Irigy

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy irigy kislányka. Annyira irigy volt ez a lány, hogy még a saját testvérétől is sajnált egy falatka csokoládét. Igaz, Marci olyan falánk volt, hogy egy pillanat alatt eltüntette a sajátját, aztán ment kuncsorogni a nővérkéjéhez. De Szilvi elfordult tőle, és csak rámordult:

– Nem adok, ez az enyém! Te is kaptál. – És sírhatott Marci teli torokból, rugdoshatta a bokáját, nem osztotta meg vele az édességet.

Szilvi nagycsoportos óvodás volt, Marci még kiscsoportos, de az oviban jobban szerették a kisfiút, mint akaratos nővérét. Szilvinek mindig az kellett, amivel valaki éppen játszott, de csak addig, amíg elvette tőle, aztán már nem érdekelte sem a baba, sem az építőkocka, sem a színes filctollak.

Egy reggel új gyerek érkezett a csoportba. A szomorú szemű kisfiút Janinak hívták, és Szilvi azonnal kiszemelte magának. Amikor Jani a legósvödör után nyúlt, hogy építsen valami szépet, a lányka kikapta a kezéből.

– Ez az enyém! – közölte határozottan. – Te játssz mással!

Tímea királykisasszonyt, ahogy ő nevezte a legnagyobb, gyönyörűséges babát, a szöszke Panna kezéből tépte ki. A piros pettyes labdát Feritől, a sípoló kisvasutat Zolikától vette el.

– Minek neked annyi játék? – kérdezte tőle Jani.

– Hát játszani! – vágta rá a kislány, de nagyon csúnyán nézett a fiúcskára. Ő mégsem ijedt meg tőle, tovább faggatta.

– Ha mindent összeszedsz magadnak, a többiek mivel játsszanak?

– Van még! – mutatott a polcokra Szilvi. – Ezek az enyémek! – És megpróbálta az összeset magához ölelni. Persze, hogy nem sikerült, túl kicsik voltak a karjai, és túl sok volt a játék.

Ebéd után aludtak egy picit, de tényleg csak egy picit, és nem is mindenki. Volt, aki csendben nézelődött, és alig várta, hogy felkelhessen. Odakinn hétágra sütött a nap, tudta, a pihenés után kerti móka következik. Az udvaron hinták sorakoztak, a homokozóban ottfelejtett kislapát zöldellt, és volt egy kisbiciklijük is, amit sorra kipróbálhattak az óvónéni felügyelete mellett.

Szilvi a hintához szaladt, mert úgy látta, Katinka és még két kislány is oda indult. Gyorsan beleült a legszélsőbe, és kinevette a pórul járt Katinkát. A kislány ugyanis félreállt, hogy a másik kettő hintázhasson, és most ott ácsorgott, várva, hogy valamelyikük megunja. Szilvi valójában nem is hintázott, lábait letámasztva csak félig ült a deszkán, kapaszkodott a láncokba, és Janit figyelte a kétkerekű bicajon. Hirtelen eliramodott, hátrahagyva hintát, Katinkát, és a kisfiúra kiáltott.

– Szállj le, én is biciklizni akarok!

– Talán a bicikli is a tiéd? – kérdezte Jani kíváncsian.

– Igenis az enyém!

– Akkor vidd! – szállt le a kisfiú, és a homokozóhoz ballagott. Szilvi tett egy kört, de nem volt kedve tekerni, ledobta a fűbe a bicajt, és egy kék labdát ragadott meg, mely éppen felé gurult.

– Rúgd vissza, Szilvi! – kiáltotta Ferike.

– Nem rúgom, ez az enyém! – felelte Szilvi és feldobta a lasztit a levegőbe.

– Ez is a tiéd – vitte oda a biciklit Jani. – Meg a hinta is, a homokozó is, a rugós lovacska is.

– Igenis az enyémek! – hisztizett Szilvi.

– Legyenek a tiédek – hagyta rá Jani, és elvonult a kert túlsó sarkába.

– Ez is a tiéd! – hozott egy újabb labdát egy kisfiú, és letette Szilvi lába elé.

– Meg ez is! – jött egy lányka homokozóvödörrel.

– Ez is! Ez is! – Minden játékot, amit az udvaron találtak, és mozdítható volt, a gyerekek az irigy kislány elé szórtak, aztán otthagyták egyesegyedül. Mind elmentek Jani után, és már el is felejtették Szilvit. Vidáman fogócskáztak, sikítottak örömükben, bukfencet vetettek a puha fűben.

Szilvi egyedül maradt, körbevéve a játékokkal. Felült a biciklire, de szinte azonnal le is ugrott róla, és a hintába vetette magát. Egyet lökött, de nem tetszett ez sem, inkább belerúgott a labdába. Telibe találta a falat, vissza is jött a labda gyorsan, és mivel nem számított rá, megütötte őt. Szilvi elpityerintette magát. Közelebb ment a többiekhez, de azok odébbvonultak, mindig elhúzódtak előle. Amikor a hintához ment, ők a mászókákat vették birtokukba, amikor a mászókához közelített, akkor bújócskázni kezdtek, és a homokozónál sem érte utol őket, mert egyszerre rohantak el mellette, visszafelé, az udvar innenső felére, hangos csatakiáltással űzve Ferikét.

Szilvi most már igazán sírt. Keservesen, ahogy akkor szokott, amikor el akart érni valamit. De most senki sem törődött vele. Az óvónéninek is hiába panaszkodott:

– Marika néni, senki nem játszik velem!

– Azért, mert elvettél tőlük minden játékot, Szilvi – mosolygott mindentudón az óvónő. – Nekik nem maradt másuk, csak egymással játszhatnak. Neked viszont rengeteg játékod van, nincs szükséged rájuk. Hintázz, labdázz, biciklizz!

– De egyedül nem olyan jó! – hüppögött a lányka.

– Akkor gondolkodj, mit tehetnél! – simogatta meg a fejét Marika néni. Otthagyta a kislányt, hogy a többiekre is figyelhessen, de fél szemét rajta tartotta. Kíváncsi volt, mire jut a töprengésével.

Szilvi szégyenkezve kullogott odébb, dacosan rugdosta a kavicsokat az épület előtti úton, s miközben suttogva a mamáját szólongatta, jöjjön már érte, a szíve a fogócskázó gyerekekhez húzta. A pityergést már abbahagyta, talán észre sem vette, mikor. Csak a hangos kacagásokra fülelt, és irigykedett, hogy a többiek milyen jól érzik magukat játékok nélkül is.

Marika néni térült-fordult, körülnézett itt is, ott is, hogy minden rendben van-e. Egyszer csak látja ám, hogy Szilvi tolja a biciklit. Nocsak, vajon hová viszi? Nem láthatta, mert a kislány eltűnt a ház sarkánál, de hamarosan újra felbukkant, és most a labdákat vitte magával. Szépen sorra a helyére tett minden játékot, a kisbiciklit beállította az eresz alá, mellé sorakoztatta a vödröcskéket, beletette a lapátokat, homokozóformákat. Még a hullahopp-karikát is odaállította, pedig az nem is volt az ő kezében. Talán még sosem volt ilyen rend az óvoda udvarán.

Hirtelen Jani torpant meg mellette, piros arcán mosoly ragyogott.

– Jössz fogócskázni? – kérdezte, és máris felejtve volt minden.

Ettől a naptól fogva Szilvi senkitől sem vette el a játékát. Megvárta, míg a másik gyerek ráun, vagy keresett magának mást. Hiszen baba van még Tímea királykisasszonyon kívül is! És Melinda hercegnő is gyönyörű, akkor is, ha kisebb. A színes ceruzákat pedig lehet felváltva is használni, amíg Gyöngyi a pirossal fest, addig ő a kékkel fog – határozta el magában. Csak a csokiját nem volt hajlandó továbbra sem megosztani senkivel. Azt ő is nagyon szereti! Abból nem kap más!

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!