A döntés

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Döntött.

Elbúcsúztatja ő is az óévet. Fogta a pezsgősüveget, és felsétált a városszéli dombon magasodó kilátóhoz. Leült a padra, számot vetett a jelenével. Negyvenöt éves, előtte még az élet, csakhogy ez az élet valahol kisiklott.

Először akkor érezte árvának magát, amikor apja után elment az édesanyja is. Ekkor valami megszakadt benne. Testvérei nincsenek, távolabbi rokonaival szinte nem is ismerik egymást. Elpattant az egyetlen szál, ami a múltjához kötötte. Elveszetté, gyökértelenné vált.

Szerencsésnek érezte magát, amikor Viola férjéül fogadta. Csendes szeretetben éltek. Viola jó asszonya volt, amíg az alattomos betegség el nem vitte. Gyermekük valami genetikai összeférhetetlenség folytán nem született. Itt maradt, végképp egyedül ebben a nagy világban.

Aztán derült égből villám: elbocsátották a munkahelyéről. Gazdasági világválság – mondogatták. De ő a saját válságát sem volt képes legyűrni. Nem kellett sok idő, hogy totálisan eladósodjon, hiába adogatta el a műszaki szerkentyűit, majd a bútorait. Másfél év múltán már nem volt miből fizetni a lakás részleteit. A rezsire sem futotta, ha nem evett, akkor sem tudta feladni a csekkeket.

Először a villanyt kapcsolták ki, majd a gázt, aztán a központi fűtést is, ami most kezdett komolyra válni, hogy megjött a csikorgó tél. Munkát hiába keresett, pedig elvállalt volna bármit, végszükségben lévő ember nem válogat. De vagy túl öreg volt, vagy túl fiatal, vagy túlképzett, vagy gyakorlatlan.

Figyelte sorstársait, akik pálinkába vagy olcsó tablettás borba fojtották a méltóságukat. Ő nem akart olyanná válni! Mások szemetében turkált, hogy valami ehetőt találjon, de nagyon nehezen viselte a lelke. Koldulni sem bírt, pedig megpróbálta, de az első könyöradomány fülsértő csörömpölése hallatán a bögrét hátrahagyva megfutamodott.

Aztán meghalt a remény is: a bank lefoglalta a panellakást, kegyesen két hetet kapott a kiköltözésre. Hogy szilveszter éjszakáján még ne legyen hajléktalan, csak másodikán kell elhagynia addigi otthonát.

De ő már döntött. Önérzetét félretéve összekéregetett egy üveg pezsgőre valót, hiszen mi más illene egy új év, új élet kezdetének éjszakájához! Összébb húzta magán lötyögő kabátját, amit kénytelen volt a földszinti lakásban is viselni, orráig rejtőzött a sapkájába, és kiosont a házból. Nem érzékelt hőmérsékletkülönbséget, egyik jégveremből a másikba lépett. Dideregve ért a kilátóhoz.

A padon ünnepélyesen megbontotta a pezsgőt. Halkan, diszkréten pukkant. Ivott egy kortyot, csak úgy, az üvegből. Majd még néhányat. Örökké üres gyomrát kellemesen melegítette a gyenge alkohol. Éjfélt zúgtak a távoli harangok, színes fényektől lett világos az éjszaka. Petárdák durrantak, sivítottak, szépen megkomponált tűzijáték röppent az égig, magával ragadva vacogó sóhaját.

Búcsúzott az óévtől, de nem állt szándékában elkezdeni az újat. Levetette a kabátját, gémberedett ujjaival nehézkesen, ámde akkurátusan összehajtogatta, fölé tette kötött sapkáját és ráült. A fényekben gyönyörködve elszopogatta a pezsgőt, közben észrevétlenül elcsitultak a gondolatai.

S míg odalenn megszületett egy új év, idefenn halálba dermedt egy élet….

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

35 hozzászólás a(z) “A döntés” bejegyzéshez

  1. A pályázatra küldeném (utolsó percekben):

    Összetartozás
    (A halállal sem érhet véget)

    Viola, villanásszerűen tért magához. Minden fehér volt körülötte, de talán ez volt az egyetlen, amit biztosan érzékelt. – bár ezt nem tudta pontosan eldönteni. Úgy érezte magát, mint aki lebeg. Nem volt ugyan kellemetlen, de valami megszűnt, amit addig oly sokáig tudhatott magáénak: a fájdalom.
    Mikor ezt észlelte, reflex-szerűen lenézett, ahol a műtéti sebeket takaró, vastag géz és kötés-sávokat, és a teste mellett rongy-szerűen heverő vékonyka karjait szokta volt látni, de ezúttal nem ez történt. Odalent nem látott semmit, csupán a mindent beborító fehér ködfelhőt. Különös módon, még sem ijedt meg. Groteszk módon ez az egész állapot mégis megnyugtató volt: mint mikor az ember hazatér az otthonába egy hosszú, fárasztó munkával töltött nap után.
    Nem érzett, hallott, látott semmi megfogalmazhatót, még is tudta, hogy „van”. Ahogy végiggondolta az ez előtt történteket, hirtelen megfogalmazódott benne a tény, miszerint távozott az élők soraiból. Utolsó emlékei gyanánt halovány képeket tudott csak felidézni, mint például a fölötte ideges mozdulatokkal kapkodó orvosok, és műtősnők, illetve halovány hangfoszlányok, melyek igazán nem utaltak nyugodt állapotra. Ahogy átadta magát a múlt ezen fájó emlékeinek, hirtelen mint ha újra érzett volna, egy óriási nyomást érzett egész „testében”, amely szinte kibírhatatlan fájdalommal járt. Olyan volt, mint ha valami hatalmas erő összeszorította volna őt, és addig nem engedte volna el, míg az élet utolsó kis szikrái is ki nem alszanak benne, s a szenvedés is olyan mértékeket ölt, hogy nem létezővé válik.
    A egyszer csak vége lett. Újra érzéketlenség, és csend vette körül. És ismét hatalmába kerítette az a határtalan nyugalom. Most már biztos volt benne, hogy meghalt. Ugyan nem tudta nevén nevezni akkori állapotát, és fizikailag sem tudta pontosan megfogalmazni azt, de nem ijesztette meg. Nem tájékoztatta senki, és semmi nem utalt rá, de tudatában volt annak, hogy biztonságban van, és már soha többé nem történhet vele semmi rossz. A betegség győzött ugyan, most mégsem érezte magát vesztesnek.
    Ezen állapot beálltáig a halált magát, egy sötét, hideg és fájó dolognak gondolta, de miután megtörtént vele az „átkelés”, minden negatívum elszállt.
    Egyszerre fényáradat világította be a mindenséget, s a homályos fehérség kavarogni kezdett. Addig-addig tekeregtek a puha fehér nyalábok egymás mellett, míg köztük lyuk keletkezett, ami egyre csak nőtt. A hasíték, mikor elérte a végleges méretét, hullámozni kezdett, mint ha vízzel lenne teli.

    – Kósza lélek! – visszhangzotta egy távoli hang. – Jöjj közelebb, s végezd be a sorsod.

    Viola akaratlanul is közelebb húzódott, majd nem sokára a nyílással szembe találta magát, amiben azt látta, amit utoljára szeretett volna látni életében: a szerelmét.
    A férfi lágy, kedves mosollyal az arcán nézett előre, mint ha csak ő is látni kedvesét, ugyan úgy, ahogy a lány őt. A férfias, kemény kezek egyszerre a víztükör felé kezdtek nyúlni, s mikor az ujjak elhagyták azt, egyszerre minden megremegett. Ahogy Károly kezei egyre kijjebb értek onnan, a végtelen tér egyre jobban rengett, míg nem hirtelen az egész zuhanni kezdett.
    Újra csend.
    S Viola hirtelen hangokat hallott. Sokat egyszerre. A zajok egyre közeledtek, majd miután elég hangossá váltak, színeket is festettek maguk köré. Tobzódott az élénk kavalkád, míg az egésznek keretet adva, egy dobbanás vetett véget a nyüzsgésnek.
    A kép kirajzolódni látszott: egy bolt ajtajában álló hajléktalan tűnt fel a horizonton. Miután szűrő nélküli cigarettáját elnyomta a párkányon, hangosan csoszogva lépte át az ABC küszöbét.

    – Melyik a legolcsóbb pezsgőjük? – dörmögte a fiatal eladólány felé a férfi.
    – Elnézést uram, hajléktalanokat nem szolgálhatok ki. – szabadkozott a bakfis, majd védekezően hátrébb húzódott a pulttól.

    Viola eddig csak hátulról látta a szerencsétlen hontalant, majd mikor az megfordult, irdatlan fájdalom hasított újra belé. A koldus, aki a boltban tántorgott, Károly volt.
    Kiabálni akart neki, de nem jött ki hang a torkán. Meg akarta érinteni, de nem volt kéz, ami megtehette volna. Tulajdonképpen egy test nélküli gondolathalmaz volt csupán, aki céltalanul lebegett a Földön. És nem tudta, hogy miért?!

    – Kislány, ne légy szívtelen! Nem bántalak, lopni sem szeretnék! Van lakásom is, de sajnos kikapcsolták az áramot, fűtést, és mindent, ezért láthatsz ilyennek. – kérlelte az eladót Károly. – Kirúgtak a munkahelyemről, és egyelőre még nem sikerült talpra állnom. Egy üveg pezsgőt szeretnék csupán venni, hogy megünnepelhessem az új évet. – majd egy pillanatra megállt. – Hátha nekem is tartogat valamit a 2013-as év. – s egy erőtlen, és kissé cinikusnak tűnő mosolyt eresztett el mondókája végén.
    – Rendben van uram, de a bolt előtt nem ihatja meg! Tudja ez szabály!
    – Nem probléma, már tudom hová fogok menni ezután. Ne aggódjon, nem okozok majd problémát.

    Viola megdöbbenten vette tudomásul, hogy kedvese milyen szerencsétlen, és embertelen sorsra jutott. Még mindig nem értette, hogy hogyan segíthetne rajta, vagy akárkin, hiszen halott, és senki sem látja, hallja, vagy érzékeli őt.
    Újra fájdalom.
    Az éles nyilalás után az is egyértelművé vált számára, hogy amíg – ki tudja meddig- a Földön van, érez, és lát dolgokat. – ugyan nem tudta, hogy mi vár még rá ezek után.

    Károly kilépett a boltból, majd lassú, araszoló léptekkel indult el a gyalogúton. Mellett ünneplő fiatalok, boldog párok, és jókedvű csoportok haladtak el, rá sem hederítve a bajos sorsú embertársukra. Természetesen a férfit ez nem is zavarta, szívesebben zárkózott be saját gondolatainak rejtekébe, mióta mindent és mindenkit elvesztett, akit, és amit csak szeretett az életben. A felismerés generálta feszültség enyhítésére, hamar kinyitotta a pezsgős üveget, a dugót zsebre tette, majd jó nagy kortyot húzott le a szénsavas italból.
    A pezsgő lezubogott a t torkán, s ettől kicsit már is jobban érezte magát, hiszen tudta, hogy közel áll az édes öntudatlansághoz.
    Aznap nem az imént vásárolt ital volt az első alkoholos nedű, amivel dolga volt, sőt. Igazából egésznap ivott. A munkanélküli segélyből éppen jutott arra, hogy minden nap berúghasson, hiszen más boldogsága nem maradt már az életben.
    Rövid séta után egy kisebb parkhoz ért, ahol nem nagyon voltak emberek, csak hozzá hasonló hajléktalanok, illetve rosszarcú alakok, akiktől miután pénze nem volt, egyáltalában nem kellett tartania. Letelepedett hát egy padra, maga mellé rakta a pezsgősüveget, s felbámult az égbe.

    – Drága Violám! Egyetlen szerelmem. Minden nap imádkozom érted, és napról napra jobban hiányzol ugyan, de reménykedem benne, hogy mára már egy jobb helyen vagy.

    Viola hallotta e szavakat, de válaszolni nem tudott, csak közelebb húzódott hozzá a bokrok közül. Eddigre már biztosan tudta, hogy senki sem látja őt, ezért bártan közelgett Károly felé.

    – Az életemnél is jobban szerettelek, és örökké szeretni foglak. – ezt már az alkoholmámortól elcsukló hangon nyöszörögte az elgyötört férfi. – Nem kívánnék mást…

    Egy pillanatra megállt, s lehúzta az üvegben lévő italt mind az utolsó cseppig. Kabátujjával megtörölte a száját, majd folytatta:

    – Csak egyet szeretnék! Egyetlen egy kívánságom lenne! – kiáltozta az ég felé meredő tekintettel.

    Viola erre egyre közelebb ért hozzá.
    Károly csak kínlódva folytatta:

    – Hogy veled lehessek!

    Újabb villanás. Újabb fájdalomhullám. Megint minden kezdődött elölről. S ahogy ezek abbamaradtak, megint egy látszott csupán: a végtelen világosság. De valami még is megváltozott.
    Ezután már nem egy magányos, elveszett lélek jelenléte töltötte ki a teret. A füst, és pára oszlani kezdett, s egy gyönyörű, színes fényáradat világított be mindent. Hatalmasat robbant, majd az egész eltűnt. Nem volt többé Viola, és az érthetetlen feladat is megsemmisült. S, hogy ez mit hagyott a Földön maga után?
    Egy elhagyatott park közepén, egy, a Földön magányos életre, és szenvedésre ítélt ember porhüvelyét, egy koszos, hideg padon élettelenül összerogyva.
    S, hogy milyen nyomot hagyott a Világegyetemben?

    Két összetartozó lélek egyé-válását, és a szerelem igaz beteljesülését.

  2. Fej vagy írás?

    Cingár ujjait a filléres pezsgő köré fonta. Vézna kezeivel szinte már karcolta az üveget, bízott benne, hogy gondűző nepenthét szorongat.
    Tél volt, havas december. Közelgett az Újév. Ahogy a kopott padon ülve pásztázta a tivornyázó társaságot az idő lassan telt, a percek is óráknak tűntek. A gondolatok viszont annál fürgébben kavarogtak a fejében. Tudta, hogy ez lesz az utolsó tele. Azt, hogy utoljára látja a havat, utoljára kortyolgat pezsgőt és, hogy jövőre már nem fogja bántani a fülét a petárdák zaja.
    Arcára fakó vörös szín ült ki, hajszálerei a dermesztő hideg ellenére is kitágultak, ahogy visszagondolt a búskomor életére. Elszégyellte magát. Afféle múlandóságot és feleslegességet érzett, melyet egy hópihe is, ha megérzi a Nap perzselő sugarát.
    Akkor ő most él vagy csak létezik?
    Nem találta a küldetését. Nem talált semmit, ami miatt maradnia kéne. Szégyellte a haszontalan életét, azt, hogy nem lépett bele az élet friss betonkövébe. Ha elmegy, nem hagy maga után semmit, csupán nyomtalanul eltűnik. Mint egy hópehely, mintha sohasem létezett volna.
    Mi történik, ha nem írás?
    Két nappal ezelőtt, mikor éhsége rábírta, hogy a panelrengeteg közepén lévő szemetesben turkáljon, egy vörös hajú leány lépett ki az egyik szürke házból. Megszánta őt, ízléses oldaltáskájából előkotorta a pénztárcáját, lágyszívű mosollyal átnyújtott neki pár száz forintot, majd elégedetten tovasétált.
    Ezután az öreg percekig bámulta a mosatlan tenyerében lévő aprókat. Döntést hozott. Ha fej, tovább küzd, ha írás, akkor feladja. Feldobta az egyik százforintost. A levegőben a csillogó érme alig tűnt ki a sűrűn lehulló hópelyhek közül.
    A sors döntött helyette – írás – ő pedig elfogadta ezt a rendeltetést.
    Meglepően könnyen állt rá a dologra, a múltban már sokszor gondolt rá, hogy véget vet a gyötrelmeinek.
    Sötét teste egész életében árnyékban maradt. Akármennyire is próbált, nem tudott visszaemlékezni egy olyan hétre sem, mikor szüntelenül boldog lett volna.
    Kamaszkorában furcsa nézetet vallott. Eszerint nem akart boldog lenni, csak a társadalom megbecsült, cselekvő tagjává szeretett volna válni. Elismerést akart szerezni, még akkor is, ha ez a boldogsága útjába állt volna. Akár egy mártír.
    Az évek viszont gyorsan teltek, a szakmájában nem alkotott semmi újat, sem maradandót és olyan ügyet sem talált, ami mellett kiállhatott volna. Így a várva-várt dicsőség elmaradt.
    Mikor megismerte Violát, nézete újra megbukott. Repdesett az örömtől, hogy valakihez végre kötődhet. Szegénységben ugyan, de szeretetben éltek.
    Nem született gyermekük. Így utólag örül is ennek, hiszen el sem meri képzelni, hogyan tudná eltartani a csemetéjét ilyen körülmények között, egyedül. Másrészt viszont belegondolnia is keserves, hogy semmit sem hagy maga után.
    Merengéséből csupán a harangok kongása zökkentette őt ki. Az óra éjfélt ütött. Beszínezte a sötét eget a derűs tűzijáték.
    Levetette rongyos kabátját és sapkáját, majd rájuk ült. Nyugodt volt, nem lélegzett gyorsan. A hinduk szerint, ha lassabban lélegzünk, az idő is lelassul. Fejében már nem kavarogtak a gondolatok, szép lassan elcsendesedtek.

    A városban dermedt némaság honolt. A fagyos idő miatt az utcák gyorsan kiürültek, az emberek inkább meleg zugokban folytatták tovább az ünneplést. Hajnali két óra körül járhatott. Egy tündéri arccal megáldott leány lépkedett a dombon magasodó kilátó féle. Csaknem megbotlott egy finoman zúzmarás karácsonyfában, melyet szívtelenül dobtak ki az út mellé. A lány vörös haja tüzet gyújtott az éjjeli sötétségben. Lassan sétált a kitűzött célja felé, közben az újévi fogadalmait rendezte a fejében.
    Már huszonkét éves volt, de bátortalanságának vagy szerencsétlenségének köszönhetően még mindig csak álmodta az álmait.
    „Ebben az évben alapítok egy együttest.” – így szólt az egyik fogadalma. Ezt minden évben megfogadta, de túl gyáva volt hozzá, hogy beteljesítse. Bugyuta okokra hivatkozva ez mindig a jövő zenéje maradt.
    Az igazság az, hogy a gyeplőt sohasem ő tartotta a kezében. Túl félénk volt ő ahhoz, hogy a saját lábára álljon. Javarészt a környezetére hallgatott, önbizalommal sem bővelkedett. Ez visszavezethető a keserű gyermekkorára, mikor apja elhagyta őt, magára maradt anyjával, akivel azóta is egy apró panellakásban élnek. Egyetlen vigaszát a zenében lelte. A simogató dallamok tartották csak őt életben.
    Ahogy a kilátóhoz ért, meglátta, hogy néhány részeg suhanc egy hajléktalannal szórakozik. Nem szeretett volna beleavatkozni az eseményekbe, de a lelkiismerete – vagy a sors – rábírta, hogy ne hagyja ennyiben az esetet. A vörös hajú lány rákiabált a fiatalokra, akik válaszul leöntötték a nincstelent sörrel, majd bosszúsan továbbálltak. A leány sáros lábbelijében odafutott a hajléktalanhoz. Kérdezgette, könyöradományt nyújtott felé, de a koldus nem válaszolt. A lány közelebb lépett hozzá, hallani lehetett a deszka roppanását, ahogy leült mellé a padra. Megfogja az utcalakó koszos csuklóját, majd megmérte a pulzusát. A hajléktalan szíve már nem vert. „Biztos megfagyott” – gondolta.
    A lány a halott koldus láttán feleszmélt. Az élet túl rövid ahhoz, hogy gyáván, álmodozva éljen le belőle akár egy percet is.
    Döntött.
    A leány élete megváltozott, így a hajléktalan létezése is értelmet nyert.

  3. Szia Eliza Beth!

    Pályázni szeretnék ezzel az írásommal. (5030 leütés)

    Az ajtó két oldalán

    A nő apró, halk léptekkel halad végig a folyosón. A 210-es kórtermet keresi, ahol a férfi fekszik. Napok óta készült erre a látogatásra, de még mindig volt benne kétely. Alig ismerik egymást, mégis nagyon fontos neki a férfi, és érzi, hogy ő sem közömbös a számára. Ahogy lépdel a frissen felmosott járólapon, megelevenednek előtte megismerkedésük pillanatai. Újra érzi arcán a csípős fuvallatát annak a deres reggelnek, hallja a busz fékjeinek csikorgását és az utasok háborgását a hirtelen fékezés miatt. Akkor esett véletlenül a férfi ölébe, aztán beszélgetni kezdtek és csak a végállomáson vették észre, hogy elfelejtettek leszállni. Több hét telt már el azóta, és most itt sétál ennek a kórháznak a folyosóján, kavargó gondolatokkal és érzésekkel.
    Biztos benne, hogy a férfi megpróbálja majd elüldözni, talán még üvöltözik is vele, de ő akkor is maradni fog, ezt már jó előre eldöntötte.
    204…206…léptei lassulnak…208…210. Az ajtó csukva van. A kilincs felé nyúl, de hirtelen visszahőköl. Enyhén remeg a keze, a szíve a torkában dobog, pedig úton a kórház felé úgy képzelte, hogy könnyedén benyit majd, most mégis úgy fél, mintha a Kékszakállú herceg hetedik szobájának ajtaját feszegetné.
    Aztán valami ismeretlen erő meglendíti a karját és lenyomja a kilincset. Bent van végre.
    A férfi a radiátoron üldögélve néz ki a berácsozott ablakon. Pár másodpercig hátra sem tekint, mert biztos benne, hogy csak a nővér az egy újabb pirulával, de mikor mégis az ajtó irányába fordul, ijedten és döbbenten ugrik le a fűtőtestről.
    – Te?! Mégis hogyan…..miért?! Azonnal menj el!
    – Nem megyek.
    – Dehogy nem! Nincs jogod itt lenni! – csattan fel és megiramodik a nő felé, aki még mindig ugyanott ácsorog. – Nem hallod? Indulj! – megragadja a nő mindkét karját, de nem durván, nem szorítva, sokkal inkább könyörögve. Nem akarta, hogy a nő így lássa őt.
    A nő a férfi kezeit nézi, csuklóin kötés van.
    – Miért tetted? – kérdi tőle, figyelmen kívül hagyva, hogy az épp most zavarta el.
    – Mit érdekel?
    – Szeretnélek érteni.
    – Érteni? Láttad azt a sok nagyokos fehér köpenyest a folyosón? Ők is csak a tüneteimet értik, a diagnózist értik, de nem engem. Sőt, talán még én sem értem saját magamat, miből gondolod, hogy neked sikerülne? – elengedte a nő karját és megadóan lehuppant az ágyra.
    – Mert talán jobban hasonlítunk, mint hinnéd. Egyszer én is voltam így. Na jó, csak majdnem így….mert végül mégsem tettem meg…tudod…azt…
    – Ezt nyilván most találod ki – sandít hitetlenkedve a nőre.
    – Nem, dehogy – leül ő is az ágy másik oldalára, háttal a férfinak, és a falat bámulva folytatja: – 22 éves voltam, amikor először rosszul lettem. Ne valami látványos rosszullétre gondolj, nem estem össze vagy ilyesmi csak rám telepedett valami irtózatos erejű félelem. Féltem egyedül lenni, féltem buszra szállni, féltem elaludni és féltem felébredni. Pánik. Sokan azt hiszik bagatell dolog, pedig teljesen megbénít. Remegsz, sírsz, szédülsz, na és vég nélkül rettegsz. Csak a nyugtató hoz enyhülést. Emlékszem milyen megváltó érzés volt benyugtatózva elnyúlni az ágyon és nem félni. De ahogy elmúlik a gyógyszer hatása, kezdődik minden előröl. Sokszor a fürdőszobába bújtam el és megengedtem az összes csapot, hogy ne hallják, ahogy sírok és veszkődök. Akkor alkut kötöttem magammal, fél évet adtam a javulásra, különben….. – a nő elhallgatott.
    – És emiatt most azt gondolod, értesz?
    – Én csak azt mondom, értem a kínt, ami képes idáig hajszolni.
    A nő megkerüli az ágyat és leül a látogatóknak fenntartott székre a férfival szemben. Kezébe veszi a férfi kezét és a csuklóit bámulja. A géz tetején tűhegynyi pontokban átütött a vér.
    – Fájt?
    – Tudod, a fájdalom elég viszonylagos dolog.
    – Hát akkor viszonyítsd valamihez!
    A férfi szemmozgásából látszik, hogy agya emlékek után kutat, majd pár másodperc után megszólal:
    – Nem , nem fájt annyira.
    – Na és mihez viszonyítottad?
    – Az előző kettőhöz – válaszolja lesütött szemmel.
    És valóban, ahogy a nő finoman félre húzza a kötés széleit, előtűnik két korábbi vágás nyoma.
    – Ne tedd ezt többet! – kérleli, és fejét a férfi térdére hajtja.
    – Ugyan mit számít neked?
    – Hiányoznál…
    – Hisz alig ismersz.
    – Hiányozna az esély, hogy megismerhesselek.
    – Nem tudom, mit mondhatnék….válaszol a férfi miközben elterül az ágyon. Kimerült és ezer sebből vérzik, látható és láthatatlan helyeken.
    A nő betakargatja, és a füléhez hajol: – Nem kell semmit mondanod. Csak akarom, hogy tudd, hogy amíg te itt vagy én a város egy távolabbi pontján ugyancsak vagyok, élek, lélegzem és gondolok rád, és…..

    Ennél a résznél a férfi becsukta a könyvet. Kíváncsi volt a folytatásra, de felkavarták az eddigiek. A történet és az élete számtalan ponton egyezett: kórterem, kínok, titkok, remények.
    Egyszerre valami langyos levegő táncolt a fülcimpája körül, mintha az a nő a könyvből neki suttogott volna az imént. Aztán a szobája ajtajára nézett. Eddig gondosan zárva tartotta, de most úgy döntött elfordítja a kulcsot, és résnyire nyitva hagyja, hátha áll előtte egy tétova lány a kilincset szorongatva….

  4. Pályázatra:

    gramofon

    egy antik komódon gramofon játszik az írógép kattogásával
    az asztalon egy újság és kv hevernek
    mellettük egy parázsló pipa
    éppen hogy hunyorog a fénye
    a füstben a jazz absztrakt ritmusai szállnak
    öregedő de csöppet sem megfáradt kéz ütögeti művészi mozdulatokkal a betűket
    katt katt kis szünet katt
    a papíron ugyanezek az állapotok csak a kv helyett viszki
    lehet hogy pont az utolsó három kattogás okozta a különbséget
    lehet hogy nem
    szemmel láthatóan szerelmi bánat úszkál a kvban 3 cukorral
    jól megkeveri az öregedő kéz
    szájához emeli s keservesen kortyolja
    a papíron lévő szobában a viszki fojtogatja a bánatot s a füst takarítja el a maradékot
    bánat híján megmaradt a szerelem
    a papíron
    a valóság azonban más
    a kv nem tudja az elmosogathatatlan zaccot
    a bánatot elhessegetni mely kikezdi a pohár alját
    így az öregedő kéz a kilincs felé nyúl mely biztatóan kacsint szinte már megszólal
    várja hogy leüssék akár az írógép utolsó betűjét
    azt várja hogy pont úgy üssék le mint az írógép utolsó betűjét
    az öregedő kéz elhagyja a szobát és a füstben szálló jazz is kisurran még az utolsó pillanatban kalappal a fején
    az éjszaka az ami először szembejön
    mint a megváltó a kereszttel egyre nehézkesebben lépked
    de lassan beteríti a várost s a nyüzsgést leváltják jól megérdemelt sokat sejtető fényei
    eleinte a szűk utcák labirintusai kóvályognak
    a kis kocsmák mint ariadné fonala vezetik a vándort s öregedő kezeit
    kezeit melyek már világok százait vetették papírra s arattak az érzések mezején virágot gazt
    éppen amit a sors vagy isten nekik szánt kis kertjében
    csak valahogy a papíruniverzumok mindig sokkal csábítóbbnak csalogatóbbnak hatottak
    legjobb énjei oda is költöztek olcsó albérletekbe ahol további világok születtek
    de a vándor a kopár utcán volt kénytelen végig menni
    az utcán ami lehet hogy szintén egy isten által papírra hányt világ a maga helyesírási hibáival
    a dokknál a tengeri történetektől kopott deszkák recsegése ütemet ad a füstben még mindig ott szállingózó jazznek és a gramofon “bánat fölött mosolygó” bluessikolyának
    aztán mintha isten papírt cserélne egy pillanatra megáll minden
    egyedül az öregedő kezek gyújtanak egy szivarra s a dallamok merengenek az óceán felé fordulva
    ki tudja mi jár a fejükben?
    a holnap holdfénye Beethoven szemével
    vagy a tegnap zongorája melyet még Chopin masszírozott anno
    az is lehet hogy semmi csak merengenek és léteznek bele a semmibe s a mindenségbe
    nem tudhatjuk az is lehet hogy ők sem tudják
    a papírcserére a köd reagált a leggyorsabban
    a végtelen pillanat legelején átöleli a szivarfüstöt s örökre szóló szerelembe esnek
    onnan pedig az óceán mélyébe vetik magukat tudva levén hogy ott is egymáséi maradnak
    isten összes papírcseréje után is
    aztán egy hosszabbra tekeredett pillanatban (talán a szünetet kompenzálja)komor felhők könnyei hullanak az öregedő kézre
    a vándor egy nagyon régi bluest kezdd el dúdolni (talán Willie Dixon)
    pusztán saját szórakoztatására
    bár tudja hogy a blues nem játék
    komolyabb mint Mozart rizsparókája
    sőt az életnél is komolyabb
    csoda hogy emellett is végigmosolyogja a perceket melyek neki jutnak
    a dúdolás egy idő után szavakat rajzol körbe
    ” i know Martin Eden gonna be proud…”
    az eső belepiszkít nem lehet kiolvasni a végét
    bár a blues a maga kimért mégis természetes ritmusú higgadtságával nem háborog
    ( mégse Willie Dixon volt annyi bizonyos)
    de mi vagy ki az a blues? gondolkodott el a vándor
    anyu szoknyája egy kocsma lüktetésével?
    néger rabszolgák utolsó legszebb sikolyai?
    zene ritmus dallam?
    aztán mint már meg annyiszor lelke kiradírozta a felvetéseket
    a bluest nem érteni kell
    a bluest érezni kell
    mégha isten rejtegeti is előlünk
    ő ezzel az érzéssel állt tovább hogy meglelje a szívének oly kedves kocsmát ahol egy ósdi zenegép mellet a dallamok oltára
    a számára oly kedves asztal ott viaskodik a bajokkal félelmekkel
    a múzsák mint sztriptíztáncosnők táncolják körbe
    a meztelen gondolatokért és érzésekért csak tintával kell fizetni
    esetenként vérrel
    appolón is ott issza viszkijét dionüsszosz mámoros maszkjában
    nem inti csendre a múzsákat hagyja hadd dobálják levetett lelküket a vándorok tollának hegyére
    a csapos pillantásban emlékek foszladoznak s folynak bele a korsókba poharakba
    az öregedő kéz lassan az emlékeknek kijáró tisztelettel nyúl poharáért
    aztán visszabattyog a blues mellé s folytatják szó nélküli beszélgetésüket
    ám a múzsák mégis szóra bírják a néma tollat
    tinta híján levetett lelkükbe mártogatják s vérszerződést kötnek az öregedő kéz minden eddig megélt pillanatával mozzanatával
    a vándor zsebéből gyűrött papír ugrik elő
    mely már születése előtt is az elveszett üdvös gondolatok birodalmában kaparászott boldogságot gazdájának
    derék egy fecni volt
    s végre beteljesedhet végzete
    éjszakán át tartó szeretkezésbe kezd a tollal
    vonaglik sóhajt kapkod üvölt izzad suttog bűvöl
    varázsol parázsló szemeivel
    s kacéran kacsint a szívekbe botlott bánatnak
    a vándort saját érzései csalják meg
    mit sem sejtető szemmel nézi végig ahogy a toll illegeti magát a betűknek
    orgia az oltáron
    a papír a bánat a toll és a betűk vad és gátlástalan mozgásba kezdenek
    az események heve az öregedő kezet is rángatja
    az meg tehetetlenül izzadja ki lelkét
    vérző könnyeket izzad melyek káprázatosan csillognak
    s betűkbe bújva ragyogják be az éjszakát s az öregedő kéz életét
    aztán hirtelen elakad a múzsák lélegzete
    egy nő jelenik meg a kocsmában
    üres asztalhoz ül
    egyedül
    a papír a toll a betűk s a bánat mind összeesnek
    tehetetlenül merengenek
    lassan az öregedő kéz is követi sorsukat
    sosem láttak még ennyire szépet
    szerpentina szeme sziszeg
    smaragd kábulatba ejti a vándort
    kimondhatatlan leírhatatlan érzés
    még isten papírján sincs megfelelő szó kép dallam
    a legszentebb szenvedés
    a nő hirtelen feláll s vérvörös rúzsát a zongora feketéje vonzza magához
    leül a hangszer elé s elkezdi a legkegyetlenebb noktrünt nüx kottájából
    ujjai mint a hold könnyei hullottak a fekete billentyűkre
    a beszűrődő csillagok fényei fonták eggyé a a kecses ujjakat és az áhítatos billentyűket
    az öregedő kéz hirtelen nedves lesz
    csak éppen hogy de mintha egy óceán dúlna ráncos keserves bőrén
    s megcsillan rajta a nő parfümjének illata
    érzi hogy megcsalták
    megcsalták
    megcsalta élete megcsalta a magány s megcsalta a nő
    megcsalta a semmivel s a zongora feketéjével
    halva született szerelem temetése játssza a részeges záró akkordokat
    s a tetemen még a kották táncolnak egy gúnyos kán-kánt
    egy néma “jóéjszakát”-ot kíván a vándor s kiszelel a kocsmából
    csak egyet sajnál igazán
    hogy soha nem szólította meg a nőt
    s hogy bohóc lelke nem engedte hogy úgy nézzen a szemébe ahogy kell
    ahogy az elvárható lenne egy olyan pillantástól ami
    kimondhatatlan leírhatatlan s szavakba zárva csak megnyomorított érzés vajúdó értelemsebekkel
    soha nem tudott mit kezdeni az elé vetett meztelen boldogsággal
    isten keze pedig a szerelemtől sem remeg meg
    nem sajnálkozik
    nem ejt könnyeket a papírsorsra
    kíméletlen vak higgadtsággal veszi tudomásul hogy a betűk melyeket most ír
    végtelen univerzumokat tölthetnének be
    ám ő csak egy szót ír le
    NEM
    nincsenek miértek nincsenek kérdések
    csak írja amit saját istene kiszabott rá a maga papírján
    miközben a vállát veregetve figyeli morconán
    megírja az üres vándor nélküli magányos széket
    a szék is tudja
    soha többé nem látják egymást
    megírja hogy egyszer talán majd leül a nő arra a magányos székre
    s belekezd egy történetbe egy férfiről akit látott ezen a széken ülni még évekkel ezelőtt
    de aztán eláll a szava
    s folytatja inkább a zongoránál
    a zongoránál melynek feketéje még mindig magával ragadja a nő vérvörös rúzsát
    a zongoránál mely dallamokkal fejezi be a vándor végső versét
    a zongoránál mely tudja
    hogy a vándor belefulladva az öregedő kezén lévő háborgó óceánba még eltántorgott a tengeri történetektől kopott dokkra s egy régi bluest dúdolva (talán Willie Dixon)
    belevetette magát a vízbe
    ” I know Martin Eden gonna be proud…”
    s mosollyal vagy könnyekkel küszködve talán mind a kettő
    de soha többé nem fejezte be mondatot
    (mégse Willie Dixon volt annyi bizonyos)
    a mondatot mely azóta is egy örök papírcsere isten írógépén

  5. A Döntés
    folytatása

    A sötét mélység várta készült a nagy utazásra.
    Ugrott.
    Várta, hogy peregjen le előtte az élete, szerette volna még látni feleségét Violát, anyja, apja arcát, de semmi, elmaradt a vízió helyette valami visszatartotta. Egy fa kopasz ága elkapta, és nem engedte el. Lebegett a két világ között az életből kifelé a halálba befelé – gondolta Ő. Leizzadt, majd fázott és egyre jobban fázott, dideregve, összehúzta magát, hallotta a távolban az ünneplők hangzavarát a maradék petárda csattanását. Az összehajtogatott ruhájára gondolt, miért is vette le kabátja, sapkája, most a padot melegíti.
    Még magányosabbnak érezte magát. A város zajában őt senki nem kereste, és senki nem hallotta néma sikolyát.
    Gondolatai újból utat törve örvénylett a fejében. A Violához sem tudott eljutni. Megrekedt, mint az életben annyiszor, merre lépjen, visszafelé nem lehet, lefelé veszélyes.
    Újra kell kezdenie mindent, csak egy kicsit elfáradt most. Már nem fázott. Gondolta biztos a fagyhalál végez vele, ilyenkor az embernek nem szabadna elaludnia, de neki most jól esett, egész teste elernyedt. Elaludt.
    Álmában lelkét a melegség járta át az ablakot bezárva kizárta a hideget. Délután volt, csend a lakásban és Viola ott ült mellette, átölelte minden porcikájában érezte. Érintésétől a nyugalom szállta meg, szárnyaival betakarta, megvédte a világ minden bajától.

    Hideg, csípős szürke reggelre virradt az újév.
    Narancssárga folt közeledett felé, aki jókedvűen énekelt, Megállt mikor észrevette, a kormos varjúra emlékeztető alak körvonalait a fán, ahogy a magasban gubbasztott. Lélegzetét figyelte mikor meglátta a hidegben szálló leheletet, – felsóhajtott, le is tüdőzte a fagyott levegőt, a másikat egyben lenyelte. Nagyok voltak a falatok, forró teával öblítette le őket.
    Fel – alá járkálva – kiabálva élesztette. – Le kellene esni, ez akarta! – Én nem megyek fel oda a magasba magáért, a fagy úgyis elvégzi a dolgát. Örülnek majd magának, nem beszélve a turistákról. Látvány az lesz, még a tévé is kijön egy tőmondatos hír lesz magából. Egy-két kocka bevágva a híradóban és kész ennyi. Az idő is magának kedvez.
    – Mióta van ott? Mint a frissen mosott függöny a karnison jól kilóghatta magát, semmi gyűrődés. Tavasszal a zöld levelek eltakarják a foszladozó tetemét, mikor már az inak sem tartják össze, a mélybe zuhan. Késleltetett vég mindennek meg van az ideje. Akkor jő el a pillanat, a végkifejlet a porba hull az ősz ezer színével, lassan betakarja.
    A földre nézve – folytatta – Én meg szedhetem sírjáról a szemetet az üres műanyag flakonokat, papír zsebkendőt, meg még ki tudja mit. Láttam olyat is, amit más nem látott, higgye el nem volt szép látvány. Folytatom a felsorolást ezek régen lerágott, leszáradt csontighatoló tények lesznek. Idegenkezűséget keresnek, de csak a saját kezét találják meg valahol. Ha megtalálják! Maradványai, ami megmarad, majd egy kutya kikaparja boldogan, rohan a gazdájához szájában a combcsontjával. Jó kutyához méltóan, farkát csóválva. Még le is szidják miatta! Utána jön a döbbenet a villanó fények a kordon és a papírmunka hegyek.
    – Így akarja? Nehéz az élet, látom keze, lába van ábrázata is értelmesnek, látszik attól függetlenül hülyeség az egész, amiben van! Lóg nekem a levegőben, mint egy feltett kérdés, amire nem lehet vagy nincs meg az azonnali válasz.
    Elhallgatott egy pillanatra, leült, Saját szavaitól megijedve halkabbra vette.

    – Kicsit filozofálok innen-onnan, rám ragad azért valami. Egész nap az utcákat járva, egy ott hagyott újságot, könyvet, érettségi tételt találva, olvasgatok. Figyelem az embereket. Megváltoztunk, mint a világ, amiben élünk, rohanunk, és nem veszünk észre semmit magunk körül, csak magunkat! Hallgatom az emberek beszélgetéseit, egy elkapott párbeszédet. Legjobban a headset-et használókat szeretem. A magában beszélők. Régen az ilyeneket a bolondok házába zárták. A másik fél teljesen láthatatlan, aki szemmel látható az pedig nem vigyáz semmire, csak megy a vakvilágba, más embereknek ütközik, vagy éppen egy autót akar elgázolni, nagyon erősnek érzi magát, és még ő szidja az autóst.
    Felnézett a fára. – Érti ezt? Maga is csak hallgat. Most már a legnagyobb bajom, hogy senkivel nem tudok egy jót beszélgetni, nem a földön járunk csak a felszínén. Felnézett megint a fára. – Majdnem mindenemet elveszítettem, de én nem gondoltam arra, hogy a könnyebb utat válasszam. Hatvanat jól elhagyva minek, mikor már nincs sok hátra, majd az idő elvégzi, dolgozzon meg érte, mint tudjuk az idő pénz. Magának van még az időből jócskán, milyen jó is lenne, ha át lehetne adni, vagy örökölni a fel nem használt megmaradt élet óráit. Amint látom eléggé sovány is, ezért tartotta meg a fa ága. Az enyhe időjárás miatt nem fagyott meg, én is erre járta, szerencséjére. Tudja, szeretem ezt a kilátót, innen látom az egész várost, ahogy mozgolódik, lassan ébredezik, kinyitja álmos szemeit egy újabb napra. Magán is tud segíteni, én csak besegítek, én leszek az asszisztense. Az összegyűjtött szemétre kellene esnie. Újrahasznosítás, egy új alternatív felhasználási terület, most egy életet menthet. Izegjen – mozogjon, célozzon és jöjjön már le, elfáradt a nyakam a sok felfelé nézéstől.
    Itt lent mindent megbeszélhetünk az ember már régen lejött a fáról, mondják az okos tudósok, lehet, hogy nem így, ilyen megfontolásból, de a rossz klíma miatt mi is mehetnénk már a jó meleg szobába. Reggelizni is kellene, akad itt bőven kettőnek is belőle.

    Szomorúan folytatta tovább. – Nem is olyan régen elveszítettem a társamat éppen munkatársat keresek, persze egy megbízhatót, akire mindenben lehet számítani.
    A teli zsákokat a fa alá tette, majd arrébb állt.
    A választ várta.

    Látta a zuhanást az újévbe a reménynek sugara kísérte. A nap kelt, fényével a kilátót sugaraival is felöltöztette.

  6. Megbüntetem a világot

    Bárhova megy a lakásban, nem talál egy olyan pontot, ahol ne hallaná a papírtrombiták harsogását, a petárdák durrogását. Szilveszter van, az utcákon felszabadult emberek készülnek búcsút venni az óévtől. Viszi magával a tányérra ragasztott gyertyát; ez az egyetlen, amivel egy kevés fényt – és még kevesebb meleget – tud teremteni maga körül. Egyik tenyerét a láng fölé tartja, míg a másik rá nem gémberedik a tányér jéghideg peremére – aztán cserél.
    Az előszobába megy, de oda is elkísérik az ünnep hangjai. A földre teszi a tányért, kihozza a konyhából az egyetlen megmaradt széket. Leül, kezeit a fülére tapasztja. A gyertya melege most dermedt arcizmait olvasztja. Gondolatban végigjárja vakvágányra futott élete kálváriájának stációit, ahogy gyerekkorában nagypénteki keresztútjáráson szülőfalujában végigmentek Jézus szenvedésének útján.
    Első stáció: egyetemi felvételi. Alig maradt el a legmagasabb pontszámtól, de helyhiány miatt elutasítják. Következő évben az eredmény ugyanaz. A harmadik felvételire készül, amikor az utcán egy ismeretlen megszólítja, kávézni hívja. Elmondja, hogy apja ötvenhatos szerepvállalása miatt nem veszik fel, de van megoldás. Elé teszi a beszervezési nyilatkozatot; írja alá, és biztos az útja az egyetemre, a diplomához, majd utána a jó álláshoz, csak egyes diáktársairól és professzorairól kell jelentéseket írnia. Hiába minden ígéret, fenyegetés, nem írja alá, ő nem lesz spicli! Természetesen megint elutasítják. Tovább nem is kísérletezik; szakmát tanul, gyárban dolgozik.
    Második stáció: már harmadik éve házas, a várt gyermekáldás sehogy sem akar jönni. Hosszas és költséges vizsgálatok, kezelések után egy orvos végre kimondja: genetikai összeférhetetlenség, ne is reménykedjenek. Túl azon, hogy le kell mondania az apaság öröméről, megérzi: el fog jönni az idő, amikor magára marad a világban.
    Harmadik stáció: nővére telefonál: anya beteg. Először nem gondol rosszra, az utóbbi években többször előfordult. – Holnap meglátogatom – mondja.
    – Onkológia, tizennégyes kórterem – hallja nővére hangját a kagylóból. Remegni kezd, homlokán hideg verejték gyöngyözik. – Komoly? – kérdezi.
    – Áttétes. Legfeljebb három hónapja van hátra.
    Negyedik stáció: anyjuk halála után apjuk mély depresszióba süllyed. Mindent elkövetnek, hogy visszanyerje életkedvét – sikertelenül. Pszichiátriára kerül és nem egészen egy év múlva követi feleségét. A szülők lakását ketten öröklik, nővére azonban egy kéréssel fordul hozzájuk: lánya hamarosan férjhez megy, ők költöznének oda. Megállapodnak egy összegben, amelyet részletekben fizetnek ki. Évek telnek el, ő azonban pénz helyett csak újabb és újabb ígéreteket kap. Végül hivatalos iratot hoz a postás: a lakás elbirtoklás jogcímén a lány nevére került. Bírósághoz fordul, de jogász sógorával szemben alulmarad. Közben nővérével végzetesen megromlik a viszonya; azóta nem találkoztak, nem beszélnek egymással.
    Ötödik stáció: hazatérve a munkából felesége kihűlt testét a konyhakőről emeli fel. Szívinfarktus – áll a boncolási jegyzőkönyvben.
    Hatodik stáció: válság. Elbocsátják munkahelyéről. Végkielégítés járna neki, de a csődbe ment vállalkozás nem tud fizetni. Több tucat önéletrajzot küld el, válasz sehonnan nem érkezik. Állásinterjúkon kilincsel – eredménytelenül; közben önbizalma egyre fogy.
    Hetedik stáció: először megy zálogházba; beadja a jegygyűrűjét. Aztán következik a számítógép és a hifi. Még reménykedik, hogy majd ki tud váltani mindent. A gyűrűt még sikerül – abból, amit a televízióért kap, de még abban a hónapban vissza is viszi. Szemébe könny szökik, amikor egy nyitott ablakból meghallja az ismert dalt: „Azt sem bántuk, hogy nem maradt semmink, mindent elnyelt a nagy zálogház”. Végül a használtcikk-kereskedő elviszi a bútorokat, csak egy heverő, egy szekrény, az étkezőasztal és egy szék marad.
    Nyolcadik stáció: az asztal sarkán egyre magasabbra tornyosulnak a befizetetlen csekkek. A telefon- és az Internet előfizetést még korábban maga mondta le, majd kikapcsolják a villanyt, a gázt és ősszel fűtést is. Eladja a mosógépet is; reménye sincs, hogy vissza tudná bármelyik szolgáltatást kapcsoltatni. A gép árából még utoljára be tudja fizetni a lakáshitel törlesztőrészletét. Néhány hónap múlva a bank felmondja a hitelszerződést.
    Kilencedik stáció: hónap közepe van, és nincs egy fillérje sem. Miután a munkanélküli segélye is lejárt, jogosulttá vált szociális étkeztetésre. Amikor már eladnia sem volt mit, ezt sem tudta tovább fizetni. Nem is emlékszik már, mikor evett utoljára meleg ételt, de már második napja semmit. Végső elhatározásra jut: kabátja alá rejt egy bádogbögrét és lemegy az utcára. Bizonytalan léptekkel, mint aki részeg, a belváros felé tart. Egy bezárt üzlet lépcsőjére ül, a bögrét maga elé teszi a járdára. Fejét lehajtja, nem akarja látni az őt megszánó embereket. Tűsarkú cipők kopogását hallja, viselője megáll előtte. Önkéntelenül felnéz. Azonnal felismeri az elegáns nőt; nővére barátnője, unokahúga esküvőjén beszélgettek is néhány szót. A nő egy százast dob a bögrébe és továbbmegy. Úgy tűnik, nem ismerte meg – vagy nem akarta. Soha addig nem tapasztalt érzés, tehetetlen dühvel vegyes szégyen önti el. Felugrik a lépcsőről, a bögrét a bokrok közé hajítja és elindul hazafelé. Tíz-húsz lépés után azonban visszafordul. A füvön megtalálja a százast; felveszi, néhány kiflit legalább tud belőle venni.
    Másnap kínzó éhsége ébreszti. Még sötét van. Eszébe jut, hogy a környékről aznap viszik el a szemetet. Felkel. Szédül, a falnak tántorodik; percekbe telik, mire meg tud állni a lábán. A sarokban összedobált lomok között keres egy reklámtáskát és elindul. Sorra nyitja fel a kukák fedelét; mire világosodni kezd, a táska félig van kenyérdarabokkal, de talált sajtot, dobozok alján maradt májkrémet és még süteménymaradékot is. Hazaérve kipakol az asztalra. Egy ideig undorral nézi zsákmányát, aztán győz az életösztön.
    És az utolsó stáció: karácsony előtt a végrehajtó kopogtat; közli, hogy január másodikán el kell hagynia a lakást.
    Otthon a keresztút felfelé vezetett és az utolsó stáció után a dombtetőn ott állt a kis kápolna, az oltárképen a feltámadott Krisztussal. Az ő kálváriájának útja a mélybe visz és az út végén nincs kápolna, nincs feltámadás. Számára a megváltás a járda rideg aszfaltja.
    Indulni kell, nincs értelme tovább húzni az időt. Feláll, az ajtóhoz megy, de mielőtt lenyomná a kilincset, visszafordul. Nem, nem megyek úgy el, mint egy gyáva menekülő – gondolja. – Előbb megbüntetem ezt a rohadt, kegyetlen világot! Elrontom a mulatságukat; ha mindenkiét nem is tudom, legalább minél többen emlékezzenek rám, még ha fogalmuk sincs róla, ki voltam.
    Megszámolja, mennyi pénze maradt. Négy hívásra elég. Még karácsony előtt a szupermarketnél bevásárlókocsikat vitt vissza a tárolóba; nagy volt a forgalom, régen nem látott annyi pénzt, amit ezzel a félnapos „munkával” keresett. A sarokból előkotorja a telefonkönyvet, talál egy tollat is. A gyertya pislákoló fényénél vaklálva kikeresett számokat egy, a telefonkönyv végéből kitépett lapra írja fel.
    Lesiet az utcára. Nem törődik a szembejövőkkel, kabátját összehúzva magán a legközelebbi telefonfülkéhez megy. Leemeli a kagylót, a város legnagyobb szállodájának számát billentyűzi.
    – Halló! Bombát helyeztem el az épületben. Pontosan éjfélkor fog robbanni – és lecsapja a kagylót.
    Következő fülke: elegáns étterem, majd egy diszkó következik. Utoljára azt a panziót hívja, ahol unokahúga esküvői vacsoráját tartották. Megismeri a tulajdonos hangját. Csak ennyit mond: éjfélkor levegőbe repül az ócska kócerájod!
    Kerülővel megy haza. A tér túloldalán megáll egy percre, elégedetten nézi a szálloda előtt várakozó embereket, a rendőrautók tetején villogó vörös-kék fényeket. Nők topognak fázósan könnyű cipőikben; vannak, akik nem bírják tovább, taxiba szállnak és elmennek. Továbbhaladva távolról látja az étterem előtt ácsorgókat is.
    Beszáll a liftbe; a legfelső gombot nyomja meg. Az idő lelassul; a tízemeletnyi távolság egy Záhony-Budapest utazásnak tűnik személyvonaton. Felmegy a poros lépcsőn és kilép a tetőre. Kabátját leveti és a gyöngykavicsra dobja, ne fékezze a zuhanását. Nem fázik, a tető pereménél állva nem érzi a szédülést sem, amely mindig elővette akkor is, ha lakása második emeleti erkélyéről lenézett. Már nem is a tetőn áll, két világ között lebeg; mögötte az ismert, amelyben nem kíván tovább élni, előtte az ismeretlen, amelybe nem vágyik, mégis mennie kell. Lentről nevetést, „búék” kiáltásokat hall. Lenéz; fiatalok vidám csapata közeledik. Vár addig, amíg közelebb érnek; elképzeli arcukon az iszonyatot, amint felismerhetetlenné csavarodott teste a lábuk előtt a járdához csapódik. Ők lesznek az utolsók, akiknek emlékezetébe átad egy-egy darabot a négy évtized alatt benne felgyűlt keserűségből.
    Az új évet köszöntő harangok zúgását egyetlen másodperc-töredékre tompa puffanás szakítja meg.

  7. Pályázatra:

    Bernáth Csaba
    Döntés
    – tárcanovella –

    egy elfuserált élet margójára

    Százötven évvel születtem később napra pontosan Arany Jánossal. Egyébként semmiben sem hasonlítok rá. Inkább Juhász Gyulára, az öregedő Lev Tolsztojra. 45 éves vagyok. Kiégtem, kimerültem. Jobb álomi életet élni, mint részt venni a mindennapok sivár szürkeségében. Megrezzenni minden telefoncsörgésre, hogy vajon melyik bankból hívnak figyelmeztetve a lejárt tartozásomra. Unom az egészet, sokszor gondolom, hogy kilépek ebből a nem nekem való árnyékvilágból, s talán állandóan fájó testem is megnyugszik mindig szenvedő lelkemmel egyetemben. Ne olvass tovább, ha valamilyen sikeres élettörténetre vagy éhes, mert könnyen lehet, hogy elveszem kedved magától az élettől.
    1. Gyönyörű tavasz
    Már születésem is elhunyt bátyámnak köszönhettem, Istvánka ugyanis 11 hónapos korában penicillin hiányában hunyt el, 1966-ban még nem volt hozzáférhető Kárpátalján. Nyitott hátgerinccel születtem, emiatt nagyon sokat voltam kórházban, deszkán kellett aludnom, irtó mennyiségű injekciót kaptam akkoriban. Hatévesen meghalt anyai nagyapám (71) Tizenkét évesen elütött egy katonai teherautó, mert a konvojban haladó menetoszlop egyik sofőrje elaludt a volánnál. Újra tanultam járni az eset után, nem jelentettük, megsajnáltuk a kiskatonát. Közben elvégeztem a csapi zeneiskolát, megtanultam hegedülni és tangóharmonikázni. Igaz, nem tanultam tovább, messze volt a konzervatórium. Egy év különbséggel meghalt apai nagyapám (77) és nagyanyám (67). Kilencedik osztályban eltörött az orrom verekedés közben, s mikor már combjaim közt volt ellenfelem feje, nem tudtam viszont fájdalmat okozni. Érettségi előtt eltörött a jobb sípcsontom, ha maradok az aktuális randin későbbi feleségemmel, nem következik be a trauma. 1984 telén eltörik az állkapcsom magyarságom miatt. Feljelentést nem teszek magyar barátaim miatt. Elvisznek két évre katonának, igaz, nem Kazahsztánba tankistának (megúszom az afgán háborút), hanem csak Ukrajnába sofőr-hegesztőnek. Nem lépek be a kommunista pártba. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kisdobronyi elnöke lettem kiköltözésig. Szolgálat után bejutok az egyetemre Ungvárra, magyar szakra. Nem veszem el első gyermekem anyját, ellenben a környék legszegényebbjét igen. Születik egy fiam, s meghalnak az ikreink. Befejezem az egyetemet levelező tagozaton, születik egy lányom. Megszúrnak, nem kapok elégtételt.
    2. Szépnek mondott nyár
    Meghal anyai nagyanyám (86). Elkezdek tanítani. Egyetlen igaz társam – nővérem – segítségemmel férjhez megy Magyarországba. Megszületik kisfia – keresztfiam – meghal rákban édesapám (66). Elhagyjuk Ukrajnát, bagóért eladjuk szép családi házunkat, kiköltözünk az anyaországba. Tanítok, eldobom a cigarettát, tanítok rendületlenül. Tíz év alatt hétszer a jobb, egyszer a bal térdemet műtik meg. Megszületik nővérem kislánya. Válni akarok, ám megszületik, elodázva azt, második lányom. Mégis muszáj válni 20 évi házasság után, a bíróság nekem ítéli mindhárom gyermekem, kapok még előtte egy agyi infarktust. Koponyámba háromszor túrnak bele, egyszer sikerül elzárniuk egy veszélyes aneurizmát. Vagy tanítok, vagy élek?!

    3. Fájdalmas ősz

    Rokkantosítanak, újra megnősülök. Családot akarok, lesz egy nevelt lányom, újra költözünk. Meghal hirtelen édesanyám is (79). Megismerem legidősebb gyermekem, Teodórát (23).

    Sokszor döntöttem rosszul, csak néha jól. Jobb lenne meghalni, megszűnnének adósságaim.
    Tiszta lappal kezdhetném valahol, valamikor. Biztos jobb lenne, ám nemcsak szűk családom (Márk fiam (22), Dalma Flóra (19) és Zsófia Rebeka (9) lányaim, Tímea (44) feleségem, nevelt lányom Dalma (15), Márta nővérem családja) szeret, de az óhazában maradottak is. Szeretek írni, ha van hangulatom, de állandó fájdalommal élek. Fejem, gerincem, lábaim miatt szenvedek nap mint nap.
    Tehát maradjak még egy kicsit? Meddig? Már magam sem tudom igazán…
    Döntésképtelen vagyok. Segítsetek! Hol vagy, ó, Isten?!

    4. Hamarosan egyre ridegebb a tél

    2012-07-15

  8. Pályázatra

    Bernáth Csaba
    A nagy elhatározás
    – novella –

    Duplázás miatt törölve. A novella az Akarsz-e gyereket c. írás alatt olvasható. (Eliza Beth)

    1. Kedves Csaba! Jól értelek, hogy amihez odaírtad: pályázatra, azt nevezed be, a többi csak “ajándék”? És amit duplán tettél fel, az egyik téves és törölhető? Várom a válaszod, és holnap foglalkozom az írásaiddal, mert most a munka vár.

  9. pályázatra:
    A döntés

    Ülök a híd korlátján. A lábam a mélybe lógatom. Nézem a vizet, ahogy hömpölyög alattam. Hívogató. Megnyugtató. Milyen jó is lenne elengedni a korlátot, előredőlni és zuhanni. Vajon túlélném? Nem, azt nem akarom. Ha meghalnék, megsiratna valaki? A szüleim biztosan. De rajtuk kívül kicsoda? Szédülök. Lehunyom a szemem. Előttem peregnek az életem képei. Először kuszán, aztán egyre rendezettebben.
    Szép gyermekkorom volt. Egyetlen gyermekként a széltől is óvtak. Hiba volt? Talán igen. Egy boldog békeburokban nőttem fel. Eszembe jutnak a vidéken töltött nyarak. Nagymama kedves hangja. Ő már nincs köztünk, és hiányzik. Eszembe jutnak a kirándulások, a nyaralások a szüleimmel. Szegények voltunk, mégis mindenem megvolt. Hálás is lehetnék nekik, de mégsem vagyok. A védőburkukon át nem tanultam meg az életet. Nem tanultam meg a saját lábamra állni, nem tanultam meg csalódni, nem tanítottak meg továbblépni. De legfőképp nem akartak elengedni. Huszonöt éves vagyok, de ők még mindig felettem tartják védő szárnyukat. Döntéseket hoznak helyettem. Mintha én képtelen lennék rá. Képes vagyok egyáltalán? Nem tudom. Sose próbáltam.
    Újabb kép. Az első szerelem. Az első pofon az élettől. Megcsalt, elhagyom. Anyu megint megoldja, vígasztal, védőburkába von. Egy döntés, amit én hoztam, de nem egyedül néztem szembe vele. Minden egyes újabb szerelemnél, minden egyes újabb csalódásnál, anyu fogja a kezem, vígasztal, ha kell, dönt helyettem. Dönt akkor is, amikor nem akarom. De nem tiltakozok, hagyom. Én nem tudnék dönteni.
    Újabb képek az életemből. Az iskolaválasztás. Először az általános iskola végén, aztán a gimnáziumban. De a kép mindkétszer ugyanaz. Ülünk a konyhaasztalnál és anyu magyaráz. Nem tudom mit akarok. Ő tudja. Lapozgatja a könyvet, nézi a bizonyítványomat, mérlegeli a lehetőségeket, és megmondja miből választhatok. Dönthetek, de csak abból, amit ő felajánl. És én megint hallgatok. Nem voltak rossz döntések, de nem voltak a sajátjaim. Nem érzem magaménak őket.
    A kép összemosódik. Egy pillanatra kinyitom a szemem. Érzem, hogy könnyes. A víz egyre sötétebben örvénylik alattam. Esteledik. Az emberek elmennek mellettem, nem vesznek észre. Vagy csak nem foglalkoznak vele, hogy mit teszek. Lehunyom a szemem és várom a következő emléket.
    Újra a konyhaasztalnál ülök. Előttem újságok hevernek. Munkahelyet keresek. Az elsőt. És mindmáig az egyetlent. Nyílik a bejárati ajtó. Anyám belép. Kezében egy újság. Leteszi elém. Kinyitja egy bekarikázott hirdetésnél. Azt mondja, elküldte az önéletrajzom nekik. Másnap felhívnak. Bemegyek elbeszélgetésre. Felvesznek. Örülök neki, de nem szívből. Nem az én döntésem.
    Dolgozok, mert ez a helyes. Szeretem amit csinálok. Néha döntést kell hoznom. Olyankor elbizonytalanodok. Remeg a kezem. Tudattalanul is anyut keresem. Aztán lassan megszokom. Tudok én dönteni. De csak ha a munkámról van szó. Otthon még mindig nincs beleszólásom a „felnőttek” dolgába.
    Megint egy konyhában ülök. De nem a szüleimében. Ez most a sajátom. Már nem vagyok gyerek. Dolgozok, külön élek a szüleimtől. De erről sem én döntöttem. A lakást apu vette és újította fel. Közel az övékhez, hogy bármikor át tudjanak jönni. Át is jönnek. Ellenőriznek, beleszólnak. Szerintük segítenek. Szerintem csak nem akarnak elengedni. Veszekszünk. Megsértődnek. Én megijedek, bocsánatot kérek és minden megy a régiben. Félek a saját lábamra állni.
    Egy pillanatra megint felnézek. Most már tényleg kezd sötét lenni. Az első csillagok már felkúsztak az égre. A vizet már alig látni. Mintha a semmi fölött lógatnám a lábam. Egy pillanatra elönt a nyugalom. Szinte már azt is elfelejtem miért is ülök itt. Meredten nézem az égen az egyetlen csillagot.
    Le sem hunyom a szemem, de mégis egy újabb kép tolakszik az elmémbe. Őt látom. Anyuék ellenezték, de én mégis belevágtam. Azt hiszem akkor szálltam szembe először a szüleimmel. Őrjöngtek, kiabáltak. De nem számított. Vele akartam lenni. Csodás két évet töltöttünk együtt. Ő annyira más volt. Önálló, független. Nem engedte, hogy bárki is döntéseket hozzon helyette. Megtanított bízni önmagamban és a döntéseimben. Szép lassan elkezdtem felnőtt, független lénynek érezni magam. A szüleimnek persze nem tetszett. Igyekeztek újra irányításuk alá vonni az életemet.
    Képek peregnek előttem. Séták a parkban. Lopott pillantások a munkahelyen. Percek, mikor ültünk egymás mellett, nem szóltunk csak fogtuk egymás kezét. Viták egymással, viták a szüleimmel. A pillanat mikor kiderült új életet hordok a szívem alatt. A dobozok, amelyekben a holmiját hozta, a zacskók, amelyekben a holmiját vitte mikor elment. Az sem az én döntésem volt. Apám dobta ki a lakásból. Az én lakásomból. Nem volt beleszólásom. Megölelt, megpuszilta gömbölyödő pocakom, és elment. Eleinte még hívott. Veszekedtünk. Aztán már nem jelentkezett. Minden nappal egyre jobban hiányzott. És hiányzik most is. A fájdalom és a magány nem enyhül. De nincs választásom. Már nincs visszaút.
    Nézem a vizet, a lámpák fénye visszaverődik róla. Vonz a csillogása. Ugrani akarok. Behunyom a szemem. Mély levegőt veszek. Elengedem a korlátot. Az elmém egy újabb képet vetít elém. Egy csöpp gyermeket, aki pólyába bugyolálva alszik. Békés, boldog, nem ismeri még az életet. A gyermekem! Mi lesz vele, ha én már nem leszek? A szüleim féltő szárnyai alatt nő fel? Ugyanilyen gyenge és sebezhető felnőtt válik belőle, mint amilyen én vagyok? Nem az nem lehet!
    Egyik kezemmel megkapaszkodok a korlátban, a másikkal letörlöm a könnyeimet. Mikor kitisztul a látásom, észreveszem, hogy egy fiatal nő áll mellettem a korlát belső oldalán. Ugye nem ugrik?- kérdezi. Megfogom a felém nyújtott kezét. Mikor már biztos talajon állok, megnyugtatom, hogy nem akartam ugrani. Szorosabbra húzom magamon a kabátom, és elindulok. Ha sietek, az esti etetésre még visszaérek a kórházba.

  10. A döntés

    Nem tudok nem gondolni rá.
    Szeretném elhitetni magammal egy-egy álombeli pillanatban,hogy ami megtörtént,az nem a valóság..
    Szeretem azt gondolni naivan,vakmerőn,hogy minden ami történik, csupán egy színjáték..amit nem élek meg.
    Lenge fátyol mögött zajlanak az események és sodornak magukkal valaki mást.
    Az a “más” pedig nem én vagyok.
    Tudom,hogy egyszer csak meglebben a fátyol és tisztán fogom látni a körülöttem sodródó,elszabadult életemet.
    Csupán hazudni szeretnék magamnak még egy kicsit.Egy órát,egy pillanatot.
    Érezni szeretném még magam körül egykori “kis világom” minden atomját,egészét…egy percre még belemerülni az édes múltba…és félő,remegő kezekkel kapaszkodni belé.

    Tegnap álmodtam Anyuval.
    Otthon voltam,a régi házunkban.A macskámat kaptam fel az ölembe és babusgattam,cirógattam.
    Puha,selymes szőre annyira finom volt..nem tudom,most merre lehet,de akkor egy pillanatra éreztem.Ő cirógatott engem.
    Anyu hangját még most is hallom,a konyhából szól.Azt kérdezi,megetettem-e a macskát.
    Miközben felelek,a konyha felé indulok.
    Ott van Ő.A hűtő ajtaja félig nyitva és rám mosolyog.Azzal a félénk,szerető mosolyával.
    Annyira természetes volt.Amikor felébredtem még ott volt a hangja és az arca bennem.
    Szerettem volna tovább álmodni.

    Nap közben mégsem tűnt el teljesen.Valami abból az álomból elkísért aznap.
    Éreztem az erejét..a támogatását.
    Tudom,hogy Ő nem illant el nyomtalanul.Valahol itt van lélekben velem,körülöttem.
    Azokban a pillanatokban pedig,amikor annyira hiányzik nekem a szeretete..meglátogat.Az álmaimban.

    Az esküvőnket május közepén szerettük volna megtartani.A tündérek és a mikulások hónapja.
    Párommal egy társkereső oldalon “találkoztunk ” először egy májusi éjjelen.Az én reglapomon egy tündér,az övén egy mikulás.Megtörtént a legnagyobb csoda.
    Párom.
    Mennyi mindent foglalhat magában ez az egyetlen szó!
    Aki nélkül semmi volnék..s aki mellett minden vagyok.

    Három héttel korábban Anyu mellett ültem a kórházi ágyon.
    Hallgattam azt a szakadozott levegővételt,a kiszáradt torkon át.
    Éreztem a kezei,homloka forróságát.Mindig tiszta,kék szemei lázasan csillogtak.
    A szívószálon át,amit ajkaihoz tartottam kapkodva szívta magába a vizet..ami nem adott enyhülést fáradt,izzó testének.
    Rám emelte tekintetét és azt kérdezte:”Most Te fogsz engem kiszolgálni?”-és mosolygott.
    “Édes Istenem!Bár a tizedét szolgálhatnám meg annak a sok áldozatnak,amit értem hoztál!”-gondoltam,de mielőtt szavaim zokogásba fulladtak volna,csak annyit tudtam kinyögni,hogy:”Igen!”
    Akkor már tudtam.
    A halvány gyanú,ami lassan öltött alakot gondolataimban, félelemmé vált.
    Anyu nem lesz velünk.
    A menyasszonyi fátyolt,amit még nem látott a hajamban lassított filmként láttam a porba hullani.
    “Gyógyulj meg kérlek gyorsan!”-súgtam a fülébe.”Három hét múlva otthon kell lenned,hogy láss engem a menyasszonyi ruhámban Pisti oldalán!”
    Az esküvőt otthon szerettük volna a nagy családi házban megtartani a legszűkebb családdal és baráti körrel.Akkor Anyu ott lehetett volna velünk,annak ellenére,hogy ágyban fekvő beteg lett.
    Soha életemben nem fogom elfelejteni a szavait:
    “-Hogyan tudnék én lemenni hozzátok a vendégek közé az emeletről azon a sok lépcsőn..?”
    “-Nem kell neked lejönnöd hozzánk.Majd mi megyünk fel hozzád!”-zokogtam puszit a fülébe,pedig akkor már tudtuk mindketten.Tudom,hogy Ő is érezte.
    Nem lesz már velünk sem azon a napon,sem később.Nem fogja látni egyetlen gyermekét abban a fehér ruhában,ami örök álmokról mesél..olyanokról,amilyen az övé lesz.Édes.
    És örök.
    -“Nagyon szeretlek,ugye tudod?”-hajoltam hozzá.
    “-Én is nagyon szeretlek!Arany husom!”-Ez voltam neki én.Sokszor becézett így pici koromtól.
    Megszorítottam a kezét.
    Akkor beszéltünk egymással utoljára.
    Másnap meghalt.
    Ott voltunk Vele.Mindannyian,akiket annyira szeretett:Apu,Nagymamám és a testvére.
    Fogtuk a kezét.Simogattuk.
    Míg végül nem vett többé levegőt.

    Kiküldtek minket a folyosóra,miközben próbálták újraéleszteni.
    Apu még reménykedett.Nem akarta elhinni..annyira félt.
    Mamával az ablak alatti mélyedésben ültünk összekapaszkodva…akkor támadt fel a szél.Nagyon szeles volt az idei tavasz,de ez már az orkán zúgásához volt hasonlatos.
    Csak zúgott és zúgott.Süvöltve húzódott be a réseken és énekelt nekünk.
    “Anyu most köszön el.”-mondtam.
    Tudom,hogy így volt.
    Lelke elhagyta megfáradt testét és egy ideig ott volt mellettünk a folyosón.A szél hangján búcsúzott.Talán Neki is olyan fájó volt itthagyni minket,mint nekünk elengedni Őt.
    Azóta még jobban szeretem a szelet.
    Az utolsó “szavairól” mesélnek hangjai.
    Az utolsó órájáról,amikor Vele lehettünk.Mindannyian.

    “A májusi orgona várja a kertben,
    hogy tőle legyen szebb otthonod.
    Az én szívem várja némán,csendben,
    hogy kis zuga legyen új honod.

    A kis bimbó a bokron fakad,
    illata örök,színe nem fakul.
    A Te lelked szívünkben él,
    életünk bárhogyan alakul.”

    Az esküvő elmaradt.
    Apukám szerette volna,ha megtartjuk pár hónappal később és elfogadta az egész család.Én is.
    Tudtam,hogy Anyu mennyire örült ennek a napnak és várta.
    Úgy éreztem,a Jóisten sem fog haragudni ránk ezért és Anyuval együtt fog örülni nekünk.
    Izgatottan készülődtünk és arra gondoltam sokszor:”Anyuhoz már nem megyünk fel az emeletre…de Ő lejön majd hozzánk.Közénk.Velünk lesz azon a napon.
    Apu miatt is szerettük volna megtartani.A készülődés leköti egy kissé.Talán…
    Az erős ember összetört.
    Anyukám volt élete értelme.Az űrt,ami bennünk maradt halála után..Ő élte meg a legnehezebben.
    Erre nincsenek szavak semmilyen szótárban.Nem is kellenek.

    Egyetlen esemény árnyékolta be szomorú történetünk mellett a mindennapokat:Nagymamám beteg lett.
    Máig nem tudom elfogadni,ami történt.
    Anyukám halála törte össze szegény,jó szívét annyira,hogy három héttel az esküvő előtt megint ott ültünk a kórházi ágyon..??
    Nincsenek válaszok.
    A “miértekbe” viszont bele tud őrülni egy ember.
    Akkor én már tudtam.Éreztem.Megint.
    Belém sajdult a tudata annak,hogy Mama már nem fogja a saját lábán elhagyni a kórtermet.
    Annyira hasonlatos volt az az utosó nap Vele ahhoz,amit Anyuval töltöttem…
    “Miért?????”-“mennyi kérdőjel kellene ahhoz,hogy Valaki megszánjon és elmesélje nekem a válaszokat?-Akkor talán bele lehetne nyugodni..”

    “Neked mit írjak búcsúzóul..??

    Amikor anyunak írt pár soromat olvastad..sírtál..velem..
    Most csak arra tudok gondolni,hogy odafönn a felhők fölött annak az új angyalnak,aki nemrég született,hiányzott az anyukája..és megkérte Istent,hadd legyen mellette..
    Most nekem hiányzol..nekünk..mindannyiunknak.
    Majd…találkozunk.”

    Az esküvő nem maradt el.
    Apukámnak és a családnak elmondtuk,hogy elmegyünk Pistivel ketten a Hivatalba,két tanúval és egybe kelünk.
    Utána megebédelünk Apuval,apai nagypapámmal és testvérével,aki az én Nagynéném,majd koccintunk.
    Nem fogadták el.
    Az ő döntésük volt.
    Szerették volna egy évvel elhalasztani és megtartani.Ahogyan megálmodtuk.
    Három hétig nem álltak szóba velünk.
    A Nagy Nap előestéjén felhívtam Őket.
    Soha többé nem akarnak tudni rólunk.
    Azt gondolom,vannak sebek,amik soha nem forrnak be a szíven.
    Nekem ez ilyen volt.És marad.

    Pistivel elmentünk Augusztus 18.-án a Polgármesteri Hivatalba a két tanúval.
    A mi döntésünk volt.
    Unokatestvérem megörökítette és képek is készültek.
    A kedvenc zenéink szóltak és felolvastam Neki valamit,amit még sok-sok évvel ezelőtt írtam.Neki.
    Felvettem a fehér ruhámat.Egyetlen pici szalag jelezte rajta a fájó eseményeket.
    Ott voltak velünk.Tudom.
    Nem azok akik még velünk tapossák olykor fáradtan,olykor boldogan e föld porát..
    Azok,akik már csupán a soha nem múló szeretetükkel tudnak ölelni minket,karjaik helyett.

    Anyukám testvére és az ő családja pedig olyan melegséggel fogadott minket ebédre,hogy könnyekig hatódtam.
    Az Ő arcában ott volt Anyué..szeme kékje pedig a Mamámé…
    Az esküvői vacsora pedig a legnagyobb meglepetés volt.
    Férjem asztalt foglalt este hétre.
    Kettesben indultunk.
    Miközben lefelé lépkedtünk a lépcsőn,észrevettem egy ismerős arcot.Kettőt.Hármat…
    És már a sírás fojtogatott.Ezek örömkönnyek voltak!A barátaink!
    A legközelebbiek.
    Azon a vacsorán az ő vendégeik lehettünk és én voltam a legboldogabb kis fiatalasszony ezen a Föld nevű bolygón!
    Velük lehettünk.Fogták a kezem és nem engedték el,mert osztozni akartak velünk a boldogságunkban ,ahogy a bánatunkban is tették.
    Én örökké hálás leszek nekik.

    Apukámmal lassan két hónapja nem beszélek.
    Pedig közeledtem..még egyszer,utoljára.
    Nem élt vele.
    Az Ő döntése volt.
    Barátnőm találkozott vele a minap a temetőben.Megkérdezte,hogy van.”Lassacskán.”-felelte.
    Én pedig látom magam előtt a fáradt,megtört lépteket,amikkel élete minden keresztjét cipeli.Csorognak a könnyeim..és nem értem Őt.

    Akkor pedig most én döntök.
    Nyitva hagyhatom a könyvet és lapozgathatom addig-addig,amíg felemészt szépen,lassan,apránként.
    Vagy pedig becsukom és éppen csak a lakatot nem teszem rá,hogy könnyen belelapozhassak a sorokba..de csupán néha.
    Hogy érezzem a fájdalmat,de ne rágja le szívem csontjairól az összes húst.
    Talán tekinthetem azt a dobogó kis alkatrészt magamban értéknek..még ha a nekem legfontosabbak porba tiporták is.
    Az életem pedig teljes lehet a legnagyszerűbb ember mellett, akit ismerek és aki a férjem lett.

    A boldogság is ott lebeghet a fátyol mögött.
    Merem fellebbenteni és mögé lépni.Nem csupán tekinteni.
    Kihozni ebből a “filmből” a legszebbet és a legjobbat,ami csak tőlem telik.
    Ez az én döntésem.

  11. Az élet nagy döntése

    Véget ért a nyár, véget ért a „nagy szabadság”, az egyetemisták számára újabb kemény, izzasztó félév vette kezdetét. De Susie ezt most egy cseppet sem bánta. Számára a nyár sem volt olyan könnyű, sőt. Már-már kétségbeesetten várta a szeptembert. Barátjával, Chris-szel rég nem találkoztak már, és valahogy egyre távolabb kerültek egymástól, egyre kevesebbet beszélgettek, és szinte állandósultak a veszekedések köztük. A szeptember Susie-nak sokkal többet jelentett egy tanévkezdésnél – válaszokat, megoldást a benne kavargó kételyekre. Nem tudta, merre billen a mérleg, csak remélni tudta, hogy minden olyan lesz, mint amikor megismerkedtek – szinte tökéletes.

    Kínos csönd nehezült rájuk. Kiöntötték magukból a sérelmeket, feltették a bennük megfogalmazódott megannyi kérdést, záporoztak a magyarázatok, az érvek, aztán elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor egyikük sem tudott mit mondani.
    Susie egy őszinte „Szeretlek ám!”-ra várt, mellé egy kedves mosolyra, vagy csak egy meghitt ölelésre, ami többet mond minden szónál. De semmi. Csak csend és mozdulatlanság, a távolba révedő tekintet, mintha nem is ismernék egymást. Rákérdezhetett volna, gondolkozott rajta, hogy megtegye, de úgy érezte, ő már eleget futott a fiú után, és amúgy is…
    De nem bírta tovább a hallgatást.
    – Kicsit aggódom mostanság – kezdett más témát.
    – Aggódsz? Miért? – a fiú még mindig nem nézett rá.
    – Azt hiszem, valami nincs rendben velem.
    – Mire gondolsz? – most érdeklődve, s kissé ijedten nézett a lány szomorkás szemeibe.
    – Már beszéltem róla… Emlékszel? A szédelgések, a zsibbadás, a fülzúgás, az érzés, mintha bogarak futkároznának a fejemben…
    – Igen, emlékszem.
    – Aztán van az a furcsa, leírhatatlan érzés a mellkasomban. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor morog a gyomrod. Ez így tudom, hülyén hangzik. – Őszintén nevetett. – És ugyanezt érzem a bal karomban is, fenn a vállamnál. Vagy nem is tudom. Tényleg nagyon furcsa.
    – És?
    – Hát, én arra gyanakodtam, hogy valami nem stimmel a szívemmel. De ez egyáltalán nem biztos. Komoly panaszaim nincsenek. Lehet, hogy ezek más-más okból vannak, talán apróságok…
    – Nem tudom, talán …
    – És emlékszel, amikor a remegésről meséltem?
    – Azt hiszem.
    – A bal karom, majd az egész testem beleremegett. Nem volt lázam, nem volt hideg, valami más oka volt, az idegeskedésre fogtuk. De az a gyomorkorgáshoz hasonló érzés… Talán a kettő majdnem ugyanaz. Nem értek hozzá. Honnan tudhatnám?
    – Talán el kéne menned egy orvoshoz…
    – Nem!!! – akarva-akaratlanul, de szinte kiabált, és hirtelen könnybe lábadtak a szemei. – Elküldenének száz meg száz, ilyen meg olyan vizsgálatra, hogy kizárjanak mindent. Mindent! Tudom, múltkor is ez volt. Tudod jól, hogy rosszul vagyok az ilyenektől. Már ha orvost látok, lever a víz. Nem akarok orvostól orvosig rendelőkbe meg kórházakba futkosni!
    – Te tudod…
    Ez a közömbösség nagyon fájt Susie-nak, bár hiábavaló lett volna, ha nekiáll vele vitatkozni, úgysem veszi rá, de kedve lett volna barátja képébe vágni, hogy mennyire nem törődik vele. Nem tette, inkább folytatta, remélve, hogy kissé megkönnyebbül, ha kiadja magából félelmeit. Talán így nem csupán az ő vállára nehezedik a felelősség sem. – Dehogynem!
    – Vérvételek, szívvizsgálatok… Neeem, erre én nem vagyok képes. Nyáron megpróbáltam kissé megedzeni magam, nekiálltam vérnyomást mérni, akárhányszor egyedül maradtam otthon. El se tudod képzelni, hogy ez nekem milyen érzés. Bedugtam a fülemet, hogy ne halljam a csipogást, tudva azt, hogy a szívdobbanásaimat hallom, de ez sem segített. Már az rossz, amikor a karomra tekerem. Aztán elkezd szorítani és nagyon lassan engedni. S érzem, ahogy lüktetnek az ereim, érted? Megőrülök tőle. Hiába nem hallom, tudom, hogy mikor lassul, mikor gyorsul, érzem. Egyre jobban zakatol a szívem, egyre gyorsabban enged a szorítás, míg az elején szinte semmi. A végén már szívem szerint letépném magamról. Mozgolódok, mint egy rossz gyerek, tekergek, dobolok a lábammal, csúszok lefelé az ágyon… És az eredmény? Nem értek hozzá. Utánanéztem, hogy mi lenne a normális. Az első szám kissé magas – de az nem csoda, hiszen eléggé zaklatott állapotban vagyok –, a második viszont eléggé alacsony. És azt hiszem, ez nem normális.
    – Még mindig csak azt tudom mondani, hogy keress fel egy ehhez értő doktort.
    – Nem érted? – Megint könnyek gördültek le az elfehéredett arcon. – Én ezt nem bírom végigcsinálni. Másnak ez semmi, legfeljebb egy kellemetlen, szorító érzés, de nekem nem. A vérvétel úgyszintén. Talán még rosszabb. Biztosan az. Ez valamilyen fóbia. Nagyon megviselne lelkileg egy ilyen vizsgálatsorozat. Netalántán ájulásokkal fűszerezve, ami miatt újabb vizsgálatoknak vetnek alá – például epilepsziagyanúval. És ha kiderülne, hogy tényleg bajom van? Egy életen át ezt csináljam? Rendszeres vérnyomásmérés? Rendszeres vérvétel? Hogy állandósult vendég legyek a kórházakban? Nem akarom!
    Chris nem tudott erre mit mondani. Kis szünet után Susie folytatta, de sokkal nyugodtabb hangon:
    – Nem várom, hogy megérts, Chris! Sosem vártam, hogy bárki megértsen. Hiszen ti ezt nem élitek meg. Nem is kívánnám senkinek, hogy átérezhesse… Döntöttem. Nem akarom végigszenvedni az életem, nem akarok kínlódni az orvosi székekben, nem hiányzik az állandó rosszullét, az ájulás, az a „magamon kívüliség” – vagy fogalmazzunk úgy, sokkos állapot? Valami olyasmi lehet. Lehet, hogy majd rosszabb lesz, nem tudhatom. Majd akkor így is – úgy is bevisznek, nem? De talán az lenne a legjobb, ha hirtelen lenne sokkal rosszabb. Érted, mit akarok mondani? Ha hirtelen vinne el a baj – ha tényleg van valami bajom egyáltalán.
    Chris furcsálló tekintettel nézett a lányra. Nem hitt a fülének. Nem is vette valahogy komolyan. „Megint túloz” – gondolta. – „Mint mindig.”
    – Ne aggódj – mosolygott rá Susie –, még egy pár évet csak kibírok. Ha megérem a 30-at, ne adj Isten a 40-et, az már bőven jó.
    Viccet próbált csinálni belőle. De Chris nem mosolygott.
    – Akkor meg te már boldog ember leszel egy másik nő oldalán. Boldog férj, talán büszke apuka. – még mindig mosolygott, s őszintének tűnt a mosolya, pedig belül nagyon is fájtak a kimondott szavak.
    Chris még mindig nem szólt egy szót se, pedig jól esett volna barátnőjének, ha azt mondja, hogy butaságokat beszél.
    – Én meg úgysem akartam olyan sokáig élni. Minek? Most még tanulok, keresem a helyem a világban, közben embereket ismerek meg, kapcsolatok születnek és szakadnak meg. Aztán majd lesz egy állásom, lesz egy kis lakásom. Családról nem álmodozom. Nincs „igazi”, nincs „örökké”. Minden álom csak ideig-óráig tart. Nézz csak ránk! Kezdetben minden olyan csodálatos volt, s azóta egyre nő a szakadék köztünk. Megváltoztál, legalábbis ezt érzem. Már nem harcolsz értem, nem is fogsz. De majd vállalok mellékállást, amit szívesen csinálok. Majd lesznek kolléganőim, barátnőim, szomszédaim, akikkel ki tudok kapcsolódni, de ezek a szálak egyre gyengébbek lesznek, ahogy mind megállapodnak, és családot alapítanak. Egyedül maradnék, közben kiöregednék a szórakozásaimból. Szép jövőkép, nemde? – Megint próbált viccet csinálni az egészből. – Jó nekem az a 30-40 év.
    Mosollyal, kedvesen, biztatón nézett párjára. Meglepte, amit látott. Könnycsepp csillogott a fiú mély, barna szemeiben. Sosem látta sírni. Sőt, túl sok érzelmet sem látott a szoborarcon ezidáig. Nem véletlenül vonta kétségbe minden érzését.
    De most őszinte volt a könnyes tekintet. Amitől azonnal sírás tört rá Susie-ra is. Igazán nagyon meghatódott. A felismerés, hogy Chris tényleg szereti, mindennél többet jelentett számára. Ebben a pillanatban fordult meg a fejében, hogy meg akarja érni a 80-at, a férfi oldalán, akit szívből imád, s aki ugyanezt érzi iránta. De akkor is túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy szívbetegen éljen, annak minden következményével együtt.
    Nagyot nyelt, hogy ne kerítse magába hisztérikus zokogás. Most kivételesen nem várt megható szavakat, hogy „Én melletted akarok boldog férj és büszke apa lenni!, vagy hogy „Igenis van igazi, és nekem te vagy az!”. És ő sem próbált megszólalni, de olyan szorosan ölelte magához Chris-t, mint még soha, s úgy sírt a vállain, mint addig még senkién sem, s olyan érzés bújt meg közben a szívében, amit meg sem próbálok szavakba önteni.

  12. A döntés

    Lelkében búcsút mondott a kevésbé szép emlékeknek, s hagyta, hogy a halál keserű, nehéz láncai végleg a halálba döntsék. Nem erre számított. Azt mondják a halál a hátramaradt rokonoknak, barátoknak nehéz. Ők tévednek. A legnehezebb az utca szélén fekvő, mozdulatlan embernek. A tehetetlenség mértéke csupán egyetlen egy könnycseppet követelt, de azt kegyetlenül. Gary mindent hátrahagyva eleget tett e kérésnek. Már messziről látta. A csontos test felé közeleg. Táncba hívja őt is, akár elhunyt bajtársait. A döntés lehetősége megszűnt létezni. A csontváz kimutatta fogafehérjét. Gary lelke láncokba verődve elhagyta az összekuporodott testet. Szíve bánatos volt. Igazságtalannak érezte, hogy utolsó perceiben is szenvednie kell. A halál sürgette. Már nem akarta elengedni… A csalódott ember lelkénél nincs is zamatosabb, gondolta. Talán igaza volt. Milyen kellemes a szenvedés íze. A gyötrődés, mi egy reménytelen embert a halálig unszol az élők számára elképzelhetetlen.
    A vég türelmetlen. Ha egyszer lecsap, minden az övé és azonnal. Gary már majdnem átért. Pár lépés a túlvilág kapuitól, s neve örökre a feledés homályába merül… Egy gyöngéd fuvallat, s kicsúszik lába alól a talaj. Hatalmas üvöltés követi a zuhanást, majd a legvégén egy halk, tompa puffanás. Gary a földbe csapódva érkezett. Óvatosan feltápászkodott. Fejét körberingatva körülnézett. Új volt számára minden, mi körülvette. Ismét csalódott, ám az érzés mi ezzel járt más volt. Más, mint az eddigiek. Kellemesen érte. A körülötte megfestett világ ezúttal neki kedvezett. A lét meleg volt és csendes. Gyermekkora óta nem érzett ilyet. Könnyek futottak össze szemeiben.
    -Isten hozott. -Köszöntötte magát a kietlen fehérségben. Nehéz volt számára felfogni, hogy a föld, melyen oly sok éven át küszködött, egy pillanat alatt kihátrál életéből. Vállán egyszerre foglalt helyet a megkönnyebbülés és a teher. Szelleme békés volt. Hátra hagyott mindent. -Mindent… -Égett a szó szívébe. Hagyta, hogy a szokatlan érzés szöget üssön fejében. Hiba volt. A hideg ismét betolakodott “életébe”. Egy mély lélegzetvétel, s már végig is nyalt hátán. Úgy érezte tennie kell valamit. A békét már csak álarcnak tartotta a valóság előtt. -Zord arcú magány. -Dünnyögte. -Leplezd le magad! -Emelte fel hangját, ám választ nem kapott. Kezdte dühíteni. Ostobának érezte magát amiért kiabál. -Úgy sem hall senki…- Többszöri próbálkozás, majd egy heverő test. Az eget bámulta. -Lennie kell egy kiútnak! -Fújta ki egymás után a mély levegőket.
    Valami megfordult fejében. A világ, ahova érkezett ismét feje tetejére állt. Nyilvánvalóvá vált, hogy elűzi a békességet. Terheket szül saját magának, majd a megoldás keresése helyett szenved. Mazochista hajlam. Nem, nem hajlam, hisz már kinőtte magát. Az ember, ki sanyarúsága révén a halál csapdáiba esett, most újabb döntés elé kényszerült. Feladja a boldog megnyugvást és ismét a gyötrelem keresésére siet vagy megnyugszik, s beletörődik, ez a végzete. A döntés egyedül a halott férfin áll. Talán nekiesik, s legyűri a halál láncát, de az is lehet, hogy elfogadja néma elmúlását.

  13. Időzített döntés

    Három hónapnál régebbit nem lehet beváltani. Van ez a hülye szabály. De én összegyűjtöttem a recepteket, szépen. Mind. Túljárok az eszükön, ha én akarom, akkor meg is teszem. Volt vagy négy receptem és erre a patikusnő, hegyes arcú konok matróna, nagyon figyelmesen megnézett, amikor a drapp táskámba gyömöszöltem a sok doboz Tegretolt. Megkérdezte, hogy minden rendben? Barom. Most mit feleljek. Hiszen ez akkor történt, pont aznap, amikor kirúgtak, miután nekimenesztettek a nagynihilnek, egy kurva fillér végkielégítés nélkül, Zoltán meg még mindezek tetejébe lelépett mellőlem, és Szegecses Béni, a nagyállat szépen kirúgott! Jó hát elszúrtam ezt a melót. Késtem, hiányoztam és lazán álltam hozzá a munkához. Mindegy már, mert nekem harangoznak. Vége, kész. Elegem van. Huszonöt vagyok és semmire nem vittem, egy árva fillérem nincs, és még a fejem is fáj, különböző kényszerképzetek gyötörnek, iszom és hát,…nos a férfiakkal való kapcsolatom is nagyon gyorsütemű. Jöttem, láttam, mentem. Már többször gondoltam erre a dologra, tudom, nem is esem kétségbe, tudom, hogy ez nem normális, ebben a korban, de senki orvoshoz nem vagyok hajlandó fordulni. Az én életem. Kaptam, nem kértem, de szar. És akkor vetek véget neki, amikor kedvem van hozzá. Passz.
    Még nem próbáltam soha. De most majd. Összejön. Biztosra kell mennem. Az igazság az, hogy kicsit félek. Milyen lehet.
    Maradt még valami pénzem a patikusasszony aggodalmaskodó képe után, ezen jól beittam egy Nyugtai téri bárban, sok, jóféle, nagymarcona belém kötött. Elmenjetek mellőlem. Kétszer rosszul is lettem útközben, szédelegtem, botorkáltam, bár igyekeztem egyenesen, feszesen járni, nem akartam, hogy bevigyenek, vagy ilyesmi. Egy kórházba, pont most. Arra gondoltam, hazafelé menet, Óbuda sötét játszóterén teszem meg. Kicsit levegőhöz jutottam itt, egy fa tövében. Még azelőtt szépen mind kiszedegettem a piruláimat, és a tubusokat, szépen behajítottam egy szemetesbe, jó messzire, hogy nehogy megtalálják. Félmunkát nem végzek, én nem. Ha ez van, akkor legyen. Még a végén kimosnak. Az nem izgat, hogy miként lelnek majd rám és mit gondolnak.
    Nagyon el vagyok foglalva magammal, pedig látom, már régebben látom, hogy arrább, távolabb alakok dülöngélnek, már látom jó ideje, de nem figyelek rájuk. Aztán valahogy közelebb jönnek.
    Egy pad előtt állnak, azok hárman, a sötétben. Úgy látszik, férfiak. Úgy látszik. Egy pad előtt, azok. Remélem, hogy eltakarodnak részeg éjemből és én végre kiadhatom a lelkemet ebben a kurva megveszekedett világban. Megteszem végre, meg tudom tenni. Menjenek már a francba…görcsösen figyelek a pad felé, szeretnék egyedül maradni, markomban szorongatom a sok apró pirulát. Elmélkedem a játszótér göcsörtös, öreg fájának tövében (nappal Kisjucikák és Babucik krampusz-játékainak helye), hogy mit is keresek így, itt, mert azért sok pia után sem megy ki a fejemből a tény, hogy élek még, és ez a szar kis élet, ami megadatott, az egyetlen. És nem örök. De helyzetem a századik vodkamartini után is kilátástalan, nincs egyéb, mint a nagy nihil.
    Megmutatom Zoltánnak és anyukájának. De az exem, és kövér mamikája, és minden egyéb kiesik agyamból akkor, egy pillanat kell csak ahhoz, hogy teljesen józan legyek, az Óbudai játszótéren. Gyufa vagy öngyújtó lángja, amott, a pad előtt. Vonítás. Mint amikor valakibe beleszúrnak egy kést, álmában és még nem tért magához, csak önkéntelen üvöltésféle szakad ki a torkából. És akkor a padról egy lángcsóva, egy égő ember emelkedik fel, mint akit megzavartak valamiben, mint akit rajtakaptak, és rohan kuszán, idétlen rémültségében neki-nekimegy a bokroknak, szemeteskukának, majd elbotlik és próbál felemelkedni. A három embergyújtó ütemesen skandál félhangosan valamiféle dalt és nézi.
    Én részeg vagyok. Kapaszkodom az alkohol lebegésébe, hiszem, hogy álmodom és azonnal csörög a vekker, de ébrenlét ez, a gané valóság csap a képembe. Felordítok, hogy jöjjön valaki, vagy hasonlót, artikulátlanul kiabálok össze-vissza. Ekkor a meggyújtott ember nehezen, de valahogy lábra áll mégis, felém rohan, megtartják lábai, ahogy engem is az enyém, csak nekem már sok van a rovásomon, míg ennek a szerencsétlennek semmi, ebben biztos vagyok. A három alak utána veti magát, hangosabban skandálva a dalt. Nylon, pamut és pörkölődő hús szagát hozza a szél felém. És a lángoló ember, akár egy pokolból felszállt Krisztus, az égre néz, szeme fehérje megvillan, aztán ez a Krisztus elém veti magát, le a földre. Táskámmal, pulóveremmel csapkodom a tüzet rajta, félek, hogy fájdalmat okozok neki, megsebzem a szemét, arcát. A gyújtogatók körbeállnak minket, kettőnket, a zsírjában égőt és engem. Három csenevész kamasz, az egyiknek ökle arcom felé lendül, a másik bottal piszkálja a földön fetrengőt, a harmadik röhög. Én pedig a nagymarék Tegretolos-pasztillás tömeget pontosan a hozzám közelebb álló pofájába vágom. Meglepődik, szanaszét pattan képéről a sok fehér ovális öngyilkosító pirula, és ütne ő is, látom rajta. Ezt nem viszem el szárazon.
    Elkapom a fejem a gyerek ütése elől, egészen jól megy ez a mozdulat, ösztönös, még nem is ütnek, még eszükbe sem jut, én már elhajolok, fürge vagyok és élelmes, megtanultam, de megcsúszom a füvön és hátraesem. Valamibe, kemény dolog lehet, beütöm a hátamat, nem mozdulok. Mintha halott lennék. Így. A kamasz keze a levegőbe lendül. A lámpa derengésében látom, hogy csúnya, pattanásos gyerek. Mi a franc történik velem. Rendőrautó szirénája hallatszik. A három alak beleveti magát a sötétségbe.
    -A rakpart felé futottak!- kiáltok az odaérkezőknek. Ott maradok a földön. Egy zubbonyos lehajol hozzám, felsegít, megkérdi, hogy mindenem ép, meg hogy teszek-e feljelentést. Rezzenés nélküli arccal kérdezi, hogy az az ember, ott, szóval, a hajléktalan az ismerősöm, vagy csakúgy erre tévedtem.
    – Nem, csak úgy..izé…erre jártam!- válaszolok.
    És hogy nem, nem teszek feljelentést. Valószínű messzire bűzlök a piától. Részvét nélkül nézik a kibomlott hajamat, szétmázolódott véremet, bedagadt orromat, és a köröttem szanaszét gurult halom pasztillát. Akkor látom, hogy beemelik egy hordágyon azt az embert. Felállok, a szoknyát eligazítom magamon, nem kellenek nekem a rendőrök, minek, úgysem segítenek, megfogódzódom egy bokorban, nem inogok meg, dagadt arcomból kisöpröm a hajamat. Biztos léptekkel indulok a mentőautó felé, és tiszta arccal állok az orvos elé. Magas szőke, soványarcú. Biztosan rezidens. Nem érti. Meg sem rezdülök, ahogy azt mondom, hogy a rokonom ez az ember. Nem hajléktalan, velem lakik, Pöttyös utca hat szám, igaz nincs bejelentve, de ott él. Valahogy kikaparom a tárcámból a tépett, kölni szagú, morzsás, avítt személyimet. Majd kérés nélkül ülök be a mentőbe, ahol a megfeketedett arcú ember eszméletlenül fekszik. A motor felbőg, a szirénát bekapcsolják. Nem gondoltam, hogy aznap éjjel, kórházban kötök ki. Nem, bizonyisten, nem ez állt szándékomban. Fellélegzem. Lehet, hogy mégis teszek feljelentést. Miért ússzák meg. És holnap nekimegyek az álláshirdetéseknek. Erős Dunavíz-szag, csend, és halk hömpölygés. Valahol, egy toronyóra kongat. Megéheztem.

  14. Habár nagyon sok időbe telett , átnéztem novellám minden szavát , és az írásjeleket meg a szóközöket , és lerövidítve egy kicsit , megszületett a másik , amiből több érzelmet kivettem . Nem haladja meg a tízezret , nyugodtan elolvashatja , kellemes olvasgatást kívánok , és szép hetet .

    1. Igen, “sajnos”, ha jót akarunk írni, rá kell szánni az időt a finomításokra.
      Rendben, ezt már elfogadom. Amúgy már a másikat is elolvastam, csak még előtte jeleztem vissza… A véleményem róla ott várakozik a többivel együtt a listán. Most majd ez is mellé kerül, és az eredményhirdetésnél felkerül mindkettő a honlapra 🙂

  15. Az utca fényben uszott . Az emberek az óévet búcsúztatták . Egy ajtó halk nyikorgása csatlakozott az utca hangos zajához .
    A házak egyikéből egy sápadt , törékeny alak lépett ki . Gyorsan átvágott a kerítésen , kiment a kapun , majd szaladni
    kezdett az utcán. A lányt Barbarának hívták és romokban hevert az élete .
    messzebb mindentől , ami a múltra emlékezteti . Igyekezett nem gondolni semmire , ugyanazt a belső ürességet akarta
    érezni , amit még pár órával korábban is , de az csak nem akart visszatérni . Fejében újra és újra lejátszodott a két
    honappal azelötti beszélgetés a férjével , el fognak válni , nem tehet ellene semmit .
    Tíz éve házasok , de az idő múlásával a viszonyuk folyamatosan romlott . Egyre többet veszekedtek , minden apróságért
    kiabáltak egymással .
    A beszélgetés és az emlékek könnycseppeket csaltak a szemébe , de a lány észre sem vette , csak a belső ürességre
    koncentrált , ami akkor keríti hatalmába az embert , ha olyasvalakit veszít el , aki nagyon közel állt hozzá , és elmúlásával
    nem marad más , csak a fájdalom .
    Barbara hiába próbált kapaszkodni , az érzelmeket nem lehet erőszakkal távol tartani .
    Majd összeszedte minden maradék lelki erejét , és elvánszorgott a legközelebbi padig . Leült , majd hagyta , hogy lerohanják az érzelmek , az emlékek .

    Mielőtt Barbara férjhez ment volna , nagyon szerelmes volt a férfiba , de mivel ez a szerelem nem hozott semmiféle
    boldogságot , csalódott . Próbált rájönni , hogy mit érthetnek azokon a szavakon , mint
    boldogság , mint szenvedély és mámor – amelyek oly szépen hangzanak , legalábbis a regényekben .
    Idővel életmódjuk egyre összeszükült , valami lelki elhidegülés mind jobban ott volt a levegőben . A férje társalgása olyan
    lett , mint egy kitaposott gyalogút : mindennapos gondolatok , mindennapos öltözetben , anélkül , hogy a legcsekélyebb
    izgalmat , derűt vagy ábrándot kelltették volna maguk körül . Barbara többször azon iparkodott , hogy újra és újra tűzbe
    hozza a férje szívét , anélkül hogy egy szikrát is csiholt volna ki belőle .
    Barbara összecsomagolta a ruháit , szemügyre vette még egyszer utoljára a kis lakást ami tíz évig otthont adott neki , és
    egy férjet aki most összetörte a szívét . Mást mindent otthagyott . Utoljára nézett körül a kis lakásban , ahol olyan boldog
    és olyan szerencsétlen lett .
    Szobát bérelt egy olcsó panzióban , de mindenki előtt titokban tartotta a címét .
    A következő napok valóságos gyásznapok voltak Barbarának . A szomorúság olyan szelíd sóhajok közt torlodott meg benne , mint
    elhagyott kastélyokban a téli szél . Merengés volt ez afelett , ami már nem térhet vissza . Zsibbadt fejében csak úgy
    kavarogtak a gondolatok . Elment életének egyetlen varázsa is , a boldogság egyetlen lehetséges reménye .
    Ettől kezdve férje lett szomorúságának középpontja , erősebben csillogott benne , mint egy orosz pusztaság haván
    otthagyott tűzrakás . Nem sütött ki többet a nap , teljes éj borult rá mindenünnen , már – már azt hitte elpusztul -e szörnyű
    és átható sötét hidegben .
    Szomorúnak érezte magát , szomorúbbnak egy kiürített háznál . Úgy érezte magát , mintha az örök éjszaka honába
    száműzték volna . Lelkére nehezedett az a tudat , hogy számára már soha többé nem kel fel . Az egész élete nem jelentett már többet , mint egy marék homok az
    öklében . Elég kiegyenesíteni az ujjait , s nem marad semmi a markában .
    Eleinte nem is haragudott a férjére , gondolta minden rendbe jön . Az volt a véleménye , hogy keserű csalódása lesz a
    férjének a nőben , és megkéri , hogy menjen vissza hozzá , és bizonyos volt abban is , hogy a vihar elültével mindketten
    békében , nyugalomban és boldogan fogják eltölteni hátra lévő éveiket , életüket .
    Állandóan visszajárt az időben , és újra meg újra átélt minden együtt töltött pillanatot . Egy titkos mosolyt , egy közös nevetést , egy izzó csókot . Őt megtalálni olyan volt , mint olyasvalakit megtalálni , akiről nem is tudta , hogy keresi .
    Két rettenetes hosszú hónap telt el . Fáradt volt . Az álmatlan éjszakák nagy részét lidércnyomás és álmatlanság töltötte
    ki felváltva . Az alvás átkergette az ébrenlétbe , az álmatlanság vissza dobta az álomba .Elnyűtte a bánat , lefogyottt ,
    olyan volt mint a saját árnyéka .
    Aznap reggel szörnyű fejfájással ébredt . Bement a fűrdőszobába , a falhoz támaszkodott , és sokáig állt ott szinte meg –
    kövülten . Aztán térdre ereszkedett , de nem tudott imádkozni . Lelkében nem volt semmi vád , nem merte megkérdezni
    az Istentől , miért nem kimélte meg őt ettől , miért bűntette őt bűne mértékén felül , ha ugyan volt bűne. Nem tudott hát
    most imádkozni .
    Barbara úgy érezte hát , itt az ideje véget vetni szörnyű életének . Még egyszer utoljára felhívta a férjét , hogy halhassa a
    hangját , de nem vette fel a telefont . Biztosan az új szerelmével búcsúztassák az Óévet .
    Aztán felállt , feltette a kalapját , kiment a házból , és megindult a tengerpart felé . Útközben a szél lefújta a kalapját , de ő ezt észre sem vette .
    Elveszettnek érezte magát . Haragudni akart , a férfit okolni mindenért , elmondani mindennek … de nem tudta .
    Az egyetlen dolog amit érzett , ha férjére gondolt , az a mélységes fájdalom volt .
    – Mit csinálsz itt kislány ? – jött a kérdés Barbara háta mögül .
    Gyorsan letörölte a könnyeit és megfordult . Egy negyvenes éveiben járó férfi állt mögötte , akit a lány még soha nem
    látott .
    – Én csak … -kezdte Barbara , de nem tudta befelyezni . A férfi elmosolyodott , miközben levetette a kabátját , és a lány
    vállára terítette .
    – Csak két dolgot jegyezz meg jól kislány ! – mondta az idegen még mindig mosolyogva . – Az egyik , hogy a könnyű
    döntés általában rossz döntés . A másik pedig , hogy az aki feladja , mindig többet veszít , mint amit nyer .
    Barbara meghökkenve nézett a férfi őszinte , kék szemébe , majd amikor semmi gúnyt vagy rosszallást nem talált benne ,
    gyorsan elfordította a tekintetét , és a távolba révedt . A rejtélyes idegen szavai jelentés nélkül kavarogtak a fejében ,
    csupán tartalom nélküli szavak , ügyesen egymás mellé illesztett hangok , semmi több , mégis megragadták a lányt .
    – Miért mondja ezt nekem ? – kérdezte végül a lány , majd mikor nem kapott rá választ , ismét visszafordult ,az idegen
    azonban eltűnt .Csak a lány vállán nyugvó fekete kabát tanúskodott arról , hogy a férfi valaha is ott járt .
    Barbara lassan felállt a padról és elindult a cél felé . A híd csupán néhány méterre volt már tőle , csak néhány perc volt
    már hátra a nyugalomig , ahová már nem ér el a fájdalom .
    Most már óráknak tűntek a másodpercek is , ahogy felszaladt a hídra , és felkapaszkodott a szélére , egyre feljebb és
    feljebb . Az idegen férfi kabátja leesett a válláról , a szél tépte a haját és a ruháját , a hideg pedig újult erővel támadott
    rá , de a lányt már semmi sem érdekelte , csakis és kizárólag a mélység , amely úgy vonzotta akár a mágnes .
    Barbara lassan felegyenesedett , egész testében reszketett , de azért lépett egyet előre .
    Aztán megfeledkezett mindenről , és mindenkiről ….Nyugodtan lélegzett . Engedelmes volt a teste is , és a lelke is .
    Beleveti magát , úszik – a víz jéghideg – és megfullad . Képzelete kioltotta fényeit minden égtájon . Sokáig akart úszni ,
    szépen , hasítva a vízet , éles csapásokkal , míg aztán kimerülten , átfagyottan , a lelkéhez hasonlóan a teste is testvériesen beleegyezik , hogy a tenger mélyén nyugodhasson mindörökre . Már csak egy aprocska lépés választotta
    el a teljes békességtől , a megnyugvástól .
    – Le akarsz ugrani ? – kérdezte egy hang , közvetlenül Barbara alatt .
    Barbara homloka alatt megkeményedett a tekintete , szemöldöke kibontotta hajlott szárnyait .
    A hang lentről jött . Ökölbe szorított kézzel , összeszorított fogakkal villámgyorsan hátrafordult . Látni akarta az illetőt és
    rászólni :
    – Hagyjon békén !
    De amikor meglátta az idegent , halványan elmosolyodott , habár ez a könnyednek szánt mosoly csak bánatosra sikerült .
    – Le akarsz ugrani ? – ismételte az idegen érdeklődve .
    – Ig…mondta Barbara , de elakadt , lenézett a mélységbe , és elfogta a félelem , amit eddig egyáltalán nem érzett .
    – Nem tudom – mondta végül elgondolkodva . – Azt hiszem talán nem vagyok elég bátor .
    – Hát nem érted – kérdezte a férfi mosolyogva . – Bátorság nem az ugráshoz kell , hanem az élethez .
    – De … de hát ….dadogta Barbara meghökkenten . – Az élet nehéz , és fájdalmas .
    – Miért van itt ? – kérdezte végül Barbara . – Ki maga ? És mit akar tőlem ?
    – Segítenem kell – felelte az idegen kedvesen .
    – Köszönöm a kedvességét de nem kértem segítséget . Rajtam már senki sem segíthet . Mindent elvesztettem amiért
    érdemes lenne élnem , ami az életet széppé teszi . – mély , nagyon mély tekintete fáradtan hullt a csillámló vízre .
    – Ha Isten könnyet helyez a szemedbe , az csak azért van , mert a szívedben szívárványt akar kifeszíteni .
    Barbara csak állt a hídon és nézte a mélységet . Majd összeszedte minden maradék lelki erejét , megfordult és lemászott
    Belebújt az idegen férfi kabátjába .
    Barbara elmosolyodott , majd elindult a mosolygó idegen felé , de már nem látott semmit . Érezte , hogy a magasba
    rántják , mintha szél kapta volna fel , két szilaj kar fogja át és összeszorítja – és úgy maradt csukott szemmel , odatapadva
    a hatalmas mellkas meleg életéhez , mint a madár , ha azt tapasztalná , hogy a tölgyfa amelyen fészket rakott , nem dől
    ki vele együtt a villámcsapástól , hanem védelmezően zárja köré ágait .
    Otthon az idegen gyorsan ágyba fektette és orvosért hívatott .
    Barbara olyan erősen remegett , hogy a ráboruló paplan vibrált , mint egy motor burkolata . Egyetlen szót sem tudott kiej –
    teni . Foga hallhatóan vacogott .

    Barbara belázasodott , vadul lüktettek az erei , erősen tűzelt a vére , és ott feküdt az ágyon eszméletlenül .
    Teltek – múltak a napok , a veszedelem elmúlt Barbara megerősödött . Robertonak volt egy kis birtoka , és odaköltöztek.
    Rendbe tettek mindent , és Barbara gyereket várt Robertotól .
    Vannak emberek akiket nem lehet elfelejteni . Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot . Tátongó sebet , aminek a
    sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása – a nevetés , a virágillat , a napfény , a kedves emberek , akik körülvesznek… De a seb sohase heged be .Sosem. Így volt ez Barbarával is.

  16. Tisztelt Eliza Beth . Novelláit végigolvasva nagyon szépnek találtam az írásait . Nincs semmi kivetnivalóm bennük . Ön nagyon jól ír , és szép Öntől ,hogy arra ösztönzi a
    fiatal alkotókat , hogy ők is kiprobálhassák a szárnyaikat . Én nem most kezdem , de most kezdtem csak pályázatokat elküldeni , mivel keresetem nincs , és legalább azzal keressem a kenyerem , amit szeretek , és amihez értek. Köszönöm , hogy Ön is adott egy esélyt , remélem majd tetszeni fog a novella , amit 3 részben írok meg . Mivel az irodalmi pályázatfigyelőn úgy láttam , hogy 3 művel lehet pályázni maximum , így én egy novellát 3 részben küldök el. (Egy kicsit hosszú lett , azért.) Köszönöm a megértését , és jó olvasást kívánok .

    Más szemmel

    A titokzatos idegen

    Az utca fényben uszott . Az emberek az óévet búcsúztatták . Egy ajtó halk nyikorgása csatlakozott az utca hangos zajához .
    A házak egyikéből egy sápadt , törékeny alak lépett ki . Gyorsan átvágott a kerítésen , kiment a kapun , majd szaladni
    kezdett az utcán.
    A lányt Barbarának hívták és romokban hevert az élete .
    Lassan ballagott az ismerős utcákon , nem is nézte hová megy , hagyta hogy a lába vigye a megfelelő helyre , minél
    messzebb mindentől , ami a múltra emlékezteti . Igyekezett nem gondolni semmire , ugyanazt a belső ürességet akarta
    érezni , amit még pár órával korábban is , de az csak nem akart visszatérni . Fejében újra és újra lejátszodott a két
    honappal azelötti beszélgetés a férjével , el fognak válni , nem tehet ellene semmit .
    Tíz éve házasok , de az idő múlásával a viszonyuk folyamatosan romlott . Egyre többet veszekedtek , minden apróságért
    kiabáltak egymással .
    A beszélgetés és az emlékek könnycseppeket csaltak a szemébe , de a lány észre sem vette , csak a belső ürességre
    koncentrált , ami akkor keríti hatalmába az embert , ha olyasvalakit veszít el , aki nagyon közel állt hozzá , és elmúlásával
    nem marad más , csak a fájdalom .
    Barbara hiába próbált kapaszkodni , az érzelmeket nem lehet erőszakkal távol tartani .
    Majd összeszedte minden maradék lelki erejét , és elvánszorgott a legközelebbi padig . Leült , majd hagyta , hogy lerohanják
    az érzelmek , az emlékek .
    Mielőtt Barbara férjhez ment volna , nagyon szerelmes volt a férfiba , de mivel ez a szerelem nem hozott semmiféle
    boldogságot , azt kellett hinnie , hogy csalódott . S Barbara próbált rájönni , hogy mit érthetnek azokon a szavakon , mint
    boldogság , mint szenvedély és mámor – amelyek oly szépen hangzanak , legalábbis a regényekben .
    Idővel életmódjuk egyre összeszükült , valami lelki elhidegülés mind jobban ott volt a levegőben . A férje társalgása olyan
    lett , mint egy kitaposott gyalogút : mindennapos gondolatok , mindennapos öltözetben , anélkül , hogy a legcsekélyebb
    izgalmat , derűt vagy ábrándot kelltették volna maguk körül . Barbara többször azon iparkodott , hogy újra és újra tűzbe
    hozza a férje szívét , anélkül hogy egy szikrát is csiholt volna ki belőle .
    Barbara összecsomagolta a ruháit , szemügyre vette még egyszer utoljára a kis lakást ami tíz évig otthont adott neki , és
    egy férjet aki most összetörte a szívét . Mást mindent otthagyott . Utoljára nézett körül a kis lakásban , ahol olyan boldog
    és olyan szerencsétlen lett .
    Szobát bérelt egy olcsó panzióban , de mindenki előtt titokban tartotta a címét .
    A következő napok valóságos gyásznapok voltak Barbarának . Mintha mindent valami sötétség fogott volna körül ,amely
    lomhán és zavarosan lebegett a dolgok felszínén . S a szomorúság olyan szelíd sóhajok közt torlodott meg benne , mint
    elhagyott kastélyokban a téli szél . Merengés volt ez afelett , ami már nem térhet vissza . Zsibbadt fejében csak úgy
    kavarogtak a gondolatok . Elment életének egyetlen varázsa is , a boldogság egyetlen lehetséges reménye .
    Ettől kezdve férje lett szomorúságának középpontja , erősebben csillogott benne , mint egy orosz pusztaság haván
    otthagyott tűzrakás . Nem sütött ki többet a nap , teljes éj borult rá mindenünnen , már – már azt hitte elpusztul -e szörnyű
    és átható sötét hidegben .
    Szomorúnak érezte magát , szomorúbbnak egy kiürített háznál . Úgy érezte magát , mintha az örök éjszaka honába
    száműzték volna . Lelkére nehezedett az a tudat , hogy számára már soha többé nem kel fel a nap . Az volt az érzése
    mintha egy óriási sötét hullámba merült volna . Az egész élete nem jelentett már többet , mint egy marék homok az
    öklében . Elég kiegyenesíteni az ujjait , s nem marad semmi a markában .
    Eleinte nem is haragudott a férjére , gondolta minden rendbe jön . Az volt a véleménye , hogy keserű csalódása lesz a
    férjének a nőben , és megkéri , hogy menjen vissza hozzá , és bizonyos volt abban is , hogy a vihar elültével mindketten
    békében , nyugalomban és boldogan fogják eltölteni hátra lévő éveiket , életüket .
    Állandóan visszajárt az időben , és újra meg újra átélt minden együtt töltött pillanatot . Egy titkos mosolyt , egy közös nevetést , egy izzó csókot . Őt megtalálni olyan volt , mint olyasvalakit megtalálni , akiről nem is tudta , hogy keresi .
    Két rettenetes hosszú hónap telt el . Fáradt volt . Az álmatlan éjszakák nagy részét lidércnyomás és álmatlanság töltötte
    ki felváltva . Az alvás átkergette az ébrenlétbe , az álmatlanság vissza dobta az álomba .Elnyűtte a bánat , lefogyottt ,
    olyan volt mint a saját árnyéka .
    Aznap reggel szörnyű fejfájással ébredt . Bement a fűrdőszobába , a falhoz támaszkodott , és sokáig állt ott szinte meg –
    kövülten . Aztán térdre ereszkedett , de nem tudott imádkozni . Lelkében nem volt semmi vád , nem merte megkérdezni
    az Istentől , miért nem kimélte meg őt ettől , miért bűntette őt bűne mértékén felül , ha ugyan volt bűne. Nem tudott hát
    most imádkozni .
    Barbara úgy érezte hát , itt az ideje véget vetni szörnyű életének . Még egyszer utoljára felhívta a férjét , hogy halhassa a
    hangját , de nem vette fel a telefont . Biztosan az új szerelmével búcsúztassák az Óévet .
    Aztán felállt , feltette a kalapját , kiment a házból , és megindult a tengerpart felé .

    2 . Rész

    Mire Barbara feleszmélt , az arca a könnyektől volt csatakos . Útközben a szél lefújta a kalapját , de ő ezt észre sem
    vette . Elveszettnek érezte magát . Haragudni akart , a férfit okolni mindenért , elmondani mindennek … de nem tudta .
    Az egyetlen dolog amit érzett , ha férjére gondolt , az a mélységes fájdalom volt .
    – Mit csinálsz itt kislány ? – jött a kérdés Barbara háta mögül .
    Gyorsan letörölte a könnyeit és megfordult . Egy negyvenes éveiben járó férfi állt mögötte , akit a lány még soha nem
    látott .
    – Én csak … -kezdte Barbara , de nem tudta befelyezni . A férfi elmosolyodott , miközben levetette a kabátját , és a lány
    vállára terítette .
    – Csak két dolgot jegyezz meg jól kislány ! – mondta az idegen még mindig mosolyogva . – Az egyik , hogy a könnyű
    döntés általában rossz döntés . A másik pedig , hogy az aki feladja , mindig többet veszít , mint amit nyer .
    Barbara meghökkenve nézett a férfi őszinte , kék szemébe , majd amikor semmi gúnyt vagy rosszallást nem talált benne ,
    gyorsan elfordította a tekintetét , és a távolba révedt . A rejtélyes idegen szavai jelentés nélkül kavarogtak a fejében ,
    csupán tartalom nélküli szavak , ügyesen egymás mellé illesztett hangok , semmi több , mégis megragadták a lányt .
    – Miért mondja ezt nekem ? – kérdezte végül a lány , majd mikor nem kapott rá választ , ismét visszafordult ,az idegen
    azonban eltűnt .Csak a lány vállán nyugvó fekete kabát tanúskodott arról , hogy a férfi valaha is ott járt .
    Barbara lassan felállt a padról és elindult a cél felé . A híd csupán néhány méterre volt már tőle , csak néhány perc volt
    már hátra a nyugalomig , ahová már nem ér el a fájdalom .
    Megszaporázta a lépteit , már nem tudott várni , már eddig is túl sokáig reménykedett , hogy egyszer majd jobb lesz ,
    holott nyílvánvaló , hogy esélytelen , és félt a további rossz dolgoktól . Még egy csapást nem tudna elviselni .
    Most már óráknak tűntek a másodpercek is , ahogy felszaladt a hídra , és felkapaszkodott a szélére , egyre feljebb és
    feljebb . Az idegen férfi kabátja leesett a válláról , a szél tépte a haját és a ruháját , a hideg pedig újult erővel támadott
    rá , de a lányt már semmi sem érdekelte , csakis és kizárólag a mélység , amely úgy vonzotta akár a mágnes .
    Barbara lassan felegyenesedett , egész testében reszketett , de azért lépett egyet előre .
    Aztán megfeledkezett mindenről , és mindenkiről ….Nyugodtan lélegzett . Engedelmes volt a teste is , és a lelke is .
    Beleveti magát , úszik – a víz jéghideg – és megfullad . Képzelete kioltotta fényeit minden égtájon . Sokáig akart úszni ,
    szépen , hasítva a vízet , éles csapásokkal , míg aztán kimerülten , átfagyottan , a lelkéhez hasonlóan a teste is testvériesen beleegyezik , hogy a tenger mélyén nyugodhasson mindörökre . Már csak egy aprocska lépés választotta
    el a teljes békességtől , a megnyugvástól .
    – Le akarsz ugrani ? – kérdezte egy hang , közvetlenül Barbara alatt .
    Barbara homloka alatt megkeményedett a tekintete , szemöldöke kibontotta hajlott szárnyait .
    A hang lentről jött . Ökölbe szorított kézzel , összeszorított fogakkal villámgyorsan hátrafordult . Látni akarta az illetőt és
    rászólni :
    – Hagyjon békén !
    De amikor meglátta az idegent , halványan elmosolyodott , habár ez a könnyednek szánt mosoly csak bánatosra sikerült .
    – Le akarsz ugrani ? – ismételte az idegen érdeklődve .
    – Ig…mondta Barbara , de elakadt , lenézett a mélységbe , és elfogta a félelem , amit eddig egyáltalán nem érzett .
    – Nem tudom – mondta végül elgondolkodva . – Azt hiszem talán nem vagyok elég bátor .
    – Hát nem érted – kérdezte a férfi mosolyogva . – Bátorság nem az ugráshoz kell , hanem az élethez .
    – De … de hát ….dadogta Barbara meghökkenten . – Az élet nehéz , és fájdalmas .
    – Miért van itt ? – kérdezte végül Barbara . – Ki maga ? És mit akar tőlem ?
    – Segítenem kell – felelte az idegen kedvesen .
    – Köszönöm a kedvességét de nem kértem segítséget . Rajtam már senki sem segíthet . Mindent elvesztettem amiért
    érdemes lenne élnem , ami az életet széppé teszi . – mély , nagyon mély tekintete fáradtan hullt a csillámló vízre .
    – Ha Isten könnyet helyez a szemedbe , az csak azért van , mert a szívedben szívárványt akar kifeszíteni .
    Barbara csak állt a hídon és nézte a mélységet . Majd összeszedte minden maradék lelki erejét , megfordult és lemászott
    Belebújt az idegen férfi kabátjába . És ahogy állt ott , vállán a fekete kabáttal , eszébe jutottak a férfi szavai is , amelyeknek
    valahogy sokkal több értelmét látta , mint korábban .
    Barbara elmosolyodott , majd elindult a mosolygó idegen felé , de már nem látott semmit . Érezte , hogy a magasba
    rántják , mintha szél kapta volna fel , két szilaj kar fogja át és összeszorítja – és úgy maradt csukott szemmel , odatapadva
    a hatalmas mellkas meleg életéhez , mint a madár , ha azt tapasztalná , hogy a tölgyfa amelyen fészket rakott , nem dől
    ki vele együtt a villámcsapástól , hanem védelmezően zárja köré ágait .
    Otthon az idegen gyorsan ágyba fektette és orvosért hívatott .
    Barbara olyan erősen remegett , hogy a ráboruló paplan vibrált , mint egy motor burkolata . Egyetlen szót sem tudott kiej –
    teni . Foga hallhatóan vacogott . Valósággal szétfoszlott a remegés záporában , agyára , gondolataira , emlékeire
    sötétség borult . Fogainak szapora összekoccanása úgy hangzott , mint jégeső az ablakon .
    Szeme , benne a sötétség feszültségével , úgy nézett mint a béna emberé . Követte a férfi minden mozdulatát.
    Az idegen benyúlt a szekrénybe . Egy pohár whiskyvel fordult vissza Barbarához . Félig töltött egy nagy poharat .
    – Igya meg ezt kislány !
    Barbara felemelte a fejét , szemén látszott , milyen fájdalmat okoz ajkainak némasága , és remegő testének tehetetlensége . Az idegen fél kézzel átfogta a fejét , a másikkal a szájához tartotta a poharat . Foga szaporán kocogtatta
    a pohár peremét . Az ital jórészt a paplanra ömlött . Néhány csepp égetően szétfolyt az ínyén . Torka felengedett .
    Hirtelen nyeléssel jókora korty whisky zúdult le rajta . Forró párák áradtak szét a gyomrában , és fölfelé terjedtek szívének dörömbölésében .
    Az idegen újból töltött a pohárba . Remegését fárasztó erölködéssel fékentartva , Barbara engedelmesen kiita .
    Forró sivatagi szél támadt bensejében . Az agyáig csaptak a szétpermetező hőség hirtelen hullámai , közöttük apokalipti
    kus vágtatásának robajával vert a szíve . Szeme csillogott , arca kipirosodott , lángolt . Súlyosan ereszkedett rá az álom ,
    mint olvasztott fém . Az idegen megigazította a feje felett a párnát , betakarta és leült egy hintaszékre a lábához .

    3 . Rész
    Barbara belázasodott , vadul lüktettek az erei , erősen tűzelt a vére , és ott feküdt az ágyon eszméletlenül .
    – Nagy a baj doktor úr ? – kérdezte az idegen mikor az orvos megérkezett .
    – Komolyan megfázott , de túl fogja élni. Sok pihenés , semmi izgalom és pár nap múlva túl lesz rajta .
    Rossz éjszakájuk volt . Barbara sokszor félrebeszélt . Az idegen is néhányszor felkelt a hintaszékből , lábujjhegyen
    odament az ágyhoz , s szomorúan hallgatta Barbara összefüggéstelen gagyogását . Csak egyszer ejtette ki meglepő
    érthetőséggel :

    – István . István . Miért tetted ezt velem ? Miért tetted ?
    Az idegen tehát rájött , hogy ki az oka Barbara bánatának .
    Reggel felé eszméletére tért Barbara , s mint gyermek az idegen házban , az idegenség érzésével nézett körül .
    – Jó reggelt – köszöntötte a férfi . Igya meg ezt a jó forró teát .
    Az idegen egyik kezével még mindig tartotta a gyönge fejet , a másikkal szájához vitte a forró csészét . Barbara hörpintett
    a teából könnyes ajkaival.
    – Örülök , hogy látom kislány .
    -Barbara a nevem
    -Az enyém Roberto
    Aztán mindketten mesélni kezdtek magukról . Kiderült , hogy Roberto is csalodott a feleségében , és hogy elvitte a hét
    éves kislányukat . És hogy öt éve egyedül él .
    Teltek – múltak a napok , a veszedelem elmúlt Barbara megerősödött . Robertonak volt egy kis birtoka , és odaköltöztek.
    Rendbe tettek mindent , és Barbara gyereket várt Robertotól .
    Vannak emberek akiket nem lehet elfelejteni . Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot . Tátongó sebet , aminek a
    sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása – a nevetés , a virágillat , a napfény , a kedves emberek , akik körülvesznek… De a seb sohase heged be .Sosem. Így volt ez Barbarával is.

    1. Kedves Barbi!
      Ha nem zavar, maradhatunk a netes tegeződésnél?
      Még nem olvastam el a novelládat, de máris jelzem, nem fogadom el három külön pályázatnak. A “három művel lehet pályázni” azt jelenti, hogy három művel, s nem egyetlen feldarabolttal.
      Én azt mondom, van még két lehetőséged pályázni, de maradj az 5.000-10.000 karakter között.
      Úgy gondolom, így igazságos a többiekkel szemben is. Ráadásul jól néznék ki, ha más is ezt tenné velem 🙂
      Köszönöm a megértésedet!

  17. Remélem, legalábbis bízom benne, hogy életkorom nem lesz negatív hatással az írásaimat tekintve, és remélem, hogy kapok majd a hozzászólásaimra mind negatív, mind pozitív véleményeket, amikből aztán tanulok, és újabb ismereteket szerezhetek.
    Köszönöm Szépen!

    1. Szia, Dávid!
      Ne aggódj, nem életkor szerint ítélek. Ha jót írtál, esélyes vagy, ha rosszat (mármint az én ízlésem szerint!), akkor azt is meg fogom mondani, de csak a pályázat végén. Az eddigi műveket már véleményeztem, és őrzöm a határidőig, akkor fogom egyben feltenni az egészet. Addig ki kell bírnotok 🙂
      Ettől függetlenül, az nem tilos, hogy a pályázók olvassák/véleményezzék egymást. Nekik szabad, csak én nem akarok előnyt adni a később jövőknek a már felkerült írások szerzőivel szemben. Ezt, gondolom, megérted. 🙂 Mivel egyszemélyes zsüri vagyok, a véleményeimet böngészve könnyebb lenne a kedvem szerint írni…
      A rossz helyre tett írásodat töröltem, OK?

  18. Döntés…

    Szegény családból származó fiúcska volt, kinek édesanyja megadott mindent, amit tudott, és volt rendelkezésre álló anyagi hátterük.
    Az anya lelkiismeretes volt, dolgozott. Megtett mindent családjáért, hogy minden nap legyen mit tenniük az asztalra.
    A család 4 tagú volt. Nem egy átlagos családról beszélünk.
    Ebben a családban élt az anyja, fia, fiának nagyapja és nagybátyja.

    Nem telt minden nap felhőtlenül, de tudták minden családban előfordulnak mélypontok, tudták, majd helyrejön minden.
    Nagypapa szerette az alkoholt, ezt mi sem bizonyította jobban, folyamatosan elverte a család szinte minden anyagi bevételét alkoholra, játékgépbe.
    Emiatt az anyuka sokat sírt éjjelente, de küzdött és robotolt nap hosszakat, hogy jót tegyen a családnak, mégis tudta ‘felesleges’, mert nagypapa mindent el fog költeni.

    Az anyuka nem bírta tovább ezeket a megpróbáltatásokat, mert amióta dolgozó nő volt a nagypapa minden pénzét elitta, eljátékgépezte.
    Elszántan, mégis tiszta fejjel és gondolatokkal keresett magának egy rendes, szerető társat, akivel azt érete, hogy segít neki kimászni ebből a szorult helyzetből.
    Kis idő elteltével a keresgélés sikerrel bizonyult, az anyuka talált egy hűséges szerető társat, aki mellett azt érezte biztonságban van.

    Ugyanakkor a szerelem elvette az anyuka összes eszét, mert olyat tett amire senki nem számított volna.
    Egy borús reggelen elment.
    Azzal a mondattal köszönt el fiától:. “Holnap jövök haza..”
    Teltek-múltak a napok nem történt semmi.

    Az anyukáról seni nem tudott semmit.
    Egy nap jött egy hívás a fiának:. ” nem megyek haza többé..”
    A fiú lelkileg összetört a telefonbeszélgetést követően.

    Napokig nem táplálkozott, nem ivott, szinte ki sem mozdult otthonról, csak amikor iskolába kellett mennie.
    A vele töréntek nagyon bántották, de neki lepleznie kellett szomorúságát, és annak okait.
    Az utcán kérdezték tőle “hol van anyukád?..” , de a fiú nem tudott rendes válasz adni ezen kérdésekre.

    Tűrnie kellett az iskolában történt megaláztatások sorozatát, ugyanis egyik osztálytársával nagyon nagy vitái voltak, ami majdnem tettekig fault.
    Tartania kellett magát.
    Eljött a fiú születésnapja.

    Mindenki felköszöntötte a fiút, édesanyját kivéve.
    Ez nagyon rosszulesett a fiúnak, olyannyira, hogy a fiú belebetegedett a bánatában.
    Kórházban megállapították, hogy annyira nagy hatással voltak rá az elmúlt esemény történései, hogy ez mind előidézett benne egy szív betegséget, ami visszafordíthatalan, és halálos is lehet számára.

    A fiú ezt nem tudta feldolgozni, több alkalommal is öngyilkos szeretett volna lenni, de az utolsó pillanatban mindig megállt, vagy az idegességtől elájult.
    Ezekről a dolgairól senkinek nem mesélt részletesebben, csak egy emberben bízott meg, de mindent neki sem mondott el.
    A fiú nem szeretett panaszkodni másoknak, mert félt, hogy újabb csalódások érik, amiket nem biztos, hogy fel tudott volna dolgozni egyedül.

    Szerelmi élete sem volt, mert attól félt, hogy nem tud majd megfelelni a barátnőjének, így igyekezett nem szeretni senki, ami sokszor nehéz volt, de igyekezett nagyon.
    Sajnos ezzel elmart maga mellől pár embert, de tudta mindenkinek jobb lesz így.
    Egy dolog volt, ami éltette az pedig a tánc volt, abban önmaga lehetett.

    Táncban sokak szerint sikeres volt, amit ő nem úgy látott, de mivel szerette a táncot nem hagyta abba.
    Bekerült egy közösségbe, ahol oktató segéd volt egyetlen bizalmasával, melyen felnőtteknek tartottak órákat, mint oktató helyettesek.
    Majd érkezett egy koreográfus felkérés, ami nagy lökés volt számára, mert mindig is szerette volna kipróbálni, hogy milyen érzés lehet táncot tanítani, majd előadni azt.

    Teltek-múltak az idők voltak mély és mags pontjai a fiú életében.
    Jöttek mentek életében az emberek és az igaznak hitt hazug érdek emberek, akik barátoknak hívták magukat.
    De ezzel mit sem törődve kezdett testileg-lelkileg felépülni a fiú.

    Közel fél év telt el, hogy nem vette fel a fiú a kapcsolatot anyjával, míg egy nap úgy DÖNTÖTT a fiú, felkeresi anyját, és ki békül vele.
    Meg is történt, a békülést siker koronázta.
    Sokszor találkoztak, sok megbeszéni valójuk volt mindkettejüknek.

    Végre kezdett minden helyre jönni életükben.
    Naponta váltottak telefonhívást.
    Interneten is tartották a kapcsolatot rendszeresen.

    Így próbálják ápolni az elmúlt másfél évnyi kínt a mit a fiúnak csaknem egyedül kellett átvészelnie.
    Mai napig nem bénja a fiú, hogy akkor úgy döntött, félre teszik férfiúi büszkeségét, és felkeresi édesanyját.
    Érdemes elgondolkodni, hogy büszkeségünk, vagy életünk megadatott ajándékai, emberei, pozitív tapasztalai-e a fontosak.

    Egy jóidőben meghozott Döntés mindent megválzotathat!

  19. A pályázathoz szeretnék csatlakozni. Az én “Döntésem” csak annyiban kapcsolódik az alapműhöz, hogy egy hasonlóan döntéskényszerbe került ember sorsát követhetjük a végkimenetelig.

    A döntés
    Egyszerűen nem értem apámat. Most értem a veszélyes tini korba, szükségem volna az okos, bölcs tanácsaira. Mit kezdjek ezekkel idétlen fiúkkal, amikor megpróbálnak körbecserkészni. Anyához nem fordulhatok, ő nem értene meg. Az igazi lelki társam apa volt, ő annyira megértette az én érzékeny kis lelkemet, de már nincs velünk.
    Jó pár hónapja kezdődött, amikor apa teljesen megváltozott. A mindig kedves, aranyos apukám egyre undokabb lett. Mindenbe beleszólt, kezdett korlátok közé szorítani, terelgetni mint egy barikát. Ezt nagyon nem tudtam elviselni és lassan elhidegültünk egymástól. Egyre többet elmaradoztam otthonról, máshol jobban éreztem magam. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor egyszer hazaérve anyám közölte, hogy apa elhagyott bennünket. Annyira már nem is érdekelt, talán jobb is így, majd csak megleszünk valahogy.
    Úgy egy évre rá, anya szólt, hogy költözünk, szedjem össze a kis holmimat. Bepakoltunk a vacak kis autónkba és elindultunk. Egy, a város jómódú negyedében álló gyönyörű ház előtt álltunk meg. Kiszálltunk az autóból, anya egy kulcsot kotort elő és kinyitotta a bejárati ajtót. A ház egyszerűen csodálatos volt. Nem volt luxusház, de volt benne minden, praktikusan elrendezve, ízlésesen berendezve. Anyával egyik ámulatból a másikba estünk, ahogy felfedeztük a ház titkait: az amerikai stílusú konyhát, a külön fürdőszobáinkat, az udvari fürdőmedencét, a kettős garázsban álló új autóinkat. Úgy ugráltunk a felfedezés izgalmától, mint a megajándékozott kisgyerekek. Mikor végre kimerülten leültünk a kanapéra, egy levelet fedeztünk fel az asztalon. Apa levele volt még ma is tudom minden szavát:
    „Kedveseim!
    Ne haragudjatok rám azért mert eltűntem az életetekből. Nem akarom megindokolni, hogy miért tettem így. Sok felé vetett a sors amióta nem láttuk egymást. Aztán egy szép napon rám mosolygott a szerencse, és nyertem egy szerencsejátékon. Úgy gondoltam meg kell, hogy osszam veletek, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt. Az emeleti éjjeliszekrény fiókjában találtok egy betétkönyvet, remélem egyenesbe hozza az életeteket.
    Apa.”
    Felrohantunk az emeletre, megtaláltuk a betétkönyvet. Le kellett ülnünk az ágy szélére, mert számunkra annyira hihetetlen sok nulla volt benne. Ekkor megöleltük egymást anyával. Benne volt ebben az ölelésben minden: az öröm, hogy vége a nélkülözésünknek, hogy talán végre egymásra találtunk és a szeretett lény hiánya.

    Az utóbbi időben nagyon könnyen elfáradtam ezért megkerestem egy régi gyerekkori barátomat, aki doki lett. Mindenféle vizsgálatra elküldött. Biztos valami kimerültség -gondoltam-, kapok rá valamit, és megy tovább a mókuskerék, de nem így történt. Mikor elmentem, hozzá megkérdezte, hogy őszintén beszélhet-e dologról. Mondtam, hogy persze, csak így van értelme. És ekkor szembesített a ténnyel: rákos vagy! Még elkezdte volna mondani, hogy mikor kezdjük a kezelést, de én már távozóban visszaszóltam, hogy majd visszatérünk rá.
    A közeli parkban leültem egy padra és magamba roskadtam. Cikáztak a gondolataim: ha leesek a lábamról a párom és a gyerek ott fogja látni a halálba kínlódásomat? Mi lesz velük nélkülem, mikor a keresetünk éppen az életben maradáshoz elég?
    Napokig őrlődtem a megoldáson, amíg végső elhatározásra jutottam. Visszamentem a dokihoz és megtudtam tőle, ha nem kezeltetem magam akkor úgy fél évem van hátra.
    Otthon nem mondtam semmit a betegségemről. Nagyon nehezemre esett de meg kellett változnom, hogy minél kevesebb fájó emléket hagyjak magam után. Elviselhetetlen lettem a nejemmel és a szeretett lányommal. Talán ez volt a tervben a legnehezebb, de nem tehettem másképp. Nem volt sok időm, gyorsan kellett cselekedni. Megfigyelésre jártam egy központi bankhoz, ahol sok pénzt reméltem. Mindent aprólékosan megterveztem és eljött a nagy nap. Pillanatok alatt zajlott minden, ahogy a pénzszállító odaért, az esti bevételekkel. Soha nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire, de sikerrel jártam. Ekkor jött a legfájdalmasabb pillanat: el kellett hagyni az otthonom. Egy lepusztult tanyán húztam meg magam, néhány hajléktalannal együtt és vártam, hogy lecsendesedjen minden. Eltelt a fél év és én még mindig jól voltam. Egy napon azonban éreztem, hogy gyengülök, nem húzhatom tovább az időt, jöhet a következő lépés. Nem kis pénzembe került, de sikerült találnom egy illetékest aki leigazolta, hogy a pénzemet szerencsejátékon nyertem. Vettem egy házat a gyermekem nevére, berendeztem az ízlésük szerint, majd írtam egy levelet a páromnak:
    „Kedvesem!
    Nem tudom, hogy ezek után szólíthatlak-e így. Bocsáss meg nekem, hogy elhagytalak titeket. Az élet fintora, hogy egy kicsit kárpótolhatlak benneteket. A szerencse rám mosolygott. Itt ez a kulcs, menjetek el az alább leírt címre, ez mától a tiétek.”
    Sokat gondolkodtam hogyan írjam alá a levelet, végül úgy döntöttem, hogy csak annyit írok: ÉN.
    Ott vártam, látótávolságon belül szutykos kis ruhámban a szemeteskuka takarásában, mikor befordultak az új otthonukhoz. Láttam az izgatottságukat, ahogy bementek, láttam ahogy életre kelt a ház, aztán megfordultam és csendesen elballagtam. A hajléktalan barátaimnak rendeztem egy hatalmas lakomát, majd bevonultam a kórházba.
    – Volt valami az éjjel? – kérdezte még álmos szemekkel a reggeles nővér.
    – Ketteske elment. – jött a válasz az éjjelestől. Én még ilyen nyugodtan, arcán boldog mosollyal nem láttam meghalni senkit sem. Vajon ki lehetett, milyen élete volt, mi volt a titka. Már sohasem fogjuk megtudni. Ketteske is azért lett, mert még a nevét sem tudtuk meg sohasem.
    – Csak egy szerencsétlen hajléktalan volt.

  20. Úgy érzem az eddig elolvasott “alap” novellák után, hogy az irodalom birodalom nagyasszonya felűlmúlhatatlan, vagy inkább felűlírhatatlan, bár a pályázati novellák közül a “Megnyugvás” tökéletesen simúl bele az ő történetébe, folytatva azt, az örökkévalóságban létrejövő transzcendentális találkozás képeinek elhitető erejű bemutatásával.
    Szép történetnek tartom az “Ölelés” című írást, az emberben (mindegyikünkben?) rejlő gondolkodás nélküli segíteni akarás bemutatásáért, azonos helyszínen.
    A “Döntés” (pályázati) novella pedig szerintem, a teljességgel laikus szerint is, tökéletes anamnézisét nyujtja a depresszió meghatározásának.
    Bár tudnék ilyeneket írni, mint ezek az írások!

  21. Az ölelés

    A panellakásban kellemes meleg volt. Nem csak az idő, hanem a hangulat is. Rég volt, amikor utoljára együtt töltötték a szilvesztert az édesanyjával. A bólé készítés után jókedvűen nézték a nosztalgikus szilveszteri műsorokat a tévében.
    Emlékszel? Emlékezett.
    Nyolc óra körül az anya lázas készülődésbe kezdett, csinosította magát, bohóckodva kérdezgette a lányát, hogy akkor mégis, melyik ruhát válassza? Szép volt most is. Mindig az. Az ajtóból még visszafordult:
    – Biztos nem jössz?
    – Biztos. Érezd jól magad!
    A kapuajtó vidáman dörrent, az utcán pedig petárda durrant, pedig még csak kilencet ütött az óra.

    Nagy lett a csend hirtelen. Már nem tűnt olyan jó ötletnek egyedül maradni a lakásban. Régen mindig bulizós szilvesztere volt, eleinte mindig vidám, csak amikor a fél társaság hulla részeg volt már ( köztük a férje is) onnantól már kényszeredett volt a mosoly az arcán. Gyűlölte a részeg embereket. Ő sosem ivott. Nem kellett ahhoz alkohol, hogy jól érezze magát.

    11 óra. Valami hülye bizsergést érzett a gyomrában. Menni, menni, menni. Isten tudja mi ütött belé, mint a villám, felöltözött. Jó sok ruhába, rétegesen. Füles sapka, meleg sál, bundás kesztyű, hótaposó. Nem sminkelt. Minek? Nem buliba készült, csak el, egy nyugis helyre, ahonnan távolról figyelheti a szilveszter éjszakát. A városszéli kilátó felé vette az irányt.

    Félúton érte az éjfél, de most már csak azért is folytatta az útját. Ilyen eszement ötletet! Gyalog a kilátóhoz! A domboldalon nem volt közvilágítás, a kellemes, halvány, tiszta fényt a fehér hótakaró adta. Máskor félt volna egyedül járni erre, de most valami angyali nyugalom ült a lelkére. Úgy érezte, jókor van, jó helyen. Jókedvűen küzdötte fel magát a dombtetőre, csizmája alatt ropogott a hó. A tetőre érve a régi padot kereste, talán még meg van a szív, amit belevéstek…a pad foglalt volt. Egy részeg hajléktalan feküdt rajta, a szeme csukva volt. Gyűlöli a részegeket. Tovább lépett. Ahogy távolodott a padtól, úgy lett egyre szorongóbb, szomorú. Vissza kéne menni. Még megfagy az a szerencsétlen.

    A mentő húsz perc alatt ért ki. Élete leghosszabb húsz perce volt ez. Nem csak azért, mert úgy érezte, ő is ott fagy meg 35 évesen a világ tetején ( a bundás kabátját, a sálat, sapkát, kesztyűt ráadta a férfire) , hanem azért is, mert húsz perc alatt minden átértékelődött benne. Értelmet nyert eddigi élete és világossá vált a jövő. Tudta mért van ott, ahol van, tudta hová tart…és… valahogy… tudta azt is, hogy nincs egyedül és ezentúl nem is lesz egyedül sosem.

  22. Döntés

    Imádom ezt a helyet. Csöndes és elhagyatott. Nem hall és nem lát senki. Úgy érzem, itt bármit megtehetek, amihez csak kedvem van. Itt szabadon szállhatnak a gondolataim, s kiadhatom minden érzésem. Sok emlék fűz ide. Sokszor jártam itt, főleg, amikor valami bántott vagy egyszerűen nem hagyott nyugodni. Itt kérdések születtek, és válaszokat kaptam. Imádom ezt a helyet.

    Mögöttem a város zajai elhalkulnak, majd teljesen megszűnnek, ahogy belemerülök a gondolatok áradatában. Csak a szél susogását hallom. Lassan elbújik a Nap a messzi fák mögé, aranysárgára és bíborvörösre festve mindent. Az árnyak lustán nyúlnak el a földön. Minden olyan nyugodt, olyan csöndes, olyan szép.

    De bennem még közel sincs ilyen nyugalom. Egymást érik a gondolatok, annyi mondat visszhangzik bennem, és annyi érzés kavarog a szívemben. Azt hiszem, magányos vagyok. Ha ezt másnak mondanám, biztosan kinevetne. Hiszen itt a családom, ott a párom, és vannak barátaim is. Én mégis egyedül érzem magam. De ami még ennél is rosszabb: fölöslegesnek érzem magam. Sőt, fokozhatnám még tovább is. Gyakran megfordul a fejemben, hogy jobb lenne mindenkinek nélkülem.

    Tudom, hogy nem jó, hogy ilyeneken gondolkozom. Ez az egész nem helyes! Nem szabadna itt kuporognom a sziklákon, nem szabadna sírnom! Boldogan és elégedetten kéne élnem az életemet, hiszen mindenem megvan. De nem megy. Nem meséltem még senkinek sötétebbnél sötétebb gondolataimról, a kínzó elméletekről, amiket magam kreáltam, hogy bántsam a lelkem. Vagy miért, ha nem ezért? Nem lenne értelme. Mit tehetnének? Elküldenének egy orvoshoz? Nem! Nem akarom! Csalódnának bennem. Lehet, hogy magukat hibáztatnák. Azt hinnék, nem tudnak boldoggá tenni. Nem! Nem akarom bántani őket! Nem ezt érdemlik!

    Száz, sőt, ezer gondolat. Valami erre húz, valami arra taszít. Hányszor megvívtam már ezt a vitát magammal… “Jobb lenne nekik nélkülem.” “Nem érdemlem meg őket.” …

    Az életet sem érdemlem meg. Hiszen mosolyognom kéne, az Istenért! Mosolyt csalni mások arcára is. Nem vagyok képes a boldogságra. Érti ezt valaki? Mert mindig találok valamit, amitől félhetek, ami miatt furdalhat a lelkiismeret, amin idegeskedhetek. Tönkreteszek mindent. Tönkreteszem az életem. Tönkreteszem azokét, akik látnak, akik körülöttem élnek, akik szeretnek. Szégyellem magam.

    Életképtelen. Selejt. Pszichopata. – Kemény jelzők. Ez vagyok én. GYŰLÖLÖM!!!

    Még egy utolsó fénysugár. Még egy utolsó könnycsepp.
    Egy törött üveg a remegő kézben.

    Lefekszem a hideg sziklák közé, behunyom a szemem, s leperegnek előttem életem legszebb és legboldogabb percei, mígnem a világ hideg lesz, néma és sötét.
    Csak egy döntés.
    De a következmények sora végtelen.
    S egy kérdés száll a levegőben: Helyes döntés volt? A válasz tán sosem születik meg.

  23. Pályázatra:

    Megnyugvás

    Csendes álmot látott az évek határán. Lehet, csak néhány percig tartott, de lehet, hogy órákon át tengődött a lét és elmúlás küszöbén. De már döntött…

    Felesége mellette ült, s kezét az ő kezére helyezte. Melegséggel töltötte el az asszony érintése a téli hidegben. A szemébe nézett. Pillantása a régmúlt időket idézte. Amikor még mindketten tartoztak valahova. Amikor tudták, kik is ők valójában. De mára már eltűnt minden remény…

    A szél végigsüvített a tájon, és megrezegtette az ingét. Szorítása engedett a pezsgősüveg nyakán, de még magánál tartotta azt. A távolba nézett, és szemlélte a város fényeit. Azon tűnődött, ébren van-e még. Hallotta a távolból pár elégedetlen eb ugatását. Petárdák szagát is érezni vélte, amint füstjük felszáll a város utcáiról. Valóságosnak tűnt. Még nem aludt el. Még él. Szemét újra becsukta, s olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha.

    Viola érzelmesen megszorította a kezét, és bátorítóan mosolygott rá. Arca ragyogott, s fiatalabbnak tűnt, mint ahogy életében valaha is látta a nőt. Fiatalabbnak és boldogabbnak. A férfi szája enyhe mosolyra görbült. Percekig csak némán nézett a semmibe, azon töprengve, mit is mondhatna. Amikor meg akart szólalni, nehezen jött ki hang a torkán, szinte csak a fagyos levegőbe lehelte a szavakat:
    – Újra láthatlak…
    A nő érdeklődve tekintett párjára, s némán további gondolatok közlésére biztatta.
    – Nehéz volt, mikor elmentél. Egyedül maradtam – minden egyes szótag fájdalommal töltötte el testét. – Ugye te nem voltál egyedül? – nézett az asszonyra, és szeméhez nyúlt, hogy kidörzsölje belőle az égő érzést.
    Viola sokáig nem válaszolt, és úgy tűnt nem is képes megszólalni, csak nézte a megkésett tűzijátékot, amint lángokat fest az égre. De aztán, ahogy elhalkult a környék, megszólalt bársonyos, vidám hangján:
    – A csillagokkal voltam, és néztem, ahogy éjjelenként alszol. Szerettem volna segíteni neked, de túl messze voltunk egymástól… De most már itt vagyok.
    A férfi csak hallgatta rég nem látott szerelme hangját. Melegséggel töltötte el a belőle áradó ismerős nyugodtság és szeretet. Hosszan nézte az arcát, úgy gyönyörködve benne, mintha a világ legnagyobb csodáját nézné. Valahol mélyen büszkeséggel töltötte el, hogy ez a mesebeli teremtmény egykor az övé volt. Hogy egymáséi voltak. Hogy vigyáztak egymásra…

    Valami mintha az ujjához ért volna. Résnyire nyitotta a szemét. Egy kutya szagolgatta a pezsgősüveget, s közben a férfihez nyomta nedves orrát. Amikor a férfi ránézett, egy rövid pillanatig farkasszemet néztek. A férfi teljesen átfagyott, már nehezen kapott levegőt, hangos szusszanására a kutya gyorsan eliramodott. Neki talán még volt hova iramodnia. Talán volt otthona, és lehet, hogy csak a tűzijáték okozta ijedelem miatt szökött el otthonról, hogy másnap reggel vidáman üdvözölje újra a családja…
    Egyre inkább eltompult a világ. Már nem is érezte, hogy hideg lenne. Csak furcsa súlytalanságot tapasztalt teste minden porcikájában. Nem érzett fájdalmat, sem az elmúlt évek gondjait. Csak kínjainak hiánya okozott meglepően intenzív nyomást a mellkasában. De azt is csak addig érezte, míg mély levegőt véve le nem hunyta újra a szemét…

    – Lassan indulhatunk – hallotta a selyemhangú angyalt maga mellől.
    A férfi felnézett, és eltűnődött a hófehér szárnyakon. Hiszen már elmúlt karácsony…
    – Add a kezed! – szólt az égi tünemény, miközben felkelt a padról. – Elutazunk innen egy szebb helyre. Egy olyan helyre, ahol senki se magányos.
    – Nincs útlevelem – felelte a férfi elgondolkodva, bár ő maga is sejtette, hogy arra nem lesz szükség.
    Az angyal elnevette magát. Derültsége visszhangzott a télben, és mosolya olyan ragyogással töltött el minden élettelennek látszó, hólepte növényt, hogy egy pillanatig úgy tűnt, menten kitavaszodik. Aztán a hófehér nő a férfire nézett és szelíden végigsimított az arcán…

    A pezsgősüveg koppanására eszmélt fel. Az üveg a lába mellett hevert, de nem tört szét. Amennyire megfagyott teste engedte, körülnézett. A táj csendes volt. Békés. Apró hópihék szálltak a levegőben. Néhány távoli utcalámpa fénye megcsillant a kilátó tetejéről lelógó hatalmas jégcsapon. Érezte, ideje aludni egyet. Egy utolsót. Szemlélte még a hóesést, majd a homályos zavarosságot felváltotta a megnyugtató sötétség…

    – Készen állsz? – kérdezte az angyal, karját ismét felé nyújtva, indulásra készen.
    A férfi remegve fogta meg a kezét, miközben lábára nehezedett és lassan felállt a padról. Az angyalból kellemes melegség áradt. Mintha egy kandalló mellett állt volna. Szinte még a fa ropogását is hallotta.
    – Hova is megyünk? – kérdezte csak úgy mellékesen.
    – Egy helyre, ahol újra együtt lehetünk. Nem leszel többé egyedül – suttogta az angyal türelmesen, majd lágy csókot lehelt a férfi jéghideg arcára.
    Egymásra mosolyogtak. Mint régen. Majd lassan mintha mindketten felemelkedtek volna. Az Új év tényleg beköszöntött… Mindenki számára…

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!