egy közös vonása ennek a hölgynek és a barátnőinek, meg úgy általában az embereknek: senki sem törődik a másikkal.

  2. Szia Eliza!

    Elolvastam a novellád, és gondoltam, igen, jó kis karikatúra, akadnak ilyen öregek.
    Erre ma, képzeld el, az orvosnál egyik néni tényleg megcsinálta, amit leírtál: egyik, hozzá hasonlóan várakozó nénivel nagyban beszélte, hogy hát mennyi ideig vannak benn egyesek, bekerült a második néni, utána meg az első nekünk kezdte el mondani, hogy hát reméli, a “Rózsika” nem húzza el, bár ő ismeri, biztos sokáig benn lesz, mert nagy a beszélőkéje…. Kész! Akkorát mosolyogtam magamban, és persze eszembejutott az írásod.

    Csak gondoltam, elmesélem. ^_^

  3. A lány csak ült a váróban továbbra is és hallgatta az öregasszony panaszkodását. Egyre rosszabbul érezte magát, fájt már mindene, rázta a hideg, egyre türelmetlenebb lett. Legszívesebben haza ment volna. Ahogy telt múlt az idő, bár lassacskán, de fogytak el az emberek. Fél óra múlva a lány végül sorra került. Bement a rendelőbe, hangosan köszönt, majd leült a székre.
    -Mi a panasza? – kérdezte az orvos.
    -Rosszul érzem magam, és lázas vagyok már megint.
    Alig egy hónappal ezelőtt a lány ugyanezekkel a panaszokkal járt itt. Elmondta az egy évre visszanyúló kórtörténetét. Mindig megfázással és torokfájással kezdődik, majd hirtelen magas láz, majd egy hét ágynyugalom és egy patikányi lázcsillapító után spontán megszűnik a betegség. Az orvos korábban már rengeteg vizsgálatot végzett rajta de minden negatív lett. Vérvételre is elküldte, de a vérében nem találtak semmiféle bacilust.
    -Ugyanazok a tünetek, mint korábban is?- érdeklődött tovább az orvos.
    -Igen. Teljesen ugyanazok. Körülbelül egy hónappal ezelőtt ismét lázas voltam, akkor a mentők vittek be a sürgősségire, mert már a lázcsillapító sem hatott és a láz ment felfelé, már a 41 fokot is elérte. Akkor bent fogtak a kórházban. Egy hetet töltöttem a fertőző osztályon. Vizsgálatok sorát végezték el rajtam. Voltam hasi ultrahangon, nőgyógyászaton, mellkas röntgenen, vagy négyszer vettek tőlem vért, immunológiai irányba is vizsgálódtak. Az orvosok legnagyobb meglepetésére minden negatív lett.
    -A zárójelentését elhozta?
    -Igen itt van, parancsoljon.
    A doktornő olvasni kezdte. A homlokát összeráncolva, szemöldökét összehúzva olvasta, s közben fel-felnézett és gondolkozóba esett. Újból a papírra nézett és teljesen belemerülve olvasott tovább.
    -Immunológiai irányban milyen vizsgálatok voltak? – kérdezett tovább Kovács doktornő még mindig a papírt fürkészve.
    Egy pillanatra elgondolkodott a lány, hiszen annyi vizsgálaton keresztül ment már hogy maga sem tudta, hogy pontosan milyen vizsgálatokon vett részt. Pár másodperces gondolkodás után válaszolt.
    -Autoimmun betegségre gyanakodtak, de negatív lett. Gócot is kerestek a szervezetemben, de nem találtak. Legutóbb pedig Bechet-kór gyanúja miatt egy tesztet végeztek el rajtam. Sóoldatot fecskendeztek a bőröm alá és azt mondta az orvos, hogy ha viszket, piros és kiütéses lesz, akkor ez a kór áll fent, ami tulajdonképpen ér gyulladást jelent. Ez is negatív lett.
    -Tehát gyakorlatilag az egész testét és fontosabb belső szerveit végigvizsgálva nem találtak semmi olyan elváltozást, ami magyarázatot adna az ön visszatérő lázas állapotára?
    -Pontosan- felelte aggódva a lány.
    A doktornő hirtelen felkapta a telefont, tárcsázott és egy kis várakozás után már konzultált is azzal a főorvossal, aki a tesztek és vizsgálatok nagy részére elküldte a beteget. A lány addig csendben ült a széken és várakozott. Ahogy hallgatta a doktornőt eszébe jutott a két idős hölgy, akik a váróban zsörtölődtek. Azon panaszkodtak, hogy milyen lassan megy a sor, hogy biztos a doktornő beszélget a páciensekkel. A doktornő igenis egy nagyon jó háziorvos – gondoltam magamban. Nem beszélget vagy pletykál, hanem nagyon alaposan végzi a dolgát. Az órájára pillantva vette észre a lány, hogy ő is már fél órája bent van a rendelőben. Kovács doktornő lecsapta a telefont, ő pedig abbahagyta a merengést és az orvos gesztusait fürkészte, hátha ki tud venni belőlük valamit.
    -Kedvesem, hogy is hívják?
    -Júlia- hangzott a válasz.
    -Szóval Julcsi, beszéltem az infektológiai főorvossal. Konzultáltunk és úgy véljük, rájöttünk mi okozhatja az ön periódikusan visszatérő lázas állapotát.
    -Micsoda?- kérdezte megkönnyebbülve ugyanakkor aggódva Julcsi.
    -Úgy véljük, önnek Marshall – szindrómája van. Ez egy olyan betegség, mikor a láz havonta ledönti az embert a lábáról, majd 3-6 nap múlva spontán elmúlik és a vérben kimutatott gyulladásos paraméterei is bármiféle antibaktérium nélkül maguktól helyreállnak. A betegség sajnos nem kezelhető, de nyugodjon meg, ezt a betegséget felnőtté válása előtt kinövi.
    Julcsi próbálta felfogni, amit Kovács doktornő mondott. Fülei hirtelen zúgni kezdtek. Ahogy kiment a rendelőből, a várakozó betegekre pillantott. Túlnyomó részt idősek voltak, akik pletykáltak és morogtak, hogy ilyen lassan halad a sor. Hihetetlen – gondoltam magamban. Én kivártam a soromat lázasan, ők meg csak pár receptet jöttek felíratni, és nem tudnak egy picit várni. Julcsi a váró egyik sarkában felfigyelt két hangosan zsörtölődő öregasszonyra.
    -Ó Jolikám, hát ez a Kovács doktornő is megéri a pénzét! – háborodott fel Boriska.
    -Miért?
    -Hiába panaszkodtam, hogy fáj a lábam, csak nem akar elküldeni további vizsgálatokra. Azt mondja, ez a korral jár.
    -Igazad van! Én is az egész délutánomat itt töltöttem két recept miatt. Bezzeg, ha a Horváth doktornőhöz tartoznánk, már régen otthon lennénk.
    Julcsi bámulta a két elégedetlenkedő öregasszonyt és arra gondolt, hogy így is már otthon lehetnének, ha nem itt a váróban pletykálnának. Ekkor váratlanul az egyik beteg hölgy kisfia oda futott hozzá és húzogatni kezdte a pólóját.
    -Te is beteg vagy? – kérdezte.
    -Igen – válaszolt.
    -Mi a bajod? – faggatózott tovább a kisfiú.
    Leguggolt hozzá Julcsi majd válaszolt:
    -Tudod, vannak olyan betegségek, amik nem gyógyíthatóak. De ugyanakkor egy apró mosoly boldogabbá teszi az ember napját, és egy pillanat erejéig nem gondol a betegségére.
    A fiú szemében látta a lány, hogy nem értette, amit mondott neki. Csak nézett rá a hatalmas kék szemeivel, majd hirtelen elmosolyodott és megölelte.

  4. Az örök elégedetlen II.
    Magányosan kortyolgatta az esti teáját, amit a természetgyógyásza javasolt az alvászavaraira. Közben az internetet böngészte, ahogy mindig. Megnézte az üzeneteit, majd a társkereső oldalra kattintott. Unottan lépett ki, hiszen megint nem kapott semmi érdekes üzenetet. A szőke herceg aznap is szabadságon volt. Mahjongozni kezdett, amit most meg is nyert. Elégedettség töltötte el. Kinézett a terasz ajtón. Az udvaron a kiszűrődő fénynél a kutyája játszott egy labdával, amit még az előző futó kapcsolata vásárolt neki.
    „Az is milyen lusta volt. Egész nap itt henyélt. Még a fát is egyedül kellett bepakolnom.” – gondolta.
    „Micsoda időjárás!” – folytatta eszmefuttatását. „Holnap december és még egyetlen centi hó sem esett. Nem is csoda hogy fáj az ember feje, szinte nyár van. ”
    Lefekvés előtt felmosott, ahogy minden nap. Gondosan elpakolt mindent a konyhában, megigazította ez elmozdult székeket, visszahúzta a függönyt a helyére, leengedte a redőnyöket. Letusolt és ágyba bújt. Megnézte az esti híradót és megállapította, hogy „Borzasztó világot élünk.” Hiszen hét hírből öt erőszakról, rablásról, gyilkolásról, balesetről szólt. Egy arról, hogyan mutat félig ruhában a legújabb celebnek kikiáltott, ismeretlen valaki, aki valamilyen valóságshow-ból került a rivaldafénybe. Az utolsó hírt pedig általában egy állatkertből tudósították. Inkább lekapcsolta a tévét és álomba olvasta magát. Legalább a szerelmes regények elvisznek kisidőre ebből a világból.
    Másnap reggelre didergető hideg köszöntött az egész országra. A reggeli hírekben bemondták, hogy a csúszós utak miatt sok a koccanás. Halálos baleset is történt. A frontérzékenyek számára erős fejfájást és rossz közérzetet irányoztak elő. Az is kiderült, hogy a legtöbb autós még mindig nyári gumival járt. Az embereket hirtelen érte a lehűlés. Valóban meglepő, hogy decemberben hideg van.
    „Na, most meg vehetek téli kabátot. Elkések, mire előkotrom. Micsoda rettenetes idő. Megfagyok. ” – méltatlankodott.
    Pénteken havazni is kezdett. Egyfolytában hullott a hó, járhatatlanná téve az utakat. Csak a szánkózó gyerekek élvezték az égi áldást.
    „Hát, ez nem igaz, hogy nem tudják letakarítani az utakat.”
    Egy mellékúton lakott, ahová a hókotrók nem jártak be. Délután betelefonált az önkormányzathoz.
    „Ne haragudjanak, de szeretném megkérdezni, hogy a Vár utcát mikor takarítják el?”
    „A Vár utca nem tartozik a takarítandó utcák közé.” – közölte kedvesen egy hölgy.
    „Hogy, hogy? Azt hiszi, hogy én tán nem fizetek adót? Tudja maga, hogy én mennyi adót fizetek?” – fortyant fel.
    „Hölgyem… Megértem Önt, de nem tudunk minden utcát letakaríttatni. Nincs rá kapacitásunk.”
    „Még hogy nincs rá kapacitásuk! Küldjék ki a közmunkásaikat lapátolni! A kapumon sem tudok kiállni!”
    „A helyi rendelet szerint Önnek kötelessége az ingatlanától terjedő két métert letakarítani.”- közölte nyugodtan az önkormányzat alkalmazottja.
    „Én takarítsam le az utat? Mit képzel maga!? A fámat is egyedül hordtam be, még a maguk gidres-gödrös útját is én lapátoljam, amit képtelenek újraaszfaltozni!?” Már nem tudta féken tartani a dühét, szinte kiabált.
    „Hölgyem, megpróbálom továbbítani az igényét az alvállalkozónak, de nem ígérhetek semmit. Városunkban több mint nyolcezer ingatlan van. További szép napot kívánok!” – azzal az idegen hölgy letette a telefont.
    Már fél óra is elmúlt a beszélgetés óta és semmi sem történt. Újra felhívta.
    „Haló! A Vár utcából telefonálok. Még nem ért ide a kotró.”
    „Értse meg, kérem, hogy 50 km-nyi utat kell letakarítaniuk.”
    „Jó. Várok.”
    Azon a napon még négyszer telefonált.
    „Hölgyem! Elhiszem, hogy magányos, de nekem most járt le a munkaidőm és mennem kell haza havat lapátolni!” – csapta le az addig türelmes ügyintéző a telefont.
    „Még van képe megjegyzést tenni az én családi helyzetemre!” – morgott.
    Mérgében előkereste a hólapátot, mert tudta, hogy magára van utalva és reggel nem tud majd kiállni az autóval, ha nem takarítja el a háza elől a havat. Meglepetésére fél óra alatt sikerült végeznie és még jól is érezte magát tőle. A keze forró volt a kesztyű alatt és inkább melege volt, mint fázott volna. Furcsa mód jókedve lett. Munkájában gyönyörködött, amikor meglátta a hótolót befordulni az utcán. A tolólapát egyenesen a kapubejárója elé tolta az úton lévő havat. Dühében felemelte a hólapátot és a jármű felé hajította, de elvesztette a lendületét és elesett. Iszonyú fájdalom hasított a bokájába.
    A hókotró megállt, a sofőr azonnal kiszállt és odaszaladt.
    „Jól van?”
    „Nem, azt hiszem eltörött a bokám.” – nyögte fájdalmában. „Maga meg idetolta a havat a kapumba…” – sziszegte alig hallhatón, inkább csak azért, mert jobban fájt volna a bokájánál is, ha nem mondhatja ki.
    A férfi közben tárcsázta az ügyeletet, akik a hó ellenére 10 perc alatt kiértek a helyszínre.
    „Hogy törte el a bokáját?” – kérdezte a doktornő.
    „Elcsúsztam.”
    „Klasszikus eset.”
    Három napig kórházban feküdt. Térdig begipszelték a lábát.
    Amikor otthon kiszállt a mentőautóból, a hónak nyoma sem volt. A mentősök a kezébe segítették a mankót, bevitték a csomagját. Vacak éhesen rohant eléje. A kutya felugrott a be nem gipszelt lábára. Szabad kezével megsimogatta és a füle tövét kezdte vakargatni. Körbenézett a csupasz udvaron.
    „Látod, milyen a világ, Vacak? Az önkormányzat miatt még hógolyózni sem tudtunk egy jót. Na, majd legközelebb…”

  5. FOLYTATÁS 🙂

    – Akkor meg ne zsörtölődjön, kérem szépen. A jó munkához idő kell. Kovács doktornő biztosan körültekintően kérdezi ki a betegeit. – mondta az úr.
    – Körültekintően, körültekintően… inkább a doktornő abban legyen körültekintő meg figyelmes, hogy ha már reggel mindig vagy 10 percet késik a rendelési időből, akkor ne álljon még neki kávézgatni, meg az asszisztensével pletykálgatni. Mert nekem ne mondja, hogy húsz perc kell ahhoz, hogy felvegye a fehér köpenyét. Ma is fél órával később kezdte meg a rendelést. Ha időben kezd, én már rég otthon lehetnék, az biztos.
    – Hová siet, kérem szépen, nem ráér?
    – Még hogy ráérek?- kérdezte felháborodva a néni.
    – Mi dolga van magának?
    – Hát a piacra mennék már ki. Mire én kijutok oda, biztos, hogy el fogják vinni az összes szép és olcsó zöldséget, meg gyümölcsöt. Aztán meg azt hiszik az árusok, hogy majd én megveszem drágán a fonnyadt paprikájukat. Hát biztosan nem. Akkor inkább üresen eszem meg a kenyerem.
    – Biztosan találni fog még megfelelő paprikát, elég nagy a piac, ha meg ott nem talál, van elég bolt, nem?
    – Van bolt, van. De én a Kossuth utcai bolton kívül máshová nem járok. Na, jöhetne már igazán ki az a Boriska. Amilyen nagy szája van, képes lesz még bent lenni vagy tíz percig… Most nézze meg, csak receptet szeretnék íratni és itt ülök fél napig…
    Boriska kilép az ajtón.
    Jolán még odaszól neki, egy „Végeztél drágámat” majd törtet is be az ajtón.
    – Jó napot doktornő!
    – Jó napot Jolánka! Miben segíthetek?
    – Hát elfogyott a lábkenőcsöm, meg a vérnyomásgyógyszerem, meg a hashajtóm. Receptet jöttem íratni.
    – Máris megírjuk. Egyébként, jól tetszik lenni?
    – Jajj, jajj ne is mondja… a derekam fáj, a lábaim fájnak, van hogy alig kapok levegőt…
    – Nem beszéltünk még a diétázásról? Segítene a panaszai enyhítésében.
    – Diétázni? Így is alig eszem. Reggelire szoktam egy kis sonkát, kolbásszal, zsíros kenyérrel. Az ebédet mindig hozza a kis unokám. A Nagy Katica. Ismeri, ugye? Az a szőke kislány, a Szabadság utcában laknak a lányomék. A Katica már gimnáziumba jár, kitűnő tanuló, belőle is orvos lesz, az biztos.
    – Büszke lehet az unokájára, de a diétához visszatérve, délután és este mennyit szokott enni?
    – Hát délután nézem ugye a tv-ben a sorozatokat, közben szoktam enni egy kis süteményt, kekszet, az mindig van otthon. Aztán meg este jól bevacsorázom, hiszen egész éjszaka nem eszem utána semmit. Nehogy arra ébredjek fel éjszaka, hogy éhes vagyok.
    – A délutáni nassolásból meg a vacsorából vissza kellene venni egy kicsit. Higgye el, jobban érezné magát, ha fogyna egy kicsit és az egészségének is jót tenne.
    – Még hogy fogyni, hát nem veszi észre, hogy hónapról hónapra egyre karcsúbb vagyok. Inkább, ne haragudjon, mintha a doktornő szedett volna fel pár kilót.
    – Na ezen nem kezdek el vitatkozni. A lényeg, hogy gondolkozzon el ezen a diétán. Itt vannak a receptek, menjen el a patikába, váltsa ki őket.
    – Köszönöm szépen! Viszlát, aranyom! Üdvözlöm, a nővérét, az Etuskát.
    – Átadom, viszlát!
    Jolánka kilépett az ajtón, majd gurulós kocsijával végigbaktatva az emberek között elment. A lány csak figyelte, hogy gázol át mindenkin a néni.
    Jolánka egyből a piacra ment. Zsörtölődve sétálgatott a sorok között, és mormogta az orra alatt: Na megmondtam, hogy mire ideérek, semmilyen friss áru nem fog maradni. Ki fogja megvenni azt a fonnyadt paprikát, azok a tojások meg olyan kicsik, hogy alig lehet őket látni.
    Meghallotta az egyik árus a zsörtölődést, és így szólt:
    – Ha magának nem tetszik itt semmi, akkor menjen el a boltba, aztán vásároljon ott. Ne foglalja itt a helyet a húzogatós kocsijával, engedje inkább ide az igazi vásárlókat.
    Jolánka dühösen elsétált onnan. Közben az orvosi rendelőből a lány lépett be a piacra, egyből észrevette a nénit.
    Jolánka a tejárushoz lépett.
    – Jó napot aranyom, kérek egy liter tejet.
    – Csókolom, itt van tessék, 200Ft lesz.
    – Micsoda? Még hogy 200Ft? A múlt héten még 190Ft volt.
    – Igen, emelkedik a termény ára, muszáj volt nekünk is emelni.
    – Persze, aztán meg, ha legközelebb jövök, már 210Ft lesz, mi? Az ára az növekszik, de nézze csak meg, az üveg meg nincs is teljesen teletöltve.
    – Ha nem tetszik, kérem szépen, vásárolhat a boltban is, tartós tejet, olcsóbban, de annak a tejnek aztán nem sok köze van az igazihoz.
    – Dehogy veszek tartós tejet! Bele is betegednék! Adja csak ide azt az üveget, itt a pénz!
    – Köszönöm, szép napot!
    – Magának is!
    Majd a lány, aki végig fültanúja volt a beszélgetésnek, oda lépett a kifelé igyekező Jolánka nénihez.
    – Ne haragudjon, hogy megszólítom, kérem, talán látott az orvosi rendelőben.
    – Láttam, maga az, aki folyton össze- vissza köhécselt. Mit szeretne?
    – Tudja, én azt szeretném csak megkérdezni, hogy miért ilyen mogorva mindenkivel? Miért haragszik így az egész világra. Miért kell mindenbe és mindenkibe belekötnie?
    A néni arca hirtelen elszomorodott, teljesen más lett, mint előtte. Leült egy padra, mellé a lány.
    – Aranyom, hogy miért vagyok ilyen… azért, mert a férjem már tíz éve itt hagyott, meghalt. Nagyon magányos vagyok. ráadásul a nyugdíjam se valami sok… Az az egy szerencsém van, hogy a kis unokám szokott hozni nekem ebédet. De neki is annyi a dolga, nem várhatom el, hogy maradjon beszélgetni.
    A lány megsimogatta a néni vállát, majd annyit mondott neki: bocsánat…

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!