Fátyoltánc

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Éjfélre járt az idő, Márk mégsem tudott elaludni. Éberen szemezett a teliholddal, mely sejtelmes sugaraival bombázta felhevült testét a nyitott ablakon át. Az augusztusi kánikulában még itt, a nyolcadikon sem járt levegő, lehet, nagy ívben elkerülte a várost ő is, akárcsak Esőisten. Márk szétvetette végtagjait, miközben a ventilátor halk suhogással altatódalt suttogott.

Édesanyja ilyenkor mindig az álommanót szokta emlegetni. De rég is volt! Bárcsak újra itt lehetne, milyen szívesen hallgatná meséjét a szorgos manócskáról, aki esténként álomport hintett az izgő-mozgó kisgyerekek szemére. Ő is örökmozgó lurkó volt, akárcsak kései kisöccse. Elhitte a mesét, de évek múltán kileste anyukáját, amikor finoman hintőport szórt Laja csukott szemeire. Leheletnyi érzés volt, de annakidején ő is bevette, ahogy az öccse is.

Lehunyta a szemét, elképzelte, amint édesanyja az ágya szélére ül… hallotta halk szavait… érezte bőrén Álommanó varázsporát…

A lány hosszú aranyhaja glóriát tündöklött a feje köré, lágyan göndörödő tincsein szerteszét guruló fénysugarak száműzték a szoba éjét. Meleg, barna szemei ráragyogtak, hamiskás pillantása a mennyet, vagy tán a poklot ígérte. Márk karja hívogatón mozdult, de a lány kitért az érintése elől. Halkan dúdolni kezdett egy ismeretlen dallamot, éneke arab hangzásvilágú kíséretet kapott a férfi gondolataiban. Annyira élethű volt, hogy körülnézett, de a darbuka a fejében… a zsigereiben szólt.

Ekkor a lány lassan mozogni kezdett. Pihekönnyű, halványkék sál tekergőzött a karjában, arca előtt, feje felett. A darbuka parancsára gyorsított, megperdült, de tekintete egy pillanatra sem eresztette el Márkét, inkább hátrahajolt, szinte a földig, és úgy nézett a szemébe, majd csavart egyet a derekán, újra felegyenesedett. Immár egy sárga fátyol is libbent. A lány csípőjén megcsörrentek az apró rézérmék, odavonzották Márk tekintetét. A kihívóan hullámzó női test látványa beindította a férfi fantáziáját. Érzékei rátapadtak az igézőre, vérének lüktetése versenyt dobolt a darbukával. Minden sejtjében férfi volt, aki a csábító nőre vágyott. Vágyott? Akarta! Most, azonnal!

Türtőztette magát. Nem kell sietni, kapkodni nem szabad! Nyugi! – intette magát, de az adrenalin kárörvendő kacajjal tovaszáguldott. Máskor kényelmes bokszerje a mosásban összemenés tüneteit produkálta, elég intenzíven. Még tűrte, nem nyúlt oda, nem vette le, még nem, még korai. Akkor is, ha a lány ujjai szinte érzékelhetetlen finomsággal átsuhantak felette. Vagy csak ő érezte így? Hiszen majd’ két méterre táncol tőle…

Márk nem tudta eldönteni, mit lát. Klasszikus arab hastánchoz túl mozgalmas, talán a cigánylányok táncoltak így a régi filmekben, ilyen elbűvölően, hogy a néző vére forrongott tőle. Hogy a csudába csinálja, hogy csípőmozdulatai néha egy szende szüzet, időnként tapasztalt hetérát juttatnak eszébe?

A darbuka átvette az uralmat a teste fölött, immár a szíve is abban a ritmusban dobbant. Fogyott a levegője, holott csak nézte a lányt, ő maga mozdulatlan volt, még mindig mozdulatlan. Csupán az ujjai martak a lepedőbe görcsösen, az akarat szorította le a kezeit, afelett egyelőre még ő volt az úr. Nekifeszítette hátát a párnának, mert önkéntelen mozdultak volna karjai, lábai. Nem! Még ne!

Ekkor a lány közelebb libbent. Vörös fátyol alá rejtette arcát, hátat fordítva teste hídba hajolt, tekintetük újra egymásba kapcsolódott. Aranyhajtenger hullámzott Márk görcsbe merevedett kézfején. A színes sálakkal játszadozó karokon kívül a lány mellei voltak a legmagasabb ponton. Vállai szédületes tempóban rezegtek. Ebben a testhelyzetben oly kívánatos volt, hogy a férfi keze önállósította magát. Akarata ellenére csusszant a dombok közti völgybe, majd felkúszott az egyik halomra. Hüvelykje simogatón kutatott egy érzékeny bimbót, de a lány utánozhatatlanul kecses mozdulattal kisiklott a tenyere alól. Abbahagyta a dúdolást, csak a hangszerek szóltak, amikor felszökkent az ágyra, Márk széttárt lábai közé. A lepedő összegyűrődött vad pergésétől, pedig alig nyomódott be az ágy a súlyától.

A dob csitult, a tánc lassult, a fátylak lehulltak. Ott állt az aranyhajú lány pusztán arany ragyogásba öltözött szépségében a végsőkig felizgult férfi felett, ám szemeinek bűvöletével megbénítva annak testét. Végtelenül lassan ereszkedett térdre, mindvégig fogva tartva Márk pillantását. Karjaival megtámasztotta magát a férfi két oldalán, keblei csiklandósan súrolták végig a sötét, göndör mellszőrzetet. Ajkai közé lopott egy tincset, a nyelve köré csavarva finoman meghúzgálta. Márk felnyögött a kéjtől. Át akarta ölelni a lányt, de ő lefogta a kezét, hát engedelmeskedett. Tűrte, még éppen elviselte, amint a lány az ágyékánál fészkelődik, de hosszan fújta ki a levegőt, hogy ismét ura legyen önmagának.

Csalódnia kellett, a lány nem csókolta meg, a nyakát elérve újra lefelé haladt forró lehelete. Kihámozta a bokszerből a köldökét, nedves csíkot húzva körbesimította hegyes kis nyelvével, miközben belefurakodott. Amint még lejjebb indult, Márk önuralma kilehelte a lelkét, teste ívbe feszülve adta meg magát a kéjnek. Hörögve markolt az aranytengerbe, fel akarta húzni magához a lányt, csókot marni a szájára… de eltűnt, csak egy sápadtsárga fénygömböt szorongatott üres tenyerében.

A telihold kárörvendőn kacagott a sötét égbolton, midőn Márk Álommanó felmenőit emlegetve a fürdőszoba felé kóválygott…

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

3 hozzászólás a(z) “Fátyoltánc” bejegyzéshez

  1. Fátyoltánc *alternatív befejezés*

    Csalódnia kellett, a lány nem csókolta meg, a nyakát elérve újra lefelé haladt forró lehelete. Kihámozta a bokszerből a köldökét, nedves csíkot húzva körbesimította hegyes kis nyelvével, miközben belefurakodott. Amint még lejjebb indult, Márk önuralma kilehelte a lelkét, teste ívbe feszülve adta meg magát a kéjnek. Hörögve markolt az aranytengerbe, fel akarta húzni magához a lányt, csókot marni a szájára…
    De a lány nem hagyta magát, halkan kacagva hajolt el a férfi elől. Márk előtt elhomályosult a kép, a színek összefolytak, a hangok felismerhetetlenné váltak. Minden őrült forgásba kezdett, magával ragadva őt is, aki lassan már szédülni kezdett. Érezte, ahogy a lány ajkai az övét érintik, de ott és akkor képtelen volt felfogni, mi történik. Egy röpke másodperc elég volt hozzá, hogy ez a különös teremtés kirántsa a lába alól a talajt. Ha nem az ágyon hevert volna éppen, biztos, hogy Márk összeesik, talán el is ájul. Így is nehezére esett kijátszania az őt kerülgető ájulást, ami mint holmi démon telepedett rá az elméjére. Az idő, mint fogalom teljesen megszűnt létezni, képtelenség volt megmondani, hogy a férfi mennyi ideig hánykolódott magatehetetlenül a lány karjai között.

    A lány pedig csak táncolt és táncolt tovább, közben a férfi ágyékára ült; a mozdulatai, ha lehet még kecsesebbé, még hajlékonyabbá váltak. Márknak önkéntelenül is a kígyók jutottak eszébe róla. Az izgalmasnak tűnő látogatás, ami olyan csodásan kezdődött egy ponton teljesen más irányba fordult, amit meg kellett állítani. Márk érezte, hogy valami nagyon nem stimmel. Ám a lány fogva tartotta a tekintetét, s ő arra is képtelen volt, hogy pislogjon. Csilingelő kacajt hallott, az éles visszhangot vert a szobában. A férfi ereiben felforrósodott a vér, ám ennek már vajmi köze volt korábbi nemi vágyához. Ez valami egészen más érzés volt, valami égető és démoni. Kiáltani akart, ám a hangja elhalt, mielőtt még elhagyhatta volna a torkát. A lány egy könnyed mozdulattal csukta össze Márk ajkait, lehet rájuk egy könnyed csókot, ezúttal viszont nem húzódott el. Csípőjét jobbra-balra táncoltatva ő maga egészen a férfi nyakába temette az arcát, testük teljesen egymáshoz préselődött. Márk megpróbált szabadulni. Sem a kezei, sem a lábai nem engedelmeskedtek, sehogy sem volt képes mozgásra bírni őket. Páni félelem járta át minden porcikáját.
    Aztán a lány a kezeit a feje fölé emelve hátrahanyatlott, a zene ritmusára táncolt tovább. Egészen extázisba esett, s Márk biztosra vette, hogy egy-egy pillanatra egészen befordultak a szemei is. A lány nyögve felsóhajtott, s újabb csókot követelve hajolt le a férfihez. Márk képtelen volt ellenszegülni. Mikor azonban a vékony női ujjak kedvesen a nyakára fonódtak tudta, hogy cselekednie kell. Minden erejét összeszedve elfordította a fejét, kiszabadulva ezzel a csókból.
    Azonban attól, amit akkor pillantott meg, hirtelenjében még a lélegzete is elállt. A lány hátából két, szinte vibráló szárny nyúlt ki. Nem voltak túl nagyok, s nem is látszottak tisztán. Márk mintha egy rossz tévéadást nézett volna, a kép szakadozott. Biztos volt benne, hogyha meg akarná érinteni, a keze átsiklana rajtuk. A fekete denevérszárnyak úgy meredtek az égnek, mintha a lány éppen az áldozatára lecsapó démon volna, s Márk kezdett hinni benne, hogy ez valóban így is van.
    Még mindig az ájulással küzdött, amihez a légszomj is lassan csatlakozott. A szorítás a nyakán finoman, szinte észrevehetetlenül erősödött, s minél inkább kiszorította a férfiből a szuszt, Márk annál biztosabbá, erősebbé vált. Felemelte a kezeit, hogy ellökhesse a lányt, ám ez már önmagában is meddő próbálkozásnak tűnt. Márk reszketve kapkodott a démon arca után, hátha sikerül elérnie. Annak nevetése fülsiketítően éles volt, azok a gyönyörű, telt ajkak pedig ádáz vicsorba torzultak. Hirtelenjében a lány egész lénye megváltozott; a bőre sötétebb lett, arcának vonásai durvák, szemei égetően vörösek. Habár Márk nem láthatta, de érezte, hogy az őt fojtogató ujjak végén éles és hegyes körmök nőttek. Vagy talán eddig is ott voltak, csupán a képzelete űzött vele csúnya tréfát. Talán a lány megbújt az álca mögött, amelyet most végre ledobott magáról, felfedve ezzel valódi természetét. Márk fémes szagot érzett, ahogy a lány egyenesen a képébe nevetett, de hirtelen nem tudta beazonosítani. Beletelt egy pár másodpercbe, mire rájött; vér szagát érzi. A lány lehelete átható vérszagot árasztott magából.
    A következő pillanatban, mikor Márk már épp feladta volna a küzdelmet a démonnal, az újra lecsapott az ajkaira, és olyan vadul csókolta és harapta azokat, hogy Márk ekkor már a szájában is érezhette a vért. A szeme káprázott, s a fejében egy rettenetesen éles sikoly visszhangja csendült fel. A szobát mintha földrengés rázta volna meg, a férfi meg kellett, hogy kapaszkodjon az ágy szélében, ha nem akart leesni. Felkiáltott, egyik kezét végül az arca elé kapta, hogy az aláhulló plafondarabok ne sérthessék fel annyira az arcát. Minden rázkódott és remegett, vad kiáltozások keveredtek fémes és földes hangokkal, az ablakok betörtek, Márk mellkasába pedig erős, görcsös fájdalom hasított bele.

    A férfi zihálva, saját izzadságában úszva riadt fel álmából. Egy ideig csak ült, próbálta rendezni légzését, és tudatosítani magában, hogy a lakás még mindig egyben van, a föld sem mozog alatta. Minden csendes és békés volt. Talán túl békés is. Csupán a ventilátor szakadatlan zúgása törte meg a megdermedt csendet, a hold pedig egy vastag felhő mögé rejtőzött. Márk megdörzsölte a homlokát, hogy észhez térjen egy kicsit, s mikor megpróbált kikelni az ágyból, elbizonytalanodott, hogy vajon remegő lábai elbírják-e majd testének súlyát. Végül sikerült talpra állnia, hogy aztán lassan, már-már csoszogva a fürdőszobába mehessen. A tükörben egy végtelenül fáradt, nyúzott arcú férfit látott, amit semmiképpen sem tudott összeegyeztetni önmagával. Így inkább ahelyett, hogy ezt az „idegent” vizsgálgatta volna, megengedte a hideg vizet és arcot mosott. Kiöblítette a száját is, de a víz, amit a csapba köpött, véres volt. Visszafordult a tükör felé, a szája szélén húzódó sebet csak ekkor vette észre. Már behegedt, viszont a férfi biztosan tudta, hogy ez még nem volt ott, mikor lefeküdt aludni. Remegő ujjakkal kapcsolta fel a villanyt. A hirtelen fény a szemébe vágott, így várnia kellet, mire a látása újra kitisztult. A nyakán hosszú ujjak nyoma éktelenkedett, a mellkasán elkenődött rúzsfolt. Vagy talán vér.
    Márk hirtelen megszédült, el kellett, hogy kapja a mosdókagylót, ha nem akart összeesni. A gondolatok kavarogtak a fejében, képtelen volt szétválasztani őket egymástól. Egyetlen dologban volt biztos csupán; megjelölték. Megjelölték, és ez a valami még vissza fog térni. És akkor talán nem ússza meg ennyivel. Legközelebb talán ő is eltűnik az örök ürességbe, ahonnan a démon jött.
    A fejében még ott csengett a hangja, s csak ekkor fejtette meg, mit suttogott akkor a fülébe a lány. Egyetlen szó volt csak, de sokkal többet elárult, mint amennyit Márk tudni akart. Egyetlen szó, ami rettegéssel töltötte el minden porcikáját.
    „Hamarosan.”

  2. Hajnali lepke

    Hajnal három. Habos leányálmok ideje. Nem hagyják gondolatai, hiába tereli. A képzelet csomópontjaiból bárhonnan indul, visszaérkezik.
    Az alagsori terem ajtajában fordul a zár. Meleg és testszag csapja meg a próbaterembe lépve. Hideg, kemény kattanások, mint a géppuska sorozat. Fény önti el a helyiséget. A tükrök álmos homálya veszi körül. Mennyit szidta, hogy elnyomja a zenét, megtöri a tánc varázsát. Most örül a légkondicionáló zajának, már sem olyan hangos belül.
    Mint egy igazi postás kisasszony a pénzt, pörgeti ujjai közt a CD-ket. Fehér, puha köntöse a földön már, egy top, bachata szoknya, lábszárvédő kerül rá. A mély barna csöndbe belevág a zene.
    Fejkörzés. Lassan indítja, megadva a módját, hosszú edzésnek néz elébe. Rakoncátlan fürtök siklanak válláról le és vissza. Elönti a méreg, pont ettől szabadulna. Hol a banáncsat? A következő taktusok már összefogottan viszik a táncba.
    Bal kar, jobb kar, majd a vállak. Csípő tol, és húz. Előre, vissza. Nagy ívű köröket ír le, csípő nyolcas következik. Ujjai önkéntelenül túrnak hajába.
    Feszesebb ritmust!- kiállt fel. Reggaeton. Összekapcsolja a mozdulatokat. Tapos a láb, vállak erőteljesen előre-hátra, ujjai ökölbe szorulnak. Dobol a vér a fülében. Mint a Metro szerelvények fényhírei, futnak előtte a szavak. A tükörben neonzöld feliratként úsznak: „olyan orgazmusaik voltak”, „kifeküdtek tőle”. Reszkető kézzel hangosít, beleerősít a mozgásba. Lábai dobbanása feszíti a ritmust.
    Karjai lágyan esnek vissza, félkört írnak le nyaka körül, nem engedelmeskednek a zenének. Fölveszi hatalmas kendőjét, megadóan maga után húzva elindul az ajtó fele. A zene hirtelen vált, mennyit bosszankodott az órákon, hogy rávette az edző albumra. Lágy, csilingelő dallam árad szét. Majd pont ez segít, fut át agyán hitetlensége.
    Aztán a karok magasba emelik a kendőt, forogni kezd. S ahogy a dallam viszi előre, a hét fátyol tánc úgy bomlik ki belőle. Hányszor elgondolta, hogy majd neki…, és akkor…, és lenyűgözi… Most egyedül, e hatalmas terem csillámló tükrei előtt megadva magát a sóvárgásnak, eltáncolja végre.
    Már nem igyekszik hátradobni, legyűrni az érzést, mi keltette. Lebben a kendő, simulnak a karok, ring a csípő. És száll, és száll az áhítozás súgta finom mozdulat. Pörög és megtorpan, majd újraindul. Lendületből ugrik, repül a fátyol, hogy a következő pillanatban a padlón takarja el mohó szemeit. Lassan emelkedik fel, teste nagy ívű, csavaró mozdulatba kezd.
    Egy kéz nyúl hátulról a csatja után, kihúzza, haja vállára hull. A kéz most bal csípőjére tapad, lassítja a mozdulatot. A nő jobb karja a magasba szökik. A férfi jobb keze követi, s a nő csuklójától lassan siklik belül végig a puha bőrön. Csípőjére érve kezeivel megragadja, s épp, hogy észrevehető körzésekkel indítja a figurát. Mögötte állva követi az egyre nagyobb ívű köröket. Mellkasuk egymáshoz tapad, válluk a csípő ringását ellenpontozza. Le és fel, emelkednek és süllyednek a zene hullámzására. Fűszeres illat csapja meg a férfit. Arcát a hajkoronát félretolva a nő nyakívéhez nyomja, ánizs és gyömbér illat tolul agyába. Jobb kezével előre nyúl, s finoman maga fele fordítja a nő arcát, másik kezével tartja a bedöntött kecses testet. A nő haja zuhatagként omlik karjára. Összekapaszkodott tekintetük megállítja egy pillanatra a táncot. A zene bachatára vált. A férfi fölemeli és vállánál fogva perditi szembe ezt az érzéki lényt. Csípőjük szorosan tapad egymáshoz, miközben egyik-másik oldalra ring. Mellkasuk lélegzetvételnyi helyet sem hagy. Arcukba libben egy-egy rakoncátlan tincs. Lábaik, mint a szonett rímek, érintik egymást, s tapadnak össze a hátsó felkapásoknál. A hűsített levegő már nem hoz enyhet. Egyként mozdul testük minden taktusra. A határok feloldódtak kígyózó mozgásukban. A férfi váratlanul maga elé kifordítja a nőt. Keresztezett kezei még szorosabban tartják, mint elébb. Biztosan vezető karjaiban a nő simulva követi minden apró rezdülését. Kezeiket fejük felé emeli. A nő karjai tulipán motívumban a magasban maradnak. A férfi meleg tenyerével hosszú, lassú simítással indul lefele. Bal keze megáll a köldöknél átfogva a nő keskeny derekát, jobb keze a vénusz domb felett siklik. A nőből a sóvárgás hangja szakad fel. Kezeit hullámzással hozza le maga előtt, majd a férfi alkarján terpesztett ujjai siklanak belemélyedve. Megragadja a testéhez nyomott erős kezeket s topja alá csúsztatva mellei fele tereli. Törékeny mellkasán becéző tízek találnak játékos utat. Az apró felső a padlóra esik. A zene ritmusa szétesik, háttér morajjá szelídül csupán. Ereik feszülő lüktetése dobban, fel-fel törő szenvedélyt tüzelő nyögések dallamába feledkeznek. A nő hátra nyúló kezei emelni kezdik a férfi pólóját. A férfi abból, a nő a szorításból bújik ki. Hevületét mély levegővétellel igyekszik kordában tartani miközben a férfivel szembe fordulva magasra emelt jobb lábával magához húzza őt. A férfi egy hátradöntésbe viszi át a mozdulatot. Nedves ajkával nyúl a bimbók után. Nyelvével kelti életre a két málnácskát. Óvatosan engedi le a forró testet s emeli maga felé a padlón. A nő huncutul mosolyogva hátrál a kipirult testről. Ügyes kezei nyomán a nadrág az alsóval a padlóra kerül. A férfi hasra fordul az ottfelejtett színes kendőre.
    Mint egy leopárd lopózik a nő mögéje. Ujjbegyeivel meg-megérinti az előtte nyugvó testet. Aztán cirógatva egy hatalmas ívet rajzol kezeivel a lábaktól a háton át a felhúzott térdéig. Megáll a térdhajlatban. Apró köröket ír le enyhe kis nyomással. Két keze most már egyszerre simítja a combok hátát a csípő ívéig előre. Széles mozdulattal visszasiklik a lábfejekig, hogy újult erővel tegye meg apró becéző érintéseit vágyuk korbácsolására. Feltörő, mély zengő hang biztatja, tovább. A nő mellével megérinti a fiú fenekét, és továbbsiklik a hátára a mozdulat. Kiemeli a vállát, a férfi eközben megfordul alatta és csukott szemmel húzza szét ajkait. Emeli mellkasát, nyúlna a vörös tincsekért, ám a nő visszanyomja.. Hosszú haját előredobva a férfi feje búbjától lassú, hosszú mozdulatokkal csigázza. Fürtjeinek zselés vége, mint apró körmök játéka a férfi bőrén, csiklandozzák, hevítik. Szabad hajszálai érzékeit korbácsolják. A férfi beleborzong. A hajzuhataggal csak épp, hogy érinti azt a csodás darabot az arca előtt. A férfi utánanyúl, magára húzza, vadul tépi száját. Kezei a nedves barlang bejáratánál, a gyönyörök kertje hívogatja.
    S a vágy – mi kikergette az éjben a nőt – szivárvány kendőjén a kéj fullasztó ízében tör ki.

  3. „Jó éjt!”

    Megvirradt. Újra. Az ember, általában, ilyenkor felkészül az új napra.
    De azért, pár percig még visszahúzza az ágy. Ez a legjobb a reggelekben; az a pici idő, amit mindig, mindenki megengedhet magának. Minden egyes reggelen. Ez még az övé. Talán az álmát próbálja megfejteni, ami persze, szinte azonnal elillan; vagy a tegnapra gondol: egy kellemes estére, vagy, akármire, ami nyomot hagyott benne. Talán egy kedves arcra, mosolyra, vagy csak egy hangra, s a legszebb mondatra, ami csodás álmot ígér: „Jó éjt!”.
    Flint is így ébredt. Emlékezett, s mosolygott. Egy ideje, talán már két éve is van, hogy minden este, mielőtt álomra hajtja fejét, kimondja, s visszakapja ezt a végtelenül egyszerű, s mégis, mindent elmondó mondatot: „Jó éjt!”. S reggel, ez az emlékélmény várja. Minden egyes napon. Ez az egyetlen, ami sosem maradhat el, hiszen tudja, akinek szól, rendkívül vágyik erre; s ez a csöppnyi ajándék csodás álmot, és egy újabb, szép nappal ígéretét adja.
    Flintnek, ez jelentette a hétköznapi boldogságot. A nő, aki ebben a kegyben részesült, valóban ajándékként élt meg mindent, amit Flint,
    a maga módján, csak nyújtani tudott. De ő, ezt sosem hitte el igazán.
    Alapvetően, semmiben, és senkiben nem bízott; főként magában nem.
    Ezt sosem ismerte be, de gyakran bizonyította. Ilyenkor, ha rátört ez az
    állapot, elképesztően gonosz tudott lenni. Durva, sértő, s ez, a végletekig megalázó másik énje, nem hagyta, hogy magába fojtsa dühét.
    Hát levezette. A nőn.
    Persze, mindig kettőn áll a vásár. Igaz mondás… Őt is, sokszor megbántották. Ám, sosem tudott végletesen megbocsátani. Semmiért. Semmit. Soha. Minden alkalommal eljátszotta, magának; talán, ez megnyugtatta a lelkét. A tudata viszont, nem hagyta ennyiben. Az agya, mindent tárolt. Az utolsó, őt megbántó szóig. Mindent megőrzött, amit a nő, valaha elkövetett, vagy csak rosszul válaszolt; avagy, szimplán, csak a nőiségét kívánta tiszteletben tarttatni. Flint, ezzel abszolút nem értett egyet. Számára, a nő léte csupán egy állomás volt. Egy biztos kikötő, ahol minden vezeklés nélkül, a garantált kegyelem várja. Hisz a nő, szerelemből szereti. Naivan, bután, odaadással, s végtelen hittel.
    Hidegen hagyta. Elhitette a legnagyobb kegyet, mit ember, a másiktól kaphat. S a nő, úszott a boldogságban. Flint pedig, mosolygott. Minden reggel.
    Lételeme lett ez a groteszk játék. Szeretett, s gyűlölt. Talán maga sem értette. A nő, nem is sejtette, hogy másokkal is, ugyanezt csinálja. Mást is szeretett, igen. Kereste az igazit, vagy csak nem találta a helyét; egy férfi, aki a saját érzéseit tartja fogva. Szánalmas, ugyanakkor borzasztó.
    Ugyanis Flint, valójában, csodálatos ember. Nem hitt benne, sosem.
    Egy olyan férfi, akiben annyi szép, s oly sok csoda van, ami miatt, azonnal kitűnik a sokaságból.
    A nő, ezért szereti olyan elképesztően. A maga csendes bájával, az olykor kitörő haragjával; az azt követő, elbűvölő, tengernyi szeretetével.
    Az összes hóbortjával, a mániákus bizalmatlanságával; azért, mert számára, mindez, maga a társ fogalma. Azt a fajta vonzalmat érzi, ami minden akadályt elsöpör, mert semmi nem írhatja felül. Kötődést. S bármit megtenne azért, hogy Flint, a lehető legboldogabb legyen. Akármibe is kerül. Szerelmes. Feltételek nélkül, esztelenül, rajongva, s a legerősebb hittel, mit egy szerető, s szeretve lévő nő, csak érezhet.
    Egy napon, Flint, megunta mindezt. Nem lehet rá jobb szót használni.
    A nő, sokáig nem érti. Akarja, vágyja, s hisz benne. Sok- sok hónapig. Végtelen szerelemmel. Nem fogadja el a soha többet. Talán, még ma sem.
    Talán, ő is áltatja magát. Talán azt érzi, ő is ugyanolyan. Talán, már ő sem bízik. Semmiben, és senkiben. De talán, egyetlen felejthetetlen emlékben, még igen. Nincs megoldás. Kegyetlen játék. A szív, és az értelem párbaja.
    Megvirradt. Újra. S Flintet, még visszahúzza az ágy. Még van egy pici idő. Ez még az övé. Talán az álmát próbálja megfejteni, ami persze, ma is azonnal elillan; vagy a tegnapra gondol: egy kellemes estére, vagy, akármire, ami nyomot hagyott benne.
    De ma, már egy másik kedves arcra, mosolyra; vagy csak egy hangra, s a legszebb mondatra, ami ma is, csodás álmot, s egy újabb, szép nappalt ígér: „Jó éjt!”.

    Jó éjt, Flint.

    Szerző: Abdai Gyöngyvér

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!