Szegény Dédi! Örökké éhes, mintha csak az evéssel pótolná családja szeretetét. Mert hiába él nagy létszámú családban, ha azokból tán egy, ha szereti. Talán azért, mert amíg a Dédit szidják, nem foglalkoznak ővele? A tunyaság császára karöltve a kulinária királynőjével épp elég ahhoz, hogy tönkremenjen a család.

Hatan élnek egy lakásban: a családfő, Carmelo zöldségárus, a felesége és a lányuk, az istenadta tehetségű, el nem ismert művész Öcsi, az ájtatos nagynéni, és az örökevő matróna, a Dédi, aki a szó átvitt értelmében néhány év alatt felfalja őket. Mártuska, a legifjabb az egyetlen, aki segít apjának a mindennapi betevő előteremtésében. Szinte minden éjszaka „túlórázik”. Kicsinosítva, feldobva indul dolgozni. Hát hogyisne, amikor Porshéval, meg Mercedesszel viszik a patikába ügyelni! Az elvakult szülők nem veszik észre lányuk sorsának alakulását, talán nem is érdekli őket, míg hazaadja a pénzt. Csak a dologtalan művészlélek látja, mit művel.

A Dédi élete az evésről szól. Százévesen mi öröme lehetne még az életben? Bár egészség terén a makk elbújhat mellette, neki nem jár más a fejében, csak ami ehető. A családi ebéd alatt parancsszavak pattognak, és mindenki szó nélkül kiszolgálja. Ugrik az egész család, hiszen teljes ellátásra szerződtek az öregasszonnyal. Mára viszont belefáradtak, hogy nyíltan vagy fondorlattal, de minden egyes falat ugyanabba a gyomorba jut. Megpróbálnak hát megszabadulni a Déditől.

Öcsi bármire hajlandó a munkán kívül. Jobbnál jobb ötletekkel áll elő. Elküldené a Dédit dolgozni a piacra, vagy kiállítaná a sarokra pénzt keresni. Végül pattogatott kukorica ígéretével ráveszi egy sétára, és ottfelejti a vidámparkban, jó messze a lakásuktól. Mire fellélegeznének, az öregasszony hazatalál. Virgonc és éhes. Újabb ötlet, hogy légbőlkapott örökséggel telebeszéli a szomszéd trafikos fejét, aki aztán kapzsiságtól hajtva hajlandó feleségül venni a Dédit. Annak meg elég a csokoládét emlegetni, nem tiltakozik. Másfél hónap alatt kieszi a vagyonából Don Fransiscot, aki idegességében agyvérzést kap, tolószékbe kényszerül. Carmelo visszakapja a nagyanyját, plusz a béna férjet. Mit lehet azzal tenni, akin a méreg sem fog? Lehet szidni, lehet gyűlölni, lehet megpróbálni kifüstölni, csak egyet nem lehet: éheztetni.

A lakásban fogynak a bútorok, fogynak a családtagok, csak a Dédi éhsége nem csillapodik. Végül ketten maradnak Öcsivel. A Dédi kiadja a parancsot, mit kér ebédre. Percekig sorolja, mit enne, mivel, és még a desszertet sem felejti el. Öcsi mögötte áll egy pisztollyal, de végül inkább a saját fejét lövi szét. A Dédi meg csak mondja, mondja…

Az első rész a humoré. Akkor még önfeledten nevetünk a szerencsétlen családon, az örökevő matrónán, a folyton kereső pillantásain, a habzsolásán. Itt még nem gondolunk bele, mennyire találóan jellemzi a szerző a mai társadalmat. Amikor mindenki csupán önmagával törődik. Hiába él négy nemzedék együtt, ha csak terhet jelentenek egymásnak. A Dédi kizárólag a hasának él, a lánya, Nénje az örökös imáival keseríti őket. Öcsi, a soha-egy-tangót-meg-nem-író zeneszerző egy szalmaszálat sem tenne odébb. Mártuska, a dédunoka, az örökös hazugságaira fizet rá. Ahogy csúszik le a család, úgy változik át a Porshe bikiklivé, az életvidám lány ronccsá. A családfő számára, miután elveszíti a munkáját, az ital marad vigaszul – ugye, milyen ismerős? Elvállal bármit, amíg van mit, és rászorítja a többieket is, hogy tegyenek valamit az asztalra, de hiába, már túl késő, hogy összefogjon a család.

A második részben már nincs kedvünk nevetni. Túlságosan életszagú.

Gratulálok a színészeknek, a rendezőnek! Maradandó élményt nyújtott a játék, a titkos bepillantásokat engedő színpadi megoldás. Bízom benne, hogy a „Dédi” nem lesz bulimiás a szezon végére. Ha csak tizedét eszi is meg valójában, mint amit látunk, az is félelmetes mennyiség.

További sikeres előadásokat kívánva megköszönöm az élményt!

Fotó a színház honlapjáról származik.