Pösze

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


– Anyu! Anyu! Ma volt az oviban egy ajanyosz néni, ész beszélgetett velünk.

– És miről beszélgetett?

– Megkéjdezte, hogy hívnak… Én meg mondtam neki, hogy Vajga Fejike vagyok, öt évesz, ész nagycopojtosz óvodász. Ahogy tanítottad.

– Biztosan megdicsért, hogy milyen okos kisfiú vagy!

– Aztán az óvónéni azt mondta, hogy nekem, meg a Kjisztinek majd mászkoj isz kell ezzel a nénivel találkoznunk, mejt nem beszélünk tisztán, pedig az iszkolában éjthetően kell beszélni.

– Akkor logopédus volt a néni. Rögtön beszélek a Jutka nénivel, és ő elmondja részletesen az eredményt. – Így hát odamentek a kedves, középkorú óvónőhöz, és az anyuka megérdeklődte az intézményi döntést.

– Bizony, a kisfiának logopédusra van szüksége! – hagyta helyben az asszony. – Nem tudja kiejteni az „r” hangot, és az „s”-sel is problémája van.

– De hát öjökké ezt hallom! – szólt közbe Ferike. Nagyon szerette az óvónénijét, és bizalommal is volt iránta. Mindig elmesélte, mi történt vele, miután hazavitték az oviból. – Amikoj megszülettem, jögtön elkezdett a nagyi gügyögni nekem. Meg az összesz néni, akivel találkoztunk.

– Igen, Ferike, épp ez a baj! – simogatta meg a gyerek fejét Jutka néni. – Arra nem gondol a sok felnőtt, hogy a kisgyerek tőlük tanul meg beszélni! Vagyis amit hallanak éveken át, azt fogják tőlük visszahallani. De akkor már késő, berögződtek a szavak, és jöhet a logopédus. Mert amíg kicsi a gyerek, addig bájosnak találják, de ha iskolába megy, akkor már zavaró a pöszeség.

– A lógó… izé… néni szejint isz pösze vagyok, de nem tudom, ez mit jelent. A nagyi isz szokta mondani, hogy „ajany, pösze kiszunokám!”… A nagyi még mindig úgy beszél velem, mint amikoj még babakociban ültem.

– Igen, valóban – válaszolta az asszony néma kérdésére az anyuka. – Hiába mondom neki, hogy beszéljen úgy Ferikével is, mint egy felnőttel. Lepereg róla a kérés, és tovább gügyög.

– Reméljük, a foglalkozások segítenek majd! – felelte Jutka néni.

Hétfőn el is kezdték a gyakorlatokat. Kati néni hozott mindkét gyereknek egy cserép virágot, és letette eléjük.

– Ő lesz a segítőtök! – mondta. – Csak figyeljétek meg, ha helyesen ejtitek ki a hangokat, a virágok szirmai kinyílnak. Megmutassam? Mondjátok utánam, jó hangosan! Répa, retek, mogyoró…

– Jépa! Jetek! Mogyojó! – kiabálta Ferike.

– Hépa! Hetek! Mogyohó! – ismételte Kriszti.

– Nem jépa! És nem is hépa! – szólt kedvesen Kati néni. – Pörgessétek meg a nyelveteket! Van kistestvéretek?

Mindkét gyerek bólintott. Remek, gondolta az asszony, akkor lesz előttük példa.

– Biztosan láttátok már, amikor valamelyik étel nem ízlett neki, kipürrögte a szájából. Erősen berregett a nyelvével, és csak úgy rezgett az arcocskája… láttátok?

A két gyerek lelkesen kiabált percekig, de nem jártak sikerrel. A virágszirmok meg sem mozdultak! El is keseredtek ettől. Egymásra néztek, és abbahagyták.

– Ez nem isz tud kinyílni! – legyintett lemondóan Ferike. A kisgyerekek mérhetetlen csalódása ült az arcán.

– De bizony, hogy ki tud! – Kati néni odahajolt a virág elé, és jó berregősen beleszólt. – Répa… retek… mogyoró!

És a virág kinyílt! Megrezzentek a szirmai, majd lassan szétnyíltak, és láthatóvá vált a belsejében bibének álcázott mikrofon. Az fogta fel a hangot, és a programjának megfelelően csukogatta a szirmokat. Most épp az „r” betűt gyakorolják, hát arra van beállítva. A jó pörgős „rrrrrrrrrrrr”-ekre kinyílik.

Ferike elhúzta kicsit a száját, mosolygott volna a látványon, meg mérges is volt, hogy neki nem sikerült. Meg akarta kérdezni Krisztit, neki van-e még kedve ehhez az ostoba játékhoz, amikor a kislány megszólalt.

– Rhépa! – Az időközben összezárult szirom megrezzent. Még nem volt tökéletes a hang, de egy icipicit berregett, és a mikrofon érzékelte.

– Jépa! – kiáltott egy nagyot Ferike, aztán, hogy semmi változást nem tapasztalt, felugrott, és elhagyni készült a szobát.

– Hova mész? – szólt utána Kati néni.

– Nem játszom ilyen butát! – felelt indulatosan a gyerek. – Cak bejjegjél neki magad, nekem nem nyílik ki!

– Nem hiszem el, hogy ilyen hamar feladod a harcot! – csóválta a fejét a logopédus. – Sokat kell gyakorolni, és menni fog! Nem nehéz, csak rá kell jönnöd, hogy kell kiejteni a hangokat.

– De én nem akajom! – dacoskodott a kisfiú. Letörte a sikerélmény hiánya.

– Hát akkor mit akarsz? – tette fel a kérdést szelíden az asszony. – Pöszén nem engedhetlek el iskolába, mert nem fogjátok megérteni egymást a tanárokkal.

– De igenisz megéjtjük egymászt! Te isz éjted, amit mondok, ész a többi felnőtt isz megéjti!

– Ki fog nevetni az osztály!

– Majd jól megmondom nekik, hogy osztobák!

– Akkor még jobban fognak nevetni. Inkább gyakorolj még, aztán, ha már tudsz tisztán beszélni, könnyebben megmondhatod nekik!

– De én nem…

Kati néni közbevágott, hogy megelőzze az újabb kifogásokat.

– Tudod, mit, Ferike? Ha már szépen tudsz beszélni, kérhetsz valamit tőlem jutalmul. Rendben?

– Megígéjed? Azt kéjek, amit akajok? – Az igenlő válaszra nagyot rikkantott. – Jjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjrépa! Jjjjrrrrrrrrretek! Mogyorrrrrrrrrrrrrrrrrrrrró!

Kati néni titokban mosolygott. Bevált a csele, ahogy mindig.

Hosszú hetekig gyakoroltak, amíg már odafigyelés nélkül is ment az „r”. Lassan megtanulták az „s”-t is, már nem volt pösze egyik gyerek sem. Ki tudták ejteni a susogó hangokat, szépen csücsörítve a szájukkal. Hangzott a terem a suba, sivatag, sólyom, sátor, csirke, csoda, császár… szavaktól, és a mackából is macska lett.

Egy napon Kati néni bejelentette, hogy ma jött utoljára. Már nincs rá szükség, viszont más gyerekek nagyon várják, hogy rajtuk is segítsen.

– Krisztike, Ferike! Utoljára elszavaljátok nekem a mondókánkat?

A két gyerek rázendített.

– Rrépa, rretek, mogyorró, korrán rreggel rritkán rrikkant a rrigó!

Kati néni boldogan megtapsolta őket, és búcsúzni készült. De Ferike rászólt.

– Kati néni! Te ígértél nekünk valamit!

– Igazán? És mit ígértem nektek, Ferike?

– Azt, hogy ha szépen tudunk már beszélni, jutalmul kérhetünk valamit tőled.

– Ez igaz – ismerte el a logopédus. Nem gondolta, hogy emlékezni fognak rá, eddig egy gyerek sem kérte számon az ígéretét. De ha ígért, meg kell tartania. – És mit szeretnétek?

Ferike rávigyorgott Krisztire, aki a vállait felhúzva kuncogott. Közben hevesen bólogatott, hogy igen, igen!

– Azt kérjük – kezdett bele a kisfiú, – hogy mondd utánunk: jépa, jetek, mogyojó…!

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!