Haláljáték 3.rész

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


      IMG_20160515_140455 A másik két őrrel könnyű dolguk volt. Gyanútlanul közeledtek az egyik folyosón, a sisakjuk a kezükben volt. Nem számítottak támadásra. Ez lett a vesztük. A hadnagy bekapcsolta az ultrahangot, próba, szerencse alapon. Talán a folyosón is működik – remélte. Működött. Igaz, a társai is a fejüket fogták kínjukban, de csak addig, amíg ő és Oliver lefegyverezték az ellenfeleket. Visszavitték őket is oda, ahol a másik kettő volt, köntörfalazás nélkül belökték őket az ajtón, és rájuk zárták ismét.
Már négy sisakjuk volt, és még két szabad őr. No, meg Louis. Nyilván ő a legveszélyesebb, ő kezeli a számítógépeket. Ha megszimatolja a kitörésüket, és ki tudja menekíteni az őröket, az gáz. Főleg, ha van más fegyverük is az ultrahangon kívül. És itt nem lőfegyverre gondolt. Ezt halkan szóvá is tette társai előtt.
– Pillanat – szólt az okosszemű, és visszaszaladt. Matatott valamit a kódbillentyűkön. – Most már nem jönnek ki onnan. Távolról nem lehet nyitni az ajtót – közölte, ahogy visszaért.
Stevens haladt elöl, mögötte Oliver Grainger. Nyomukban Lester és April, a többiek hátul osontak. Hirtelen kinyílt egy ajtó, épp Lester orra előtt. Gondolkodás nélkül ütött. A kifelé igyekvő őr úgy rogyott össze, hogy nem is tudta, mi történt vele. Nem volt ideje észrevenni a szökevényeket. Társa kiáltani akart, de Lester már repült a levegőben. Talpéle csattant, az őr feje megbicsaklott, nyakcsigolyája reccsent.
– Jól vagy? – pillantott a holtsápadt Aishára Stevens. Sajnálta, de most nem volt idő vigasztalásra. Kénytelen lesz maga megbirkózni a látottakkal.
A lány némán bólintott, kezét a szájára szorította, hogy visszatartsa az öklendezését. Tudta, hogy erősnek kell maradnia. Majd később, ha sikerül megszökniük, megengedheti magának a gyengeséget. Lenézett a derekát átölelő, reszkető kislányra, és megszólalt.
– Menjünk tovább!
– Szedjétek össze a fegyvereket! – utasította az embereket a hadnagy. – Gyorsan! Igyekeznünk kell.

      Végre ott álltak a vezérlő ajtaja előtt. Oliver ismét tanújelét adta zseni-létének, és remekelt a zárral. Fél perc alatt kinyílt.
Nem jutottak messzire. Kristálytiszta üvegfal mögött, számítógépekkel körülvéve, önelégült mosollyal az arcán ott feszített Louis.
– Azok az ostoba őrök nem figyelték a monitorokat, de én igen! – közölte egy hangszóró. – Láttam, hogy jöttök. De ide nem juthattok be! Ott fogtok megfulladni néhány óra múlva, én meg majd innen nézem!
Halk surranással zárult be a hátuk mögött az ajtó. Már megint foglyok voltak! Előttük üvegfal, köröskörül beton, nyitószerkezet sehol. Oliver felemelte a pisztolyát.
– Ne! – szólt rá Chris, és a föld felé fordította a fegyvert tartó kezet. – Biztos, hogy golyóálló az üveg, és a visszapattanó lövedékkel bennünk teszel kárt.
– Jól mondod, hadnagy! – helyeselt a hangszóró. – Onnan nincs kiút. Se zár, se levegő, semmi. Csak a halál!
– Majd meglátjuk – morgott a rendőr. Odalépett az üvegfalhoz, és megnyálazott ujjával egy keresztet rajzolt rá.
– April! Lester! Koncentráljatok a keresztre!

      Amikor a vastag, eddig törhetetlennek hitt üveg megrepedt, Louis szívébe is beköltözött a félelem. Saját csapdájába esett, hisz a belső helyiséget csak a felhúzott üvegfal helyén lehetett elhagyni. A másik kijárat zárja elromlott, még nem érkezett meg az alkatrész a javításához. Tisztában volt azzal, hogy ha azok ide bejutnak, neki vége. Nem fogják kímélni, hisz ő sem kímélt senkit. Leült a monitor elé, és dolgozni kezdett a billentyűzeten.
Épp csak sikerült lenyomnia az „Enter”-t, amikor erős kezek ragadták ki a székéből, és penderítették a falhoz. Oliver vette át a helyét. Számoszlopok, grafikonok váltogatták egymást a képernyőn, villámgyorsan peregtek az adatok. Grainger homlokán verítékcseppek ütköztek ki.
– Mivel lehet leállítani? – üvöltött rá Louis-ra. – Mi a kód? – de a keze sebesen járt továbbra is.
– Mi a baj? – lépett mellé Chris.
– Ez az átkozott beindította az önmegsemmisítőt. Nem tudom leállítani! – ütött egy nagyot az asztalra kétségbeesetten. – Ki kell szednünk belőle a leállító kódot.
A rendőr hátranézett a válla felett. Louis arca lila, szeme meredten egy pontra szegezve. Mellkasa mozdulatlan. Rá nem számíthatnak, úgy tűnik, a szíve felmondta a szolgálatot.
– Mennyi időnk van még?
– Ötszázhetvenkettő – olvasta le a számlálót Oliver.
– Ötszázhetvenkettő micsoda?
– Másodperc.
– Az nincs tíz perc! – számolta ki gyorsan Stevens. – Hol a kijárat? Hagyd az önmegsemmisítőt a fenébe! Keresd a kijáratot! Tűnjünk el innen!
Oliver kicsit matatott még a billentyűkön, aztán ő is felugrott. A kitárult ajtó mögött újabb folyosó, és a kanyar után egy szabadba nyíló kapu. Végre!
– Mi legyen a bezárt őrökkel? – kérdezte April.
– Nincs időnk visszamenni értük – felelte tárgyilagosan a hadnagy. – Ők már itt maradnak örökre.
Odakinn állt a helikopter, amivel Chris is érkezett. Bár csak négyszemélyes volt, bepréselték magukat mindannyian. Lester, April, Oliver, Aisha, Andy, Chris, Kristy. Stevens ült a botkormányhoz, de a gép nem bírt felemelkedni velük. Centikkel a felszín felett suhantak, igyekezett a levegőben tartani a gépet, amíg csak lehet. Amíg biztonságos távolságba érnek.
– Húsz másodperc – közölte Oliver. A saját óráján követte a visszaszámlálót.
Stevens azonnal letette a helikoptert. Még túl közel voltak, de még mindig jobb, ha a robbanás a földön éri őket, mint, hogy a légnyomás odavágja a gépet. Kiugrottak, és levetették magukat a sivatagi homokba. Chris átölelte Aishát, hogy amennyire lehet, a saját testével védje a lányt. Abban a pillanatban hatalmas detonáció rázta meg a környéket.
A helikopter rádióján kértek segítséget. Két óra múlva nyomozók tömege lepte el helyszínt. Vallatták a romokat. Hátha… hátha maradt valami… valami kicsi bizonyíték, hogy miféle aljasság folyt itt.

      – Nem tudhattam, a stúdió vezetője is benne van-e a buliban, hát csak óvatosan kérdezősködtem – mesélte April William Humphrey-nak. A vizsgálóbíró irodájában gyűltek össze, kibogozni a még elvarratlan szálakat. – A kormányzójelölt őszintén elmondott nekem mindent. Figyelmeztettem, hogy ha valamit elhallgat, nem juthatok eredményre. Mocskos ügy ez, Chris! Nagyon mocskos! – fordult a barátjához. – A szálak Eugene Kirby-hez vezettek, de úgy tűnt, ő nincs benne a zsarolásban. Nincs szüksége pénzre, akárhonnan, de van neki elég. Mint kiderült, az egyik őr kezdett magánvállalkozásba, könnyű kereset reményében. De nem igazán jött be neki, mert az első áldozata nem fizetett, inkább csiripelt egy újságírónak. Kirby szerencséjére épp annak, aki maga is idejárt szórakozni. A fickót eltették láb alól, ilyen célra direkt fenntartanak egy bérgyilkost. Ja, kérem, nem a semmiért fizették ki azt az ötvenezret a vevők! Finanszírozták saját esetleges halálukat is.
– Hogy buktál le? – kérdezte Chris.
– Nem tudom. Talán valamelyik gazember látott a miniszter mellett, és felismert. Mindenesetre rájöttek, hogy ő küldött. Azt hiszem, komoly veszélyben van az élete!
– Kár, hogy felrobbant az a kóceráj! – tört ki indulatosan Stevens. – Mennyi minden lehetett azokon a számítógépeken!
– Valamennyit talán megmentettem – szólt bele a beszélgetésbe Oliver Grainger. – Kicsit értek a gépekhez, ahogy láthattátok, és elindítottam egy programot a háttérben.
– Milyen programot? – pillantott egykori fogolytársára a rendőr.
– Adatokat küldtem át a saját webtárhelyemre – felelte a szerény műszaki zseni. – A visszaszámlálással egyidejűleg futott, hogy mi ment át, azt viszont nem tudhatom. Nem volt idő válogatni, és tíz perc nem olyan sok. De talán hasznát vehetitek.
– Zseni vagy! – vert a vállára elismerően a hadnagy. – Köszönöm!
– Csatlakozom! – szólt a bíró, és papírt, tollat nyújtott a zseni felé. – Kérem a tárhely elérhetőségét!

Elanor megrázta magát. Kikapcsolta a laptopot, és bement a kislánya szobájába. Megsimogatta szöszke fejét, lehajolt, és óvatosan megcsókolta álompirult arcocskáját. Nem sejtette, hogy valahol ebben a pillanatban dördült el egy lövés. Egy lövés, melynek nyomán apró, kerek lyuk képződött a férje homlokán…

Christopher Stevens és Aisha Parsons az erdei tavacska partján sétált. Chris nézte kedvese szemét, ahogy mélybarna íriszére arany pöttyöket varázsol a csillanó napfény.

      Fogta a kezét… Olyan szorosan, mintha attól félne, hogy elveszíti… Egészen belefehéredtek az ujjai ebbe a kétségbeesett, kapaszkodó szorításba. A szíve vadul vert; rendszertelen, kapkodó lélegzetének hangja szinte felverte az erdő békés csendjét. Vagy csak Ő érzékelte így?…
      Ránézett. Aranyló haján úgy ült a fák lombsátra alá beszüremlő nap tompa fénye, mint egy korona. Arcát pír festette élénkre, szemeiben szégyenlősen csillámló ragyogás tündökölt, ajkai szögletében mosoly bujkált. Ahogy beszélt, fehér fogai – mint a gyöngyök – villantak elő.
      Figyelte, ahogy rá-ránéz, nevet, évődve fordul el tőle: játékosan, pajkosan, csintalan könnyedséggel. A hangját, amely pedig simogatóan mély volt – nem is hallotta már… Nevetése sem ért el tudatáig. Annyira belemerült a lényébe, a kisugárzásába, amely őt is körülölelte, hogy megszűnt számára a külvilág…
      Szerette. Mélyen, szívből, igazán… Tudta: nem veszítheti el a Csodát, különben belepusztul. Sajgó szíve éles fájdalommal követte gondolatait. Fázni kezdett, remegett a félelemtől, amely tudatába fészkelte magát…
      Mi lenne vele Nélküle?! Fél emberként hogyan is élhetne tovább?!
      Élet? Amíg nem találkoztak, addig nem tudta mi az: élni. Csak most, hogy a szíve felébredt és a lelke ráismert önmagára a másikban, kezdte érteni, érezni a szó valódi jelentését…

(Andrea Werfl: Pillanatfelvétel)

      Eugen Kirby nyomát nem lelték. Felszívódott. Eltűnt, mint egy sosem létezett fantom. De a nagy bankok számlájáról továbbra is eltünedeztek komoly összegek. És közben valahol, egy másik földrészen, egy másik sivatagban titokzatos építkezés folyt…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Egy hozzászólás a(z) “Haláljáték 3.rész” bejegyzéshez

  1. EUGEN KIRBY HAGYATÉKA

    Vándor, mikor ezeket a sorokat olvasod, tudnod kell, hogy lelkemet már csak a pokol bugyraiban találhatja meg az, ki egyáltalán a keresésemre indulna! Nem tudom, mennyi időm van még hátra, mielőtt megtalálnának. Itt a barlangban egy ideig még biztonságban vagyok, de tudom, hogy a kutyáikkal előbb-utóbb úgyis a nyomomra akadnak. Bevallom, félek. Rettenetesen félek…

    Sose gondoltam volna, hogy én, Williams Shephard, valaha is érezni fogom a rémületnek akár csak a leghalványabb árnyalatát. Nekem milliós beruházásaim vannak, cégek monopóliumai függnek egyetlen csettintésemtől, mindenki a lábamat nyalja… odahaza. S most mégis ebben a szűk üregben kell gubbasztanom! De ha meghalok, HA meghalok… Azt akarom, hogy megismerjétek a történetem! Okuljatok belőle!

    Minden hét évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban halt meg az apám, rám hagyva pénzügyi cégének a vezetését. Nagyon jó viszonyban voltam az öreggel, úgy éreztem, minden titkot megosztunk egymással, meg is viselt az eltávozása, ám a temetés után fény derült néhány titkára. Kiderült, hogy nem anyám volt az egyetlen nő az életében, s hogy a vállalatot a csőd szélére vitte hitelfelvételeivel, melyből azt a ribancot támogatta. Kezdetben magamba roskadtam, majd – bevallom – dühöngő őrült módjára kezdtem el viselkedni. Eszement módon fogtam hozzá dolgozók kidobálásához, a legapróbb hibáikért is képes voltam bárkit az utcára tenni. Soha nem felejtem, volt egy szőke leányzó, aki az egyik tárgyaláson véletlenül kiöntötte a kávéját. Akkor közöltem vele, hogy soha többé nem kell már bejönnie…

    Ebben a rapszodikus hangulatban talált rám Edgar. Rábeszélt, hogy menjek el Eugen Kirby egyik „játéktermébe”, amolyan dühlevezetési tréning gyanánt. Az első alkalommal apám képét programozták be a gépekbe. Őt kínozhattam egész éjszaka. Vagy ötször-hatszor meg is öltem, mire a nap elindult szokásos pályáján, de a programozók újra és újra elém láncolták egykori bálványomat. Aznap hajnalban a belemet is kihánytam, miután kikerültem a szimulátorok hálójából, ám új érzéseket kezdtem el felfedezni magamban. Az élvezet és az elégedettség érzéseit…

    Úgy éreztem, dühömet elfújták, és onnantól kezdtem el átváltozni azzá a hidegvérű, ám egyben zseniális üzletemberré, akiről tavaly a szaklapok nem győztek ódákat zengeni. Két év alatt felvirágoztattam a céget, valamint bekebeleztem még két rivális vállalatot. Közben pedig visszatérő vendégévé váltam Kirby szimulátorparkjának…

    Aztán egy napon elhívtak egy „élő játékra”. Egy olyan show-ra, ahová csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a belépőt. Ha a szimulátorban élvezetes az, amikor a korbács felsérti a nyers húst, és érzed azt, amint a langyos vér az arcodra fröccsen, akkor mindez élőben ezerszeresére növeli az élményt. Az a tudat, hogy előtted nem holmi programkód által generált avatart kínzol, vagy épp erőszakolsz meg, hanem egy hús-vér ember áll előtted, képes megsokszorozni az adrenalint és az örömöt.

    Foglalkozhattál az áldozattal bármilyen szerszámmal, a kis szikétől kezdve a vibrátoron keresztül a láncfűrészig, egyetlen dolgot kellett csak szem előtt tartanod, ha egyszer kinyiffan az áldozat, akkor game over. Nincs több zseton…
    Ezeken a rendezvényeken néha nem csak egyszemélyes játékok voltak, hanem bizonyos alkalmakkor más elit ügyfelek társaságában közösen is törődhettünk egy-egy pácienssel, olyankor pedig, ha épp fáradtak voltunk, mintha moziba mentünk volna, csak azért fizettünk, hogy másokat nézhessünk. Új, gazdag ügyfeleket ismerhettem meg a hobbimnak köszönhetően. Hatalmas szövetségek alakultak ki közöttünk, és a való életben is rengeteg befektetést köszönhettünk ezeknek a találkozóknak.

    Aztán, úgy három évvel ezelőtt Kirby-t lebuktatták. Ő felszívódott, és minket magunkra hagyott. Ekkor fogant meg bennem, hogy egy új játékot hozzunk létre. Öt korábbi „játékostársammal” együtt megalapítottuk a saját sportunkat. Az addig eltelt négy év alatt elsajátítottuk a kínzás összes lehetséges válfaját, ám ezúttal másra vágytunk. Tovább akartuk fejleszteni mindazt, amit tanultunk. Mozgó préda kellett…

    Első alkalmakkor lefizettünk egy-egy koldust, hogy játsszon velünk. Megvendégeltük, feltápláltuk, majd bevittük egy-egy elhagyatott erdőbe, sivatagba, hegységbe, farmra vagy épp ami az eszünkbe jutott. A feladata csupán annyi volt, hogy ki kellett jutnia élve a kijelölt vadászterületről, és mi gazdaggá tettük. A legelső alkalmakkor jó néhány milliomost is kineveltünk, majd egyre profibb vadászokká értünk. A túlélő „áldozatok” közül páran csatlakoztak játékunkhoz, ezúttal ők is vadászként terelték az újabb önkénteseket. A sportunkról Kirby egykori ügyfelei is tudomást szereztek, így hálózatunk kinőtte önmagát.
    A nyomorult hajléktalanok meg csak jöttek a vagyonossá vált barátaik hatására. Csak úgy hemzsegtünk tavalyelőtt a potenciális prédában, azon emberekben, kik jobbá akarták tenni sorsukat, vagy ha az nem is megy, legalább végezni magukkal – általunk. Ám egy év után túl összehangolttá váltunk. Már tudtuk, milyen környezetben, milyen menekülést választ a préda. Nem jött több önkéntes a városból, így nyitottunk először más nagyvárosok, majd külföld felé…

    A szegényebb országokban, Nigériában, Indiában, Kína belső tartományaiban, de még Brazíliában is rendeztünk bajnokságokat, miközben az ügyfélkörünk is egyre szélesebb méreteket öltött. Ha egyszer egy üzlet beindul… A mai napig dől a pénz ezen területekről. Ám miközben zöldfülű játékosaink élvezettel űzik az eléjük dobott zsákmányt, addig mi öten, az alapítók, egyre többre és többre vágytunk. Belekerültünk egy adrenalinspirálba. Míg kezdetben a szimulátoros kínzások is elegendő kielégülést hoztak, rá kellett döbbennünk, hogy mostanra már az elkorcsosult aljanép levadászása sem hoz minket túlzottan lázba. Túl képzettekké váltunk. A nyomorultak leölése számunkra már annyivá vált csupán, mintha egy oroszlánt uszítottunk volna egy csigára. Egyre kevesebb a kihívás és a sikerélmény benne. És ekkor jött a nagy ötlet…

    Rájöttünk arra, hogy nekünk képzett ellenfelek kellenek. A rendőrséghez, katonasághoz, illetve zsoldosokhoz nem fordulhattunk, hiszen ha ők nemet mondtak volna, akkor bukta lett volna, és a végén még a börtönben kötöttünk volna ki, viszont ismertünk öt profit… Magunkat…

    Nincs is annál izgalmasabb, ha a saját bőrünket visszük a vásárra, nem tudván azt, mi is lesz a végkifejlet. Első körben Robert volt a menekülő fél. Ő megúszta egy sima gyomorlövéssel. Pont a határsávnál kapta be a golyót. Edgar nem fejezte be a műveletet, ő azt mondja, hogy Robert átküzdötte már magát a veszélymentes övezetbe. Szerintem hazudik. Valószínűleg a ravasz meghúzásakor előjött belőle a lelkiismeret hangja. Igazából lényegtelen. Örülök annak, hogy pár hónap múlva, amint rendbe jön a gyomra, ismét vadászatra jön az a mihaszna fráter…

    A második kört én nyertem. Sorsolással húztuk ki, hogy ki legyen a győztes. Mázlim volt, mit ne mondjak! Végre egy kis izgalom…

    Rendes hadifelszereléssel indultam neki a menekülésnek. Útközben csapdák sorozatát hoztam létre. Tíz perc előnnyel vágtam neki a dzsungelnek, direkt olyan utat választva, melyet csak gyalogszerrel közelíthetnek meg. Tizenöt perccel a start után már egy kisebb robbanás és Edgar üvöltése töltötte be az erdőt. Ha jól sejtem, taposóaknámat kaphatta telibe. Sebaj, némi lábprotézis-műtétet követően újra fog tudni játszani! A többiek egyből megfontoltabbra vették a tempót. Ha jól sejtem, egyikük visszamehetett valamelyik dzsippért, hogy elém vágjon a határnál, melynek iránya az menekülési irányból kikövetkeztethető. Talán Conor lehetett az, mivel ő a legjobb mesterlövész. Ha a szimatom nem csal, ezek alapján már csak két ellenféllel, a vadászat szerelmespárjával kell számolnom, Gina-val és Mike-kal. Na meg a kutyákkal, kiket az aknacselem után valószínűleg szorosan maguk elé foghattak.
    Az ebek lerázása érdekében egy kis, derékig érő patakot vettem célba, és a folyásiránnyal szemben elkezdtem felfelé menetelni. Tudtam, hogy ezzel megosztom üldözőimet, s bár ők a part mentén gyorsabban haladnak, a nyomom eltűntetése végett muszáj volt ehhez a cselhez folyamodnom. Tervem sikerült, s mikor a hátamban éreztem a dögök csaholását, egy nádszárral a számban a víz alá merültem, azon keresztül lélegezve be a levegőt.
    Vagy öt percet vártam, s miután tisztának éreztem a terepet, elindultam célom felé. Ekkor húzták keresztül a tervemet… Alighogy kiléptem a partra, egy drót pattanását hallottam a lábam alatt. Tudtam, hogy üldözőim rájöttek, merre lehetek, hiszen az ellazult drót a segítségükre van, s megpróbáltam minél gyorsabban rohanni a menekülési zónán kívülre.
    Messziről meghallottam a parancsot: „Ölj”, s tudtam, az egyik vérebet utánam eresztették. Pár perc alatt utol is ért az a fenevad. Stukkerem előrántva három lövést adtam le a szeme közé, ám fegyverem a patak vizének hála csütörtököt mondott. A kutya teljes testtével rám ugrott. Amint a hátamra döntött lendületével, egyből a nyakamra támadott. Szerencsére sikerült kivédenem a harapását, így csak a bal kezemet kapta el, csontig marva a csuklómat. Még esés közben sikerült a másik kezemmel a jobb combomon lévő vadásztőrt előrántanom, mellyel ekkor egyetlen mozdulattal elmetszettem az állat nyakát. Még kellett egy-két perc, hogy az álkapcsát szétfeszítsem, illetve testét leemeljem magamról, majd egy gyors kötéssel valamelyest enyhítettem kezem vérzését, ám mire mindezzel végeztem, már léptek közeledte ütötte meg a fülemet. Amilyen halkan csak tudtam, behúzódtam egy fa takarásába. Gina volt az. Amint kilépett a sűrűből, amatőr módjára, egyből a kutyája felé indult. Késemet a kezembe véve gyorsan megpróbáltam hátulról elmetszeni a torkát, ám egy ág reccsenése felhívta rám a figyelmét. Megpördült, és lőtt. De már túl közel voltam, nem tudott célozni, így a tüdőmet találta el, és nekem sikerült egy metszést ejtenem az ádámcsutkája alatt.
    A tüdőmet ért lövéstől zihálva, a vérveszteségtől alig látva folytattam menekülésem, míg rá nem leltem erre a sárbarlangra. Már hallom a másik kutya közeledtét. Tudom, csakis Mike lehet a nyomomban. Kérdés, hogy ő talál meg előbb, vagy kedvese golyója végez velem, mindenesetre nem valószínű, hogy ezt a kalandot túlélem.
    Félek… Nagyon félek. Ugyanakkor nagyszerű érzés tudni azt, hogy mindig én alakítottam a sorsomat. És ez a játék mindent megér. Viszont Vándor, kérlek, tanulj az esetemből! Soha, mondom SOHA ne vidd víz alá a fegyvered!

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!