Hajnali fohász

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Hallgatom a halk csengettyűszót a buszmegállóban, és töröm a fejem… mi a csuda szól itt? Valaki kiakasztott egy szélcsengőt? Ide? Aztán rájövök. A vak fiú van itt, csendes, szelíd német juhászával. A vakvezető nyakában csilingel a figyelmeztetés. Láttam már őket máskor is, tudom, hogy a kutya mindig az első üléshez vezeti a gazdáját, ő meg lefekszik a cipőorra elé. Lábait kinyújtja előre, és ha az újabb felszállók figyelmetlenségből rálépnek, méltatlankodó hangok nélkül visszahúzza.

Nézem a fiú sötét szemüvegét, lágyan ringatózó felsőtestét. A vak emberek sajátossága, hogy valami, csak általuk hallható belső hangra mozognak. Ütemesen hajlonganak előre-hátra, aprókat, finoman. Sosem értettem, miért?

Gyerekkoromban gyakran játszottunk olyat, hogy bekötöttük a szemünket, és csak a többi érzékszervünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalálni, mit adtak a kezünkbe a többiek. Megfosztva, ha önként is, a legfontosabb ingertől, a látnivalótól. Igazi gyerekként, akinek még mulatság az élet, tapogattam, amit a markomba nyomtak, hogy rájöjjek, mi az? Ha ismeretlen volt a formája, nagyon hamar visszaváltoztam kisdeddé, aki mindent a szájába vesz. Hozzányomtam az orrom, megszaglásztam, nyalogattam, ízlelgettem, rágcsáltam, kemény, vagy puha vajon? Aztán bőszen köpködtem, ha valami rágható, de borzalmas ízű volt. Jó móka volt! Akkor még nem fogtam fel, mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát egy nem látó ember.

Hajnali öt óra volt. Munkába mentem, mint máskor is. A sötét utcán senki nem törődött azzal, hogy becsuktam a szemem. Ha látták is, azt hihették, álmos vagyok. Hogy szundítok még egyet, állva, a buszváró oszlopának dőlve.

Pedig nem aludtam. Próbáltam a vak fiú szemével látni. Füleltem. Szimatoltam. Tudtam, hogy van még pár perc a járat érkezéséig, hát erőt vettem magamon, és nem nyitottam ki a szemem, bár nyílt volna magától, önkéntelenül… de nem hagytam. Figyeltem. Szinte éreztem, ahogy a füleim átveszik az irányítást… kezdtem olyan hangokat is meghallani, amiket azelőtt soha. Először a vér zúgását az ereimben. Kicsit idegesített is, hogy szinte számolni kényszerít, vajon mennyi a pulzusom? Gyors, vagy lassú? Talán épp jó?

Aztán jött a többi hang. Feltűnt, hogy a hátam mögött álló férfi asztmatikusan hörög, bár igyekszik csendesen tenni. Messzebbről szapora cipőkopogás, valószínűleg későn indult el a tulajdonosa, és még szeretné elérni a buszt. Aprókat lép, sokat, és gyorsan, tehát nő az illető. Egy férfi ennél sokkal határozottabb léptekkel jár.

Lágy szellő támadt. Még nem éreztem a bőrömön, csak a falevelek finom surrogását hallottam. Szinte dallamosan csilingeltek, a szél tehetetlen játékaiként. Összesimultak, szétváltak, és újra… néha csak alig érintve a másikat, olykor szorosan egymáshoz bújva… mint egymást elhagyni nem tudó szerelmesek. És máris hűvös borzongás futott végig az arcomon.

De a szellő mást is hozott. Illatot, valami leheletfinom parfümét, ami nem az enyém volt. Azt ismertem, de ezt nem. Kicsit balra fordítottam a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. Semmi. Jobbra? Igen, innen jön! De kár volt akkorát szippantanom! Fanyar füst szállt az orromba. Én nem dohányzom, és a cigaretta eltéveszthetetlen szagát büdösnek találom. Valaki kihasználta az utolsó másodperceket is, hogy bekátrányozza a tüdejét. Sajnos ez is jobbról jött!

Visszafordítottam az orromat, bal kéz felől megérkezett a szaporaléptű nőszemély. Hangos magyarázkodásba kezdett a barátnőjének, miért késett. Az eddigi viszonylagos csendet összetörte kellemetlen hangja. Kizártam a tudatomból, és inkább a hátam mögött álló sugdolózásra figyeltem.

– …és akkor azt mondta, hogy ha nem teszem meg neki, keres mást, de ne őt szidjam, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, nem az ő hibája, hogy másnál kell keresnie a kielégülést… – Halk motorzúgás nyomta el a máskor meg sem hallott erősségű hangot, zárt szemhéjamon keresztül is szemembe vágott a busz fényszórója. Aztán éles csikorgással elhaladt előttem a világosság, újra sötét lett a belső vetítővászon… megállt a busz. Szinte láttam, ahogy az emberek a kinyíló ajtó felé tülekednek… Pedig még mindig csukva volt a szemem.

Én is előre léptem, mentem a fülem diktálta irányba, de ennél többet nem mertem. Nem mertem felszállni a buszra, látás nélkül, tapogatva… még hallottam, ahogy valaki megjegyezte: Nézd, az meg elaludt állva! – aztán kinyitottam a szemeimet, és ott álltam, arccal a busz oldalának fordulva. Ha lépek még egyet, felkenődök! Az a harminc centi, amennyivel jobbra voltam az ajtótól, épp elég lett volna ahhoz, hogy megtántorodva a busz elé essek.

Gyorsan korrigáltam a hibát, felszálltam, átléptem a kutya kinyújtott lábát, és magamban hálát adtam, amiért látok!

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

3 hozzászólás a(z) “Hajnali fohász” bejegyzéshez

  1. A napok, a hetek oly fásultan értek egymásutánban, ahogy a fehér nap bukott alá a tél jeges délutánjában. Minden reggel és este a szokott magányban csapott le rám. Az emberek akár arctalan bábuk mozgolódtak mellettem, hol rideg, hol melegebb aurával. Egy az ünnepek előtti utolsó pénteken talán Isten egy percre a buszunk fölé emelte kezét és csodát küldött ébresztőnek. Azt hiszem, akkor először nyitottam ki a szemem és láttam meg a szürkeség utánozhatatlan árnyékát. Homályban úszott üveges szemünk tekintete és úgy csapott le ránk a közöny, mint másíthatatlan cimborája az ördögnek szűz lelkek hadára.
    Eszembe jutott vajon mi lenne, ha most hangosan elkiáltanám magam. Talán észrevennének vagy kérdőn néznének rám, hogy elment az eszem? Vajon megértené-e bárki is, hogy ez a világ lehetne több is? Aztán magamba nézek, és azt kérdem én mit tettem azért, hogy jobb hely legyen ez a világ? Apró-cseprő dolgokon keresztül megváltoztathatjuk az életet, tudom. Lehet jobb ezáltal rendben,de mégis mennyivel? S ahogy eggyé olvadtam az ablakkal merülni kezdtem. Újra a ragacsos maszlag, amiből csak az ismerős házak teteje ráz fel, legalábbis azt hittem.
    Aznap egy vak fiú botorkált fel az utolsó felszállók között. Mire feltűnt különcsége már az emberek arcát tapogatva közeledett felém. A szeme vakító szépségben úszott, mintha mindaz a gyönyör, amit mi láthatunk és az, amit ő nem a szemébe költözött volna, mint dupla csodája a létnek, s oly mértékű átok önmaga számára, hogy nem láthatja milyen gyönyörű is valójában. Pontosan tudtam az ő lelke Isten ajándéka, és csak azért jár köztünk, hogy utat mutasson. Hogy megmutassa anélkül is lehetünk békében önmagunkkal, hogy minden tökéletes legyen. Hogy minden csak az elfogadásról szól. Kicsinyes létünk durvaságait nem érthette meg. Ő nem vágyott arra, hogy mások karon ragadják és egy üres helyre segítsék. Ő úgy volt készen a világra, ahogy megszületett, akárcsak mi. S nem volt több, sem kevesebb nálunk.
    Azon az estén egy csapatnyi ember ült vakon egymás mellett, s kisujjukat sem mozdítva hagyták felszállni azt a fiút bizonytalanságban, akit eddig sosem láttak. A szemük csukva volt, s jól tudom nemcsak ott és akkor. Hagyták, hogy arcukat fogdossa, hagyták, hogy tétován menjen tovább, vajon hol van üres hely. Ez a közöny már nem süllyedt ránk, ez a közöny már tonnás súlyokkal csüngött rajtunk. Ahogy odaért hozzám a szívem gyorsabban vert, az ajkam szóra nyílt, de mielőtt bármit mondhattam volna a fiú az arcomat tapogatta, majd bocsánatot kérve továbbment. Még mindig hallom fülemben csengeni azt az angyali hangot, annyira gyönyörű volt, hogy szinte felfoghatatlan. A szeme, a hangja, az érintése… Többet akartam belőle, de már elment, a vasmacska pedig ott lógott a lábaimon.
    Szemének írisze ezüstösen tündökölt, és a kék tenger mélysége hálózta be. Néha felrémlik álmomban tökéletessége, néha elhiszem, hogy egy nap újra láthatom, és a segítségére lehetek, ha el is utasítja azt.
    Mindenesetre bűnnel feküdtem le aznap éjjel. Bűnös voltam, hisz, aki látja a lehetőséget a segítségre, de mégsem teszi, az rosszabb annál, mint aki nem látja meg és ezért nem tesz semmit. Kinyílt a szemem, de nem eléggé. Nem voltam elég erős kitépni magam a rengetegből, ha csak felszínesen is. A gyökereim már úgyis a pokolig hatoltak. S legyen szó bármely apróságról, mi a garancia, hogy egy nap nem vétkezünk nagyobbat, egy óriásit, egy visszafordíthatatlan gyarlóságot?
    Soha többet nem láttam azt a fiút, hiába éreztem égető vágyat iránta. A sors fintora mondhatnánk. Tudom, hogy így kellett lennie. Tudom, hogy fájnia kell, hogy ez többre sarkalljon, és egy nap ne álljak ugyanúgy bizonytalanul tettek nélkül. Ám tisztában vagyok azzal is, hogy semmi sem tart örökké, hogy az emlékek itt-ott megkopnak, az arcok összemosódnak és máról holnapra semmi sem marad. Hiszem azonban, hogy minden ember életében létezik egy találkozás, ami megváltoztat egy tényt. Hogy attól a naptól kezdve ismerünk egy ismeretlent, akit sose látunk többé és még csak a nevét sem suttoghatjuk el imáinkban. Létezik egy magasztosabb erő, ami odarendelni a sors játékaként, s úgy fújja tovább létét, ahogy odasodorta: csendben, nesztelenül, szeretettel. A szemedre még mindig emlékszem, s tán ezt az egyet mégsem felejtem el soha. Csoda voltál nekem, egy angyal. Színfolt a színtelenségben.
    Hónapokkal később azonban már behunytam a szemem a buszon és hagytam hadd nyíljon fel másé is, miközben tudtam semmi értelme az egésznek, hisz egy másik újra becsukódott. Vagy csak arra vágyom, engem próbáljon megmenteni végre valaki, mert ha látom is a világot, így csak nehezebb. Nem bújhatok ki mások pillantása elől, nem mutathatom, mennyire fáj a létezés, hisz egészséges vagyok. De mit számít a test épsége, ha a lelkünk olybá gyötrelmes? Irigylem azt a fiút, aki egykor felébresztett álmomból, mert nem csak másokat látom meg most már, de magamat is. S csak reménykedem, hogy egy nap valaki elég bátor lesz felsegíteni téged arra a helyre, ahonnan azt érzed majd, hogy a világ napról napra jobb hely és megosztod vele a titkodat, amit nekem már sosem mondhatsz el, pedig őrizném.
    Végtére is a világ szürkesége sosem borul szivárványba, sose.

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!