Isteni sakkjátszma – Vezércsel

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Isteni sakkjátszma - Vezércsel

A Fény és a Sötétség Istene újabb sakkjátszmába kezd, melynek célja a saját képükre formálni a világot. Itt a figurák nem a szokványos bábukat, hanem embereket, családokat jelentenek, s egy-egy jó, vagy épp rossz lépés ugyanúgy vezethet paradicsomi állapothoz, mint káoszhoz.

Egy feszült, zivataros éjszakán feketeruhás férfiak osontak a hakiri palota folyosóján. Braqant, Abua királyát békés álmából éles sikoly ébresztette. Utolsó emlékként testvére, Lamido arcát és kardjának éles vágását vihette magával a túlvilágra. Egy nagy uralkodó lehelte ki lelkét, hogy átadja helyét a zsarnokságnak. Csak egyetlen fénysugár pislantott fel azon az éjszakán, mikor egy kisgyermek, Braqan fia egy ölelő árnyék karjaiban eltűnt a palota falain túli védelmező sötétségben. Húsz év telt el, és Yakisznak, Bantaria királyának ezúttal Abua zsarnokával kell felvennie a harcot. Bár Bantaria jóval gazdagabb és erősebb kihívójánál, ellenfelét a Sötétség Istene segíti…

Természetesen Eliza Beth korábbi könyveihez hasonlóan ezúttal sem a háború vérengzéseié a főszerep. Sokkal jobbat kínál nekünk a szerző. Mostani hozzávalói: egy csodálatos, mesébe illő fantasybirodalom, mely tele van kalanddal és izgalommal, romantikával és mágiával, s mindezt az írónő megfűszerezi némi humorral és bölcsességgel. Az eredmény pedig egy olyan zseniális könyv, mely minden könyvfalónak kötelezően megkóstolandó, akár önálló fogásként, akár az előző részek birtokában.

Jó szórakozást kíván minden olvasónak:

Tóth Balázs Gábor
A Tollal.hu – Közélet és kultúra főszerkesztője

Részlet a Vezércsel c. kötetből:

“A palota népe körbevette az apró tisztást, hol a sámán egy tízlépésnyi széles, kör alakú árkot vájt. Ebbe két kisebb kört rajzolt, és az árkokat kibélelte vékony ágakkal, illatos füvekkel. A fák már hosszú, lapos árnyékot vetettek, hamarosan besötétedik. Halk dobszó a szív ritmusát lüktette, az erőteljes, mély hangra egy finomabb, gyengédebb válaszolgatott. Hallatára elcsitult a zsongás. Tamiriasz és Doriela a körön kívül várakoztak. Aszkel mindkettőjük kezébe adott egy apró fáklyát, jelezve, minden készen áll, kezdődhet a szertartás.

– Doriela! – kezdte a varázsló. – Ha belépsz a körbe, onnan már nincs visszaút. Tamiriasz asszonya leszel, míg élsz. A király még két feleséget választhat magának, de te leszel az első asszonya, a te elsőszülött fiad lesz a trón örököse. Másik asszony fia csak akkor léphet trónra, ha te nem ajándékozod meg fiúval az uradat. Elfogadod ezt?

Tamiriasz aggódva nézte a sápadt arcot. Az étkezéseken kívül jóformán nem találkozott a lánnyal. Az elmúlt napokban alig váltottak néhány szót, beszélgetésnek nem volt nevezhető az a pár elsuttogott válasz, amit a kérdéseire kapott. Doriela az alkujuk óta kerülte a tekintetét, képtelenség volt a szemébe nézni, mégis sejtette, mi játszódik le benne. Feláldozza magát a szerelméért, vállalva az örök boldogtalanságot, egy gyűlölt férfi érintéseit, s majdan gyermekeit. Vajon miből merít erőt egy ilyen törékeny virágszál?

Körülnézett. Az udvar végében már pirultak az ökrök a nyárson, finom illatot hozott a néha-néha meglebbenő fuvallat. Rabszolgák sürögtek-forogtak, felállították a boroshordókat, egy hatalmas asztalon kupák sorakoztak. Nászuk tanúi izgatott örömmel várták, hogy belevethessék magukat a reggelig tartó mulatságba.

Szeme megakadt Abradzenen, aki a többiektől kissé félrevonultan állt egy tölgy alatt. Pentan jó munkát végzett – állapította meg magában. A herceg izzó tekintettel viszonozta pillantását, a távolból is érződött elfojtott haragja. Hirtelen akart megindulni felé, de őrzője visszatartotta. Valamit mondhatott is neki, mert Abradzen kétségbeesett arckifejezéssel fordult el, és a fa törzsének vetve hátát, öklével a kemény kéregre sújtott.

– Nem gondoltad meg magad? – kérdezte Tamiriasz a lányt. Doriela ráemelte végre a szemét, de azonnal le is sütötte, mert elfutotta a könny. Némán rázta meg a fejét, és elszántan belépett a számára kirajzolt körbe. Lehajolt, s a fáklyájával lángra lobbantotta a keskeny árokba szórt száraz, illatos füvet. Arasznyi lángok vöröslöttek körülötte. Mozdulatlanul várta, hogy jövendő férjura belépjen a másik körbe. A dobszó sürgetően felerősödött. – De én igen – dünnyögte Tamiriasz, és sarkon fordulva Abradzenhez sietett.

A férfi ökölbe görcsösült ujjakkal igyekezett uralkodni indulatain, feszítette a tehetetlenség. Égő szemekkel bámult maga elé a semmibe, észre sem vette, hogy a király megáll előtte. Ő nézte egy pillanatig, és tudta, jól döntött. Baljával megérintette Abradzen vállát.

– Menj, mielőtt kialszik a tűz! – mondta szelíd mosollyal, és odanyújtotta neki a fáklyáját.

Abradzen ráemelte fájdalommal teli tekintetét, szája szóra nyílt, aztán mégis némán kiragadta kezéből a fáklyát és elrohant. Beugrott az üres körbe, meggyújtotta a füveket, csak aztán nézett szerelmére. Doriela körül parázslott az árok, lángok már csak itt-ott lobbantak, de még lobbantak. A lány büszkén állt, talán nem is tudta, hogy sír. A herceg sejtette, könnyeitől azt sem látja, ki áll mellette, de nem ölelhette magához, míg két külön tűzkarikában álltak.

Ekkor a sámán szólt érces, messze hangzó szavakkal:

– Abradzen és Doriela! Legyetek hát az istenek – és királyunk! – akarata szerint mostantól örökkön örökké egy pár! – Apró, aranyszínű lángocska szaladta körbe a szerelmeseket. Spirál alakban közelített, mígnem elérte és meggyújtotta a nagy árokban elhelyezett füveket. A két kisebb árok parazsa eddigre már kialudt, immár csak az életüket összekötő, külső tűzgyűrű lángolt. A varázsló nyilván megszórta valami furfanggal, mert néha kék és zöld lángnyelvek virítottak a sötétben. A dobok egymásba olvadva, egy ütemben dübörögtek, az emberek tapsával kísérten.

A háznép ujjongott, zene harsant, máris táncra perdültek az izgágábbak. Az új pár összefonódva várta, hogy leégjen a tűz. Amikor kiléptek a körből, Tamiriasz volt az első, aki kedvesen átölelte őket.

– Köszönöm, uram! – súgta zokogva Doriela.

– Mellettem boldogtalan lettél volna – lehelt csókot a homlokára Tamiriasz, és Abradzenhez fordult: – Becsüld meg ezt a lányt! Mindenét odadobta érted.

– S mit kapott cserébe? – felelte keserűen Abradzen. – Egy férjet, ki csak addig élhet, míg királya engedi…”

Képek a bemutatóról

Megrendelés

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!