Az Egyesült Földi Birodalmak elnöke befejezte a virtuális akta lapozását. Zúgott a feje a sok adattól, a feszült figyelemtől. Megdörzsölte káprázó szemét.

– Felzaklattak a vallomások, Hella – szólt, s fáradtan kinyújtózott, miközben a meleg barackszínű falak nyugtató halványzöldre változtak. Langyos, virágillatú fuvallat suhant át a termen, halk szellősusogás közben besűrűsödött a levegő. Eltűnt a komputer irányítópultja, helyette dús lombú fák zöldelltek. Kényelmes forgószéke lassan hátradőlt, kinyúlt, már puha pázsiton feküdt egy tó partján. Kezét a feje alá téve gyönyörködött egy darabig a lezúduló vízesés cseppjein megtörő fény játékában, tekintetével követte a szivárvány ívét, majd szemét lehunyva hallgatta a madárcsicsergést.  Csak pár percig pihent, az elég volt, hogy rendezze a gondolatait. Felült, hagyta szétfoszlani a hologramot. Hátralökte a székét, s a sarokban terpeszkedő régimódi ülőgarnitúrához sétált. Rutinból odébb tolta az egyik fotelt, hogy hozzáférjen a kisasztalon álló gyümölcstálhoz. A személyzet gondoskodott róla, hogy mindig megtalálja ott a kedvenceit. Markába vett néhány szem kesudiót, szórakozottan rágcsálni kezdte.

– Köszönöm, Hella! Add be a filmet! – utasította a központi számítógépet, s visszaült az íróasztalához. A szemközti falba épített óriási képernyőn az űrflotta egyenruháját viselő, negyven év körüli férfi haladt a tisztjei élén. Néha oldalra nézett, biccentett köszöntésül, de nem állt meg, és nem szólt senkihez.

– Úgy látom, ez a felvétel a visszaérkezésük után készült. Nagyítsd ki, Hella! Az arcát, főként a szemét akarom látni.

Az elnök parancsszavára a komputer ráközelített az űrhajóskapitány arcára. Solan hosszan fürkészte a vonásait, majd amikor pontosan szemből látszott, kimerevíttette a képet és erősebb nagyítást kért. Belemerült a kapitány tekintetébe. Hosszú percek után szólt újra:

– Jól van, hozzák ide! Kikapcsolhatod a monitort!

Tíz perc múlva halk csendüléssel nyílt a fogadószoba ajtaja, két férfi lépett be. Az iménti filmen látott űrhajós kissé kábultnak tűnt, tétova lépéseit talpig feketébe öltözött fegyveres őr vigyázta.

– Üdvözlöm, kapitány! – fordult feléjük az elnök.

Fürkész pillantása végigsiklott a fekete nadrágot és sötétbordó, hosszú ujjú, gallér nélküli felsőt viselő alakon. Lefogyott, állapította meg, pedig a hazaérkezéskor sem lehetett túlsúlyosnak nevezni. Annak kifejezetten örült, hogy egyiküknek sem kell felnéznie a másikra. Tekintete megpihent a fogoly nyakára feszülő széles pánton. Az átlátszó műanyagon apró vörös fények villogtak.

– Bionikus akaratblokkoló? – pillantott elhűlten a személyes biztonságát vigyázó Ronwald hadnagyra. A helyeslő bólintás után visszafordult a fogolyhoz. – Szükség van erre, kapitány?

Endrik ráemelte a szemét, de nem szólt. Furcsa volt a nézése, Solan nem tudta eldönteni, mit lát benne. Nem harag volt, inkább megvetés, vibráló türelmetlenség, beletörődés, dac és eltitkolt fájdalom. Annak a büszke csillogásnak, ami a filmen úgy megragadta, most nyoma sem volt. Időnként úgy látszott, levegő után kapkod, izmai megfeszültek, kitörni készült, aztán lehiggadt.

Solan hallott már erről a készülékről, de annak ellenére, hogy nem új konstrukció, még sohasem látta testközelből, működés közben. Tudta, csak a legveszélyesebb bűnözőkre teszik ezt a fajta bilincset, ami rákapcsolódik őrzöttje idegrendszerére, és már az első gondolati impulzus fellobbanásánál blokkolja agresszív szándékát, saját bioenergiáját használva fel ellene. Minél jobban szabadulni akar az elítélt, annál erősebben fogja a bilincs. Programjától függően képes fizikai fájdalmat okozni, vagy az idegpályák stimulálásával úgy szabályozni őrizettje életfunkcióit, hogy képtelen legyen mozdulni, lélegezni, akár csak gondolkodni.

– Vedd le róla, Ron! – utasította a hadnagyot Solan.

– Eszemben sincs! – vágta rá amaz, s mikor az elnök felkapta a fejét, nyugodt hangon hozzátette: – Nem változott a véleményem. Továbbra sem helyeslem, hogy a Föld első embereként a magánlakrészedben hallgatsz ki egy elítéltet. …