Eliza Beth: Utazás a múltba

Tegnap még én is normális ember voltam. Ettem-ittam-dolgozni jártam… mint annyian. Azt nem mondhatom, hogy a legújabb divat szerint öltözködtem… inkább olyat vettem fel, amiben jól éreztem magam. A mai modern, „többetmutatminttakar”-féle ruhákat csak másokon csodáltam… De valami megváltozott! Éjfélt ütött az óra… és elkezdődött! Elkezdődött a 10. Savaria Történelmi Karnevál. Ünnepel a város, a belváros mindenképpen. A felállított sátrakból kellemes hangok és illatok szállnak, fülelésre-kóstolásra ingerelve. Aki itt lakik, nem menekülhet a hangulat varázsa elől. Száz méterrel odébb viszont már külvárosi nyugalom honol… csak találd meg az irányt, hogy merre odébb? Elbújok a napszemüvegem mögé, és csak a tekintetemet fordítom a zavart-kíváncsian bámuló emberekre. Érdekes látvány a tömegközlekedésben, hogy a busz utasa földig érő, szerényen-díszes tunikát visel, felette a bal vállán rögzített, redőkbe omló pallával. Az ablakon kinézve, a járdán egy tógába öltözött férfiú igyekszik ugyanabba az irányba, mint a busz. Rajta kívül csak egy római párt láttam reggel a szupermarketben. Leszállok a buszról… szinte nyomban kétezer évvel fiatalabbnak érzem magam. A régi Savaria falai között sétálgatok, a romok tetején… néhol csak térdig ér a fal, néhol embermély gödörből magasodik fel.
Óvatosan lépkedek a köveken, kicsit izgatottan. Mindjárt… mindjárt odaérek a Jósdához. Kelta és germán jósok, madárjós, béljós… melyikben bízzak, kitől tudakoljam a jövőt? Talán a germán jós rúnaköveit faggassam? Nem! Ma inkább a kelta papnőt választom. Jobban szeretem a növények, mint a leölt áldozati állatok belsőségét vizslató ujjak üzenetét, amit a béljóstól kaphatnék.
A szentélyben épp áldozatot mutatnak be. Furcsa öltözékű, idegennek látszó emberek figyelnek feszülten. Összeráncolom a homlokom, bár tudom, nem lenne szabad: árt a szépségemnek. Ámde értetlenül állok a jelenség előtt. Nem értem, mit keresnek itt ők, akik még csak kétezer év múlva fognak megszületni… No, lám! Már én is a jövőbe látok. Úgy tűnik, a hely elvarázsolt. Nem csak engem. Leülök egy fapadra, és figyelem a szertartást. Többen érkeznek még, sokan kíváncsiak a jövőjükre. Az idegenek nem vesznek tudomást rólam, rólunk. Két évezred van köztünk. Számukra mi, rómaiak, már csak múlt vagyunk. Mégis megférünk egymás mellett békésen, azon töprengve, melyikünk tévedt el az idő folyóján.
Később a városban sétálgatok. Mellettem egy lejáróban véres harc folyik. Beavatkozni ostobaság lenne, nem tudhatom, ki ki ellen és miért? Továbbhaladok. Átvágok az Öreg Város Vásárán, meglátogatom hős katonáinkat. Sajnos ők is épp csatáznak, páncélosok, lovasok, íjászok, gladiátorok kavarognak színes forgatagban. Néha hatalmas dörrenés rázza meg a környéket. A mennydörgő csövek szelídítői későbbi korok üzenetét hozták: eljő az idő, amikor kevés lesz a kar és kard ereje.
Másnap kedves barátaim érkeztek a karneválra. Valóban kedvesek, bár még soha eddig nem találkoztunk. Csak lélekben. Azt is csak egyikükkel. Évek óta csalogatom, hogy milyen remek program van itt… végre ideért. Bár az előzmények után nem hittem benne. Mindenesetre becsomagoltam a jelmezemet, hátha mégis… és hátha szeretne beöltözni… bár fogalmam sem volt, jönnek-e, hányan, jó lesz-e valakire a ruha…? A kocsiban elfért. Én is felöltöztem, és befogtam a lóerőket. Nekünk már csak ez jutott. Ló helyett lóerő. De legalább nem olyan magas. Hosszú tunikában lóra mászni… brrrr… Kerestem egy parkolóhelyet, és beálltam. Eligazgattam a pallámat… és leléptem a járdáról. Az úttest túlsó oldalán máris zuhantam… vissza… Savariába…
Az agorán sétálgattam, kétoldalt árusok kínálták portékáikat. Éhen nem veszhetett, aki erre járt. Hosszú sorokban állnak az emberek a római lepényért, minden földi jóval megrakott, fenséges illatot árasztó finomságokért. Parázson sült húsokért, szűretlen sörért, mézes borért. Szemnek szépséges látnivaló is akadt bőven. Ékszerek, drága- és kevésbé drága kövekből, ezüstből, finom kézműves munkák. A nyár közepén szőrmék, gyapjúk. Csábítóak, puhák, csakúgy, mint a ruhák. Mit elképzelsz, elképzelhetetlen, hogy itt ne találnád meg. Természetesen mindent meg kell fogni, tapintani, ellenőrizni, valóban olyan selymes, amilyennek látszik?
De jaj, ha lopni támad kedved! Ha elkapnak, megbánod! A házasságtörést és az iszákosságot ugyanolyan keményen büntetik, akár a boszorkányságot. Nincs kegyelem. Kopasz fejedre kíméletlen erővel süt az augusztusi nap. És hiába várod a szabadulást! Nem tudhatták ezt a jövőből jött látogatók. Nincsenek tisztában a császár törvényeivel. Jobb lett volna, ha csak csendben nézelődnek, esznek-isznak, és jól érzik magukat. Akkor nem jutnak erre a sorsra.
A másik sátornál szép-színes pillangóraj száll a levegőben. Megfoghatod bármelyiket, szelídek, nem menekülnek az érintésed elől. Mintha varázslat kötné őket, csak libegnek szellőszárnyon. Kisebbek, nagyobbak, aranyosak, ezüstösek, csíkosak, pettyesek… Ha keresnél, sem találnál két egyformát. Mira névre hallgat a tündér, kinek portékáját csodálom éppen. Egy szivárványszínűt választok. Oly rég volt, hogy eső mosta, nap szárította az égboltot… Kellenek a színek. Vidámságot hoznak a szomorúságba, fényt a sötétbe, kellemes érzést a lelkembe.
Lassan, komótosan gyülekezünk a rabszolgavásárra. Vajon kit kínál ma eladásra Flavius Calmaricus Egoismus? Ha nem lesz túlságosan borsos az ár, veszek egy rabszolgát én is. Hoztam magammal egy kevés sestertiust, sokat nem áldozok. Ha drága, vigye más! Ma ismét különleges szórakozást ígér Egoismus. Megszoktam már, császári paranccsal sem lehetne távol tartani innen. Hiányozna a humor. A császár és a helytartók kifigurázása, a közélet gúnydalba foglalása. A Birodalmi Rabszolgakereskedelmi Kamara 9. kongresszusa új elnököt választ. Azaz dehogy választ, az lesz elnök, aki a legjobb áron adja el a rabszolgáját. Verseny ez a javából, óriási téttel. És elindul a vásár… Rómaiak és jövőből jöttek vegyesen figyelik a fejleményeket. Kapunk zenét, és cirkuszt, ők meg kapnak érte mosolyt, nevetést, tapsot… Ha vidám a hangulat, elégedett a közönség, sikeres lesz a vásár is… (A teljes előadás letölthető innen ) A fergeteges móka végén néhányan gazdagabbak lettek egy rabszolgával, a hozzá járó méhviasz tulajdonosi táblával, rengeteg élménnyel. Szép áron keltek el a rabszolgák… Végül én mégsem vettem, meghagytam másnak az örömöt. A jövőből jöttek nagyon élvezték a licitet, nekik újdonság volt. Hát hadd vigyék, nekem lesz még alkalmam Savariában rabszolgához jutni.
Barátaim sajnálták, hogy már csak messze a színpadtól tudtak megállni. Olyan távolságból nehéz volt követni az előadók mimikáját. Ettől függetlenül remekül szórakoztak, és máris eldöntötték, jövőre nem csak egyetlen napra jönnek, hogy több programon részt vehessenek. Erre a napra még a karnevál fénypontja, a fáklyás felvonulás van hátra, amit mindenképpen látni kell!
Késő éjszaka volt már… a lábaim sajogtak az egész napos mászkálástól. De élveztem a forgatagot, hát nem panaszkodom. Majd kipihenem magam. Kétezer év múltán senkit nem fog érdekelni, hogy néhány napig fájt a lába… Hazaindultam…
Visszamentünk az autóinkhoz. Kedves barátaim is elfáradtak, ráadásul még száz kilométert vezetniük is kell. Elbúcsúztunk. Megkerestem saját kocsimat a tömegben, és végérvényesen visszazökkentem a jelenbe…