Szerelem három lépésről

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

401785_475276492554229_437175525_nZina fáradtan tartott az öltözőbe. Lídia türelmesen hallgatta napi élményeit, amit barátnője élénk gesztikulálással kísért.

– Szia, Rozinante!

– Mi van, te anyaszomorító, még mindig itt lopod a napot? – Eufrozina gondolkodás nélkül válaszolt kissé rekedtes hangján, s már lendült is a keze, hogy intsen a fiúnak, aki a világon egyedül merészeli így szólítani. Azonmód képen is törölte az őt kikerülni szándékozó férfit.

– Jaj, ne haragudj, nem akartam – mentegetőzött –, csak…

Tovább nem jutott a mondókájával, pedig ritkán fordult elő, hogy elakadt a szava. De ennek a férfinak olyan gyönyörű aranybarna szeme volt, hogy azonnal megbabonázta, s csak nézte tőle szokatlanul bambán, majd elpirult, és egy „bocsi”-val kitért az útjából.

– Nem történt semmi – hallotta még a férfi hangját, de nem fordult vissza, szégyenlősen elmenekült.

– Láttad, milyen szeme van? – súgta Lídia fülébe. – És ahogy nézett! Te, Lidi, hát én elolvadtam a pillantásától! Persze, negyven felett is jólesik, ha megnéznek, de nem gondoltam, hogy az én koromban még így hat rám egy férfi.

Hátrafordult, s mivel a férfi is épp ekkor nézett vissza, találkozott a tekintetük. Zina még jobban elvörösödött, zavarában elnevette magát, s megragadta Lídia karját, húzta, menjenek már, csak el innen, minél messzebb. Vajon ki lehetett? Még sohasem látta.

Zina furcsán feldobottnak érezte magát. Könnyű léptekkel haladt, szinte táncolt, otthona békés csendjében aztán, mivel éppen nem tartózkodott odahaza senki, dalra fakadt. Teli torokból énekelte kedvenc rock-számát, és nem törődött azzal, hogy az egerek visítva futnak az egérfogóhoz, önként hajtani fejüket a nyaktiló alá. Talán egyedül a fekete kandúrt boldogította, aki, kevesebb munkája lévén, nyugodtan ejtőzhetett pihepuha párnáján.

Eufrozina megfőzte a vacsorát, meghallgatta kamaszlánya szerelmi életének mai epizódját, majd férje munkahelyi gondjaira próbált megoldási javaslatokat tenni. Eközben megfeledkezett a férfiról, s csak álmában kísértette egy aranybarnán csillogó szempár.

– Szia! – köszönt rá az ismeretlen reggel a folyosón.

– Szia! – habogta vérvörösen, s gyorsan befordult a raktárba. Bent a falnak vetette a hátát, s megvárta, míg Lídia beteszi mögöttük az ajtót. – Elment? – kérdezte izgatottan. – Nagyon piros vagyok? Honnan a csudából került ez ide? És hová megy? Egyáltalán ki ez?

– Nem tudom, de az biztos, hogy csak téged látott – nevetett rajta Lídia. – Nyugi, akárki ez, nem esz meg. Menjünk, mert itt az ajtóban állva késünk el!

Eufrozina és Lídia egy nagyáruház raktárában dolgoztak áruátvevőként. A kamionok jöttek-mentek, targoncák emelték le a raklapon feltornyozott élelmiszereket, háztartási vegyi anyagokat, s vitték be az udvarról a raktárba. Zina éppen a mosóporokat válogatta szét, amikor elhúzott mellette egy targonca. Önkéntelenül nézett fel, nincs-e útjában, amikor rávillant egy szempár. A férfi mosolya fültől fülig ért, Zina vörössége tetőtől talpig. Aznap még kétszer látta, s bosszankodott, hogy a férfi nyilvánvalóan szórakozik az ő zavarán, önmagát meg csak szidta, amiért képtelen megzabolázni arca pirulását. Később azon vette észre magát, hogy figyeli a kinn dolgozó rakodókat, hátha megpillantja őt. Műszakváltáskor találkoztak újra. Másnap reggel már hiányolta. Hol lehet? Két nap alatt megszokta, hogy összefutnak jövet-menet. Előbb érkezhetett, vagy inkább késik? Órákkal később látta, hogy az udvaron rakodik le egy kamionról, de nem jött be az épületbe.

Zina persze nem nyughatott. Közvetlen természetéből adódóan szinte mindenkit ismert az áruházban, bárki járt feléjük, legalább egy szóra megállt mellettük. Zina próbált oly módon tudakozódni, hogy ne legyen feltűnő az érdeklődése. Annyit sikerült megtudnia, hogy a férfit Csanádnak hívják, valamelyik irodából jött kisegíteni, mert két targoncás is betegszabadságon van. Nem csodálkozott, máskor is előfordult már, hogy a logisztikusok főnöke beugrott valaki helyett. Úgy látszik, nemcsak a vezetőséget cserélték le amiatt a sikkasztási ügy miatt, könyvelte el magában és nem foglalkozott tovább a dologgal.

Aznap váltottak néhány szót. Zina elmélyülten szortírozta a száraztésztás dobozokat, amikor megállt mögötte a targonca, s Csanád megkérdezte, hova tegye a lisztet. Öt másodperc elég volt, hogy beleszimatoljon a levegőbe, s megdicsérje a nő parfümjét, egy perc múltán pedig már a kedvenc autómárkájukat tárgyalták.

Lídia moziban érezte magát, úgy nézte őket két raklap kristálycukor mögül, mint egy romantikus film főszereplőit. Amikor Zina észrevette, hogy figyeli őket, és rá mutatva felnevetett, a férfi is hátrafordult. Így érezheti magát egy rajtakapott kamasz, vigyorgott magában, de kifelé továbbra is a magabiztos arcát mutatta.

Csanádot nem zavarta, hogy nézik, talán még élvezte is, hiszen egy negyvenhez közelítő férfinak sem közömbös, képes-e még hódítani. Már első nap észrevette, a két nő nagyon megérti egymást, sejtette, hogy kibeszélik a háta mögött. Talán egyszer lesznek olyan merészek, és szemtől szembe is megteszik, gondolta, s ő akkor is igyekszik majd, hogy humorával pírt varázsoljon arra a kedves arcra. Szerette zavarba hozni a nőt. Ezt a nőt. Eddigi barátnői nem adták meg neki ezt a felemelő élményt. Sajnálta, hogy csak két hétig lesz itt, addig is őrizte a titokzatosság látszatát. Bár lassacskán szóba elegyedtek, s már nem csak a munkáról beszéltek, önmagáról csak akkor árult el bármit is, ha a nő rákérdezett.

Zina hű volt a férjéhez, hiszen szerette s becsülte őt, nem kockáztatta volna a házasságát, sem lánya érzelmi világának épségét egy kaland miatt, de az ő lelkét is simogatta ez a majdnem-kapcsolat. Munkába jövet úgy időzítette a lépteit, hogy találkozzanak, s azon a pár méteren a kaputól az öltözőig együtt mehessenek. Telt az idő, s még mindig úgy érezte magát, mint egy elsőszerelmes bakfis. Csanád közelében folyton melege volt, s a gondolatai is összekeveredtek, gyakran nem azt mondta, vagy nem úgy, ahogy akarta. Aztán, ha a férfi jót nevetett kétértelműre sikeredett szavain, megint csak ő volt, aki zavarba jött tőle.

Egy napon hiába várta Csanádot a megszokott időben, sőt később sem látta. Visszajöttek a beteg kollégák, s Zina rádöbbent, a férfi búcsú nélkül tért vissza az íróasztalához. Igaz, miért búcsúzott volna el, hiszen nem ment sehová, most is itt van az áruházban, csak nyilván más az időbeosztása. Lehet, nem is látja többé, ahogy azelőtt sem.

Bánatát Lídiának panaszolta el, válogatott halálnemeket talált ki hűtlen hódolójának, nyakkitekeréstől a halálba szeretésig, de rögtön hozzátette, a másodikat nem merné, az elsőért meg ugyanannyit kapna, mint egy rendes emberért. Végül együtt nevettek Lídiával, de azért kicsit fájt a férfi hiánya.

Másnap ellenőrzést kaptak. Az újonnan kinevezett igazgató személyesen jött be a raktárba körülnézni, miután az eladóteret már végigjárta. A raktárvezető lemaradt valahol, mert szükség volt rá, így az igazgató egyedül sétált körbe a polcok között. Zina felnézett a léptek hallatán, s azon nyomban elvörösödött. Mosolygó aranybarna szempár szegeződött piruló arcára.

– Szia! – köszöntötte Csanád. – Bejössz az irodámba? Kicsit beszélgethetnénk.

– Hogy én, oda? Na, ne! Felejtsd el! – nevetett rá Zina. – Ha beszélgetni akarsz, maradj itt!

– Talán holnap, most mennem kell – nézett a közelítő raktárvezetőre Csanád, s aznap délután Negró, a fekete kandúr megint kedvére lustálkodhatott.

 

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!