Nyugdíjas Mikulás-állás

Megosztás ezzel:


(Felnőttmese Answer-módra 🙂 )

– Jó reggelt, kolléga! – köszönt egy pirosruhás öregúr a másiknak, aki éppen a zsákjában kotorászott az út szélén.

– Adj’isten, hó-hohó! – felelt rá a másik.

– Maga is a Mikulás-állásra pályázik?

– Állásra? Öregek már az én lábaim az álláshoz. Jobban szeretek menni, mint állni, bár már a menés is fáraszt az utóbbi években. Eljárt felettem az idő, hó-hohó.

– Miért nem megy nyugdíjba? Már meg ne haragudjon, de elég öreg hozzá. Úgy nézem, a hosszú, fehér szakálla is valódi. Sokkal szebb, mint az én vattapamacsom – simogatta meg az orra alá rögzített álszakállt, s kíváncsian követte az elinduló apókát. – Biztos, hogy nem az állásra pályázik? Mert, ahogy elnézem, magával szemben semmi esélyem sincs. De a többieknek sem, pedig tuti, hogy idén is százával leszünk, aztán jó, ha tíz-tizenkét embernek jut munka az áruházban. Persze, ha nekem is lenne ilyen gyönyörű szánom – bökött a hüvelykujjával a háta mögé –, meg ennyi szarvasom – de hát egy sincs! –, nem aggódnék. Kapásból engem választanának ki, ha hoznám a szuper kellékeimet is. Meg is érkeztünk – állt meg a nagyáruház kapuja előtt. – Ugye, nem jön be?

– Hó-hohó! Nem-nem, ezer dolgom van még, nem érek rá nézelődni, vásárolgatni.

– Én vásárolnék, de nincs miből, ezért van szükségem erre az állásra.

– Mit akar folyton azzal az állással?

– Ne higgye, hogy annyira odavagyok érte, de muszáj. Ez is csak egy munka, és viszonylag jól fizet. Ráadásul messze van az otthonomtól, véletlenül sem járnak erre az ismerőseim. Jól kiröhögnének, ha meglátnának ebben a maskarában. Ha legalább a szakállam igazi lenne, bár hál’istennek fiatal vagyok én még a hosszú, hófehér Mikulás-szakállhoz.

– Hó-hohó! Ma a beteljesülő kívánságok napja van. Magának adom a szánt, az összes szarvast, sőt még a szakállamat is, ha valóban akarja.

– Ezt komolyan mondja? Mit kér értük?

– Hó-hohó, értük semmit, hiszen maga segít rajtam, meg a fájós-fázós lábaimon. Hiába a vastag csizma, ha nincs már vérkeringés! Lefagynak az ujjaim. Igaza van, öreg vagyok, ideje nyugdíjba mennem.

– Ha így van, akkor köszönettel elfogadom az adományát.

Erre a Mikulás a kezébe nyomta a szarvasok gyeplőjét.

– Igyekezzen, mert csak egy napja van, hogy széthordja világszerte a gyerekek ajándékait. Nagy a világ, én csak tudom, hó-hohó, de még milyen nagy… – fordított hátat beszélgetőtársának, és elindult visszafelé az úton.

– Hé! Hová megy? Álljon már meg, a mindenit! Miről beszél maga?

– Ma Mikulás napja van, és maga a Mikulás – magyarázta türelmesen az öregúr a fiatalabbnak. – Azt csak nem kell elmondanom, ez mit jelent?

– Én nem vagyok Mikulás! Különben is, az csak egy mese. A Mikulás nem létezik.

– Dehogynem! Csak magára kell nézni.

– Éppen ez az! Csak rám kell nézni. Egy egész csomag vattát használtam el a szakállhoz, mégis csálé, látja? – rángatta meg, de ujjai finom, selymes szőrbe markoltak. Hitetlenül cibálta meg újra és újra.

– Az már igazi! – nevetett rá az exMikulás. – Ne tépkedje, mert fájni fog. A ruhámat, csizmámat is magának adom. Fiatal még, nem fog fázni benne otthon sem, pedig a sarkvidéken hó-hohó, van ám hideg és hó-hohó. Befűtöttem indulás előtt, jó meleg lesz, mire hazaér. De most már siessen, várják a gyerekek!

– Várnak a gyerekek… persze, a két gézengúz fiam. Ők még hisznek a Mikulásban, ki is tették a csizmájukat az ablakba…

– Még egy ok a sietségre.

– Álmodom. Most már biztos, hogy álmodom. De mivel álom, egyszer vége lesz. Egyszer csak vége lesz – tette hozzá reménykedőn.

– Mindennek vége lesz egyszer – hagyta rá az exMikulás. – Két-háromszáz év, és maga is nyugdíjba mehet…

– Mennyiiiiiiiiii???

– Nyugi! Hamar letelik… – Aztán szétfoszlott az alakja, csak egy utolsó hó-hohó hallatszott a semmiből…

Megosztás ezzel:


Share

Vélemény, hozzászólás?




Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!