Akarsz-e gyereket?

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Julcsi kissé félve nyomta meg a csengőt. Az utolsó hónapokban kerülte Katót, pedig a nála majd’ három évtizeddel idősebb asszony régóta a legkedvesebb kolléganője volt. Bízott benne, megbízott, neki elmondott olyan dolgokat, amiket másnak meg sem említett. Egyedül Kató ismerte egyre kilátástalanabbá váló harcuk történetét. Amíg az ajtónyitásra várt, gondolataiban újra lepergett utolsó beszélgetésük.

– A nőgyógyász szerint csak a mesterséges megtermékenyítés maradt – pityergett keserűen Julcsi. – Végigcsináltunk minden vizsgálatot, mindketten egészségesek vagyunk. Makkegészségesek. Bármikor teherbe eshetnék. És mégsem! Mi a baj velem? Mások ilyen korban már…
– Mondd, Julcsi, akarsz te egyáltalán gyereket? – szólt közbe Kató.
– Persze, hogy akarok! Hányszor meséltem már róla! Rég elterveztük Manóval, hogy három csemeténk lesz, veszünk fel kölcsönt, három gyerkőc után már szép összeget elenged az állam, tudunk venni egy kedves házikót…
– Nem azt kérdeztem, mennyi pénzre számítasz általuk. Akarsz-e gyereket?
– Ideje már, lassan harmincéves leszek. Anyukám évek óta nyúz, hogy unokát szeretne, és mostanában az anyósom is pedzegeti. Lehet, hogy összebeszéltek a hátunk mögött. De igazuk van…
– Nem az édesanyád, te akarsz-e gyereket?
– Akarok hát! Aztán nem is láttok évekig, elmegyek GYES-re ebből a bolondokházából, ami itt van…
– Megszabadulsz a kemény munkától, a félelmetes főnöködtől, rigolyás munkatársaidtól… értem én. De nem ezt kérdeztem.
Julcsit egyre jobban idegesítette Kató kérdése. Úgy ismételgeti, mint egy elakadt lemezjátszó – füstölgött magában. Vagy mint a kutya, amelyik megragadja a csontot és előbb szakadna ki az állkapcsa, mintsem elengedné.
– Akarok gyereket! – vágta oda mérgesen. – Mit gondolsz, miért járok orvostól orvosig, és miért jelentkeztem a lombikbébi-programba?
– Talán nem az orvosi rendelők szövevényes világába kellene elmerülnöd, hanem a saját lelkedbe. Újra, most utoljára felteszem a kérdést. Akarsz-e gyereket? Vállalod-e a vele járó kellemetlenségeket, a hetekig tartó hányingert, az alakod eltorzulását, a szülés fájdalmát, a kialvatlan éjszakákat? Kész vagy-e lemondani a szórakozásaidról, alárendelni önmagad egy apró, tehetetlen rabszolgatartónak? Elviseled-e a szabadidőd totális megszűnését, a koszos pelenkákat, a folyton elpiszkolódó ruhácskákat, a gondokat, ha beteg? – Kató figyelte, ahogy kolléganője arca egyre sötétebbé válik. Pedig ezek a dolgok mind a gyermekáldás velejárói. Ahogy a másik oldal is. – Akarod-e azt az örömöt, amit csak egy kisgyermek adhat, ahogy rád tárja sötétkék szemeit, rád mosolyog, hozzád bújik, karodba simul? Az utánozhatatlan babaillatot, mely semmi mással össze nem téveszthető? Akarod-e hallani a gügyögését, sikkantó kacagását, első szavait, kísérni első lépéseit? Figyelni cseperedését, s mindezt talán úgy, hogy közben már a másodikkal kezdted elölről ugyanazt az utat? Nézz magadba! Ha tiszta szívvel tudod mondani: igen, akarok gyereket, a gyerekért magáért, akkor jönni fog.

Olyan hirtelen pattant fel az ajtó, hogy összerezzent tőle. Kató meglepődött a viruló-piruló Julcsi láttán.
– Szia! Gyere be! – hangjában nyoma sem volt sértődésnek, pedig Julcsi tudta, akkor nagyon megbántotta. Miután lehülyézte a barátnőjét, eltávolodtak egymástól. Igazi, bizalmas beszélgetésre nem került már sor köztük Kató nyugdíjazásáig. – Látom, meleged van. Kérsz egy pohár gyümölcslét?
– Kérek – felelte zavartan Julcsi. Nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondókájába, pedig otthon olyan szépen eltervezte. Csakhogy az ő képzeletbeli jelenetében szúrós szemű, sértett Kató szerepelt.
– Hallottam a hírt. Gratulálok! – mosolygott rá idős barátnője, megkönnyítve a dolgát. Ettől ő is feloldódott.
– Kató, ne haragudj! Én olyan hülye voltam! – Könnyek gyűltek a szemébe, s ahogy a másik megölelte, ezüst patakként lecsorogtak az arcán. Nem törődött vele. – Napokig sírtam, Manónak azt hazudtam, a lombik miatt, de a szavaidon rágódtam. Annyira fájtak! Aztán sorra vettem őket. Végre mélyen, őszintén magamba néztem, ahogy tanácsoltad.
– Eredmény? – kérdezte Kató, holott sejtette a választ.
– Babát várok. Lombik nélkül, spontán.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

23 hozzászólás a(z) “Akarsz-e gyereket?” bejegyzéshez

  1. Pályázatra

    Az érzéketlen

    Beült az autóba, ráadta a gyújtást és elindult. A felesége mindenórás terhesen a kórházban, a lánya az iskolában, ő pedig mehet vissza a gumiszervízbe, mert mióta felrakatta a téli gumikat a tizenhárom éves Suzukira, azóta ereszt a bal hátsó kerék. Persze pénztártól való távozás után a legtöbb helyen nem fogadnak el reklamációt, de úgy volt vele, hogy inkább fizet megint, csak legyen jó az autó. Még az utca végén se járt, amikor csörgött a telefonja. A felesége , Ági hívta.
    – Vezetsz?- kérdezte a nő felismerve a háttérzajokat.
    – Igen. Viszem vissza az autót a gumishoz.
    – Állj félre most!- hallott egy kétségbeesett hangot a telefon másik végéről.
    Kényelmesen félreállt. Nem idegeskedett.
    – Megálltam. Mondjad!
    -A főorvos leküldött a szülőszobába. Ma megszületik a kislányunk. Gyere be a kórházba, amilyen gyorsan csak tudsz!
    – Jó! Majd igyekszem!
    Letette a telefont és nyoma se látszott rajta idegességnek vagy pániknak, mint ahogy a filmekben látta az apákat, akik megkapják a hírt, hogy a feleségük szülni fog. Megfordult az autóval és hazament. Elgyújtotta a gázt, mert nem tudta, mikor fog hazaérni és a nagyobbik lány ne fagyjon meg, amikor megjön az iskolából. Visszaült az autóba és a kórházhoz hajtott. A lift előtt ismerős arcot pillantott meg. Meg sem lepődött rajta, hogy az idős férfi itt van. Az apja sohasem tudott jól időzíteni. Odasietett hozzá.
    – Szia apa! Rosszkor jöttél. Most megyünk a szülőszobára.
    Ott állt a hatvankilenc éves férfi mellett, akitől megtanulta azt, hogy soha ne mutassa ki az érzelmeit. Úgy nevelte őt és a bátyját, hogy soha senki előtt ne mutassák a gyengeségüket. Többször elgondolkodott rajta, hogy nagyon jó munkát végzett vele. Túl jót. Még akkor se tudott kétségbe esni, amikor tizenhét éves korában, a szalagavatója előtt két héttel hazajött az apja ugyanebből a kórházból azzal a hírrel, hogy az anyjának a fél oldala lebénult. Az ő családjukban apa a fiúnak és fiú az apának soha nem mondta még el, hogy mennyire szereti. Alighogy beléptek a kórterembe, éppen annyi idejük maradt, hogy az apja köszönni tudjon a feleségének, amikor belépett a nővér, hogy most azonnal indulni kell a szülőszobába. Az idős férfi elköszönt és elindult haza.
    A szülőszoba váróján túl még nem mehetett be, csak a felesége. Neki meg kellett venni előbb a ruhát, amiben bemehet majd a nejéhez. Egy egyszerű műtősruha volt és adtak mellé egy orvosi maszkot is. Ezt nem kellett felvennie, mert az orvosok azt mondták, hogy ők se veszik fel. Minden olyan szervezetten történt. Mintha nem ő irányítaná az életét, hanem mások. Az orvos és a nővérek megmondják, hogy mit csináljon és ő gépiesen azt teszi. Félt is ettől az ismeretlen helytől, ahol még soha nem járt, de hajtotta a kíváncsiság is. Csak egy kicsit aggódott azon, hogy a felesége és a kislánya is egészségessen jöjjenek ki a szülőszobából. Inkább attól félt, hogy nem fogja bírni a vér látványát és az orvosoknak többet kell majd foglalkozniuk vele, mint a feleségével. Nem akarta, hogy mások gyengének lássák.
    Megjelent az ajtóban az egyik nővér.
    – Most már bejöhet!
    A felesége valami lepedőszerű ruhába volt beöltöztetve, ami alatt anyaszült meztelen volt. A szülészorvos behívta az asszonyt, utána káromkodás hallatszott bentről. A főorvos éppen akkor haladt el a vizsgáló mellett. Dühösen nyitott be.
    – Kolléga, nem lehetne halkabban?
    A kolléga levette a kezéről a véres kesztyűt, kidobta egy kukába és kilépett a folyosóra a főorvos mellé. Gyorsan behúzta maga mögött az ajtót.
    – Főorvos úr! Már a harmadik nőt küldi le ma, akinek nem kellene szülnie még! Miért kell ennyi szülést előre megindítanunk?
    – Csak olyanokat küldtem le, akik túlhordták a gyerekeket. A patológiára rengeteg új beteg jelentkezett be. Nincs nekik hely. Csak így tudtam nekik helyet csinálni, hogy nyolc nőt leküldtem hozzátok szülni.
    A szülészorvos nagyot sóhajtott és visszament a vizsgálóba. A főorvos csak most vette észre, hogy ő is ott áll. Rámosolygott és így szólt.
    – Ne aggódjon apuka, minden rendben lesz!
    – Hazug disznó vagy!- gondolta, de inkább nem mondta ki hangosan. Mégiscsak ennek a hazug disznónak a kezében lesz a felesége még egy ideig!
    Ne aggódjon? Ő maga lepődött meg rajta legjobban, hogy egyáltalán nem aggódik. Úgy érezte, mintha egy robot lenne. Odamegy, ahova mondják. Azt csinálja, amit mondanak. Sokszor érezte úgy, mintha egy film lenne az élete. Amikor át akart menni a zebrán, mindig akkor jöttek tíz percen át egyhuzamban az autók. Előtte, míg odaért, látta, hogy abszolút nincs semmi forgalom. Sokszor érezte úgy, hogy mások irányítják az életét. A legjobban mégis az lepte meg, hogy ez egy cseppet sem zavarja. Elfogadta az életét olyannak, amilyen. Néha persze ki akart belőle törni, de mindig kudarcot vallott. Végül feladta.
    A szülészorvos kinyitotta az ajtót.
    – Ági apuka, most már bejöhet!
    Ági apuka? Már harmadszor szólítják így, mióta itt van! Van rendes vezetékneve is! Miért a felesége keresztneve mellé biggyeszti oda mindenki az apuka szót? Persze, itt senki nem tudja a vezetéknevét, mert a felesége nem vette fel, amikor összeházasodtak. Elsősorban kényelmi és anyagi okokból. Nem akart hivatalokban órákig sorban állni és fizetni azért, mert új nevet vett fel. Egy kicsit meg is értette a dolgot, egy kicsit nem. Akkor mi értelme volt hozzámennie, ha a nevét nem viseli? Többször volt már ebből problémájuk bankban, hivatalban. Mindenhová vinniük kellett a házassági anyakönyvi kivonatot. A gyerekek legalább az ő vezetéknevét fogják viselni.
    Belépett az ajtón. A felesége egy elfüggönyözött ágyon feküdt. Karjára infúzió volt kötve. Az asszony rámosolygott.
    – Innen már csak külön fogunk felmenni a szülészetre.
    – Jól van. – csak ennyit mondott.
    Nem tudta, mit kellene mondania. Erre nem készítette fel senki. A falra szögelt órára nézett. Eltelt három óra, mióta elindult otthonról. Hogy lehet ez? Hiszen alig történt még valami! Később nem győzte szidni magát, amiért felfedezte azt az órát. Innentől kezdve ólomlábakon vánszorgott az idő. Két percenként ránézett arra az időmérőre, de az csak közönyösen ketyegett tovább, fittyet hányva arra, hogy az orra előtt naponta emberek születnek.
    A szülésznők és az orvosok közben mellettük iktatták be a kórlapokra és a számítógépekre az újabb születéseket. A vizsgáló egyben iroda is volt. Ismerve a magyar egészségügy helyzetét ezen nem lepődött meg.
    – Az a szülészorvos az ügyeletes, amelyiket mindegyik kismama utálja. – mondta a felesége. – Nem fogom megúszni, biztos nála szülök. De már nem érdekel! Csak szülessen meg végre! Olyan, mintha egy dinnyét nyeltem volna le egészben.
    – Nyugodj meg! – felelte.
    Persze tudta, hogy ez csak egy közhely, de mi mást mondott volna? Próbálta még jobban nyugtatni a feleségét.
    – Ha úgy nyúl hozzád, hogy fáj, majd szájon vágom!
    A felesége először elmosolyodott, majd ijedt arcot vágott. Az ügyeletes orvos ott állt a hátuk mögött.
    – Fáradjon ki, apuka! Megnézem, mennyire tágult ki a méhszáj.
    Gondterhelt arccal indult el kifelé. Nem a felesége miatt aggódott. Most tudatosult csak benne, hogy mióta a felesége terhes, idegen férfiak turkálnak a nemi szervében. Eddig nem látta a vizsgálatokon a rendelőintézetben, hogy miképpen is történik ez, de most, hogy megkérik arra. hogy menjen ki, azért, hogy más nyúlkálhasson oda, ahová évek óta csak neki volt szabad, az hirtelen sok volt.
    A folyosón egy másik fiatal apuka üldögélt. Kezében egy okostelefon és azt nyomkodta idegesen.
    – Mégis mi tart egy szülésen ennyi ideig? Szülje meg az asszony a gyereket és mehetek végre haza!
    Nem tudta eldönteni, hogy gyűlölje ezt a bunkót, sajnálja vagy irigyelje. Lehet, hogy csak az idegesség miatt ,viselkedik így és amiatt hagyják el ilyen szavak a száját. (Később, mikor egy látogatás alkalmával találkoztak, a másik férfi a felesége és az újszülött gyereke mellett is a telefonját nyomkodta. Akkor már tudta, hogy nem irigyelni kell az ilyen embert, hanem mélységesen megvetni vagy nagyon sajnálni.)
    Az ügyeletes orvos kilépett az ajtón.
    – Fáradjon be a szülőszobába, Ági apuka!
    – Ági apuka neked a nénikéd! – gondolta, de gépiesen engedelmeskedett.
    Mielőtt belépett a szülőszobába, még hallotta, ahogy telefonnyomkodó apuka érdeklődik, hogy mégis meddig fog még ez tartani, mert ő nem ér rá. Az ügyeletes orvos elmosolyodott és szó nélkül ott hagyta.
    A felesége ott feküdt egy gépre kötve, amelyik mérte, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások. Elgondolkodott rajta, hogy amikor a sebészetre járt egy ronda tályog miatt, rá is ráköthettek volna egy ilyet és akkor az orvos felfogja, hogy mennyire fáj neki, amit csinál.
    Még három óra hosszán át nézte a felesége szenvedését. Közönyösen, mint egy gép. Mintha nem is az ő gyereke születne éppen.
    Közben megérkezett a rendelőintézetből a másik főorvos és ő is segédkezni kezdett a szülésnél. Végül nála született meg a kislány délután fél hatkor. Gépiesen készített róla pár fényképet, utána ment a feleségéhez. Felhívták a rokonokat, elújságolták a nagy hírt és bezsebelték a gratulációkat, ahogy az ilyenkor szokás.
    Még két óra hosszáig a felesége mellett maradt, amíg összevarrták és megfigyelték, hogy semmi baja ne legyen. Utána elköszöntek egymástól és elindult haza.
    A kórház parkolójába érve megállt az autó mellett. Megszületett a kislánya és ő nem érezte azt, hogy más lett a világ. Minden ugyanolyan, mint eddig volt! Nem potyogtak örömkönnyek a szeméből, amikor a kezébe nyomták. Tudta, hogy ez nem normális reakció, de nem tudta, miért van.
    Sóhajtott egy nagyot és beült az autóba, de még nem tudott elindulni. csak egy érzés volt, ami a hatalmába kerítette. A szégyen. Szégyellte, hogy ilyen érzéketlen azokkal az emberekkel, akik szeretik. Kicsit jobban belegondolt és rájött, hogyha szégyelli magát az nem is olyan rossz dolog, hiszen az is egy érzés. Nem a legjobb, nem is kellemes kimutatni, de akkor is egy érzés! Elégedett és boldog mosollyal adta rá a gyújtást az autóra és elindult hazafelé.

  2. Állom a szavam

    Szereplők felvonulnak: Egy megcsalt asszony, egy felszarvazott férj, egy felszarvazott élettárs, meg még egy hülye liba élettárs. Valamelyik éppen én vagyok
    Ezen a lapon a legtöbbször olyanokat lehet olvasni, hogy a férfiak bitangok, verik az asszonyt, lépten, nyomon megcsalják a párjukat, részegesek, már az ágyban sem teljesítenek, és még ezer apróság hibáink felnagyításával.
    Akkor most lássunk egy megtörtént esetet a ti erkölcsi nagyságotok, kedves hölgyek, kiemelésére.
    Törtem a fejemet, hogyan is írjam le ezt a dolgot? Tragikusan, nagyon komolyan, kicsit komolyan, oktatóan, szomorkásan.
    Úgy döntöttem, ma már nem sírok azon, hogy tegnap hasra estem, tehát jöhet a saját stílusom is. Azt már mondanom sem kell, ha bárki is felismerhető, az nem különösebben érdekel.
    Szereplők felvonulnak: Egy megcsalt asszony, egy felszarvazott férj, egy felszarvazott élettárs, meg még egy hülye liba élettárs. Valamelyik éppen én vagyok.

    Reggel a liba korábban kel a szokásosnál. Kedvesen odasúgja a szabadnapos élettársának.
    – Kelj már fel, nem kell egész nap az ágyban dögleni!
    Ugyan reggel négykor értem haza a melóból, de azért feltápászkodom.
    – Mi van, kicsikém?- kérdezem valóban kedvesen.
    – Korábban kell elmennem, mert ez meg az van, meg hülye a főnök, meg túlóra. Engedj ki, mert a kulcsot bent felejtettem a melóban. A kutyát majd vidd ki!
    Kiengedem. Az álmot már kiverte a szememből. Ragyogóan süt a nap. Eldöntöttem, kirándulni megyünk az ebbel a közeli erdőbe.
    Valami gyanús nekem ebben az asszonyban. Reggel korán megy, este későn érkezik, utána órákra kimegy a kutyával. Szóval, valami nem gömbölyű. Az intim szféra pedig nagyon kívül esik az ágyon. Ilyenek játszanak, hogy fejfájás, megfázás, gyomorbántalom, ma nincs kedvem, sose borotválkozol – szóval, lángoló a szerelem. Bár valami azért van, de csak verbálisan. Mindenért lebaszás. Ennyit a nemi életünkről. Arról nem is beszélve, hogy időnként egy közös barátunk (nekem nem az) átugrik, hol egy könyvvel, hol valami más indokkal. Mikor érdeklődöm, mindig éppen indulni készül. Gondolom, a könyvet nekem nem akarja odaadni. Különben egy marha nagydarab ember, tudósféle, csapott vállal. Olyan puhány, mint egy óriásgiliszta. Vetélytársnak ez is megteszi. Na persze a párom sem egy bombázó, amolyan vitorlázó típus. Egyszer már szakítok időt, és utánanézek ennek a liezonnak. Áldott jó a természetem, csak néha bosszúálló vagyok. Nagy néha hirtelen megharagszom, viszont az sokáig is tart.
    Már bent vagyunk az erdő sűrűjében. A kutyus remekül érzi magát. Ugrabugrál, csahol, kergeti az őzikéket. Tiszta giccs minden. És akkor kit látnak szemeim?! Egy kanyar után felbukkan az ismerős alak. Óriásgiliszta. Majd mögötte egy még ismerősebb alak. Az élettársam. A faszkalap zavarában kezet nyújt. Ezt azért nem kellett volna. Szomorúan a szemébe nézek, olyan te-is-fiam-Brutusosan. Legyen neki, elfogadom a kézfogását. Halk roppanás, és giliszta előttem térdel.
    – Mostantól a másik kezeddel hozzad a kölcsönkönyveket – búgom a fülébe.
    A párom, akit annyira szerettem, most Csapottváll védelmére kel.
    – Tamás, ne bántsd! – sikongatja.
    – Egy kézfogás nem a világ – mondom.
    Közben a nagydarab marha feltápászkodik, és meghunyászkodó tekintettel kezdené a mondandóját.
    – Várj – mondom –, szerinted most melyikőtöket kellene elfenekelnem? A páromat, akit szeretek, de ő a hibás, vagy téged, akit mostanában sem szeretlek?
    – Nem tudom – hebegi fogvacogva.
    – Akkor én megmondom. Senkit sem bántok.
    Folytatja a mondandóját:
    – Tudod, már régen szerettünk volna szólni neked, csak nem volt rá alkalom. Szeretjük egymást, és lenne egy ajánlatunk feléd.
    – Rendben – mondom –, de ne itt beszéljük meg. Menjünk haza, majd ott tárgyalunk. Előbb vidd el a kutyát dolgát végezni, de szedd össze a szart is. Addig én beszélek a párommal.
    Hazaérünk.
    Aprósütemény, rövidital, hosszúital, nagy trakta mellőzve.
    – Na, halljam az ajánlatot, elő vele.
    Azt hittem, már mindent megtapasztaltam eddigi életemben, és engem nem lehet meglepni semmivel. Tévedtem.
    – Tudod – kezdi a párom –, mi szeretjük egymást.
    – Büszke vagyok rátok – vetem közbe fájdalmasan.
    – Össze akarunk majd házasodni, és szeretnénk gyereket is.
    – Ha most azt akarjátok, hogy legyek a tanútok, akkor menjetek a francba.
    – Nem erről van szó. Nagyon akarunk gyereket, de sajnos a Zolinak nem lehet.
    – Gratulálok, Zoli – egy kemény férfi elvette a páromat.
    – Az jutott eszünkbe, hogy téged szerettelek, és hát nem vagy idegen nekünk. Te csináld meg nekünk a gyereket.
    – Két intelligens, sokdiplomás embernek hogy jut eszébe ekkora gusztustalanság – nyögöm ki, és kimegyek hányni.
    Lehiggadva térek vissza.
    – Döntöttem. Csinálok nektek gyereket, aki persze, mint tudjátok, a törvény szerint csak az egyikőtöké lesz.
    Boldogan összeölelkeznek. Nem is olyan vadember ez a Tamás.
    – Na, jó én most elmegyek – mondom –, te meg, Zoli, maradj itt, mert gyakoroljál még egy kicsit, hátha mégis menni fog a dolog. Meg kell dolgozni a gyerekért.
    Becsapom magam után az ajtót. Órák óta csatangolok az utcán, és nem hagy nyugton a gondolat, hogy megígértem nekik a gyereket.
    Megőrültem, vagy mi? Nem szoktam én a levegőbe ígérgetni.
    Megállok egy ismerős kapu előtt. Becsöngetek. Zsóka mosolyogva néz ki. Már régóta kedveljük egymást. Beenged.
    Leültet a kerevetre. Italt hoz, és kedvesen csacsog.
    – De jó, hogy jöttél, a párom vidéken van két napig, legalább felvidítasz.
    Később kéz a kézben a franciaágyig lépdelünk. És belebújunk, majd egymásba is.
    Felébredek, és az első pillantásom Zsóka esküvői képére vetül. Egy boldog pár. Zsóka hófehér selyemruhában, narancsvirággal a hajában. Gyönyörű. Mellette konvencionális sötét öltönyben a vigyorgó Zoli.
    A szavamat megtartottam.

  3. Kedves Eliza! Az alábbi írásomat a pályázatra szánom. Köszönöm a lehetőséget!

    Életkép

    A cigarettáról lehulló hamu futásnak eredt a hűvös szélben. A harmincas éveiben járó nő dideregve húzta magán szorosabbra vékony köntösét, majd újra szívott a bagóból. Sietett, hiszen a hideg dermesztő ujjai egyfolytában simogatták csupasz, libabőrös lábszárát, ráadásul az elnyűtt, ócska mamusz sem melegítette lábfejét, hiszen talpa rég vékonyra kopott már. Szél kócolta haját kisimította homlokából és bepillantott az üvegajtón. „Mindjárt” – gondolta – „Mindjárt megyek be, már nem sok van.”

    A kórház kapuján közben ki-be járkáltak az emberek: látogatók, vizsgálatra érkezők, gyógyultak, gyógyulásban reménykedők, orvosok és nővérek vegyesen. Néhányan rápillantottak a cigarettázó nőre, majd mintha sietősebben folytatták volna útjukat. Egy kifelé igyekvő fiatal pár leplezetlenül mérte végig, aztán sokat sejtetően súgott össze. A nő válaszul megvetően nézett vissza rájuk. „Taknyosok! Mit tudtok ti az életről? Látszik, hogy apuci meg anyuci mindent a feneketek alá tesz!” – dohogott magában, és megint nagyot szívott a cigiből.
    Gondolataiból a hirtelen kitáruló ajtó nyikorgása rázta fel. Egy idős, testes nővér hajolt ki rajta a hidegbe.
    – Erzsike, hát itt van?! Jöjjön már, a Kovács doktor úr várja ultrahangra – szólt rá a nőre erélyesen.
    – Azt’ minek? Tegnap is voltam! – válaszolta a nő fojtott indulattal hangjában.
    – A doktor úr látni akarja, hogy a baba megfordult-e már?
    – Jól van, megyek, megyek már! – törődött bele a nő, majd mielőtt a csikket is a szélnek eresztette volna, még egy utolsót szívott belőle.

  4. Pályázatra:

    Bernáth Csaba
    A nagy elhatározás
    – novella –

    Álmatlanul forgolódott az ágyon. A lámpa fáradt fénye megvilágította Máté Péter arcképét. Igen. Ő már elment. Kinyújtotta kezét és bekapcsolta magnóját. A kazettára egyetlen dal volt felvéve, többször is. Máté Péter „Elmegyek”-je.
    Álmában üldözték. Meg akarták ölni. Mindig az utolsó pillanatban sikerült megmenekülnie, akárcsak egy krimiben. Repült. Inkább el, mint vissza. Zavaros fejjel ébredt. Agya zúgott a sok álomképtől.
    Az útszéli fák árnyékában állt. Csupán a déli szél meg-megújuló rohamai fárasztották a bokrokat. Rajtuk esőre szomjazó levélkék zörögtek. Blúza vitorlaként nekifeszült telt, bimbózó mellének. Hátára omló ébenfekete fürtjei csillogtak a napsütésben. Őszelő körözött az országút mentén…
    A gépkocsi sikítva fékezett, fél méterre állt meg mellette. A volán mögül egy élete derekán járó férfi (nagyapjára emlékeztette) intett, hogy elviszi. Tétován kászálódott be a rubin piros Zsiguliba. Az autó nekilódult. Tíz percig követtek egy előttük igencsak lassan haladó furgont. Kiérve a gyorsasági szakaszra a férfi előzött. Benyomta a magnetofon fekete gombját. A lehúzott szélvédőn kiömlő andalító zenére bólogattak az útszéli fák.
    – Miért nem intettél?
    – Még sohasem stoppoltam.
    – A városba?
    – Igen. A fogorvoshoz.
    Ritkán hazudott, most is elpirult, de a vezető nem nézett rá. A legújabb slágert dúdolta.
    ***
    Akkor kezdődött minden, amikor apja összeköltözött szőkére festett titkárnőjével. Anyját idegösszeomlással kórházba szállították. Szinte menekült abba a kapcsolatba, aminek nem kívánt eredményétől most fog megszabadulni.
    (A megrepedezett betonon kis patakokban csörgedezett az esőlé. A sok keskeny vízér egyike egy cigarettásdobozt megemelve rohant a mély árokteknő felé. Az árokpart barnállott a ráfröcskölődött sártól. Randevúra ment.
    Beültek egy kávézóba, aztán a szálloda bárjában folytatták. A szobában mámorosan ébredt. Egyedül…)
    ***

    Újra jött az ismerős rosszullét. Gyorsan kihajolt az ablakon. A távolból előbukkantak az első háztömbök, szürke, épülő panelóriások.
    – Megérkeztünk, kislány. Minél hamarabb légy túl rajta. És felejtsd el az egészet.
    – Tessék mondani, mivel tartozom?
    – Fel a fejjel, mással is megtörtént már. Egy puszival, ha nem bántalak meg.
    Az orrára nyomott egy leheletnyit, mint a nagyapjának is, míg élt. Kiszállt, s ekkor érezte igazán egyedül magát…
    A klinika előcsarnokában felmutatta a beutalóját. Szorongva hol egyik, hol másik lábára állt. Úgy hitte, mindenki őt bámulja. Idegesen követte óráján a másodpercek, percek múlását. Többen is voltak előtte. A mellette ülő két nő hangosan felnevetett, ki tudja, miért. Ekkor ismét elkapta a kínos érzés, kifutott az utcára. Az állomásig futott. Még elérte az induló szerelvényt.
    Miért is szenved, holott elillanhatna, könnyedén elszállna, csöppenve elfolyhatna, mint Máté Péter?
    Csupán azért vállalja a gyereket, hogy benne keresse a kárpótlást valamiért? Ez őrültség!
    A házba apja engedte be. Ez meglepte. A szobában kisírt szemű anyja várta. Összeborulva sírtak, inkább pityeregtek sokáig. Közben leszállt az alkony. Az apja ide-oda topogott. Nem vigasztalta őket…

  5. KISLÁNYA SZÜLETETT

    Marcsi sietős mozdulatokkal megközelítette Szekeresék házát, kiszedte a már számára ismert kerítésdeszkát, először áttette a göngyöleget, azután ő is átmászott és elhelyezte a csomagot a bejárati ajtó előtt, egy cumis üveget is tett a csomag mellé, még megnézte, hogy levegő éri-e a kicsi orrát. Ugyanolyan gyors mozdulatokkal pár perc múlva, remegve, otthon találta magát. Foga is vacogott az idegességtől, mindene fájt, ájulás határán volt
    – Mit tettem, mit tettem?-mondogatta. Eszébe jutott az 5 éves Mártika és a 3 éves Ágika, most ők a Nagyinál vannak. Marcsi férje Pesten dolgozik, ritkán van itthon. Marcsinak sok a dolga, baja, gondja. És szőrnyű helyzetbe hozta őt az eltitkolt terhessége. Minden teher az ő vállát nyomta. Nem merte még a férjének sem bevallani újabb terhességét. Alig látszott rajta még akkor is, mikor a baba megmozdult a hasában. Férje fiúról ábrándozott. Marcsi tudta, hogy mikor terhes lett, el kellene mennie tanácsadásra, de ezt is halogatta.
    Tegnap 7 hónapos terhesen felemelt egy nehéz dobozt és rosszul lett, érezte, hogy megszül. Összeszedte minden erejét, egyedül elrendezett mindent, még a köldökzsinórt is elkötötte. Szédült, de megmosdott, a gyereket is megfürdette. És mi legyen tovább? Zavarodott volt, félt.
    Egy gondolat támadta meg meggyötört agyát. Eszébe jutott, hogy a szomszédasszony Ancika párszor említette neki félig tréfálkozva: “Gyönyörüek a kislányaid, szülhetnél nekem is egy gyereket”. És Marcsi hirtelen megkönnyebbült. “Szekereséknél jó helye lesz az újszülött kislányomnak”. És ahogy láttuk, meg is valósította ötletét. A gyerek Szekeresék küszöbén feküdt. Még nagyon korán volt. Talán a szomszédban még fel sem keltek.
    Marcsi pedig egyedül ült otthon az ágy szélén és szenvedett a görcsöktől. Imádta a két nagyobb gyermeket. “Ó, Istenem, mit tettem? Ő is az enyém. Az én testemből, az én vérem! Nem, nem, nem adom!!! ”
    Iszonyatos szenvedés közepette Szekeresékig eljutott, segítséget kért. A mentő hamarosan kórházba szállította az anyát gyermekével együtt. Talán örök titok marad mások számára, mi zajlott le kora reggel Marcsiék házában és egy anya lelkében.

    Nem szabad magukra hagyni…

      1. Igazából az utolsó, befejezetlen mondat nélkül is kerek, egész a történet, és az csak ott lóg a semmiben. Érthetem a történet szereplőire, de érthetem általánosságban is, sőt el is vonatkoztathatom az egésztől, és akkor már tényleg felesleges. Én nem igazán tudtam hova tenni.

  6. Kedves Eliza Beth! Elnézést, hogy először rossz helyre másoltam, de most pótolom a hiányosságom.

    Pályázat: „Akarsz-e gyereket?”

    Cím nélkül

    Nem tudom, mennyi lehet az idő, de a szobában még sötét van. A plafonon az ablak előtt álló fa árnyéka ringatózik az el-elhaladó autók fényétől. Nem telik az idő, bár azt sem tudom eldönteni, hogy mikor álmodom és mi a valóság. Folyamatosan jár az agyam. Mi lesz holnap? Mi lesz az eredmény? Sikerült? Vagy, ugyanaz történik, ami az elmúlt négy évben többször is. Hiába a sok műtét, hiábavalók a beavatkozások, mégsem fog sikerülni! Hiába szenvedett megint! Mit tegyek!? Mit tehetek!?

    Megpróbálok egy kicsit aludni.

    Úristen! Milyen idegesítő ez a csend. Szinte fáj a füleimnek, ahogy lüktetve áramlik a vér a dobhártyámban. De legalább Ő alszik. Hallom a szuszogását. Milyen nyugodt. Pedig biztosan feszült és ideges Ő is. Örülök, hogy legalább ki tudja magát pihenni. Lassan engem is megnyugtat a közelsége, ahogy idebújik hozzám, és minden egyes lélegzete csiklandozza a mellkasomat. Igen, Ő még álmában is tud nekem segíteni. Segít elaludni…..

    …. megint egy autó! Ennek is pont most kellett erre jönnie. Mindegy, ebből ma már nem lesz alvás. Ráadásul egy kicsit elzsibbadt a karom is. Annyira nem elviselhetetlen, így inkább nem mozdulok meg, mert nem szeretném felkölteni. Had aludja ki magát. A holnap úgyis megterhelő lesz. Ha sikerült az öröm miatt, ha meg ismét kudarcot vallottunk, akkor a csalódás miatt. Én csak ennyit tudok viszonozni mindabból, amit tőle kapok. Csak ennyivel tudok hozzájárulni az egészhez. Igazán nem nagy áldozat egy kis zsibbadás. Ha belegondolok, hogy engem is mennyire megviselt az elmúlt próbálkozások sikertelensége, a folyamatos harc a gyerekért, akkor az a minimum, hogy megteszek mindet a nyugalmáért.

    Milyen jó lenne, ha másként alakulna minden. Ha már az első lombikbébi program sikeres lett volna, már egész nagy lenne a gyerkőc is. Most azon kellene izgulni, hogy milyenek lesznek az első napjai az óvodában. Biztosan elbűvölné az újdonság varázsa. Szinte látom magam előtt, ahogy bizonytalanul odatotyog a többi gyerekhez, majd először félénken ismerkedni kezd velük, végül aztán úgyis feloldódna és kipróbálná az összes játékot. Abban is biztos vagyok, hogy mint minden szülőnek, aki először hagyja „egyedül” a csemetéjét, mindkettőnk szemébe könny csillogna, amikor hátat fordítunk az óvoda épületének. Zokogva vennénk tudomásul, hogy már elég nagylány, vagy nagyfiú ahhoz, hogy neki is meglegyen az önálló kis élete, anya és apa nélkül. Bizony, ezek az első lépések az önállósuláshoz. Ránk csak annyi tartozna, amit hazaérve az élménybeszámolói alkalmával megosztana velünk. Aztán minél jobban cseperedik, annál több időt töltene el a saját társaságával, ráadásul egyre kevesebb olyan dolga lenne, ami ránk tartozik. Ez az élet rendje. Mennyit aggódnánk miatta.

    – FEJEZD BE!

    Mi ez a hang? Valószínűleg elaludtam. Tisztán hallottam, hogy valaki rám szólt, de nyilván álmodtam az egészet, és felriadtam megint. Megőrjít a tudat, hogy tehetetlen vagyok, és bosszantó ez a bizonytalan, idegtépő várakozás is. Ettől függetlenül igaz, be kell fejeznem. Nem szabad túlságosan beleélni magunkat, hiszen az előző négy alkalommal is ez történt. Aztán jött a csalódás. Tudom, megbeszéltük, hogy ezt a lombik programot úgy csináljuk végig, ahogy eddig is kellett volna. Hagyjuk, hogy megtörténjen. De könnyű ezt mondani. Érzem, hogy ez más lesz. Már elkezdeni is könnyebb volt, hiszen az orvos is megnyugtatott minket. Az endometriózisnak nyoma sem volt az utolsó vizsgálat alkalmával. Eddig minden alkalommal megelőzte egy műtét a beültetést. Minden egyes beavatkozás előtt hormonkezelések sorozatán esett keresztül szegény pici feleségem. Ennek vége. Most van itt a nagy alkalom. Se műtét, se hormonok. Az is lehet, hogy természetes úton is összejönne, de nem adhatunk több lehetőséget ennek az átkozott betegségnek. Versenyfutás ez. Ha újból megjelenik, esély is alig marad, még a mesterséges megtermékenyítésre sem. Marad a fájdalom, testileg is és lelkileg is, amivel ez a betegség együtt jár. Ha tehetném, átvállalnám, Őt már eleget gyötörte. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem mi vagyunk az egyetlen pár, és nemcsak Ő az egyetlen, aki ezzel kényszerül együtt élni. Ma már tudom, hogy többen küszködnek és harcolnak hasonló problémával, mint azt valaha is gondoltam volna. Emlékszem, szinte elvesztünk a tömegben az intézet folyosóin és az orvosi rendelők előtt, ahol ugyanazzal a keserű arckifejezéssel tekint mindenki az előtte elhaladó idegenre: „Miért pont én!?”, „Miért pont mi!?”.

    – FEJEZD BE!

    Megint ugyanaz a hang. Pedig most végképp nem álmodtam. Fel vagyok. Itt a szoba. A karom még mindig zsibbad, és Ő is itt fekszik mellettem, még mindig a vállamra borulva. Nincs senki más a szobában, de mégis hallottam a hangot. Lehet, hogy kintről jött. Valószínűleg a ház előtt beszélgetnek, és az hallatszik fel. Az ablak is nyitva van. Hallom is a motyogást. Előfordult már máskor is, hogy valakik hajnalban hazafelé a közeli szórakozóhelyről, kissé italos állapotban, a mi ablakunk alatt vitatták meg az élet nagy dolgait.

    – FEJEZD BE! Tényleg ennyire önző vagy? – ez ismét az előző hang – azt hiszed, hogy ilyen egyszerű az élet? Azt hiszed, hogy hozzád alkalmazkodik egy ekkora jelenősséggel bíró esemény? Hát nem! Tudd meg, hogy a természet tudja a dolgát! Minden, beleértve az embert is, akkor és úgy születik vagy múlik el, ahogyan és amikor szükség van rá. De nem te döntöd el mikor van rá szükség. Ha itt az ideje bekövetkeznek az események, még akkor is, ha te azt már rég nem is szeretnéd. Ezért nagyon vigyázz, ha nagyon küzdesz valamiért, fennáll a lehetősége annak, hogy idő előtt belefáradsz a folyamatos kudarcok miatt, és meggyűlölöd azt. De ne az odavezető út nehézségeit lássd, inkább türelmesen várd ki az időt, és akkor próbálkozz, amikor könnyebben célba érsz…………..

    ………. ki ez, és mit akar tőlem? Miért rázza a vállam?

    – Jó reggelt! Ébresztő! Kicsim, ébredj, ma kiderül, hogy sikerült-e a beültetés. – ez a hang már ismerős – Rosszat álmodtál? Annyira le vagy izzadva.
    – Jó reggelt, szerelmem! Semmi gond, ráérünk. Nem sietünk sehová. Inkább, bújj még ide hozzám!
    (sook)

  7. Legegyszerűbb talán ha kristályvázának képzelsz .Igen ,képzelj el úgy mint egy hatalmas ragyogó makulátlanul tiszta ,átlátszó kristályvázát ami ott lebeg tér és idő határán .Élet és halál között .Sikerült betájolnod a tartózkodási helyemet? Nem? Pedig innen indultál te is mielőtt a világra jöttél és ugyanide fogsz visszatérni évek múlva mikor már végére értél a földi életednek. Szóval itt várakozok én már majdnem tíz éve, várom, hogy felkészülj az érkezésemre, hogy vágyjál rám .
    Maradva a kristály váza hasonlatnál ,minden váza egyedi mintázattal rendelkezik .Akadnak pöttyösek csíkosak, virágosak organikus és geometrikus mintával díszítettek .De a váza díszítettsége abban a pillanatban láthatatlanná ,és tulajdonképpen lényegtelenné válik ,ahogy virágok kerülnek bele .Pont ahogy az ember személyisége, a vázában lévő csokor is fokozatosan alakul ki, csak az ember élményeket gyűjt virágok helyett. Mire megtanulunk beszélni ,már annyi különböző virág van a vázánkban ,hogy a kristályba vésett minta életünk végéig láthatatlan marad.
    A szomorú igazság az, hogy nem csak virágokat gyűjthetünk, hanem sérüléseket is ütés hatására darabok pattanhatnak le belőle ,minden apró szilánk egy újabb félelem egy seb a lelkünkön .
    Persze azért remélem tudod ,hogy nem csak egy váza vagyok ,sőt már nem is csak egy puszta meztelen lecsupaszított lélek vagyok .Sokáig várakoztam ,remélem megérte .Mindenkinek azt meséled majd ,hogy majdnem egy évtizedet vártál rám ,de a lelked mélyén te is tudod hogy ez nem igaz .Te is tudod hogy én vártam rád ,Anyám.

  8. Kedves Eliza Beth , én azt hittem , hogy az első novellámnál , a javított kiadást fogadtad el pályázatnak . És nem vetted érvényesnek , amit 3 részbe írtam meg .
    Mert az nem volt jó . Ezért írtam meg a harmadikat is .
    Kellemes hétvégét .

    1. Az első alá odaírtam, hogy van még két lehetőséged. Ebből az egyik volt a javított változat.
      Sajnos, nem fogadhattam el úgy, ahogy te gondoltad, mert akkor minden pályázó kérhetné, hogy valamelyik művét vegyem semmisnek, mert meggondolta magát. Valamilyen szinten nekem is tartanom kell magam a saját kiírásomhoz, biztosan megérted.

  9. Diana 19 évesen megtalálta élete igazi párját , és nagyon boldogok voltak , de
    érezte , hogy még valami hiányzik , valamit vagy valakit még adnia kellene ennek
    a világnak .
    Elötte volt a lehetőség , hogy része legyen a körforgásnak .
    – Rajtad múlik , eltűnsz – e nyomtalanul , vagy hagysz valakit magad után . – mondta
    Diana barátnője , aki már nagyon szerette volna , ha Diana végre anya lenne .
    – Valakit akinek idővel elmeséled kedvenc mesédet , akinek megmutatod milyen
    sokszínű a napkelte , és milyen jó illatú eső után az erdő .
    Diana nem tervezte , de a jó Isten tudja , hogy mikor és kinek kell ilyen csodálatos
    ajándékot küldeni .
    Amikor a teszt pozítiv lett , hirtelen el kezdett sírni . Az egyik szeme sírt , a másik
    nevetett . Mindkettő a boldogságtól . A világ közepe számára most egy kisbaba lett .
    Mindenki nagyon örült a boldogságuknak , amikor elújságolták a nagy hírt , de legfő
    képpen Diana barátnője örült .
    – Oh Nikol ,biztosan állíthatom , hogy a terhesség a legcsodálatosabb dolog egy nő
    életében . Csodálatos dolgot kaptam az élettől , az anyaságot és egy új életet . Az , hogy
    egy élet fogant meg bennem , mindennél boldogabbá tett . Az anyai érzést talán egy
    költő sem tudná megfogalmazni .
    Dianát semmibe sem akadályozta az állapota , így férjével teljes gőzzel készülödtek
    gyermekük fogadására .
    Nyolc hónapos terhes volt Diana , ekkor már a születendő gyermekük neme is biztos
    volt , kislányként fog megszületni , erre a világra .
    Nikol bölcsőt vett nekik , rózsaszín selyemfüggönnyel , ez volt az első ajándéka , a
    születendő keresztlányának .
    Diana férje az se tudta hova legyen a boldogságtól , egyre csak dédelgette Dianát ,
    előre haladott állapotában szerette lusta járását és erőtlen mozgását .
    Ha egy pillantra is egymás közelébe kerültek , férje azonnal a pocaklakot simogatta
    és meséket mondott kettejük édes gyümölcsének , aki figyelmesen hallgatta szülei
    duruzsolását , viszont ha a mese elmaradt , akkor kezével , lábával követelte az ő
    meséjét .
    Egy ragyogó vasárnapi napon született , császármetszéssel .
    Reggel mikor Dianát felébresztették a mély kábulatából és karjába tették gyönyörű
    kislányát Monikát , kárpotlás volt minden rosszért a múltban .
    Két hét múlva hazaengedték a korházból , majd elkezdték hármasban , a közös csodás
    életüket .
    Az anyaság egészen megrészegítette , és azon túl semmire sem gondolt .
    – Olyan jó érzés Őt ölbe venni , evés után megböfiztetni – mondta barátnőjének .
    Bármire képes volt érte . Két hetes kora óta mindennap velük aludt . Aztán telt az idő
    de valahogy nem is volt kedve visszaszoktatni a kiságyba a csemetéjét . Sírni ritkán
    sírt , hiszen nem hagyta sírni . Szinte azt is lehet mondani , hogy a nap 12 órájában
    ölbe hordozta apróságát . Most , hogy élete nélkülözhetetlen részévé vált , minden
    bajtól és nehézségtől megakarta óvni .
    – Diana , a lehetetlent akarod . Nem lehet mindig helyettük megoldani a próblémákat ,
    mert akkor sohasem fog kifejlődni a megküzdési képességei .
    Aztán férje elkezdett csinosabb nők után járni , és egy napon bejelentette , hogy külön
    megy , mert más szeret .
    Ma amikor kislánya nevetve ébred , és első mozdulatával , a nyakát karolja át , arra
    gondol , hogy semmit sem bánt meg . Egy anya lett , aki a gyermekének létezik .

  10. A szomszédok

    – Jó reggelt Kati! Jó éjszakája volt?
    – Sajnos keveset aludtam, a lányom gyerekei most nálam nyaralnak, nem kevés a probléma velük. Az éjszaka a legkisebb unokánk állandóan felsírt, biztosan rosszat álmodott. Szerencsére időnként a nagypapa felváltott engemet.
    – Szerencsések vagytok, vannak unokáitok. Csak irigyelni tudlak benneteket, mikor a kerti asztalnál körben ültök, és nagy öröm hallgatni a gyermeki csevegést. Sajnos a menyem Hajni már 40 éves, de képtelen gyereket szülni. A fiam él-hal a gyerekekért.
    – Fogadjanak örökbe, sok az árva.
    – Hát azt nem! A fiam sem tudna idegen gyereket szeretni, habár a felesége már többször felvetette, hogy ő örökbe fogadna egy kis csecsemőt, akit elhagyott az anyja.
    – Na megyek, mert készítem a gyerekeknek a reggelit. Később megyünk a ligetbe sétálni. Eljön maga is velünk?
    – Hogy gondolja! Sok a dolgom! Vendéget várok.

    Hajni és a férj

    – Hajni, ne bújd örökösen azokat a lapokat. Úgy sem lesz gyerekünk, felesleges olvasgatnod ebben a témában.
    – Pistikém, nézd, milyen aranyos ez a kis szőke csöppség! Elfogadnék egy ilyen kislány örökbe. De bármilyen szerencsétlen árva gyermeket is.
    – Hagyd abba ezeket a hülyeségeket, már nagyon unom. Most elmegyek. Szia!

    Fél év múlva

    – Lacikám, az utóbbi hónapokban alig láttalak. Ritkán vagyunk együtt. Nem szeretsz már? Én nagyon szeretlek és még mindig boldoggá akarlak tenni.
    – Elismerem, hogy jó vagy az ágyban, de mit érek vele. Terméketlen vagy. És az is az agyamra megy, mikor anyám azt sulykolja nekem, hogy változtassak a helyzeten.
    – El akarsz hagyni? Pedig most jó hírem van. Mióta abba hagytam a kezeléseket, mióta nem járok a kínai természetgyógyászhoz, úgy érzem, eltűnt a feszültségem, amely állandóan uralkodott felettem. Elfogadtam azután azt a tényt, hogy saját gyermekem nem lesz
    Azonban pár héttel ezelőtt valami furcsát éreztem, elmentem vizsgálatra, és képzeld, terhes vagyok!
    – ???

    Szomszédasszonyok

    – Jó reggelt Kati! Óriási hírem van! A fiam ma hozza ki a kórházból a feleségét és az ikreket!
    – ??? Gratulálok! Gratulálok!

  11. A pályázatra:

    Akarja-ezt a gyereket?

    Molla reszketve feküdt a vizsgálóasztalon. A rendelőben kellemes meleg volt, ő mégis vacogott. Abban reménykedett, hogy csak enyhe kimerültség, vagy az influenza utáni lábadozás miatt késik a menzesze. Máskor is előfordult, mióta a Cégnél dolgozott, hogy a hajtás, és az éjszakákba nyúló megbeszélések miatti kimerültség megbosszulta magát, de ezekkel nem igazán törődött. Még nincs két hónapja, hogy előléptették, karrierje csodásan alakult, barátjával való kapcsolatát minden kolléganője irigykedve figyelte.
    Antonnal ők a tökéletes pár.
    Már a kezdetekkor megállapodtak, hogy az első mindkettőjüknek a karrier. Tíz évig csak erre koncentrálnak, utána sort kerítenek egy trónörökösre. Mert kétség sem férhetett hozzá, Anton fiút akar.
    Doktor Poll csendben fürkészte páciense arcát. Sajnos túl sokszor látta rendelőjében ezt a tekintetet.
    -Mi a baj Molla?- kérdezte halkan.
    A fiatal nő könnyes szemmel rázta meg a fejét.
    Nem lehet… Most még nem… – akadozva kereste a szavakat, próbált rendet tenni kavargó gondolatai közt – a munkám, a karrierem…
    Poll lesegítette remegő páciensét a vizsgálóasztalról, és a rendelő sarkában álló fotelokhoz kísérte. Töltött a dohányzóasztalon álló ásványvizes palackból, a poharat a nő kezébe nyomta, majd odébb húzva a másik fotelt leereszkedett vele szemben.
    Molla, akarja ezt a gyereket? – az orvos hangja valahogy nagyon távolról érkezett.
    A nő reszkető ujjakkal beletúrt félhosszú vörösesbarna tincseibe.
    – Nem tarthatom meg. Most léptettek elő, a Cég vezetői nem értékelnék, ha most hirtelen hátba támadnám őket. – könnyei lassan csordultak le az arcán.
    – A cég vezetői? Maga akarja-e ezt a gyereket?
    – Még négy évig nem lehet… megállapodtunk a barátommal. Nekünk most a karrierünk építése a legfontosabb…-Molla hangja lassan elhalkult. Érezte, ahogy végigkúszik izmain a kétségbeesés. Menekülni szeretett volna. Futni, ahogy csak tud, és amilyen messze, csak lehet. Kitörölni a gondolataiból az elmúlt tíz percet, és ott folytatni az életét, ahol reggel, – amikor elkéredzkedett egy rutin vizsgálatra – abbahagyta.
    – Nem a barátja ül itt a rendelőmben. A maga érzései érdekelnek. – a doktor kedvesen, de elszántan tette fel újra a legfontosabb kérdést.
    – Akarja ezt a gyereket?
    Molla dühös lett. Hát miért nem akarja az orvos megérteni, hogy most még nem lehet?
    – Nézze, az anyáméknak alig volt valamijük. Egy fizetésből neveltek minket a két nővéremmel. Csak elvétve volt új ruhánk, nem járhattunk táborba, vagy nyaralni. Efféle „luxusra” már nem futotta. … Az én gyerekemnek legyen meg mindene, amire vágyik!
    – Ezek szerint pocsék volt a gyerekkora… – fürkészte hitetlenkedve Poll a nő arcát.
    Molla elgondolkodott. Eszébe jutott a szülei kertjében álló almafa, amire annyiszor felmásztak, a virágágyások, ahol saját kis kertet kapott az anyjától, és a sok vidám óra, amikor az apja beengedte a műhelyébe, és segíthetett az agyagedények formázásában és díszítésében.
    Zavartan lesütötte a szemét.
    – Nem erről van szó, csak nem akarom, hogy nélkülözzön. –kapaszkodott a barátjától hallott mondatba.
    – Mitől nélkülözés az, ha neki adja a szeretetét és az életének nagy részét. Ha gondoskodik róla, ha beteg ápolja, elringatja, látja az első lépéseit, ha elesik átöleli, megnyugtatja, hallja az első szavait, vagy csak egyszerűen ott van, amikor neki szüksége van magára? … Nézzen mélyen a szívébe… Akarja ezt a gyereket?
    Molla most már végképp mérges lett. Sejthette volna, hogy az orvost csak a gyerek érdekli. Karját maga köré fonta, önkéntelenül is hátradőlt a fotelban, hogy minél messzebb legyen a doktor szavaiból áradó kísértéstől.
    – Mit ér a szeretetemmel, ha elvesztem az állásom? Ha egyedül kell felnevelnem, mert az apja elhagy? Ha a barátaim cserbenhagynak, mert bolond módon mindent eldobok egy gyerekért? – már leplezetlenül zokogott – Mindent elvesztek, amiért eddig küzdöttem.
    Doktor Poll elgondolkodva nézte a fiatal nőt.
    – Ki fog segíteni az abortusz után? – kérdezte csendesen – melyik „barátjára” számíthat, hogyan fog utána a saját szemébe nézni reggel a tükörben? Kárpótolja a fényes karrier, azért, amin végig kell mennie? … Vagy inkább választja a másik utat, ahol eleinte éjszakázni kell, és sokszor lesz kialvatlan. Megteremti a saját életét, a saját álmaival. Kötetlen munkaidővel, akár otthonról dolgozva. Sokféle karrier létezik. Csak az a kérdés, melyik utat járja végig nehezebben? … Molla! Akarja ezt a gyereket?
    A nő felpattant a fotelból és úgy viharzott el Poll mellett, hogy még köszönésre sem méltatta. Az ajtót bevágva majdnem feldöntötte az asszisztensnőt, amikor kirohant a friss levegőre.

    Két hét múlva újra ott ült az orvos rendelőjében, fejét lehajtva, szótlanul, de cseppet sem mérgesen. A doktor csendben maga elé húzta a kartonját, és lassan lapozta át. Időt akart adni.
    – Sajnálom! – szólt halkan a nő.
    – Gyűlöltem a kérdéseit… Egészen a szüleim házáig futottam előlük. Utána három napig csak ültem a verandán, apám kedvenc hintaszékében, és megpróbáltam eldönteni, hogy mit tegyek… -most először nézett a doktor szemébe, mióta a rendelőbe lépett. Tekintete tisztán csillogott, nem volt benne egy szemernyi félelem, düh sem.
    – Ha jól tudom, kell még néhány vizsgálat… vérvétel meg ilyesmi… -halványan elmosolyodott.
    – És kérem, javítsa át a kartonon a lakcímet. Egy darabig a szüleimnél leszek, amíg nem találok másik lakást. Anton továbbra sem szeretne még gyereket, és mélyen megbántódott, hogy én „alattomosan felrúgtam a megállapodásunkat”. – hangjába egy pillanatra enyhe szarkazmus vegyült.
    – Tudja a kérdezgetése ráébresztett, hogy legbelül mást akarok. A legjobbkor jött ez a baba. Azért, hogy megfeleljek a cégnek, a barátomnak, a környezetemnek, majdnem feladtam önmagam.
    Doktor Poll mosolyogva nézte páciensét.
    – Tehát eldöntötte? Akarja ezt a gyereket?
    Molla csillogó szemmel nézett az orvosra, keze óvón a pocakjára simult.
    – Igen doktor úr, akarom őt!…

  12. Szia Eliza!
    Ígértem, hogy elolvasom ezt a történetet, már csak a Julcsi név miatt is. 🙂 Most eszembe jutott, és megkerestem.
    Kedves, rövid és lényegretörő. Tetszik, ahogy az idősebb Kató egyből észreveszi a mellébeszéléseket, s mint egy igazi jó barát, nem engedi, hogy Julcsi hamis magyarázatokkal éljen saját maga előtt. Tetszett az is, hogy Kató nem sértődötten fogadta a másikat, hanem tudta, hogy fiatal barátnője kezdeti “bukdácsolásaiba” bizony olykor a másik megbántása is becsúszik, akaratlanul is. Az ezüst patakként lecsorduló könnyek nekem nem annyira tetszett, de lehet, korábbi hozzászólásaimból már kiderült, hogy nem igazán szeretem az ilyen szép és megható és könnyes jeleneteket. Nekem az ilyen megfogalmazás kicsit sok, de hát ízlések és pofonok. Annak viszont örülök, hogy az lett a vége, hogy a nő végül természetes módon vár babát.
    További jó munkát!
    Éva Anna

    1. Köszi, hogy időt szakítottál rá, a véleményedet meg külön is, te is tudod, kevés van belőle. Az sem baj, ha azt is elmondod, mi nem tetszik, fő, hogy őszinte 🙂
      Igen, minden ember más, és mindenkinek más a szép. Úgy írni, hogy kivétel nélkül mindenkinek tetsszen, nagyon nehéz, de szerintem inkább lehetetlen 🙂
      Puszi neked!
      Eliza

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!