Reménység

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


      Egyszer volt, hol nem volt… de igenis, volt! Élt egyszer egy család, akiket úgy hívtak, Reménység. Apa, anya, és három kisfiuk éldegéltek boldogan a falu végén, a legeslegutolsó házban.  

     Robika ötéves volt, az ikrek, Marci és Karcsi négyévesek – elevenek, folyton mozgásban voltak. Anya alig bírta követni őket. Pedig muszáj volt, hisz a kicsik mindenre felmásztak, kerítésre, fára, a kutyaház tetejére. Robi meglovagolta a németjuhászt, visongva kapaszkodott a kutya füleibe, de persze pórul járt. Leesett és eltörte a bal karját. Volt ám sírás!

     Anya épp a városba ment elintézni valamit, apa felügyelt a fiúkra. Meg is ijedt rendesen, hogy most mi lesz, hova szaladjon? Kitől kérjen tanácsot? Mély lélegzet! – nyugtatgatta magát. Mit tenne Amália ebben a helyzetben? Hát orvoshoz vinné a gyereket! – csapott a homlokára gondolatban, mert a valóságban tele volt mindkét keze gyerekkel. Az egyikkel Robit szorította magához, a másikkal az ikreket próbálta összeterelni. Lázas igyekezettel tuszkolta be őket az autóba.

     – Ti miért sírtok? – kérdezte a doktor bácsi az ikreket, miközben gondosan begipszelte Robika karját.

     – Fáááj! – hüppögte Marci.

     – Neked hol fáj?

     – Nem neki fáj, hanem Robinak – válaszolt testvére helyett Karcsi.

     – Aha. És te miért sírsz? – fordult hozzá a doktor bácsi.

     – Mert ő is sír! – mutatott Marcira Karcsi.

     – Értem. De abbahagyhatjátok, már nem fáj a testvéreteknek sem. Büszkén fogja mutogatni mindenkinek, milyen szép gipszet kapott.

     Abban a szempillantásban felderültek a kis arcocskák, mosoly váltotta fel a görbe szájakat.

     – Így már sokkal jobb – dicsérte meg őket az orvos. – Szeretnétek ti is büszkélkedni az oviban? Jártok oviba, ugye?

     Szapora bólogatás volt a válasz. Sándor megkönnyebbülten hagyta, hogy a kedves doktor a két kicsinek is gipszpólyát tekerjen a karjára. Meghallgatta, hogyan tudja eltávolítani, ha ráunnának, aztán haza indult. A kocsiban majd’ megsüketült a három fiú csivitelésétől.

     Ahogy hazaértek, azon nyomban rázúdultak édesanyjukra, aki már aggódott, mert megérkezve üres házat talált. Ugyanis a férje semmi üzenetet nem hagyott, csak eltűnt a gyerekekkel. Vajon mi történhetett? – töprengett. Megdöbbent a három begipszelt karú gyerek láttán. Egymás szavába vágva csacsogtak, természetesen egyetlen szót sem értett belőle.

     – Cssss…. – igyekezett elhallgattatni őket. – Menjetek játszani! Óvatosan azzal a gipsszel! – kiáltott az elszáguldó trió után. Majd kérdőn nézett élete párjára. – Mi történt?

     – Robi eltörte a karját, a kicsik csak ajándékba kapták a gipszet – nyugtatta meg Sándor. – Mondd, Amália, hogy bírsz velük nap mint nap? Olyanok, mint a sajtkukac – egy pillanatra sem lehet őket szem elől téveszteni. Te meg még főzöl, mosol, takarítasz, vásárolsz… Hogy csinálod?

     Amália csak mosolygott. Mit válaszolhatott volna? Hogy muszáj? Hogy ez a nők sorsa? Hogy egy nő többfelé képes figyelni egyszerre, több terhet bír elviselni? Vagy azt, hogy erősebb a lelke, azért bírja a teste?

     – Egy anya számára a család a legfontosabb – válaszolt. – Az én szívemben örökké szeretetünnep van. Te vagy életem megelevenedett karácsonyfája, a gyerekek az ajándékaim, az általatok átélt örömök a fenyő díszei. Ilyen egyszerű…

     – Arról a fenyőről még hiányzik valami… – dünnyögte az orra alatt Sándor. Régi vágya volt egy kislány, de eddig csak fiúkat hozott a gólya. Mégis… hát miért Reménység a nevem, ha nem reménykedem?

     – Micsoda? – tettette a csodálkozást Amália.

     – Hiszen tudod! Egy kislány. Egy olyan angyal, mint te vagy, csak kicsiben.

     – Hol van az angyal? – viharzott be Robi, nyomában Karcsi és Marci. Még épp meghallották az utolsó szavakat.

     – Hamarosan eljön közénk – mosolygott férjére boldogan az asszony. – Gyertek ide!

     Magához ölelte a fiait, úgy suttogta nekik, Sándor szemébe nézve.

     – Karácsonyra eljön hozzánk egy kicsi angyal, és velünk marad egy lánytestvérke képében. De addig türelemmel kell lennetek.

     – Saját angyalunk lesz! – kiáltott fel Robi, és már rohant is világgá kürtölni a hírt. Az ikrek azonnal követték. Harsány csatakiáltásokkal kergették egymást és Dinó kutyát, máris feledve az angyalt…

     – Szóval saját angyalunk lesz? – ölelte meg Amáliát Sándor. Óvatosan kapta fel, és fordult vele egy kört.

     – Bizony! Nem akartam addig szólni, amíg nem volt biztos…

     A fiúk rég megszabadultak a gipsztől. Gyakran érdeklődtek anyjuk gömbölyödő hasáról, az angyalkáról, aki benne lakik a pocakjában. Fülüket rászorítva hallgatták, tenyerüket rásimítva érezték a mocorgását. Türelmetlenül várták kistestvérük érkezését.

     Karácsony közeledett. Egyik este halk sugdolózásra lett figyelmes Amália. A hangok a gyerekszobából jöttek. Már lefektette a kicsiket, azt hitte, alszanak is. Odasettenkedett az ajtóhoz, kicsit hallgatózott. Ha nem vitatkoznak, akkor csak hadd beszélgessenek!

     – Kedves Mikulás! – hallotta Robika hangját, és nagy meglepetésére a kicsik ismételték.

     – Kedves Mikulás!…

     – Mi még nem tudunk neked írni…

     – Mi még nem tudunk neked írni…

     – …de tudjuk, hogy így is hallod. Kérlek, hozd el nekünk a mi saját angyalkánkat, de hamar, mert a maminak már nagyon fáj, hogy rugdossa a pociját! Majd mi vigyázunk rá, hogy a mami pihenhessen. Simogatjuk, és nagyon fogjuk szeretni őt…

     – Lehet, hogy már későn szólunk – vetette közbe Karcsi.

     – Holnap jön a Mikulás – suttogott Marci is. – Belefér egy angyal a kiscsizmánkba?

     – Vajon melyikünkébe teszi?

     – Az enyémbe! – szögezte le határozottan Robi. – Én vagyok a legnagyobb.

     – Ha nem szóltunk későn – egészítette ki Karcsi.

     Lassacskán álomba szenderültek a gyerekek. Amália boldogan mosolygott az ajtó másik oldalán. Örült, hogy a fiúk várják a húgukat, és – egyelőre legalábbis – nincs bennük féltékenység iránta. Remélte, ez így is marad!

     Másnap Marci még meg is rázta a gondosan kitisztított, ajtó elé állított csizmácskákat, nincs-e elbújva bennük az angyal, de csak csoki potyogott ki belőlük. Egy Mikulás-figurát összetört, hátha abba rejtették, de az is üres volt! Legörbült a szája széle. Nem, nem sírt, dehogy! Csak nagyon szomorú lett, hogy nem teljesült a kívánságuk.

     – Nincs angyalka – súgta panaszosan Karcsinak.

     – Lesz! – közölte magabiztosan Robi. – Éjszaka bejött az ablakon egy csillag. Ti már aludtatok, de én láttam. Szép fényes csillag volt, majd este megmutatom, melyik, mert megismerem! Ő mondta, hogy a Jézuska fogja hozni az angyalt, mert a Mikulásnak már nem maradt rá ideje.

     – Előbb kellett volna kérnünk – felelte Karcsi tudálékosan.

     Eltelt két hét. Sándor titokban megvette már a fenyőt, és elrejtette a fészerben. Megérkezett Amália édesanyja, hogy vigyázzon a kicsikre, és segítsen Sándornak boldogulni velük.

     – Nagyi! Nagyi! – futottak elé a gyerekek, majd’ ledöntve a lábáról. – Képzeld, nagyi, saját angyalunk lesz! A mami most fog elmenni érte!

     – Tudom, Robika – nevetett a nagyi. – Azért jöttem, hogy addig veletek legyek, mert tudom, milyen rosszcsontok vagytok.

     – Nagyi! Ha az angyal ott lakik a mami pocakjában, miért kell elmenni érte? Hiszen itt van!

     Összenéztek a felnőttek. Milyen okosat kérdez ez a gyerek! A nagyi megsimogatta a buksiját, és úgy válaszolt.

     – Tudod, Robika, az angyalok nem jönnek bárhol erre a világra. Azért érkeznek a kórházba, hogy azonnal megvizsgálhassák őket, egészségesek-e. Ha igen, akkor haza lehet hozni őket.

     – A mi angyalkánk egészséges! Mondta a csillag…

     – Hűha… – nyögött egyet Amália. – Mennem kell, közeledik az idő…

     Gyorsan megmutatott mindent az édesanyjának, mit hol talál meg, megsúgta, hol vannak a fenyődíszek, a becsomagolt ajándékok.

     – Remélem, ajándékosztásra már itthon leszünk! – búcsúzott el tőle.

     Puszit adott a fiúknak, megígértette velük, hogy jók lesznek, és szót fogadnak a nagyinak. Aztán nagy sóhajjal bekászálódott a kocsiba. Elindultak a kórházba…

     Szenteste volt. A fiúk már édesdeden aludtak. Sándor délelőtt meglátogatta Amáliát és Angelikát. A doktor megígérte, hogy másnap reggel hazaviheti őket. Ezért most próbált úgy időzíteni, hogy minden kész legyen, mire a gyerekek felébrednek.

     A fészerben beállította a fenyőfát a talapzatába. Elégedett volt, biztosan, egyenesen állt. Becipelte a házba. A nagyi segített feldíszíteni. Került arra mézeskalács-figura, aranydió, gömbök, csillagok szalmából fonva, színes gyertyák, csillagszórók. A törékeny anyagokat mellőzte, mióta Robi egyetlen mozdulattal felborította élete első karácsonyfáját. Inkább akasztott fel a gyerekek kedvenc cukorkájából egy zacskónyit. Hisz emlékezett még, micsoda varázsa van a karácsonyfáról titokban lopkodott édességnek.

     Behordták az ajándékokat, gondosan elhelyezték a fa alatt. Hogy ne legyen gond a kiválasztással, mindegyikre rátették a gyerekek óvodai jelét. A régi kisbölcső frissen csiszolva, lakkozva, tisztán várta új lakóját…

     Sándor nem bírt aludni. Egy fényes csillag a redőny résein keresztül szórta szemébe a sugarait. Éjfél volt. Felkelt, és kinézett a havas kertbe. Fehér karácsonyunk lesz! – örült meg. Eszébe jutott, hogy kell lennie valahol egy fényfüzérnek. Hol is?

     Előkereste, kabátot vett magára, és kiment az udvarra. A ház előtt álló sudár fenyőfa tüskéin még nem ült meg a hó. Kivezette a villanyt, feltette a fényfüzért, bár létra nélkül kicsit csáléra sikeredett, de nem baj! Felkapcsolta a lámpákat. Most jó! – nyugodott meg, ahogy kinézett a szobából a keskeny réseken, és végre képes volt elaludni.

     Karácsony reggelén a három fiú óvatos léptekkel sündörgött a nappali felé. Csend volt a házban, bár a konyha felől finom kakaóillat szállt. De most nem törődtek a hasukkal. Sokkal, de sokkal fontosabb megtudni, megérkezett-e végre az angyal?

     Amália és Sándor a csillogó fenyőfa mellől nézték a mezítláb, kócosan besorakozó pizsamás alakokat. Ők viszont a fa alatt lágyan himbálózó bölcsőt bámulták. Megilletődötten somfordáltak közelebb. Még a mamit is elfelejtették köszönteni.

     – Robi! Marci! Karcsi! – szólt hozzájuk Amália. – Ő a kishúgotok, Angelika.

     – Megérkezett az angyalka! – suttogták a fiúk.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

2 hozzászólás a(z) “Reménység” bejegyzéshez

  1. Reménység

    Robi, Karcsi, Marci körülvették a kiságyat. Kíváncsisággal szemlélték, a kis angyalkát, Angelikát.
    – Juj, de kicsi! – mondta Robi.
    – Most kié ez az angyalka? – kérdezte Karcsi.
    – Természetesen az enyém! – könyvelte el Marci.
    – Angelika mindenkié. A miénk, és a tiétek. – szólt egyszerre Sándor és Amália.
    Amália egy kicsit elgondolkozott és halkan folytatta:
    – Nagyon boldog vagyok, hogy Jézuska elhozta nekünk Angelikát. De azt is elmondta, hogy ott volt egy másik kis angyalka is. Annak a címét nem adták meg. Így nem tudják hova szállítani.
    A gyerekek nem is figyeltek anyjukra, a kislánykát csodálták. Sándor a szemével intett anyósának, figyeljen a gyerekre. Ő Amáliával a konyhába ment, megbeszélni, amit a felesége mondott.
    – Mit értettél azon, hogy van még egy angyalka? – kérdezte Sándor.
    – Egy anyuka ott hagyta a kislányát, mert nem tud gondoskodni róla. Olyan aranyos, olyan csodálatos. Nem hozhatnánk el?
    – Ha olyan nagyon szeretnéd, hozzuk el! Ahol négy gyerek van, elfér az ötödik is.
    Sietve felvették kabátjukat és siettek a kis angyalkáért. Megbeszélték a nővérkével és az orvossal, hogy az ünnepekben had legyen náluk a kislány. Ezután majd természetesen megteszik azokat a dolgokat, ami ilyenkor kötelező. Bebugyolálták a kislányt és hazavitték. A nagymama és a gyerekek csodálkozva nézték az új jövevényt.
    – Tessék, itt van egy újabb angyalka nektek! – mondta Amália és betette Angelika mellé.
    A fiúk nagyon örültek, a nagymama csodálkozott.
    – Ennek az angyalkának mi legyen a neve? – kérdezte Sándor.
    – Legyen Remény. – mondta Amália. Reménykedjünk, hogy ez az angyalka is sokáig nálunk maradhat.
    Ilyen örömben telt el a karácsony és ilyen örömmel folytatódtak a hétköznapok. A kisfiúkból nagyobb fiúk lettek. A kislányokból nagyobb lányok.
    Egy decemberi napon csengettek. Amália ment ajtót nyitni. Egy ismeretlen nő állt ott.
    – Jó estét! – szólt az idegen. – Itt van a kislányom?
    Amália nagyon megijedt, mert rájött, hogy Reményég anyukája az idegen.
    – Itt van. – mondta a nőnek. – De ezt a dolgot beszéljük meg a gyerekek nélkül.
    Ekkor már Sándor is megjelent. Látta felesége szomorúságát és látta az idegen nőt. Ő is azonnal arra gondolt, Reménység anyukája. Amália azt javasolta, menjenek a közeli parkba beszélgetni. A gyerekeket a nagymamára bízták. Nem is vették észre, hogy valaki jött. A parkban az idegen nő elmondta, hogy kislányát miért nem tudta magával vinni. Sajnálja most sem tudja magához venni, csak látni szeretné. Sándor és Amália félve tette fel a kérdést:
    – Akkor Reménység nálunk maradhat?
    – Reménység lett a lányom neve? Igen, maguknál maradhat, csak engedjék meg, hogy néha – néha láthassam!
    – Ez természetes. De mi az oka, hogy nélküle él?
    Miközben hazafelé mentek, a nő elmesélte az okot. Mikor beértek a házba, a gyerekek már a konyhában ültek.
    – Csókolom! – üdvözölték az idegent.
    – Mutatkozzatok be a néninek! – szólt Sándor.
    A gyerekek egyenként bemutatkoztak.
    – Marcinak hívnak.
    – Robi vagyok.
    – Karcsi a nevem.
    – Én pedig Angelika.
    – Akkor te vagy Reménység! – mondta a nő a másik kislánynak.
    – Igen, én.
    – Nagyon szép neved van. – szólt a nő. A könnyeivel küszködött, de nem mutatta.
    – Itt jártam a ház körül. Vidám gyerekhangot hallottam. A szüleitek megengedték, hogy bejöjjek. S ha tehetem, többször is eljövök.
    Reménység sokáig nézett a nőre és Amáliára. Amália átérezte a helyzet komolyságát, és ezt mondta:
    – Reménység! Ez az a néni, aki téged el akart vinni mikor én Angelikát hazahoztam. Mivel én is szerettelek, téged megengedte, hogy velünk légy. De ő is ugyanúgy szeret, ahogy mi.
    – Akkor maradjon velünk! – mondták a gyerekek.
    A szülők egymásra néztek. Szemükkel igent mondtak egymásnak. Sándor szólalt meg először:
    – Elég nagy ez a ház. Van egy üres szobánk is. Itt maradhat Marika.
    Mert ők már tudták a nevét. Marika nagyon hálás volt. Reménység sohasem tudta meg, ki ez a néni. De az évek során nagyon megszerették egymást.

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!