Megosztás ezzel:
Langyos nyári zápor verte a pillangó narancsos szárnyait, de őt nem tántoríthatta el céljától az ég komorsága sem. Egyszer látott egy hatalmas valamit magasan szállni a levegőben, színes csíkot húzott maga után, pörgött-forgott, csillogott a napfényben. Gyönyörű volt, és a pillangó azóta sem bírt szabadulni a látvány hatása alól. Addig küszködött, míg ő maga is képessé vált ugyanazokra a mozdulatokra, s könnyedén, örömmel szállongott nap mint nap.
Tudta, hogy népes családja hibbantnak tartja, mivel hozzájuk hasonlóan nem bújik el az eső elől, de ő szeretett a felhők könnyeiben fürödni. Ha elnehezültek a szárnyai, gyorsabban verdesett velük, lerázva róluk a vizet. Időnként a hátára fordult, falevélként felfeküdt a lágy szellőre, aztán összezárt szárnyakkal, zuhanórepülésben hullt a földre, majd hirtelen nyílegyenesen felfelé szállva hasította a levegőt.
Szállt, csak szállt felfelé, míg majdnem elérte a Napot, mely ugyanolyan narancsszínben izzott, mint ő. Amikor a Nap megcirógatta meleg sugarával, örömtáncot lejtett előtte, majd búcsúzóul bukfencet vetett a levegőben, kitárta szárnyait, hogy megszáradhassanak rajta az esőcseppek, és visszatért otthonába. A zápor elvonult, a rét friss zöldjét pillangók százai színesítették, de csak egy volt köztük, kiből a boldogság aranyfénye sugárzott.
Megosztás ezzel:
