Egy átlagnéző véleménye a Weöres Sándor Színház előadásáról

Egy küszködés az élet! – dohog Frici kisasszony, és milyen igaza van! Végigküszködtem az egész előadást. Először a kíváncsiságommal, hogy mennyire lesz más élmény, mint filmen látni Eisemann Mihály Én és a kisöcsém című operettjét. Utána az örökös nevethetnékemmel, majd a nótázó kedvemmel kellett küszködnöm. Koltai Róbert rendező szinte egy légvételnyi időt sem hagyott nekünk, néha fuldokoltunk a kacagástól, miközben legszívesebben dalra fakadtam volna magam is a fülbemászó dallamok hallatán. Varga Dóra Bözsi kisasszonyát szívből sajnáltam, mert bármilyen „jó a habos sütemény”, még a fél kiflijét is szemrehányta a munkaadója, és Zabakol tápszer fogyasztására kényszerítette.

Kelemen Félix gazdag gyáros, de kissé elveszett apa. Biztos abban, pénzért minden kapható, így még védelmet is vásárol egyetlen lánya számára a menetrend szerint felbukkanó nemkívánatos szerelem ellen. Jó pénzért felbéreli a város legszerencsétlenebb detektívpárosát, háttérben a mindenes Zolestyákkal, aki egymaga gazdagabb, mint ezek ketten, és bármilyen árat megad, ha közben remekül mulathat.

Kicsit féltem, hogy dr. Sas és dr. Vas unalmas lesz, de kár volt ettől tartanom, Orosz Róbert és Matusek Attila hozták a figurát Bajomi Nagy György Zolestyákjával együtt. Remek hármast alkottak, olyannyira, hogy még az ismert gegeken is képesek voltunk nevetni.

Nagy Cili újabb arcát mutatta meg (nekem). Csil (Dzsungel könyve) hangos keselyűkórusa után itt végre csendesebb, ábrándosabb hangon mesélhette el, hogy „Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány”. S nemcsak álmodik, megy és tesz érte, hogy valóra váljon. Akkor is, ha egy időre személyiséget kell váltania, mert Kelemen Kató „kölcsönveszi” a nevét.

Edvi Henrietta makrancos Kelemen Katója érzékletesen ábrázolta az elkényeztetett úrilányt, akinek legnagyobb gondja, hogy nem hagyják aludni. Bezzeg májusban kipattannak a szemei, mint rügyek a fán. S ha még az önérzetébe is beletaposnak, ez épp elég kihívás, hogy ébren maradjon, sőt! Azonnal bele is szeret az első férfiba, akit meglát. S ki más lehetne ez, mint aki nőiségében megbántja, s bosszúra sarkallja?

Andersen (Kálmánchelyi Zoltán) ha már olyan szemtelenül gazdag, ráadásul (joggal vagy sem) nőgyűlölő, lehetett volna kicsit méltóságteljesebb, flegmább, lekezelőbb. Rekedtes énekhangja viszont egyedi színt adott a dalainak.

Piri, az idegenvezető (Németh Judit) színes egyéniség, akiről nem tudni, komoly szándékai vannak-e, vagy csupán megragadva minden adódó alkalmat, felhőtlen szórakozást keres. Felháborodott sziréna-hangja az előbbit valószínűsíti.

Tehát adva van: egy lány, aki férjhez menne, de nincs kihez; a másik, akit férjhez adnának, de nem akarja; a férfi, akihez adnák a lányt, de nincs szándékában nősülni; az apa, aki a lánya házasságával mentené a cégét; két detektív, akik pénzért bármire hajlandók; egy mindenes, aki bármilyen összeget megad a nevetésért… és Velence, ahol minden szál összegabalyodik, hogy végül kibogozhassák.

Nem vártam filmvászonra való díszletet, nincs is, de éppen elég az, ami van. Néha csak jelképes, de a funkcióját betölti, és nem vonja el a figyelmet a színészi játékról. Maximálisan kihasználták a forgószínpad előnyeit, ami előadás közben a díszletváltást szolgálta, a végén pedig a tapsrendet.

Egy picit fennakadtam azon, ugyan miért apróhirdetés útján keres útitársat magának a dúsgazdag dán, és ha már egy ismeretlent visz magával, abból hogyan lesz „kisöcsém”. Ezen a ponton hitelesebb volt a film, ahol egy távoli rokont pátyolgatott. (Sejtelmem sincs, az eredeti szöveg mit mond. Nem vagyok hivatásos színikritikus, csak egy átlagos néző.) De ezt az egyetlen kifogást tudom csak felhozni, ezt is azért, hogy mondjak valami negatívat is, ne csak dicshimnuszt zengjek. Hogyisne! Azért, hogy felkeltsem a környék lakóinak érdeklődését, aztán, ha kedvem szottyanna újra „végigküszködni” egy előadást, majd a végén ne kapjak jegyet? Merthogy összességében remekül szórakoztam, és ez volt a cél – a színészeké is, az enyém is.

 

Fotó: Mészáros Zsolt