Goldoni: Két úr szolgája – kicsit másképp a szombathelyi Weöres Sándor Színháztól

Úgy volt, hogy nem jutok el az idei karneválszínházi előadásra. Aztán mégis levadásztam az utolsó jegyeket. Szó szerint az utolsókat. Igaz, nem egymás mellé szóltak, de ahogy láttam-hallottam, más is volt így. A nagy siker egyik hátulütője, hogy a későn ébredők szétszórtan ülnek a lelátón. De sebaj, a darab kárpótolt érte, és úgyis azért mentünk.

Az átverések halmaza ez az előadás. Ki kivel van és ki ellen? Ki él, ki halt meg, ki az, aki feltámadt, és tényleg feltámadt-e. Hallgatnak, amikor beszélni kellene, és beszélnek, amikor jobb lenne hallgatni. Igazi, tömény humorbomba. Poén hátán poén. Kezdve az első percben „száguldó” motorral, befejezve a… na, ezt majd a végén.

Truffaldino szerencsétlenségére már az első munkanapján ötezer eurós kárt okoz egy karambolban. S ha ez nem elég, a kocsi egy Ferrari, a tulaj meg maffiafőnök. Aki elütötte a helyi maffiózó pizzáit, Don Raffael így éhségében kissé morcos lett. Hát még, amikor az üreskezű pizzafutár után megérkezik az élő fenyegetés. Azonnal borul a „napirend”, a szerelmeseket szétválasztják, ami ellen mindenki tiltakozik, de nincs mit tenni. Clarice még a fullextrás öngyilkos applikációt is letölti a telefonjára, mégsincs menekvés. Az ő keze is jár a kétmillió euró mellé Federigo Rasponinak.

Persze addig-addig keverik a kártyát meg a poénokat, míg végül mindenki megkapja, amit akar. A szerelmesek a párjukat, a doki a felépítendő szülészet-börtön-temető hármas rá eső részét (benne van az egész élet, el sem kell hagyni a telket!)

Smeraldina tökéletes jobbkeze Don Raffaelnek. Egy szóra ugrik, intézkedik, csak a férfiakkal áll hadilábon. Valahogy nem marad rájuk ideje, pedig, ha megtalálná végre az igazit, még az időt is megállíthatná a szombatonként készenlétbe helyezett kapcsolójával.

Időnként elsül egy-egy fegyver, fogynak a szerelmes Silvio ujjai, mégsem sikerül eltennie láb alól a vetélytársát. Truffaldino bezzeg elsőre felrobbantatja a rendőrfőnök Ferrariját (kicseréli a rendszámokat, így Silvio abba teszi a bombát), aztán keresheti a kibúvókat. Hiába, no, nehéz a maffiózók élete. Truffaldino mégis szívesen beállna a maffiába, jobb híján. A pizzaszállítás nem jött be, már az első napján kirúgták. Óvodapedagógusnak tanult, mert „oda nők járnak” – ahogy megjegyezték neki. Jó is volt! – vágja rá nem is olyan enyhe nosztalgiával.

Brighella lelkesen tervez, először Michelin-csillagot akar, ezért agyoneteti a vaknak álcázott ellenőrt, aki nem is vak és nem is ellenőr. De sebaj, fő, hogy bánatában kiugrik az ablakon, bele a medencébe, amitől azonnal visszatér a látása. Juhé, lesz gyógyfürdő, és bár Brighella a kiugrálásoknak nem híve – mert példának okáért mi van, ha ez a vak a botja nélkül a kőre zuhant volna a víz helyett? –, egy csúszda beleférne.

Az öregedő maffiavezér és majdhogynem kiszuperált orvosa kölcsönös fenyegetőzése külön megér egy misét. Ismerik egymást, tudják, mivel lehet odabökni a másiknak, de csak csínján, csak utalásokkal tapogatózva, nehogy már komolyan vegye, mert még rosszul sül el. Oké, megadtam a tartozásomat, de mi lesz, ha összekeverem a kartonokat? – így a doki. Tudod, én csak akkor választok másik orvost, ha a mostani meghalt – tromfol rá a Don. Egy-egy.

Aranyos volt a tapsrend. Háromszori visszatapsolás után a szereplők leültek, és jelentőségteljesen néztek ránk. Mintha mondanának még valamit. De nem jutottak, juthattak szóhoz a dörgő tapstól. Nem is akartak, de utolsó poénnak ez is bejött.

Néhány kiragadott pillanat: Gonda Kata fogai, Balogh János beragasztgatott ujjai, Nagy Cili reszelős hangja, Mertz Tibor csiricsáré öltözéke a hozzá illő majdnemcsárdástjárok-monológgal, Jámbor Nándor reppelése.

Csak gratulálni tudok a társulatnak. Igazi vidám, karneváli darabot láthattunk, majd’ két óra felhőtlen szórakozás, móka, kacagás. Mondanám, hogy nézzék meg, de minden jegy elfogyott. Mind egy szálig. Nem is értem…

 

fotó: Mészáros Zsolt