Fordított mese

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


A mese megjelent az Új Néplap - A hét mágikus hangjegy c. mesekönyvében

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egyedüli, későn érkezett gyermeke volt szüleinek. Amikor Zolta férfivá érett, édesapja magához szólította.

– Elég idős vagy már, édes fiam, én pedig már belefáradtam az ország kormányzásába. Ideje átadnom neked a trónust. Mielőtt azonban megtenném, feleséget kell keresned magadnak.

Ekkor kezdődtek a bajok!

Zolta körülnézett, van-e valamelyik szomszédos országban eladósorban lévő királylány. Azt kellett látnia, hogy a környező országokban, de még a távolabbiakban is, mind-mind különböző erőpróbáknak vetették alá a királylány kezéért jelentkező kérőket. Ami nem lett volna nagy baj, hisz Zolta királyfi erős és okos volt. Bármilyen próbát kiállt volna. Csakhogy a királylányokat rendre a legkisebb királyfiak nyerték el. Egy icipicivel mindig ügyesebbek, okosabbak, erősebbek voltak idősebb testvéreiknél.

Hát ez így nem lesz jó! – töprengett Zolta herceg. – Hisz nekem egy árva fivérem sincsen, nemhogy a legkisebb lehetnék! Ki kell okoskodnom valamit, hogy hozzám illő feleséget találhassak.

Addig-addig törte a fejét, míg rájött a megoldásra. Megfordítja a mesét, vetélkedjenek most a királylányok az ő kezéért! Ki is doboltatta azon nyomban az egész országban, futárokat küldött a szomszéd királyságokba, postagalambokkal üzent a távolabbi birodalmakba. Tudja meg a világ, hogy azé lesz Zolta királyfi és vele az egész birodalma – nem ám a fele! –, aki kiállja a próbákat, és méltónak bizonyul hozzá.

Jöttek a királylánykák, hercegnők hetedhét országból, de még az Óperenciás-tengeren túlról is. Hetvenheten sereglettek össze a meghirdetett napon. Egyik lány szebb volt, mint a másik, ruhájukon csillant a Nap fénye, ékszereik szikráztak, szemet kápráztattak. Zolta az ablakából nézett lefelé, az udvaron gyülekező királyné-jelöltekre. Vajon melyik lesz? – találgatta.

Majd elkezdődött a verseny. Egy kalapba beledobták a hetvenhét leány nevét. Zolta minden reggel kihúzott egy cédulát, és az a királylány próbálhatott szerencsét, akinek a neve a papiroson állt.

– Mindenkinek külön-külön megmutatom a palotát – hirdette ki az elején –, bemutatom a szüleimet, a kastély lakóit, az életünket, a berendezést pincétől a padlásig. Utána felteszem a kérdést, hogy mindezek ismeretében szeretnétek-e szerencsét próbálni. A végső eredményt csak az utolsó napon árulom el. Kezdhetjük?

Az első versenyző királylány Bibura volt. Magabiztosan indult el az ifjú trónörökös nyomában. A nagyteremben ruhák garmadája volt felaggatva. Szépek és rondák, szolidak és cicomásak vegyesen. A királyfi biztatta a leányt, válasszon egyet közülük, válogasson kedvére, ezzel szeretné megköszönni neki, hogy eljött.

Bibura hercegnő hosszas keresgélés után egy csupa-csipke, gyémántokkal kivarrt ruha mellett döntött. A szerényebb öltözékekre rá sem nézett. A paraván mögött fel is vette, és kacéran megpördült a királyfi előtt. Zolta elfintorította az orrát hiúsága láttán, majd egy hátsó ajtón át a palota legtávolabbi részébe kísértette a királylányt, hogy ott várjon, míg a többiek is befejezik.

A következő lánnyal már nagyobb szerencséje volt. Ő is cicomás ruhát választott, de nem ragaszkodott az ékkövekhez. Annál több bodor-fodor libegett rajta. Suhogva vonultak át a második terembe, ahol az inas épp összetört egy tálat. Ezer darabra hullva csörömpölt a márványpadozaton, hiába kapott utána. Csepke, látva, hogyan szerencsétlenkedik, ráförmedt:

– Azonnal takarítsd össze a cserepeket, mielőtt rálépek, és elvágom a talpam!

Zolta szomorúan vette tudomásul, hogy ez a lány is kiesett a versenyből. Viselkedése alapján úgy érezte, hiányzik belőle a megértés mások hibája iránt. Ej, pedig de szép volt ez a hercegnő!

Delin királykisasszonnyal a harmadik szobáig jutottak.

– Egy korty vizet! – suttogott egy öregasszony. Láztól égő arccal feküdt az ágyban, szemeit ráfüggesztette a belépőkre, kezét könyörgőn emelte feléjük. – Kérlek, kisasszonyka!

De a lány nem lépett oda hozzá. Kiáltott a szolgáknak, hogy adjanak vizet a betegnek, ám ő maga félt közelebb menni, nehogy elkapja a betegséget. Áldozza fel az egészségét egy senkiért? Hogyisne! Az ő élete drágább egy ilyen vénasszonyénál!

Emese fülét bántotta a keservesen síró kisgyermek hangja. Idegesen nézegetett körbe, merre menekülhetne. A királyfi a kiságyhoz vezette, és sajnálkozva mondta:

– Sajnos hasfájós a kicsi. Rengeteget sír, nagyon nehéz megnyugtatni.

– Valaki elhallgattathatná már! – fordult el tőle a lány. Elvett egy almát a tálról és beleharapott. – Menjünk tovább!

Ivola megsértette a főszakácsot. Fintorogva köpte ki az ízetlen ételt, amivel megkínálták. De nem elégedett meg ennyivel, harsány hangon leteremtette a szolgát. Majd hisztériásan mosónőért kiáltott, mert észrevette, hogy rácseppent a leves a vadonatúj ruhájára.

Gyűltek-gyűltek a királylányok a palota hátsó termeiben. Már csak néhányan várták a sorukat reggelente az udvaron. Zolta kezdte elveszíteni a reményt, hogy talál magához méltó feleséget. Eddig még mindegyik hercegnőben lelt valami hibát, valamit, ami nem tetszett. Mégsem akarta feladni a keresést. Kell, hogy legyen egy olyan lány, aki neki való, akit neki rendelt a sors!

Kikísérte a következő lányt is. Arika elég messzire jutott a próbákkal, eddig ő a legmegfelelőbb, bár korántsem a tökéletes menyasszony. Szép is, ahogy Zolta megállapította. Igaz, a szüleivel nem volt összhangban, túl sokat beszélt, vitatkozott, és a focit sem értékelte eléggé. Mégis, eddigi legjobb eredményeivel úgy látszott, Arika lesz a királyné. De a tisztesség úgy kívánja, hogy azt az egyetlen, legutolsó királyleányt még hagyja versenyezni.

Hetvenhét napon keresztül zajlott a küzdelem. A hetvenhetedik napon Zolta bevezette a palotába az utolsó jelöltet. Ancilla, mert úgy hívták a hercegnőt, egy gyönyörű, lágy esésű, egyszerűségében tökéletes ruhát választott. Halvány barackszíne remekül illett az arcához, sötétbarna, hullámos hajához. Nem vette fel, csak maga elé tartotta, mégis látszott, mintha rá öntötték volna. Zolta abban a pillanatban beleszeretett, ahogy csillogó szemeibe tekintett. A lány mosolya ragyogott, mint a nyári égbolt.

Ugyanezzel a csodálatos mosollyal segített összeszedni a törött cserepeket a kisinasnak, miközben kedvesen vigasztalta, hogy nem volt az a tál olyan értékes, és legközelebb majd jobban vigyáz. Hófehér keszkenőjét rátekerte a fiú ujjára, amikor egy éles cserépdarabka vágása nyomán kibuggyant a vére.

Gyengéd mozdulattal emelte fel a beteg asszony fejét, hogy könnyebben ihasson az elé tartott pohárból. Végigsimította verejtékes homlokát, nedves kendővel letörölte az arcát. Fogta a kezét, míg álomba szenderült.

Karjára vette, babusgatta, tisztába tette a babát. Kedves szavakkal igyekezett megnyugtatni a síró kisgyereket. Magához ölelte, közben megérezte, hogy a kicsinek korog a hasija.

– Ó, hát éhes vagy! – nézett körül a szobában. Felfedezte a gyümölcsöket, megetette a lánykát, nem törődve azzal, hogy közben a gyerek az ő tiszta ruhájára pürrögi a felét. Amikor végre jóllakott a pici, megtörölte a pofikáját, és lefektette az ágyacskájába. Azon nyomban elaludt.

– Gyere, menjünk tovább! – szólt hozzá Zolta elégedetten.

A következő teremben egy hat év körüli fiúcska szórta szerte a játékait. Nem zavarta a hatalmas felfordulás, harsány csatakiáltással kirohant a kertbe. Ancilla szempillantás alatt rendet rakott, mire Zolta körülnézhetett volna, már a kertben szaladt a fiúcska nyomában. Szoknyáját megemelve kergetőzött a gyerekkel. Zolta füttyentett egy nagyot, és közéjük rúgott egy labdát.

Ancilla félreállt, hagyta a fiúkat focizni. Semmi türelmetlenség nem látszott rajta, sőt, élénken biztatta őket.

– Hajrá! Ne hagyd magad! – kiáltotta mindkettőnek, és vidáman tapsikolt.

Amikor megelégelték, visszamentek a palotába. A konyha felé kerültek, ahol már javában főtt az ebéd. A szakács belemerített egy fakanalat a fortyogó levesbe, és a királylány elé tartotta.

– Kóstold meg! – mondta Zolta. – Ez lesz az ebédünk, hamarosan felszolgálják.

Ancilla megfújta a forró levest, óvatosan megkóstolta, majd halványan elmosolyodott.

– Nagyon finom lesz! – dicsérte fennhangon. Majd, amikor a herceg már indulni készült tovább, odasúgta a szakácsnak. – Azért nem ártana, ha sót is tennél bele! – És már ott sem volt.

Beléptek a trónterembe. Az öreg király búsan üldögélt a trónusán. Azon töprengett, mikor talál végre egyetlen fiacskája egy belevaló leányt. Jöttükre felnézett. Végigmustrálta az utolsó jelöltet. Csinos! – állapította meg. Szellő-könnyű lépteivel egyenesen a király szíve közepébe sétált. Mosolyával felmelegítette, felvidította rögtön.

– Gyere, ülj ide mellém, leányom! – szólította fel a király. – Mesélj magadról!

Ancilla engedelmeskedett, letelepedett a trónszék lábához, de úgy fordította a szót, hogy hamarosan a király beszélt, ő csak hallgatta. Nem szólt közbe, néha-néha feltett egy kérdést, amivel további mesélésre ösztönözte az uralkodót. Zolta boldogan figyelte, hogy a lány milyen jól kijön az édesapjával.

Ekkor érkezett a királyné, Zolta édesanyja. Azonnal átvette az irányítást. Alaposan kikérdezte, vizsgáztatta Ancillát, számára fontosnak ítélt dolgokról kérdezte a véleményét. Hosszasan beszélgettek. Ancilla nem ellenkezett, meghallgatta őt, s ha kellett, vázolta a saját nézeteit. Egyszer. Finom mosollyal tűrte, ha a királyné rá akarta erőszakolni a tulajdon álláspontját. A herceg látta rajta, hogy korántsem olyan engedékeny, amilyennek látszik.

– Mennünk kell, anyám! – szólalt meg Zolta. – Hamarosan eredményt kell hirdetnem, a hercegnők már türelmetlenül várják a döntésemet.

– Menjetek hát! – egyezett bele a királyné. – Remélem, jól választasz!

– Én is remélem! – felelte a fia. Majd Ancillához fordult, miután betette az ajtót maguk mögött. – Mondd csak, miért hagytad, hogy anyám rád erőltesse az akaratát?

– Hagytam volna? – kérdezett vissza a királylány. – Tisztelettudóan meghallgattam a véleményét, de az én házamban én döntök. Javaslatokat tehet, de az életembe nem szólhat bele senki. A férjemen kívül, természetesen – ragyogtak rá a szemei.

– Remek! – nevetett Zolta. – Ideje feltennem a kérdést: Akarsz-e a feleségem lenni, Ancilla?

– Igen, hisz azért vagyok itt – válaszolta a hercegnő. – Állok elébe a próbáknak, kezdjük el végre!

– Már kiálltad valamennyit – fogta meg a kezét a jövendő király. – Menjünk, és közöljük a többiekkel, hogy téged választottalak.

Kézenfogva átsétáltak a palota másik szárnyába. Ekkor derült ki, hogy itt valami módon megállt az idő. Azok a királyleányok, akik a hátsó szobákban várakoztak, mindössze néhány órának érezték az eltelt hetvenhét napot.

Zolta kíméletesen közölte velük döntését. Bemutatta választottját, Ancilla hercegnőt. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, hacsak meg nem haltak.

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

3 hozzászólás a(z) “Fordított mese” bejegyzéshez

  1. Kíváncsi voltam, hogy milyen is lehet egy fordított mese. Megtudtam. Szokatlan választás. Jó ötlet. Tetszenek a nevek, ugye Eliza te kreáltad (?), illeszkednek a magyar nyelvbe, akár a naptárba is bekerülhetnének. Nekem legjobban az Ancilla tetszik, nem csak a lány a királyfinak. 😀 😀

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!