Megosztás ezzel:
Ezt inkább csak belinkelem 🙂
http://eliza-beth.hu/kek/idoutazas.htm
Megosztás ezzel:
Utazás a múltba
Megosztás ezzel:
Ezt inkább csak belinkelem 🙂
http://eliza-beth.hu/kek/idoutazas.htm
Megosztás ezzel:
Élvezettel olvastam ezt az időutazást, láthatóvá tette számomra Savariát és lakóit.
Gratulálok!
Véletlenül én is találtam egy időutazással kapcsolatos szösszenetet az írásaim között, persze nagyon erős képzettársítás szükséges hozzá, hogy a múltba nézést elfogadjuk, hiszen hatvan év nem egyenlő kettő ezerrel. Sorstörténeti dokumentumnak viszont elfogadható talán.
Falusi nyár 1953.
Azt olvastam az internetes hírek között az előbb, hogy a várható hőség miatt több megyére szóló figyelmeztetést adott ki az Országos Meteorológiai Szol-gálat és egyúttal el is rendelte a hőségriadót a szélsőséges magas UV-B sugár-zási szint miatt.
Ilyenkor június közepe után ez ugye nem meglepő, hiszen jelenleg is derült az ég, hetvenhét ágra süt az áldott nap és alig múlt el délelőtt tíz óra, de a hőmér-séklet már meghaladta a huszonnyolc fokot.
Gyermekkorom nyarai jutnak az eszembe: éppen most harangozták a delet és előttünk az utcában, a Tisza partjára hajtott tehéncsorda által felvert finom por is csak lassan, ráérősen ülepedik le a megsárgult levelű papsajt csomókkal szegélyezett földútra, az egyik oldalon lévő keskeny, betonból öntött járdára, a fakózöldre öregedett léckerítésünkre, de láthatóvá teszi magát még a ker-tünkben lévő két körtefán is.
Tíz vödör vizet öntöttem nemrég mindegyik körtefa tövébe. Apu kért meg erre szelíd parancs formájában, hajnalban, amikor indultak ki a Nyakas háti dűlőben lévő földünkre Anyuval. Még hallottam a két tehenünk által húzott szekér kerekeinek zökkenését, amikor a kapunk előtti járdán átmentek, aztán elaludtam újra.
Arra ébredtem, hogy Nagymamám zörög az edényekkel a nyári konyhában.
Kiugrottam a takaró alól, a konyhában lévő hideg vizes lavórból megmostam az arcomat, az asztal mellett állva felhajtottam a teli csészényi, már kihűlt for-ralt tejet és irány az udvarunkban lévő kerekes kúthoz, hiszen munka, dolog van.
Öltözetnek összesen egy klott gatya van rajtam. Ing, trikó semmi, cipőt meg a gólyák április végi megérkezésétől kezdve amúgy sem hordok.
Szóval nagyon megfelelő a ruházatom, hiszen már most meleg van és a víz-húzásban, meg a körtefákig tartó teli vödrök cipelésében még így is izzadni fogok majd.
Tizenkét éves vagyok, de a vödrök kiemelése a kútból bizony meghúzza a
karjaimat és a tempóm észrevehetően lassul, még az is eszembe jut, hogy ta-lán nem is kellene tíz vödörrel önteni egy- egy fa alá, úgysem veszik majd észre.
– Számolom ám én is a vödröket – mondja közben Nagymamám, ettől
elszégyellem magam és bár egyre lassuló tempóban, de saját magam
őszinte örömére is, elvégzem a kiadott munkát.
Megnézem a kertben lévő méh kaptárainkat is, Apu erre is felhívta a figyel-memet. Persze tisztes távolságból teszem, hiszen ilyen melegben nagyon élénkek a méhek.
A röptető nyílások körül lóg ugyan vagy kétmaréknyi méhecske, de ez még nem a raj kirepülését közvetlenül megelőző állapot, úgyhogy megnyugszom.
– Hozzál két nagy, leveles kőrisfa ágat – mondja Nagymamám és én
kimegyek a kertünk végében lévő, ilyenkor nyáron teljesen kiszáradt
tó partján lévő kőrisfákhoz.
Letöröm és beviszem a megfelelőnek tartott ágakat, addigra Nagymamám már becsukta mindkét szobában a spalettákat, a leveles ágakkal pedig kihajtjuk a legyeket a szobákból a konyhán, verandán keresztül a szabadba, aztán becsuk-juk az ajtókat.
A verandán ebédelünk.
Sárgarépa főzelék van, jó sűrűre habarva és édesre cukrozva, amit nagyon szeretek.
Az utolsó kanalakkal már állva fogyasztom, mert közben fütyültek, jeleztek a barátaim és megyünk le a Tiszára fürödni.
– Aztán nekem nehogy belefulladj a Tiszába és ne felejtsd el, hogy este-felé
mennetek kell a gazdákat köszönteni – kiált még utánam Nagymamám.
Barátaim közül ketten helybeliek, testvérek, a harmadik pedig minden nyarát itt tölti a faluban lakó nagyszüleinél és mi ilyenkor a nyári szünetben szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Nagyon meleg van, a nap szinte merőlegesen süt a fejünkre és bár teljesen barnák vagyunk már, mégis égeti a hátunkat. Összes felszerelésünk a rajtunk lévő, fekete klott gatya.
Ötven méter talán a kapunktól a gát teteje, onnan pedig száz méterre sincs a Tisza, odáig egy gyalog út fut és játszik bújócskát, az árterületet sűrűn benövő vízi akác és fűzfa bokrokkal, egészen a kisvízi meder tetejéig, aztán vagy hat méterrel alacsonyabban a folyó víztükre, a víz széléig meg a forróra száradt, selymes folyami homok, amiben olyan jól esik hasra feküdni, amikor kijö-vünk a vízből.
A fürdési helyünktől folyás irányban lejjebb a csorda tehenei is élvezik a vi-zet, hasig merülve a folyóba, így a böglyök sem tudják csípéseikkel annyira sanyargatni őket.
Szinte simogat a víz, annyira kellemes, amikor bele megyünk. Néhány marék vizet magunkra locsolunk, aztán ráfekszünk, gyorsúszó tempókkal beljebb úszunk, abbahagyjuk az úszást, csak lebegünk, és úgy engedjük aztán sodor-tatni magunkat a napfénytől aranyszínűen csillogó hűs vízzel a komp felé.
A kompnál a révész jól ismer bennünket, sokszor szoktunk neki segíteni, számtalanszor visszük át a gyalogosokat a Tiszán a nagy csónakkal, ilyenkor ketten evezünk, egy pedig közülünk a csónak farában kormányoz, szóval in-nen az ismeretség.
Az őszi árpát már learatták és most hozzák hazafelé az árpa kévékkel maga-san megrakott lovas szekereken a gabonát a Tiszán túlról. Egyszerre két meg-rakott szekér jár rá a kompra és menet közben felkapaszkodunk a gazda enge-délyével természetesen, a magasra rakott gabonakévék tetejére és onnan ug-runk fejest a folyóba, aztán visszakapaszkodunk a kompra és a kikötésig ezt megismételjük néhányszor a legnagyobb gyönyörűségünkre.
Visszafelé úton, át a túlpartra, segítünk a komp működtetésében, általában a húzófával gyorsítva kicsit az átkelést úgy, hogy a Tiszán keresztben kifeszített és a partokon rögzített vaskötélbe akasztva a húzófa hornyát, húzunk rajta egyet, majd előbbre fogunk és megismételjük a műveletet.
Hamar eltelt a délután, szinte észre sem vettük és már öt óra körül járt az idő, elköszöntünk a révésztől és indultunk hazafelé.
Nagyon meleg volt egész délután, háborítatlanul tűzött ránk Isten napja és a vízfelület csak még fokozta is talán a napfény hatását. Ennek ellenére semmit nem tudtunk mi az UV-B sugarakról, nem volt meteorológiai riasztás sem, viszont bronz barnák voltunk és csodálatosan éreztük magunkat.
Farkaséhesen érkeztem haza. Nagymamám talán sejtette ezt, mert füstölt kol-bászt, kenyeret és zöldpaprikát tett elém uzsonna gyanánt, amit nagyon jó ét-vággyal fogyasztottam el, majd felhúztam az ünnepi, fekete klott gatyámat, fehér úttörő inget hozzá a piros nyakkendővel és mezítlábasan elindultam az iskola felé, mert ott volt annak a kis csapatnak a találkozója, akik a nyári szü-net ellenére is, úttörő munkát végeztünk.
Persze nem tudtuk, honnan is tudhattuk volna, hogy a hatósági népszerűsítés szolgálatába még bennünket is felhasználtak akkor.
A tanácsházáról megkaptuk előzőleg a kötelező beadást jól teljesítők, illetve túlteljesítők rövid névsorát és ezeket a gazdákat kellett nekünk szó szerint síppal, dobbal, na és természetesen oklevéllel köszönteni.
Hatan voltunk, három leány és három fiú alkottuk a köszöntő csapatot. Vala-mennyien a szokásos úttörő öltözetben. A leányok sötétkék aljban és piros nyakkendős fehér ingben, a fiúk pedig fekete klott gatyában, hozzá a fehér ing piros nyakkendővel.
Emlékeim szerint csak a bennünket vezető fiúnak és a három leánynak volt a lábán cipő, vagy szandál, Jani a kürtös és én a dobos mezítláb voltunk.
Elindultunk, elől a vezető, utána a kürtös és én a dobos, mögöttünk pedig a három leány.
Természetesen a zárt alakzathoz méltóan az ütemet a nyakamban lévő dobbal én ütöttem.
Egyszerre léptünk, jól oda is csaptuk az út porába a lábunkat, büszkék vol-tunk, hiszen sokan megnéztek bennünket a járdáról. Ez volt ugyanis a napnak az az estébe hajló időszaka, amikor már megfejték a teheneket és a kifejt tejet vitték a tejcsarnokba és így aztán volt közönségünk.
A kutyák persze ugattak a portákon, sőt egymásnak adták a jelzést, ahogyan haladtunk, szóval folyamatos kutyaugatás is jelezte a masírozásunkat.
Megérkeztünk a megadott címen lévő egyik gazdához, aki éppen előtte hajtott be az udvarába kétlovas szekerével és a nagykapu még nyitva is volt.
A kutyájuk a lovak és a szekér körül ugrált örömében, neki már nem voltunk érdekesek.
Annál inkább viszont a gazdának, aki még a kocsiderékba rakott szénát is el-felejtette lepakolni és a szénába szúrt villájára támaszkodva figyelte a mene-tünket, bár igen meglepődött arcot vágott, amikor bekanyarodtunk hozzájuk és az őrsvezetőnk vezényszavára, katonásan odacsapva a földhöz a lábunkat, megálltunk.
A gazda változatlanul komoly arcot vágva kérdezte:
– Hát ti mi járatban vagytok?
A megadott koreográfia miatt a kérdésre még nem válaszolhattunk, hanem előbb
én eldoboltam a masírozásunk közbeni ütemeket, majd a kürtösünk pedig
gyönyörűen elfújta a sorakozó kürtjelét. Legalább is szerinte, az a rövid dal-lam a sorakozó jele.
A szekér elé fogott két ló a kürt éles hangjára megrántotta kicsit a szekeret, úgyhogy a gazda rájuk is kiáltott.
– Hóha, az anyátok Istenit – és durván meghúzogatta a gyeplőszárat, majd
bekiáltott a felségének.
– Mariska, gyere már ki!
De Mariska néni már jött is közben, kicsit sietős léptekkel, kezét a kötényébe törölgetve. Megállt, megfogta a kocsi lőcsöt, aztán hol lelkes kis csapatunkra, hol pedig a férjére nézve próbálta kitalálni miről van szó.
Ekkor az őrsvezetőnk a gazda felé fordult és a községi tanács végrehajtó bi-zottsága, valamint az úttörőcsapatunk nevében sok szeretettel köszöntötte őt, mint olyan gazdát, aki a legelsők között teljesítette a faluban beadási kötele-zettségét, majd átadta neki az oklevelet.
Látszott a gazda arcán, hogy megkönnyebbült, össze is néztek Mariska néni-vel és már mosolygott a szemük, de nem szóltak semmit.
– Őrs utánam, lépés indulj – vezényelte az őrsvezetőnk.
– Gyerekek, nem vagytok szomjasok ebben a melegben – kérdezte ekkor
Mariska néni.
– Köszönjük, nem – válaszolta az őrsvezetőnk és menni akartunk, de ek-kor a gazda szólt ránk:
– Várjatok már egy kicsit, na!
Jelentőség teljesen ránézett a feleségére, aki rögtön indult is be a házba. A gazda leugrott a szekérről, mindkét ló istrángjának egyik végét leoldotta a hámfákról, de közben nem szólt egy szót sem.
Visszaérkezett Mariska néni és hangos szóval megköszönte, hogy megemlé-keztünk róluk, majd megfogva az őrsvezetőnk kezét, beletett egy papír húsz forintost.
Szabódott az őrsvezetőnk, hogy ezt aztán igazán nem fogadhatjuk el, ekkor szólt közbe a gazda:
– Dehogy nem, hiszen ti is fáradtok ebben a melegben, megérdemlitek!
Mi meg köszönjük a megemlékezést még egyszer.
Mosolygós szemmel adta ki az indulj vezényszót újra az őrsvezetőnk, én pe-dig doboltam a masírozáshoz az ütemet, mentünk a következő címre.