Szellemszem és a béna boszorkány

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Shabra néne még csak húszéves volt, de egyáltalán nem látszott annyinak. Nyugodt szívvel hozzáhazudhatott a korához vagy száz évet, akkor is azt mondták rá, hogy többnek néz ki. Valaha (tavaly ilyenkor) még ő is szép és ifjú leány volt, aki szerette a meséket, várta a hercegét a fehér lovon… és nem bírt a kíváncsiságával.

Nagyanyja halála után vallatóra fogta a fekete macskát, aki mindig is gyanús volt számára, mert folyton a lába alatt mászkált, mintha csak azt akarta volna elérni, ne arra menjen, amerre menni szándékozott. Párszor felbukott a bokái között tekergő boszorkánysegédben, utálta is ezért, de mivel nagyanyja szerette, őt meg a mama nevelte, hát kénytelen volt elviselni.

No, de a temetés után aztán elkapta! Mikor a nagyi füstté vált a kifejezetten neki épített máglyán, hurkot kötött Szellemszem farkára, és fellógatta a padláson. Nyivákolhatott és rángatózhatott a macska, de nem szabadulhatott. Ennyi tehetsége már Shabrának is volt, nemhiába született ebbe a családba.

Anyját hamar elveszítette, amikor vándorlása során ételt kért egy faluban. Az emberek megijedtek attól a kis vihartól, amit az irigyek iránti haragjában támasztott, pedig csak a távolabbi fákat csavartatta ki tövestől a tornádó erősségű széllel, a házakat megkímélte. Amikor megkövezték, valószínűleg megbánta, de már késő volt. Így aztán a kétéves lánya a nagymama nyakán maradt, pedig csak néhány napra szándékozott nála hagyni.

A szépséges Shabra egy éles késsel hadonászott a kényes testrészén függő Szellemszem orra előtt.

– Annyiszor akadályoztál, és nem tehettem semmit, de most vége. Vagy válaszolsz rendesen a kérdéseimre, vagy elbúcsúzhatsz a farkadtól! – fenyegette meg a macskát, aki kivillantotta a fogait, belekarmolt a levegőbe, fújt nagyokat, de ennyiben ki is merült a tudománya. – Ha akarod, a fogadat is kiverem, csak szólj!

– Inkább ne! – nyikkant a macska, belegondolva, hogy nézne ki fogatlanul. Kiröhögnék az egerek. Micsoda szégyen lenne! Mérgében keskeny csíkká szűkült a pupillája. Alattomosan pislantott. – Mit akarsz tudni?

– Hol van a nagyi varázskönyve?

– Hogy a micsodája? – Shabra megvillantotta a kést. – Ja, arra gondolsz, amibe a titkos receptjeit írta? Ott van a ládában – fordult meg himbálózva, és a sarokba mutatott. – De nem szabad kinyitnod!

– Ugyan miért?

– Mert ő nem akarta, hogy te is boszorkány legyél. Azért kellett mindig utadba állnom, ha ki akartad lesni a bűbájkodását.

– Én nem leszek boszorkány, én az vagyok, annak születtem – húzta ki magát büszkén Shabra.

– Egy fenét! – szisszent a macska. – Ezt ugyanúgy tanulni kell, mint a betűvetést. Nem lehet csak úgy nekiugrani, lesz ami lesz, mert rossz vége lesz. Ne nyisd ki azt a ládát, te! – sivított, de hiába.

Shabra kivette a foszladozó könyvet, belelapozott.

– Itt azt írja, ha nincs tanítóm, megszerezhetem a tudást aképpen, ha megfőzöm ezt a lapot egy üstben, beledobom egy fekete macska bal fülét, valamint néhány szál szőrt a jobb hátsó talpáról… van neked szőr a talpadon? – Odament, megfogta, megnézte, megnyugodott. – Van, szerencséd! Kell még pár csepp véred, de az úgyis lesz, ha levágom a füledet…

– Nanehogymár! – háborgott Szellemszem.

– Választhatsz, a füled vagy a farkad tartod meg? Antenna nélkül feltűnőbb lennél – nevetett a lány.

Lement a konyhába, magával vitte a varázslatok könyvét, a szemmelvert macskát, és keresett egy fazekat. Telitöltötte vízzel, alágyújtott. Beleszórta Szellemszem talpszőreit, lenyisszantott bal fülét, és belecsepegtette a vérét. Kitépte a lapot a könyvből, megnézte a másik oldalát, van-e még valami hozzávaló a recepthez. Levágott egy darabot a kisujja körméből, keresett a nagyi ágyában néhány elhullott hajszálat, morzsolt bele némi babérzúzalékot, öntött hat csepp ibolyaolajat, majd óvatosan belekeverte a papírlapot. Aztán amúgy bugyogó forrón lehörpintette az egészet.

A kutyulmány szétégette a száját, a tűz felkúszott az agyába, ott tombolt-rombolt, majd a fülén kicsapva lángra lobbantotta a varázslatok könyvét. A lány elájult, a macska meg a bűbáj alól szabadulva fejvesztve menekült.

Amikor Shabra magához tért, a tükörhöz sántikált, mely meglátva őt ijedtében darabokra fröccsent. Bal kézzel felvett egy nagyobb szilánkot, mert a jobb kezét nem bírta felemelni. Megnézte magát, és sikítani támadt kedve. Hát sikított – bár azt a vinnyogást senki sem nevezte volna így. Újra rásandított a tükördarabkára. Ráncos, vén arc bámult rá véreres szemekkel. Elferdült szájjal, fogatlanul szűrte a szót:

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a fene ez a némber?

– Kettőt lapoztál, Shabra – szólt egy kellemes hang. Csinos, feketeruhás férfi állt az ajtóban. A napszemüvegét a feje tetejére tolta, sűrű fekete haja jótékonyan takarta csonka bal fülét. – Hallgatnod kellett volna rám, de te mindig is önfejű voltál. Bár ezzel jót tettél velem. Kösz, hogy megszabadítottál! – intett búcsút, és felpattant hófehér Kawasaki Ninja 300-asára.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!