Karácsonyi mese

Megosztás ezzel:


 

Adrien Curry szomorkás mosollyal figyelte apró leánykáját. Ez lesz az első karácsonyuk, mióta Miriam elment. Hosszú-hosszú hónapokba telt, mire meg tudta magyarázni hatéves kislányának, hogy miért hagyta el őt az anyukája. Hogy nem azért, mert rossz volt, vagy engedetlen, hanem azért, mert egy súlyos, alattomos betegség támadta meg. Amiből nem volt gyógyulás. Sajnos. Adrien maga is fájlalta felesége elvesztését, de ő felnőtt fejjel megértette, hogy nekik ennyit adott a sors. Ha lázadt is ellene, nem önmagát vádolta. Magára maradt a kislánnyal, és igyekezett pótolni az anyját. Persze, vajmi kevés sikerrel. Másik asszonyra egyelőre nem gondolt, annál még sokkal élénkebben érezte Miriam hiányát, a lénye után ittmaradt feneketlen űrt.

Angel frissen fürödve, vidám Mickey-egeres pizsamájában térdelt az ágyán, és buzgón imádkozott. Az esti imát még az édesanyja tanította neki, és ő el nem hagyta volna a világért sem. Csengő gyerekhangján mély átéléssel duruzsolta összetett tenyerei felett.

„Én istenem, jó istenem,
Lecsukódik már a szemem.
De a tiéd nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!

Én istenem, jó istenem,
Lecsukódik már a szemem.
A te füled még nyitva, Atyám?
Súgok bele, figyelj most rám!”

Adrien felkapta a fejét az ismeretlen szavakra. Ezekre nem emlékezett gyerekkorából. Vagy ő felejtette el, vagy Angel rögtönzött – döntötte el magában. A kislány hangja suttogóra váltott, de azért, ha jól fülelt, az apja értette szavait.

– Tudod, Atyám – suttogta őszinte gyermeki hittel a kicsi, – anya mesélte, hogy ilyenkor karácsonykor, ha a gyerekek kívánnak valamit, és te úgy találod, hogy megérdemlik, akkor megkapják tőled. Én igazán jó kislány voltam, mindig szót fogadtam apának, és csak keveset sírtam, pedig nagyon hiányzik az anyukám. De tudom, hogy apának is hiányzik, mert mindig szomorú, ha megemlítem. Pedig olyan jó lenne az anyukámról mesélni, de mostanában alig beszélünk róla, és akkor apa mindig olyan furcsa lesz… Én jól tudom, Atyám, hogy neked nagyon-nagyon sok dolgod van. Épp ezért én csak egyet kérek tőled, és ha azt teljesíted, soha többé nem foglak téged zavarni, mert magam is teljesíteni tudom majd a kívánságaimat! Én úgy, de úgy szeretnék…

Adrien emlékezetében képek peregtek… Nem is olyan rég (már harminc év eltelt volna azóta?) egy másik karácsonyi estén, egy kisfiú imádkozott ugyanígy. Ötéves volt, és annyira szeretett volna egy igazi, élő kiskutyát! Megkérte a Jóistent, hogy hozzon neki. De nem kapta meg. Az édesanyja azzal magyarázta, hogy túl későn szólt Istennek, és ő már minden kiskutyát elajándékozott, amik születtek. Lehet egy anya szavában kételkedni? Persze, hogy elhitte! A következő karácsonyra csilingelő kisvasutat kért Jézustól, és szilárdan meg volt győződve arról, hogy most teljesül a kívánsága. Ujjongó örömmel bontogatta a színes csomagokat a karácsonyfa alatt, de nem volt benne kisvasút! Helyette szép, de nem kívánt könyvek. Ruhanemű, meleg csizma. Csokoládé. Sakk-készlet, mert az apja imádta ezt a játékot, és azt akarta, hogy a fia is megtanulja. Ekkor, ebben a szent, gyertyafényes karácsonyi pillanatban veszítette el Istenbe vetett hitét. Soha többé nem tudták meggyőzni arról, hogy Isten létezik.

– … és még a csomagolással sem kell fáradnod, csak dugd be a párnám alá, én úgy is örülni fogok neki! És…

Csak fél füllel hallotta a kislány további szavait, az esze már azon járt, honnan a csodából szerezzen neki most, karácsony szent estéjén? Nyolc óra elmúlt, ilyenkor már az égvilágon semmi nincs nyitva! Jóérzésű emberek otthon ünnepelnek, akár családdal, akár egyedül… Arra figyelt fel, hogy Angel csicsereg.

– Apa, igaz, hogy a Jóisten teljesíti a kívánságokat?

– Igaz, kicsim! – pillantott a lányára, aki már kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. Ha képes rá! – tette hozzá gondolatban.

– Akkor jó! – nyugodott meg a kislányka, és apja felé nyújtotta kezecskéit. – Jó éjszakát, apa! – És két hatalmas, cuppanós puszit nyomott a fölé hajló férfi arcára.

Adrien betette a gyerekszoba ajtaját maga után. Odakinn a húga a szekrények belsejét kutatta. Feje, vállai eltűntek a polcok mélyén.

– Biztos vagy benne, hogy itt vannak? – fordult felé Clair.

– Biztos – felelte. – Miriam is onnan szokta előszedni a karácsonyfadíszeket. Ott kell lenniük. Mindjárt felhozom a fát, Angel pillanatokon belül elalszik. Csak előbb muszáj telefonálnom…

Behúzódott a saját szobájába, és kifaggatta a telefonkönyvet. De hiába tárcsázott fel több számot is, kicsengett ugyan, de nem vették fel. Az egyik üzletben végre beleszólt valaki, de csak azért, hogy gorombán közölje, miszerint hagyják őt békén, elege van, haza akar menni. És különben is, karácsony van, még neki is! És lecsapta a kagylót, majd minden valószínűség szerint mellé tette, mert attól fogva foglalt jelzést adott. Adrien ingerülten ment le a pincébe rejtett fenyőfáért.

Amíg a liftre várt, azon gondolkozott, hogy a jóisten most hogy fogja bizonyítani a létét? Angel még olyan kicsi! Ne kelljen neki is csalódnia, mint az apjának az ő korában! Becipelte a fát a nappaliba, rápillantott a tévékészülékre, ahol épp reklámozni kezdtek. Már megint! Még egy ilyen estén sem hagyhatják ki? Beállította a fát a helyére, közben megütötte a fülét egy hang.

– Marquise-ékszerek! Mindenkor az ön szolgálatában állunk! Egyedi tervezésű ékszerekkel, egyedi kívánságait is teljesítjük…Címünk… Telefon… Marquise- ékszer!

Türelmetlenül mormolta a számot, hogy memorizálja, míg megtalálja mérgében elhajított telefonját. Mobillal a kezében elvonult a szobájába, hogy véletlenül se hallatsszon be a hangja a lányához. Szobája magányában beütögette a számokat a készülékbe, és a hajába túrt. Egy, két, három csengetés… negyedikre végre valaki felvette. Géphang közölte, hogy az üzlet mikor tart nyitva, de életbevágó esetben hívja ezt a számot…. Életbevágott, hát felhívta.

A háttérzajokból arra következtetett, hogy a készüléket kihangosították. Nem baj, az a fontos, hogy beszélni tud valakivel. Már csak az kell, hogy az illető hajlandó legyen segíteni!

– Jonathan Kirk – szólt bele egy kellemes bariton.

– Adrien Curry vagyok – kezdett bele a férfi, és előadta a kívánságát.

– Ma már nincs szándékomban kinyitni az üzletet, és az ünnepek alatt sem fogom.

– De a reklámja úgy szól, hogy „mindenkor”! Épp most láttam a tv-ben! És, hogy egyedi igényeket is kielégítenek! Hát ez elég egyedi szerintem! Vagy hazug a reklámjuk? Csináljak önöknek negatív reklámot? – lendült bele. – Ha akarja, elhíresztelem mindenfelé, hogy ily módon becsapják leendő vevőiket!

A másik oldalról halk motoszkálás hangjai szűrődtek be, női hangok. Biztosan a fát díszítik – tippelt Adrien. Valahonnan távolról, nagyon halkan csengő kacagás jött, és mintha azt mondta volna valaki: Mondtam, hogy az úgy nem lesz jó! Én figyelmeztettelek, apa!

– Sajnálom, uram – jött az udvarias válasz a kérésére, – de én is ma tartom a szentestét. Három nap múlva, ha még mindig szeretné, nagyon szívesen állok a rendelkezésére!

Három nap! Az már késő! Adrien szeme előtt megjelent a kép: kislánya az ágyon térdelve… ahogy reménykedve suttogja…

– Én úgy, de úgy szeretnék egy varázsgyűrűt! Ha lenne nekem olyan, akkor mindent, de mindent varázsolhatnék magamnak, amit csak szeretnék!

Igyekezett visszafogni az indulatait. Semmi értelme nem lenne, ha kifakadna. Igaza van az ékszerésznek, neki is ünnep van, és ha ő mégis rá akarja venni, hogy segítsen, haragos szavaival csak az ellenkezőjét érné el.

– Nekem még ma kell az a gyűrű! – Nem akarta, de szavaiból mégis kihallatszott a reménytelenség. Próbált kissé keményíteni a hangszínén. – Ha holnap reggel nem lesz a fa alatt, a kislányom az édesanyja után elveszíti istenbe vetett hitét is. És én ezt nagyon nem szeretném! Még csak hét éves!

Némi sustorgás hallatszott odaátról, majd Mr. Kirk hangja: Szentimentális vagy! Felemelte a telefont, és a következő szavakat már egyenesen a kagylóba mondta.

– Szerencséje van! A lányom hajlandó még ma este bekocsikázni a belvárosba a maga kedvéért! – Aztán eltartotta a készüléket a fülétől, mert Adrien magáról, és alvó kislányáról egyaránt megfeledkezve boldogan belekiáltott. – Adom Arabellát, a többit beszéljék meg!

Megbeszélték. Fél óra múlva az üzlet előtt találkoznak. Adrien Curry tudta, hogy hol találja az ékszerüzletet, bár még sosem járt benne. Messze esett a megszokott útvonalától, a város túlsó felében. Csak akkor ment arra, ha dolga volt a környéken, de az csak ritkán fordult elő.

Kiviharzott a szobájából, húga őszinte megrökönyödésére csak futtában vetette oda neki.

– El kell mennem.

– Most? – döbbent meg Clair.

– Igen, most. Egy óra múlva itthon leszek.

– És a fát ki fogja feldíszíteni? – mutatott a lány az előkerült dobozokra.

– Te! – bökött felé az ujjával Adrien, miközben már a kocsija kulcsait vette magához.

– Egyedül? Nem erről volt szó, bátyuskám! – tiltakozott felháborodva.

– Majd megmagyarázom, de most indulnom kell. Különben is, te profi vagy ebben – széles mozdulatával az egész nappalit befogta. És, bár a húga dermedten bámult utána, már csak hűlt helye volt.

Odakinn hideg volt, és mindent beborító, frissen hullott fehér hótakaró. Az ablakokban, a kertekben színes lámpácskák virítottak, komoly ellenfeleként az éjszakai sötétségnek. Adrien bevágta magát az autóba, és húsz perc múlva leállt az ékszerüzlet előtt. Az utcákról hiányzott a megszokott hömpölygő autóáradat. Most csak néha-néha húzott el egy-egy sietősen, biztos igyekezett haza a családjához ő is. Nézte a fényárban úszó épületeket, és türelmetlenül várakozott. Ujjaival a rádióban sugárzott karácsonyi zene ritmusát dobolta a kormánykeréken.

Nem kellett soká várnia, két perc sem telt el, és gyöngyszürke autó fékezett a háta mögött. Amikor lekapcsolta a lámpáit, Adrien kiszállt, és odament a nőhöz, aki kecses mozdulattal épp akkor tette ki a lábát az autóból. Adrien Curry a kezét nyújtotta, hogy udvariasan kisegítse.

– Mr. Curry? – kérdezte a nő. Pillantása kék volt, mint a nyári égbolt, és olyan meleg is. Adrient kiverte a víz, pedig jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet. Nem is tudott megszólalni, csak bólintott egyetértően. Lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és erőt vett magán.

– Miss Kirk? – kérdezett vissza, teljesen feleslegesen.

Arabella csak finoman elmosolyodott, és hogy arca halvány pirulását leplezze, elfordulva bezárta a kocsiját.

– Jöjjön velem – intett a férfinak. – Hátulról megyünk be, ott nincs ennyi lakat. Addig elmesélhetné kissé bővebben, mint apámnak tette, mitől olyan létfontosságú egy ékszer?

Kinyitotta, majd gondosan bezárta maguk után az ajtót. Az üzletben egyenesen a páncélszekrényhez ment, és beütögette a számkombinációt. Elővett egy tálcát, telis-tele gyűrűkkel. Aztán még egyet, meg még egyet.

– Szóval, milyen gyűrűt is szeretne? – mutatott rá a kollekcióra, miután Adrien befejezte a magyarázkodást.

– Kicsit! – vágta rá a férfi. – Angel még csak hétéves, és vékonyka ujjai vannak.

Arabella keresgélni kezdett, és sorba rakta ki a gyűrűket az asztalra. Annyira kicsit nem találtak, amekkora a kislánynak jó lett volna. Volt ugyan egy aranyos, apró, pirosköves gyűrű, de még az is legalább három számmal nagyobb volt, mint amit Arabella elképzelt egy kisgyerek kezére.

– Pedig ez a legkisebb – tárta szét a kezét sajnálkozva a lány. – Tényleg varázsgyűrűt kért a kislánya a Jóistentől? – Az apa bólintására töprengve folytatta. – Akkor csak egyet tehetünk.

Keresett egy tiszta fehér kártyát a fiókban, és írni kezdett rá. A férfi megbűvölten figyelte, ahogy a sorokat rója. Gyönyörű ez a nő! Lassan egy éve lesz, hogy nem nézett egy nőre sem úgy, hogy a nőt lássa benne, és ne csak az embert. Most rátörtek az elfeledettnek hitt érzések. Halottnak hitt érzékei éledeztek. Kicsit elmerengett, és meglepődött, amikor Arabella az orra elé tartotta a levelet. Adrien tágranyílt szemmel vette el tőle, és elolvasta.

„Boldog karácsonyt, Angel!

Megkapod tőlem a varázsgyűrűdet, mert jó kislány vagy, és megérdemled. De még kicsi vagy ekkora felelősséghez, ezért valószínűleg csak akkor fog működni, ha már elég nagy leszel, és nem esik le az ujjadról. Addig légy nagyon-nagyon türelmes!

Jézus.”

– Hmm… – hümmögött Adrien. – Nem rossz ötlet. Kapunk néhány év haladékot.

– A kicsi megnyugszik, és ha nagy is neki a gyűrű, egy láncon a nyakába tudja akasztani. De az is lehet, hogy jól elrejti a fiókja mélyén.

– Nagyon köszönöm a segítségét! – hálálkodott Adrien. Elővette a tárcáját, és kifizette az ékszert.

– Nagyon szívesen – mosolygott rá a lány. – Szeretném látni a kislánya arcát, amikor megtalálja… biztosan nagyon boldog lesz! – Ábrándos szemekkel pillantott a férfira, lehet, hogy nem is látta, hova néz. Befelé figyelt, a saját lelkébe. Mosolya belülről melegített, és még a férfi is érezte a tüzét.

– Hát jöjjön el, és nézze meg! – Maga sem értette, hogy merte kimondani. Azt várta, hogy a lány tiltakozni fog, de nem tette. Eltűnődött. Habozott? De nem utasította el kapásból! – Azt már tudja, hogy árvák vagyunk! Ma még a húgom segít feldíszíteni a fát, de holnap kettesben leszünk Angellel. Csak az ünnep második napján megyünk a szüleimhez.

Az eddig határozott, energikus nő most bizonytalannak érezte magát. Megteheti-e? Vajon a sors küldte útjába ezt a rendkívül jóképű férfiút? Huszonhat évesen túl volt már néhány csalódáson, és hónapok óta várakozó állásponton volt. Utolsó tévedése után megfogadta, hogy türelmesen kivárja azt a férfit, aki végre élete társa lesz. Lehet, hogy most jött el?

– Rendben van, elmegyek – egyezett bele halkan.

Adrien valami mély, belső nyugalmat érzett. Megnyugvást. Megadta a címét a lánynak, és kedvesen közölte vele, hogy bármilyen korán jöhet, Angelt úgysem tudja megelőzni. Már kora hajnalban kukorékolni fog, talán még a kakasokat is lekörözi.

Amikor belépett a lakásba, Clair a kanapén ülve mustrálgatta a feldíszített fenyőfát. Lábait kényelmesen felrakta a kisasztalra, és száját csücsörítve próbált hibát találni a művében. Aztán úgy döntött, hogy nincs benne! Minden dísz a helyén, az üveggömbök akadálytalanul lógnak-pörögnek, a csillagszórók peckesen merednek az ég felé. És még az égősort is sikerült egyenletesen elosztva feltennie. Mindenhová került a szép, színes lámpácskákból, a fa csúcsára helyezett csillag tövébe is odabiggyesztett egyet.

– Azt hiszem, az adósom vagy! – közölte belépő bátyjával.

Adrien rácsodálkozott a fára, és helyeslően bólintott.

– Én is azt hiszem, hugi!

– Mi volt olyan fontos, hogy itt hagytál a munka kellős közepén, egyedül?

A testvére elmondta, mit intézett, megmutatta a gyűrűt, majd közösen becsomagolták, és elrejtették a karácsonyfa egyik alsó ágán. Ott lógott ártatlanul, mint egy közönséges dísz. Nem volt feltűnő, Angelnek keresnie kell majd, de annál nagyobb lesz az öröme, ha megtalálta! Arabelláról mélyen hallgatott. Annyira frissek voltak még az újonnan felfedezett érzések, hogy nem szívesen beszélt róluk. Előbb neki magának kell felfognia a történteket.

Clair búcsúzkodott, összeszedte a holmiját, és a jól végzett munka tudatával elhagyta testvére lakását. Adrien magára maradt a gondolataival. Ült a fényárban fürdő fa előtt, és megpróbálta szuggerálni az időt, hogy haladjon. Arra ébredt fel, hogy elgémberedett nyaka élénken tiltakozott az álmában tett, önkéntelen mozdulat ellen. Kikapcsolta az égősort, és lefeküdt aludni.

Ahogy sejtette, Angel a kakasok előtt ébredt. Szomorú arccal bújt apja mellé az ágyba.

– Mi a baj, kincsem? – kérdezte Adrien.

– Kértem valamit Istentől, és nem kaptam meg – görbült le a kicsi lány szája.

– Miből gondolod, hogy nem kaptad meg?

– Nincs a párnám alatt – suttogta szégyenlősen, fejét az apja mellkasába fúrva Angel.

– Hátha máshová tette! Megnézted mindenhol?

– De én oda kértem, hogy ne kelljen a csomagolással vesződnie!

– Karácsony van, kicsim, ilyenkor az ajándékokat nem a párna alá teszi Jézus… hiszen talán oda sem férne…

– De ez odaférne! – kesergett a kislány. Aztán felcsillant szemében a remény. – Gondolod, hogy a fa alá tette?

És már ott sem volt, kipattant az ágyból, szaladt a nappaliba. Eddig minden évben, mióta csak az eszét tudta, a Jézuska oda tette le a karácsonyfát, de most annyira elvette a kedvét a csalódás, hogy még a fára sem volt kíváncsi. Eddig! Mire az apja utolérte, már a fa alatt kutakodott. A nagy dobozokra ügyet sem vetett, csak a kicsiket bontogatta.

– Nincs – közölte lemondóan.

– És a többi ajándék? – ült le mellé a földre.

– Azok túl nagyok! – Adrien mosolygott magában. Hát lehet egy gyereknek túl nagy egy ajándék? Megszánta, segített neki.

– Talán a fán?

Angel körbejárta egyszer, kétszer a fát, mire felfedezte, hogy abból a kicsike csomagból csak egyetlen darab lóg, és valahogy másképp is néz ki, mint a többi dísz. Áhítatosan vette le az ágról, és kibontotta a papírból. Nagyot sikítva vetette magát az apja nyakába.

– Megkaptam, apa, megkaptam! – És felhúzta az ujjacskájára az aprócska, mégis túl bő aranygyűrűt. – De nem jó rám! Apa! Nem jó! – pityeredett el.

– Én úgy látom, van ott még valami abban a dobozban – noszogatta Adrien.

– Egy levél! – csodálkozott Angel az összehajtogatott papír láttán. – Levelet kaptam a Jézuskától? Segítesz elolvasni, apa?

– Segítek, de csak akkor, ha megakadsz benne. Próbáld előbb egyedül, hiszen már nagyon jól tudsz olvasni!

Angel elhelyezkedett az apja ölében, hátát nekitámasztotta a mellének, és nekiveselkedett a levélnek. Szép lassan, mégis segítség nélkül sikerült kiböngésznie.

– Nincs semmi baj a gyűrűvel, csak még bele kell nőnöm, mint abba a cipőbe, amit a nagyi vett nekem nyáron – vékony hangocskájából sütött az elégedettség. – Kipróbálom, hátha mégis működik már – és érthetetlen szavakat kezdett suttogni a gyűrűnek.

Adrien elnéző mosollyal feltápászkodott, a kislányt otthagyta a fa alatt. Most már kíváncsi volt a többi ajándékra is. Most, hogy leghőbb óhaja teljesült, jöhetnek a kisebbek. Elragadtatott kiáltásokkal jelezte, hogy bizony tetszenek neki a „túl nagy” ajándékok is.

A pulyka már szépen pirult a sütőben, amikor csengettek. Angel szaladt kinyitni az ajtót. Meglepődött, amikor egy csodaszép, de ismeretlen nőt talált a küszöbön.

– Szia, te ki vagy? – kérdezte gyermeki egyszerűséggel.

– Szia! Én Arabella vagyok – felelte a lány. – Te meg minden bizonnyal Angel vagy!

– Ismersz engem? – csodálkozott a kicsi.

– Nem, még nem ismerlek, talán, ha beengedsz, akkor sikerül összeismerkednünk.

– Nem engedhetek be idegeneket – közölte komoly hangon Angel. – Apa megtiltotta. De megkérdezem, hogy téged szabad-e…?

– Szabad – szólalt meg a háta mögött Adrien. – Jöjjön be, Arabella!

Mindentudóan összemosolyogtak a kislány feje felett. Angel érzékelte a felnőttekből áradó, egymást vonzó energiákat. Sötét, melegbarna szemei felcsillantak. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar…

– Tetszik neked az apukám? – szegezte neki a kérdést ártatlanul Arabellának.

Ő lenézett az apró lánykára, és képtelen volt a szemébe hazudni.

– Igen. Tetszik – jelentette ki halkan, és nem mert a férfira pillantani.

– És mit gondolsz, engem is tudnál szeretni? Mert én tudnálak szeretni téged, azt hiszem. – Arabella nem tudott megszólalni, csak nyelt egy nagyot megilletődöttségében, és lassan bólintott.

– Akkor jó! – nyugtázta a kicsi, és témát váltott. Ahogy csak a gyerekek képesek váltani egyik pillanatról a másikra. – Megnézed az ajándékaimat?

– Szívesen – lépett ki a cipőjéből a lány, hogy ne hordja szét a talpáról olvadozó havat a lakásban. Angel kézenfogva maga után húzta, ő meg hagyta, és lehajtott fejjel elsurrant álmai férfija mellett.

Remek! Tehát az érzés kölcsönös! – állapította meg boldogan Adrien.

– Megnézem a pulykát – vette az irányt a konyha felé.

Odabentről jókedvű kacagás, csicsergés szűrődött át hozzá. Nem bírta ki, hogy ki ne lesse őket. Vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának. Nem vették észre, hogy ott van.

– Ez meg egy zenélő dobozka – nyitotta ki a tetejét Angel, mire felcsendült a Silent Night. – És kaptam még valamit a Jóistentől – váltott suttogóra a kislány. – De ezt nem mutathatom meg mindenkinek, csak apa látta, és talán még neked szabad látni…

– És mi lenne az? – kérdezte Arabella, bár sejtette, mit fog neki mutatni a kislány.

Angel előhúzta a nyakában lógó láncot, amire az édesapja ráakasztotta a bő gyűrűt.

– Ez a lánc? – tette a tudatlant a lány.

– Nem! A lánc az anyukámé volt, és apa erre akasztotta a gyűrűmet, mert még túl kicsi vagyok hozzá, és leesik az ujjamról. Amíg belenövök, addig így fogom viselni. És nagyon vigyázok rá, nehogy elveszítsem, mert ez egy varázsgyűrű! Bizony! – bólintgatott nagy buzgón, határozottan. – Látod, milyen szép piros kő van benne?

– Látom – melegedett fel még jobban a lány mosolya. Ezek szerint sikerült megőrizniük a kislányka hitét.

– És levelet is kaptam a Jézuskától, és azt írta benne, hogy még nem fog működni a gyűrű, csak akkor, ha már elég nagy leszek. De már működik! – suttogta messze hangzóan, mélységes áhítattal.

– Működik? – pillantott fel csodálkozva a lány, és csak most vette észre, hogy a férfi is ott áll, őt nézve.

– Működik! – bólogatott szaporán Angel. – Kipróbáltam! Azt kértem a gyűrűtől, hogy küldjön nekünk valakit, aki szeret majd minket az anyukám helyett. És itt vagy!

 

Megosztás ezzel:


Share

8 thoughts on “Karácsonyi mese”

  1. Kedves Eliza Beth! Íme a mesém!
    Üdvözlettel: Taschner Katalin

    Karácsonyi mese
    Arabella ezután nagyon sokszor ellátogatott a kislányhoz és édesapjához. Angel nagyon örült, mert Arabellát nagyon megszerette és ő is viszont. Az édesapja megkérte Arabellát, hogy akkor teljesítsék a kislány kívánságát. Házasodjanak össze. Egy szép őszi napon sor került a közeli kis templomba az esküvőre. Arabella édesapja könnyezett az egész szertartás alatt. S mikor gratulált, így szólt lányához és Adrien :
    – Kívánom, legyetek nagyon boldogok. Kislányom! Végre találd meg azt a boldogságot, amit sok-sok éven át nélkülöztél. Édesanyád és a gyűrű elvesztése miatt. Próbáltalak én szeretni, de tudom, ezt nem pótolta a te szomorúságod. Most már van egy szerető férjed. Anyja lehetsz ennek az aranyos kislánynak és én is nagyon szeretlek.
    Adrien már ekkor elgondolkozott, hogy mit jelenthetnek az édesapa szavai. Véget ért az esküvő. Elkezdődtek a boldog hétköznapok. Adrien dolgozni járt. Arabella segített az apjának az ékszerboltban, de minden időt a kislánnyal töltött. Sokat kirándultak, boldogok voltak. A kislány azért, mert Arabella nagyon jó anya volt, Adrien azért, mert jó feleséget talált, a gyermekének jó anyát, Arabella pedig szerető családot. Elmúlt az ősz. Közeledett a karácsony. Arabella kérdezgette Adrient, hogy mit kellene venni Angelnek karácsonyra. Adrien boldogan mondta, majd megbeszéljük. De nekünk az is jó karácsony lesz, hogy tavaly megtaláltunk téged és erre emlékezhetünk. Hirtelen így szólt:
    – Még sosem kérdeztem tőled, miért nyitottad ki az ékszerboltot, miért segítettél nekem? Hogy határoztad el, hogy karácsonykor eljössz hozzánk? S egyáltalán miről beszélt apukád. Azt megértettem, hogy szomorú voltál De a gyűrűt nem értem.
    Arabella szeme elhomályosult és szelíden mondta:
    – Üljünk le Adrien, elmesélem.
    Leültek a kanapéra és egymáshoz simulva Arabella mesélni kezdett:
    – Tudod Adrien olyan kicsi lehettem, mint Angel Nagyon szeretett engem az anyukám és apa is. Nagy boldogságban éltünk, amikor azt vettem észre, hogy anyukám egyre többet sír. Sokszor kérdeztem is, hogy én miattam? Én vagyok a rossz? Mindig megnyugtatott, hogy nem miattam. Apának akkor is volt ékszerboltja. Azt is láttam, hogy egyre több arany fogy el a boltból, míg egyszer csak egy gyűrű maradt. Akkor tudtam meg, hogy nagy baj van. Anyukám súlyos beteg és apám azért adta el az összes aranyat, hogy gyógyszert tudjon vásárolni. Édesanyám minden olyan helyre eljusson, ahol gyógyítani lehet. Apa azt mondta, erre a gyűrűre nagyon vigyázzunk, legalább ez maradjon meg emléknek, hogy volt egy ékszerboltunk. A többit nem sajnálja, mert arra áldozta, akit a legjobban szeret, az édesanyámra.
    Arabella már ekkor sírt. Adrien nyugtatta, s mondta, ha nem akarja, ne mesélje tovább. Arabella azonban folytatta:
    – Keresgéltem a verseket, hogy imádkozhassak anyámért, hátha segítek neki ezzel.
    – Angel is sokszor imádkozott édesanyjáért – mondta Adrien.
    – Igen én azért, hogy meggyógyuljon. Még mindig tudom, hogy melyik verset mondogattam. Erdélyi Ilonától találtam egy szépet. Hallgasd csak meg!
    Arabella elmondta:
    IMA ÉDESANYÁMÉRT
    Édes, jó Istenem
    hallgasd meg imám,
    áldd meg az én drága,
    édes, jó anyám!

    Mily sok jót tett velem,
    el sem mondhatom,
    a nevét imámba
    belefoglalom.

    Addig vagyok boldog,
    míg ő van velem,
    éltesd őt sokáig,
    Uram, Istenem!

    Adriennek is elhomályosult a szeme. Arabella folytatta:
    – Hiába imádkoztam, anya nem gyógyult. Mindent odaadtam volna, hogy megmentsem. Egyszer egy idegen állított be hozzánk és azt mondta, ha adok neki aranyat vagy pénzt hoz olyan gyógyszert, ami csodát tesz. Tudtam, hogy a gyűrű az egyetlen kincsünk, mégis odaadtam. Mikor az idegen kezébe tettem, magamban ezt mondtam: „Drága kis gyűrű, mentsd meg az én anyámat!” Elment az idegen. S nem hozott semmit. Apám mikor megtudta, nem haragudott rám, de mégis szomorú volt, hogy utolsó kincsünket is elvesztettük. Mert tudta, az idegen nem hoz gyógyszert. Elérkezett a karácsony. A szomorú karácsony, anya meghalt. Apa mégis állított karácsonyfát. Még máshol énekeket énekeltek mellette, mi sírtunk. Apám mégis vigasztalt, hogy én megmaradtam neki. Én is meglelem a boldogságomat, a gyűrű nem számít. Nem éltünk gazdagságban, de szeretetben. Aztán úgy alakult, hogy apám megint tudott egy ékszerboltot nyitni. Egyre – egyre több arannyal tudtuk gazdagítani kínálatunkat. De sosem felejtem el a gyűrűt és az édesanyámat.
    – Ezért nyitottad ki a boltot? Mert sosem értettem, miért tetted?- szólt Adrien.
    – Igen. Mert mikor a gyűrűről beszéltél apa azért volt mogorvább, mert eszébe jutott, hogy nálunk a gyűrű elvesztése nem segített. Nekem az jutott eszembe, hogy engem a gyűrűvel becsaptak. De én lehet, segítek a lányodon.
    – S miért jöttél el?
    – Azért, mert szerettem volna látni kislányod arcát, hogy valóban örömet szereztem – e. Mikor láttam, hogy igen, segített abban, hogy a mi gyűrűnk elvesztése nem fáj már annyira.
    – Engem miért választottál?
    – Mert láttam benned, hogy kislányod milyen szeretetben neveled, és én tudtam, nekem milyen rossz volt anya nélkül. Apának pedig feleség nélkül. Emellett még nagyon kedves ember vagy. Ezért.
    Adrien mindenre magyarázatot kapott. Ekkor berohant a szobába a kislány.
    – Mit írjak a Jézuskának, mit hozzon?
    Adrien így szólt:
    – Azt még nem tudom, hogy magunknak mit kérjünk, de anyunak mindenképpen egy aranygyűrűt.
    A kislány így szólt:
    – Biztos ő is megkapja, mint ahogy én is. – odafutott hozzájuk és megpuszilta őket.
    Mindhárman érezték, hogy a Jézuska már segített nekik és segíteni fog ezután is, mert szeretik egymást.

  2. Kedvenc Apukámnak

    Hiszek benned!

    Megbeszéltük, hogy találkozunk. Ennek ellenére már látom is, hogy közeledik.
    Régi ismeretség a miénk. Szinte együtt nőttünk fel, bár jóval idősebb nálam. Mindig így van ez. Ő az apám.
    Mondják, hogy hasonlítunk egymáshoz. Meglehet. Az ő eszét örököltem. Egy hullámhossz, meg ilyesmik. Szólni sem kell, és már tudjuk egymást folytatni.
    Akkor most egy példa rá. Még ide sem ért, de már tudom, mi lesz.
    – Szia, apa – mondom fagyosan –, mert elfelejtette a Mikulást.
    – Szia, Laci lepi – sóhajtja ő enerváltan.
    A Laci lepi onnan van, hogy kicsi koromban meséket írt nekem. Volt egy kedvencem, amelyik egy Laci nevű pillangóról szólt. Akkor megkértem, hogy legyek én a Laci lepke, és azóta neki Laci lepi vagyok.
    Szóval, megérkezett. Akkor most vissza a forgatókönyvhöz. Szinte szorul szóra úgy történik minden, ahogy mondtam.
    – Apucikám! – és fagyosan a nyakába ugrom. Az ezredik puszinál veszek egy kis levegőt.
    – Kicsikém – így ő, és majdnem kettétör.
    Hát nem megmondtam? Minden úgy történt, ahogy akartuk.
    Elengedjük egymást. Lopva nézem az arcát. Mintha szürkébb lenne, mint legutóbb. De ő ugye soha nem hal meg?
    – Apuci, mi van a Mikulással? – említem meg neki.
    – Sztornó – mondja határozottan.
    – Hogyhogy?
    A szemében megpillantom azt az imádott szivárványt. Ilyenkor jön a sziporka.
    – Sajnálom, kicsikém, de nagyon úgy néz ki, hogy nem létezik a Mikulás – mondja, és máris folytatja: – Tudod, ezt addig nem mondhattam, míg nem lettél katonaérett.
    Megértően bólintok. Eddig még tényleg nem voltam katona.
    – Tudd meg a másik igazságot: Miklós bá dialízisen van. Úgy esett, hogy idén már kevesen hittek benne, és ezért megette a nyakán maradt szaloncukrokat. Ezért nem tudott jönni. A rénszarvasok pedig úgy döntöttek, hogy vadas lesz belőlük. És a szánkó is.
    – Na, jó, ezt most elhiszem, de csak a kedvéért.
    Tisztán emlékszem, hogy amikor a bátyám ötéves-forma lehetett, Miklós-napon hazajött az oviból. Valamit keresgélt, majd apához fordult.
    – Apuci – gügyögte sírásra görbülő szájjal –, az oviban mindenkinél járt a Mikulás, nálunk miért nem? Lehet, hogy rossz voltam? – szipogta bánatosan.
    Apuci, aki akkoriban még rutintalan szülő volt, rádöbbent, hogy elszúrt valamit.
    Az ölébe ültette a kiskrapekot, megsimogatta, és komolyan magyarázni kezdett neki:
    – Tudod, fiam, a Mikulás bácsi nagyon öreg, és már csak nehezen bírja a strapát. Így aztán az ábécé elején levők tegnap kapták meg az ajándékot. A többieknek meg ma fogja hozni.
    A bátyó ezt el is hitte. A kis butus. Én akkortájt még nem voltam abban a helyzetben, hogy beleszóljak. Hat év van köztünk, így aztán én még csak az anyu pocijában doromboltam.
    – Apuci – térek a lényeges kérdésre –, írtam a Jézuskának.
    – Rendes tőled. És? – kérdezi.
    – Odaadnám neked a levelet – mondom.
    – Nekem, miért? – néz rám mosolyogva. – Küldd el e-mailben.
    – Nem tudom a címét – védekezem.
    – Nézd meg a szaknévsorban!
    – És hol keressem?
    – Mondjuk, a DHL-nél – feleli halál komolyan.
    Majd megenyhül, és mosolyogva folytatja:
    – Kicsikém, diktálom a címet: mennyorszag.iktato@gmail.com
    –Tudom, hogy van ilyen cím, és mindig jön majd válasz.
    Ő elintézi.
    Elküldtem a kívánságlistát. A válasz csak ennyi:
    Voltál már katona?

  3. Egy mesém nekem is van. Igaz nem karácsonyi, de talán elfogadod a pályázatra.

    A Fűz meséje

    A Kislány fáradtan húzta maga után a hátizsákját. Korán reggel szökött el otthonról, de nyolc éves fejjel, ez egyenesen heteknek tűnt számára. Az erdő csak nem akart elfogyni előle, pedig már órák óta ment benne egyre beljebb és beljebb. Lassan kezdett sötétedni. Fázósan húzta össze magán kabátját, – ami túl vékony volt ahhoz, hogy az éjszakai hideg ellen védelmet nyújtson – és egyre rémültebben fürkészte selymes fényű szemeivel az alkonyba burkolódzó eget.
    Lassan balra fordult. Valami megmagyarázhatatlan erő húzta a közelben álló parányi tisztás felé. Kilesett egy széles bükkfa kérgének repedései között, és elámulva pillantotta meg a tisztás közepén álló hatalmas fűzfát. A Fa lehajló ágai zuhatagként omlottak a földre, hogy ott belesimuljanak a sűrű fűszálak közé, levelei pedig, ezüstösen zöldellő, elnyújtott, óriás vízcseppekként függtek az ágakon.
    Óvatosan közelebb lopakodott az óriáshoz, majd karjaival átfonva törzsét, egészen hozzá simult. Ujjait végigfuttatta a göcsörtökön, majd engedve a Fűz halk bíztatásának, lassan elkezdett felfelé mászni rajta. Óvatosan rakosgatta apró lábait, – nehogy fájdalmat okozzon új barátjának – egészen addig, míg két, oválisban összehajló ágat nem talált. Beleterítette a hátizsákja aljából előráncigált takaróját, kényelmesen elhelyezkedett az alkalmi kosárban, és fejét a barázdákkal szabdalt törzshöz támasztva lehunyta szemeit.
    A Fűzfa betakarta ágaival, elrejtette zöld vízfüggönye mögé, és a halkan libbenő szélben levelei susogva meséltek.
    Messzi tájakra vitte az ágaiban megbúvó Kislányt… Mesélt szülőkről és gyerekekről, törődésről és szeretetről, kedves mostohákról és hűtlen édesekről… Megmutatta mit jelent szeretni, majd azt is, milyen, ha elutasítják a szívből jövő szeretetet. Levelei fáradhatatlanul susogták át az éjszakát.
    Megmutatta mit jelent a család, amikor nem csak magadért kell aggódnod, hanem mindenkiért, aki fontos neked, átvállalva gondjaik egy részét, cserébe pedig, sosem maradsz egyedül. Mindig lesz, aki melléd üljön, ha a betegség alattomosan ágyba kényszerít, gondoskodó csendbe burkolnak, ha úgy érzed, a világ összeomlik körülötted. Nem mindig értik, hogy mit miért teszel, mégis melletted állnak. Olyannak szeretnek, amilyen vagy, de néha igen nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy ne akarjanak megváltoztatni. Helyük van a lelkedben, formálnak és alakítanak, a közelségük, a mosolyuk tesz majd azzá, akivé felnőttként érni fogsz. Rajtuk múlik, el akarod-e majd felejteni ezeket az éveket, vagy egy életen át, őrzöd az első kiscipőd.
    Reggel a Kislány mosolyogva ébredt. Zsákjába gyömöszölte a kockás takarót, Lemászott a Fűzfáról, majd búcsúzóul arcát a zuhatagos levelekbe temette. Megígérte barátjának, hogy sohasem feledi, majd lassan elindult hazafelé. Útközben sokszor visszafordult, aranybarna szemével kitartóan kereste a Fát, de ahogy távolodott, egyre nehezebb volt felfedezni az ezüstös csillogást.
    Húsz évvel később, a lányból Fontos Felnőtt lett. Embereket irányított, és nagy pénzek felett rendelkezett. Egy sokablakos házban lakott, a legfelső emeleten, de szobája ablakából ugyanolyan kocka házakat és rohanó embereket látott. Egész nap tárgyalt, és szervezett, estére pedig, fáradtan omlott az ágyába. De egy valami a régi maradt. Szobája falain fűzfák zuhogtatták ágaikat, sok ezernyi megnyúlt könnycsepp alakú levéllel…
    Egy forró napon kigyulladt az Erdő. A Lány a rádióban hallotta a hírt. A többi fontos ember, csak a kezét tördelte és azt hajtogatta, hogy túl nagy a t űz, és nem tudják időben eloltani… A Lány latba vetette minden befolyását. Könyörgött, sírt, ígért, és fenyegetődzött. Mire az oltás véget ért, az Erdőből már csak a Fűzfa állt egyedül. Törzse megégett, levelei lepörkölődtek, körülötte pedig, mindent vastagon borított a hamu.
    A Lány zokogva bújt barátjához, de a Fűzfa néma maradt. Az emberek vállukat vonogatva fordítottak hátat a tengernyi hamunak, és egyedül hagyták őket. Föltámadt a szél, és a Fa újból mesélni kezdett. Ez a történet azonban egészen másról szólt, mint a húsz évvel azelőtti.
    Tűzről, mely egyre jobban terjed, éhes lángnyelvekről, melyek fölfalják a barátaid, és izzó testükön egyre nagyobbra híznak. Pusztításról és közönyről, ami kintről árad feléd; fájdalomról és tehetetlenségről, ami belülről marcangol, olyannyira, hogy nem is érzed a beléd harapó láng égető fájdalmát. Maró, keserűen csípős füstről, mely beléd folytja a levegőt és ködöt von szemed elé, ettől ugyan nem látod a veled együtt haldoklókat, de a sikolyok hallatán elméd ezerszer borzalmasabb képeket vetít eléd.
    A Lány két napig hallgatta a Fát, míg annak el nem csendesedett a sírása. Erősen ölelte törzsét, úgy, ahogy húsz évvel ezelőtt a lombjában megbújva tette. Két nap után a Fűzfa nem szólt többet… Haldoklott.
    A Lány hazament, – és immár utoljára – tárgyalni kezdett. Eladta mindenét: fontos pozícióját, befektetéseit, fűzfazuhatagos házát. A pénzen megvette a Hamutengert, és egy reggel megjelent a régi kockás takarójával. Ez volt az egyetlen dolog, amit megtartott fontos életéből. Ez volt az egyetlen igazán fontos dolog.
    Másnap a lány vett egy ásót, és addig lapátolta a hamut, míg a Fa körül mély gödröket nem ásott. Földet szórt beléjük, majd facsemetéket ültetett barátja köré. Este leült közéjük és az elmúlt időkről mesélt. Mesélt az Erdőről, a Tisztásról, a madarak énekéről. Mindarról, amit a Csemeték nem ismerhettek.
    Másnap újabb gödröket ásott, fákat ültetett, majd mikor előbújt az ezüst Hold, folytatta a mesét a barátságról, mely idő és távolság felett is hídként ível át, összekötve az egymáshoz tartozó lelkeket.
    Harmadnap estére újabb facsemeték törték meg a Hamutenger hullámzását, a mese, pedig tovább ívelt fától, fáig.
    A napok teltével a körök egyre tágultak a Fűzfa körül, és a feltámadó szél, már levelekkel játszhatott. Most már a Csemeték is meséltek. Elsusogták születésük történetét. Meséltek az ágról, amiből lettek, és a fáról, amivé nőni akartak. Terveket szőttek, és versenyeztek, hogy melyikük képes előbb megérinteni az égen úszó felhőpamacsokat.
    A Lány néha lopva a barátjára nézett, hátha az esti szélben megmozdulnak az ágai, és ő újra hallhatja a régi meséket… De a Fűz hallgatott.
    A Lány egy este a törzséhez bújt, és csak neki mesélt. Az Erdőről, amely újra körülötte hullámzik, a tavaszról, amely mindig fölváltja a telet, a kóbor szellőkről, amik szóra bírják a csemetéket, és a Fáról, aki újra az Erdő közepén zuhogtathatná ágait… Ott aludt el a Fa törzsére borulva, álmában is tovább szőve a mesét.
    Másnap, mikor kinyitotta a szemét, az orra előtt himbálódzott egy halványzöld levélke. A Lány óvatosan nyújtotta feléje ujjait, s mikor megérintette, egy apró vízcsepp gördült a tenyerébe. Majd a karjára hullott egy, aztán mézszínű hajára és végül szapora koppanások jelezték, sok ezer halványzöld levél születését. Attól a naptól kezdve, a Fűzfa újra mesékkel ringatta álomba az Erdőt.

      1. Eredetileg egy barátnak íródott, akinek abban az élethelyzetében szüksége volt csodákra. Ugyanúgy, mint a az eredeti történetben a kislánynak. És igen, nekem a meséről és a kislányról ez a történetem jutott az eszembe. 🙂

Vélemény, hozzászólás?




Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!