Fer-Kai rajzához

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Fer-Kai: Mélyből (Lélekmadár)

Fénykapu 

Lassan elandalította a lágy, alig hallható zene. Álom és ébrenlét határán járva végtelen nyugalom szállta meg. Elhagyta a földi lét minden gondját, lelke szabadon szárnyalt. Visszavágyott.

Vissza, abba a semmihez sem hasonlítható, puha melegségbe, melyben a szeretet úgy zengett, mint a hárfa húrjai, ahol nem volt irigység, gyűlölet, áskálódás. Nem volt idő, ami hajtsa előre, nem volt vágy, amit teljesítenie kellett, és nem volt ez a létbizonytalanság, mint idelenn, a földi pokolban. Nem volt test, ami röghöz kösse, nem volt út, melyen haladjon, nem volt senki, aki parancsoljon.

Ott, a tűzkapu másik oldalán szeretettel táplálták lelküket, jutott mindenkinek, és mégsem fogyott el soha. Nem kellett kérni, mégis áramlott, belső vágyat keltve, hogy ő maga is továbbadja másoknak.

Most, ahogy egyre mélyebbre süllyedt álomvilágában, kitárult előtte a rég látott kapu. Szelíd, fehér galambnak érezte magát, hiszen ez illett a fényhez, mely hívogatóan szikrázott a vörös izzás közepén. Fellángolt benne a kívánság, hogy bátorságát bizonyítva átröppenjen a tűzkapun, mely végre hazaviszi az övéihez, haza oda, ahol mindenki egyenlő és örök, ahol nyugalmat lel, és feltétlen szeretetet.

Egyre gyorsabban verdesett a szárnyaival, mert a kapu szűkülni kezdett. Biztatta magát, még éppen eléri, mielőtt bezárul, de ekkor…

…egy apró test simult hozzá az ágyban, pici, fürtös fejecske fészkelődött a vállgödrébe, és tudta, még nincs itt az ideje…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!