Illanó-villanó, csillanó pillangó

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Szabó Gitta: Pillangó

Langyos nyári zápor verte a pillangó narancsos szárnyait, de őt nem tántoríthatta el céljától az ég komorsága sem. Egyszer látott egy hatalmas valamit magasan szállni a levegőben, színes csíkot húzott maga után, pörgött-forgott, csillogott a napfényben. Gyönyörű volt, és a pillangó azóta sem bírt szabadulni a látvány hatása alól. Addig küszködött, míg ő maga is képessé vált ugyanazokra a mozdulatokra, s könnyedén, örömmel szállongott nap mint nap.

Tudta, hogy népes családja hibbantnak tartja, mivel hozzájuk hasonlóan nem bújik el az eső elől, de ő szeretett a felhők könnyeiben fürödni. Ha elnehezültek a szárnyai, gyorsabban verdesett velük, lerázva róluk a vizet. Időnként a hátára fordult, falevélként felfeküdt a lágy szellőre, aztán összezárt szárnyakkal, zuhanórepülésben hullt a földre, majd hirtelen nyílegyenesen felfelé szállva hasította a levegőt.

Szállt, csak szállt felfelé, míg majdnem elérte a Napot, mely ugyanolyan narancsszínben izzott, mint ő. Amikor a Nap megcirógatta meleg sugarával, örömtáncot lejtett előtte, majd búcsúzóul bukfencet vetett a levegőben, kitárta szárnyait, hogy megszáradhassanak rajta az esőcseppek, és visszatért otthonába. A zápor elvonult, a rét friss zöldjét pillangók százai színesítették, de csak egy volt köztük, kiből a boldogság aranyfénye sugárzott.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!