Nabek – betekintő

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


… Éjszaka arra ébredt, hogy valaki figyeli. Egyetlen pillanatig töprengett, bezárta-e az ajtót, de tudta, hogy igen, ott nem jöhetett be senki. Húsz emelet magasában az ablakon is csak a telihold kukkanthatott be. Valaki mégis ott üldögél kedvenc foteljében, és rá szegezi a szemét. Nem látta, de a zsigereiben érezte a tekintetet. Furcsa, szorongó érzés kerítette hatalmába.

– Miért hívtál, ha félsz tőlem? – kérdezte az ismeretlen férfi.

– Ki a fene vagy, és hogy kerülsz ide? – csúszott kissé feljebb az ágyban Bryan.

– Nabek a nevem. Tudnod kellene, hiszen te hívtál – ismételte meg a nyugodt hang.

– Nem ismerlek, nem hívhattalak.

– Ha nem hívtál volna, nem lennék itt. Nem szoktam a te világodba látogatni.

Bryan oda sem nézve tapogatta ki az éjjeliszekrény fiókjában a pisztolyát. Lassú, óvatos mozdulataira az idegen nem reagált. Hirtelen szegezte rá a fegyvert, azonnal lőtt.

– Ez micsoda? – forgatta ujjai között a pisztolygolyót Nabek.

Bryan sejtjeiben jéggé kristályosodott a félelem. Röptében elkapta a golyót, anélkül, hogy mozdult volna? Vagy olyan gyors, hogy csak ő nem érzékelte? Ki ez? Isten vagy Sátán?

– Furcsa szerszámaitok vannak – mutatott a férfi a pisztolyra. – Egy durranó, kőköpő cső. Mire való? Fegyver? Jól sejtem, hogy ennek az apró kőnek meg kellett volna engem ölnie? – Bryan tétován bólintott. – Hm… Te nem félsz, te rettegsz. Tényleg nem értem, miért hívtál ide – csóválta a fejét. – Nyugodj meg, nem bántalak.

– Szépen beszélsz, de rendesen rám hoztad a frászt. Ne csodálkozz, hogy védekezni próbáltam. Hogy jöttél be?

– Úgysem hinnéd el – hárított az idegen. – Inkább áruld el nekem, honnan tudsz az Ősök Völgyéről?

– Sosem hallottam róla.

– Mégis oda vágysz.

– Én? – Bryan húzta az időt, közben lázasan járt az agya, mit tegyen. Mit tehet egy ember ellen, aki csak úgy megjelenik a semmiből, röptében elkapja a pisztolygolyót, és olyan nyelven beszélget vele, amit azelőtt sohasem hallott, mégis érti?

– Te – bólintott Nabek.

– Biztosan csak álmodom – dörzsölte meg a szemét Bryan, s közben orrba vágta magát a markában szorongatott fegyverrel.

– Nem, nem álmodsz, de ideje döntened, mert nem maradhatok tovább. Velem jössz vagy sem?

– Hová?

– Az Ősök Völgyébe – ismételte türelmesen az idegen.

– Az hol van?

– Az ősi hegyek között.

– Most okosabb lettem – mondta O’Brian gunyorosan. – GPS-koordináta?  Eh! Internetkapcsolat van nálatok?

– Ha megmondod, mi az, megmondom, van-e.

– Nem tudod… – ámult Bryan. – Az egy olyan… áh, hagyjuk! – legyintett. – De tévé csak van ott is? – Az ismeretlen meg sem rezdült. – Beszélő doboz – próbálkozott tovább Bryan, mintha gyengeelméjűvel akarná megértetni magát, és megkereste a távirányítót. Villózó fény ömlött szét, hang robbant az éjszakába. Nabek odapillantott a beszélő dobozra, aztán szótlanul felvonta a szemöldökét. – Sosem láttál még ilyet – állapította meg Bryan.

Félelme oszladozott. Maga sem értette, miért, de már nem tartott az ismeretlen férfi támadásától. Igaz, még mindig nem volt sejtése sem, hogyan került a szobájába, abban sem volt biztos, épelméjű-e, de olyan sajátságos kisugárzása volt, ami megnyugtatta őt. Csak tudna legalább valami értelmes választ kihúzni belőle a kérdéseire. Újságírói fantáziáját beindította a férfi sejtelmes lénye, ijedtsége csillapodtával egyenes arányban nőtt a kíváncsisága. Mi a csuda lehet az az Ősök Völgye, ott, az ősi hegyek között? És hol van ez? Ahogy az öltözékét elnézte, még azt a kérdést is megkockáztatta: egyáltalán mikor? A tévé fényénél végre láthatta, hogy az ismeretlen arcát mély ráncok teszik karakteressé. Hosszú fehér vászonruhát visel, amit a derekán egy madzaggal megkötött, a homlokán fekete bőrszíj zabolázza a háta közepéig érő ezüstszín haját, és madártollak fityegnek a fülében, nyakában. Meztelen lábán bőrszíjakból font saru, melynek az orra mulatságosan felkunkorodott. Ilyet eddig csak régi festményeken és ókori témájú filmekben látott. Mellette embermagas, faragott bot állt. Nem fogta, nem támasztotta neki semminek, mégsem dőlt el, pedig mindenféle csontnak meg aranynak látszó mütyür csüngött rajta.

– Hát hol élsz te?

– Az Ősök Völgyében.

– Az Ősök Völgyében, ahol nincs internet, nincs tévé, nyilván egy árva autó sincs, tán még hamburger sem… de akkor mi van?

– Madárcsicsergés. Zúgó folyó. Friss levegő. Lovak, marhák, szárnyasjószág – sorolta Nabek. – Kicsi házak és sok munka. Szabadság. Szeretet. Tedd le azt a kőköpőt, csukd be a szemed, végy egy mély lélegzetet és dönts! Veled vagy nélküled, de mennem kell.

– Végül is, miért ne? – dünnyögte Bryan. – Kétlem, hogy bárkinek hiányoznék. Jó kis kaland lesz. – Kipattant az ágyból, felöltözött. – Mármint, ha utána vissza is hozol – bizonytalanodott el.

– Egy szavadba kerül.

Bryan gyorsan beledobált egy táskába néhány holmit, beletette mobilját és a laptopot, bár sejtette, nem sok hasznát veszi. A hallottak alapján megkockáztatta a feltevést, hogy áram sincs azon a titokzatos helyen. – Mehetünk! Vissza a kőkorszakba!

Szinte még ki sem mondta, vakító fény vágott a szemébe. Erdőborította hegyek törtek a szikrázóan kék ég felé, a levegő tisztasága messze felülmúlta még a Blackwell-birtokét is, szinte égette a nagyvárosi szmoghoz szokott tüdejét. Sosem hallott csend bántotta a fülét, hosszú másodpercekbe telt, míg meghallotta a madarakat, a távoli nyihogást, az idegen érkezését jelző kutya ugatását.

– Erre! – mutatta az irányt Nabek, s elindult a település központja, egy állatbőrökkel fedett sátor felé. Bryan nem követte, döbbenten állt. Tudta már, hol van… és mikor. Azt is, hogy miért. …

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!