Életszilánk

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Nagy levegőt vett, és kezét rátette a billentyűkre. „Vörösen derengett a hajnal” – kezdte írni. Nem jó! Sablonos. Törölte, majd újra nekiállt. „Hajnalpír ömlött szét az ég orcáján…”

Mozgást látott a szeme sarkából. Nyílt az ajtó, Károly, az apja dugta be fejét a nyíláson. Látva, hogy felnéz, belépett, lassan az ablakhoz sétált. Lívia várt egy kicsit, de mivel apja nem szólt, újra a géphez fordult.

– Jól beborult – szólalt meg az apa. Lívia megadóan dőlt hátra. Hangosan helyeselt, hogy a nagyothalló készülék vegye az adást. – Mindjárt esni fog.

– Nem baj, régen volt eső, már nagyon kell – felelte a lánya.

A papa megfordult, kimasírozott a szobából. Lívia utánanézett, majd a billentyűre. Várt. Tudta, mi következik, évek során megtanulta a menetrendet.

– Mit mondott apád? – lépett be az anyja.

– Azt, hogy eső lesz.

– Igen, elég jól beborult. Néha már dörög is. Megnézem, mi lesz a tévében – indult az ajtó felé. Behúzta maga után, de résnyire nyitva hagyta.

„…amikor az öreg János a mezőre indult, kapájával a vállán. Mióta az eszét tudta, korábban kelt a kakasoknál”… hm… nem elég jó, unalmas. Inkább „megnoszogatta a kakast, ne hagyja elaludni a háza népét”… igen, így jobb lesz…

Csoszogás, ajtó nyílik. Károly újabb körét teszi a lakásban. Lívia tisztában van vele, hogy apja, aki egész életében nyüzsgő, tevő-vevő ember volt, unatkozik a négy fal közé zárva. Süketsége nem a legnagyobb akadály, alaptermészete olyan, hogy a családjával nem tud beszélgetni. Vágyja, kívánja a társaságot, de inkább a lányához megy be, minthogy a feleségével szót kelljen váltania. Borcsa annál beszédesebb, de férje simán hátat fordít neki és otthagyja, miközben beszél. Ilyenkor az asszony vérig sértődik. Újabb ok a mérgelődésre.

Károly most csak körbejárja a szobát, szótlanul kimegy. Borcsa jön, kezében papírlap.

– Most nézem, apádat négy hét múlva kell vinni kontrollra, előtte egy héttel vérvétel. Én meg két hónap múlva megyek ellenőrzésre, de délelőttös leszel. A jövő héten pedig nekem kell vérvételre mennem…

– Tudom, már megbeszéltük, anyukám. Elviszlek vérvételre is, kontrollra is. Szabadságon leszek akkor, már elintéztem, de már mondtam.

– Jól van, elfelejtettem, nézd el nekem! Tudod, hogy már feledékeny vagyok. Készítsem a vacsorát? – fordul férjéhez, aki közben visszajött, és fülelő szemekkel figyelt, próbálta látni, amit nem hall. Ránézett Borcsára, aztán szó nélkül elfordult, és Líviától várta a magyarázatot.

– Azt kérdezte, készítse-e a vacsorát – fordított a lány.

– Kora van még – felelte Károly, de nem ám Borcsának!

– Még ne – fordult anyja felé Lívia.

– Miért nem lehet ezt nekem mondani? – zsörtölődött Borcsa, és elment.

– Milyen papír volt? – kérdezte Károly.

– Hogy mikor kell ellenőrzésre mennie – sóhajtott hatalmasat a lány. Nem jött több kérdés, csak várakozó testtartás jelezte őket. – A jövő héten vérvétel, egy hónap múlva téged viszlek, aztán meg majd őt… – Az utolsó szavakat már apja hátának mondta. Felállt, a konyhában ivott egy pohár vizet. Körülnézett a lakásban, nővére tévézett, apja a saját szobája ablakából nézegetett kifelé, anyja a papírokat rakosgatta.

Már nem kellett emlékezetből kerülgetnie a gödröket, az első napsugarak jelezték útját”…

– Nem találom apád beutalóját – állt meg Borcsa a háta mögött.

– Ott van a nagy borítékban, a kórházi zárójelentés mellett, te tetted oda.

…nem jelezték, jelölték!… Vagy inkább mutatták! „Kissé hűvös volt még, de ő szerette a friss, hajnali harmatot. Ilyenkor úgy érezte, a természet megmosakodott. A színek is élénkebbek lettek…”

– Mit keres?

– A laborbeutalódat.

– Az enyémet?

– Igen, a tiedet – felelte türelmesen Lívia

– Mikor kell menni?

– Majd egy hónap múlva.

– Hol van az még?

– Tudom, messze. – Már csak önmagának és apja hátának dünnyögte. – Addig még párszor megnézi.

Anyja gyatra fizikai állapotban volt. Szívműtétje óta kedvenc szófordulata minden nézeteltérésnél: „Már csak ez hiányzik az én beteg szívemnek!” Mintha az egészséges szívnek jót tenne a veszekedés. Mégsem tudnak egymással beszélgetni, csak morognak, mint a fogatlan kutyák. A lakásba bezárt Borcsának, mivel egyedül nehezen tud menni, eléggé beszűkült a látótere. Orvos, templom, szórólapok, tévésorozatok, főzés… szinte már csak ebből állt az élete. E néhány dolog körül forgott minden gondolata. Természetesen véleménye mindenről adódott, csak hallgatóságnak volt híján.

– Mit beszélgetett veled apád? – Lívia vett egy mély lélegzetet, és elismételte a lényegét. – Megvan a beutaló, ott volt, ahol mondtad – ült le Borcsa a kanapéra. Maga mellé tett néhány újságot. Megdörzsölte a lábszárán a műtéti heget, csukott szemekkel hátradőlt.

„…ahogy a napsugarak szétömlöttek a tájon. Énekesmadarak költögették egymást trillázva. János átvette…”

– Holnaptól akciós lesz a… – Lívia ölébe ejtette a kezét. Nem fordult oda, anyja ne lássa arckifejezését. Megadóan hallgatta, mi lesz olcsóbb és hol. Témája fogytán Borcsa újra elnémult, lábujjait nézegette.

„…átvette a kapát a másik vállára és jókedvűen fütyörészni kezdett. Igaz, a kiejtésével voltak gondok, nem is értették tisztán a rigók, de hát neki nem anyanyelve a fütty…”

– Megy a halványsárga blúz a zöld szoknyához? Azon gondolkodom, mit vegyek fel holnap a templomba…

Tudta, mi jön. Nem tévedett. Egy perc múltán Borcsa – kezében tartva az emlegetett ruhadarabokat – belépett az ajtón.

– Jó lesz? Vagy inkább a lilát? – húzta elő a másik blúzt. Mintha nem lenne mindegy, holnap reggel úgyis kétszer átöltözik.

– Jó a sárga a zöldhöz, anyukám, de most menjünk vacsorát készíteni!

„Menti a dokumentum módosításait?” Igen. Kikapcs….

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

13 hozzászólás a(z) “Életszilánk” bejegyzéshez

  1. Pályázatra!!!

    Dezső Ilona Anna: Milyen magyarnak lenni?

    Milyen magyarnak lenni? Mit is jelent? Ma már semmit. Azért nem, mert ami természetes, azon nem szokott senki sem gondolkodni. Persze ez nem mindig volt így.
    Volt idő, amikor sírva hallgattuk a magyar Himnuszt, amikor nem létezett olyan házibuli, ahol ne kapkodtuk volna az óra irányába a fejünket hajnali egy táján. Akkor volt itt éjfél, amikor nálunk bőséggel kiünnepelhettük már magunkat, nálunk az „újesztendő” minden évben egy órát késett. Nem volt olyan férfi, akinek ne csillogott volna a tekintete, s ne húzta volna feszesre a mellét a Himnuszunk hallatán.
    Valamikor a húszas éveim közepe táján sikerült végre összekötnöm az életemet a férjemmel, aki várt rám éveket, míg végre megkaptuk a hivatalos, államközi megegyezésen alapuló házassági engedélyt. Nagy dolog volt, hosszú évekig ácsorogtam minden hétfőn érte a nagyváradi rendőrség előtt kígyózó vég nélküli sorban. Egyetlen fejbiccentéssel jelezte sorra kerülésemkor az illetékes hölgy, akinek a nevét örökre megjegyeztem, hogy hiába vártam. Nem csak az ő bűne volt ez az áldatlan állapot, a rendszer tette ezt velünk. Minden kiutazó feletti uralom és hatalom látszólag az ő kezébe adatott, így legalább volt kinél érdeklődni. Az utolsó egy évben több alkalommal megjártam a Kormány-palotát is Bukarestben. Volt, hogy kaptam borsos áron és egy kis hazai csomag fejében repülő jegyet, volt, hogy napokig vonatoztam többedmagammal egy kurta nem-t. Azt gondoltuk, ha érdeklődünk, beírják nevünket abba a hatalmas könyvbe, amibe bejegyeztek, amikor bebocsátottak, már ha időben odaértünk még éjfél előtt. Talán lesz esélyünk az engedélyhez is, amit maga a párt első embere írt alá saját kezűleg. Vittük a csomagot, kilószámra az abban a világban aranyként mért szemes kávét, Amo szappant, Kent cigarettát… Korrupt világnak, korrupt hivatalnokai úgy nyelték a jó bihari pálinkát, mint a vizet. Utánpótlásról folyamatosan gondoskodtunk. Volt kivándorolni szándékozó zsidó-, sváb- tót- és magyar ember elég.
    Egy ilyen hétfői napon is épp kipréselték belőlem a szuszt, amint kinyitotta kerek ablakocskáját a hivatali íróasztala elé emelt paravánján az amúgy tetszetős, fekete hajú magát roppant jól tartó hölgy. Előre elmondta, hogy csak két engedély érkezett. Persze az emberség azt diktálta volna, ha megmondja ki az a két ember, no de ilyenben ő nem bővelkedett. Végig nézte, amint öldökölve odalihegi kérdését minden megjelent. Döbbenetemre nálam azt mondta kurtán, furcsán, hogy „igen”. Életemben nem hallottam még ilyen csilingelő szót, mint akkor ott. Furcsa vitustáncot járt ereimben a vér, majd elájultam. Kinyújtott egyszerűen egy papírost, amin rajta volt az ominózus aláírás. Félve, nehogy kitépjék a kezemből, magam fölé tartva cibáltam ki magamat a sorból, mire mindenki féltékenyen sziszeget körülöttem és tovább öldökölték egymást az ablakhoz jutás reményében.
    Csak kint mertem elolvasni. Leültem a járdasziget egyik kövére, akár egy igazi koldus, aki megkapta élete legnagyobb alamizsnáját. Azt hiszem akkor büszke voltam magyarságomra. Pedig a neheze akkor kezdődött el. Ami addig volt mind eltörpült, felgyorsultak az események. Olyannyira elfajultak a dolgok, míg nem egy nagyszájú barátnőm, aki amúgy bejáratos volt a nagyobb pozíciójú elvtársak hivatalába, beültetett az autójába és bevitt Nagyváradra a megyei pártitkárhoz. Előre hajtott a vendégbejáróhoz, megkapott az épp aktuális két kiló szemes kávét tartalmazó zacskómmal együtt, majd maga mögött húzva, mint óvodást a nagymamája rohant be velem a nagyhatalmú úr irodájába. Eleinte szólni sem mertek hozzánk. A portán unatkozó hivatali szolga látványosan tátotta el a száját. Mire észbe kapott, már bent is voltunk a titkárnő előtti placcon. Az utunkat állva, kezeit feltartva intette barátnőmet csendre. Ám olyan hangosan mondta a magáét, hogy az elvtárs azonnal kijött megnézni mi történik. Mosolyán is látszott, nem először találkoznak, sőt, kedvesen ölelgetni kezdte, miközben ujjai finoman barangoltak derekán. Nem mentette magát a furcsa ölelésből, vagyis ismerős gesztus volt. Ott végre elmondhattam minden gondomat. Elmeséltem az évekig tartó kálváriámat, jövetelem célját, hogy hiába az aláírt engedély, az élesdi polgármester asszony, bár szombatra előjegyzett, még sem akar megesketni bennünket. Nem indokolta miért nem, megüzente. Ekkor már péntek volt, szombatra elő voltunk készülve a nagy alkalomra. Azonnali telefonálás… Az általam említett hölgy már nem volt az irodában, otthon érte el a titkárnő. Kapott hideget, meleget. Megnyugtattak menjek békével haza, másnap lesz esküvő. Távozásomkor megkért, ha lehet ne a vendégbejárón… Illedelmesen eleget tettem kérésének.
    Főnyeremény gondoltam, amikor maga a polgármester nő esketett, ünnepélyesen, kedvesen, mintha meg sem bántott volna előtte. Alázatosan hívott be a saját irodájába, ott mondhattuk ki azt a kurta szót, amire vártunk évekig. Durrant a pezsgő.
    A végleges kitelepedésem tortúrája csak ezt követően kezdődött el. Négy hónap aljasság, sorozatos megszégyenítés. Ilyen volt a nyolcvanas évek Romániájában kitelepülő magyarnak lenni. Hogyan léptem át mégis a határt? Milyen volt az a pillanat, amikor a magyar zászlót lengette előttem életemben először szabadon a szél? Pucéron, akár egy újszülött, a kabátomat magam elé tartva érkeztem meg. Azért úgy, mert egy román hatalmas konttyal legyeskedő vámos nő, a vámszolgálatra várakozó csehszlovák turistacsoport szeme láttára vetkőztetett le, követelve a fülbevalómat, amit akkor sem vehettem volna ki a fülemből, ha az életem függött volna tőle. Édesanyám forrasztatta azt be, amikor egyszer majdnem elveszítettem az egyiket. Ezt a szívtelen állami szolga nem értette meg, tovább követelőzött. Az ominózus fülbevaló semmilyen komolyabb értéket nem képviselt, messze volt az engedélyezett magammal vihető arany súlyától, de ő másban már nem kötekedhetett, így épp azt kérte, amit nem tudtam teljesíteni. Behunyt szemmel, dideregve álltam, február huszonnyolcadikán a borsi határátkelő akkor még egyetlen vámhivatalának előterében. Miután levetettem magamról az utolsó ruhadarabot is, bevitte egy irodába. Ott álldogált egy ismeretlen fiatalember is, aki megszánva, magáról levette kabátját és azt a vállamra terítette. Percek telhettek el így csupán, de én óráknak éreztem, míg a nő észlelve a turista gesztusát, kihozta és lábam elé dobta kabátomat. A ruháimat még akkor sem, ismételten kérte vegyem ki végre a fülbevalómat. Mutattam, hogy nem, mire gúnyos nevetéssel elvonult. Újabb kínos percek, akkor már a saját kabátomban, míg észleltem, az üvegajtón keresztül integető férjemet. Kezével mutatta menjek, ne törődjek semmivel. A román vámos is biccentet, azonnal megértettem, hogy be kell ülni a kocsiba. Talán fél lábammal léptem még csak be, de a kis katona máris nyitotta a sorompót. Láttam a visszapillantó tükörből a nőt lerohanni a lépcsőn utánunk, kezében a ruháimmal. A férjem teljes gázzal rontott át velem a magyar oldalra. Még a kocsiban is hallottam, „cercei”, ami azt jelentette, a fülbevalói. Nem mertünk megállni, csak kilométerekkel odébb. Hatalmas üvöltéssel tört fel belőlem a keserűség. Életem párja kinyitotta az ajtót, kisegített és biztatott, hogy kiabáljak akkorát, amekkorát csak bírok. Nem kellett sokat biztatnia, őrjöngtem, ott akkor tört fel belőlem a sokévnyi sirám először. Ócsáig zokogtam. Egy szál kabátban emelt át ölében tartva a küszöbön új otthonomba. Így érkeztem haza.
    Sok intézkedni valóval teltek a következő napok, idegességgel, félelemmel, hová tudnék elhelyezkedni. Akár csak a mesében, úgy követte egymást a sok csoda. Március 15.-l kezdtem el új életemet a magyar honvédség kötelékében. Mint mi? Csak úgy, – majd magával is lesz valami…– mondta a világ legemberibb főnöke. Még meg sem melegedtem új munkahelyemen, amikor elérkezett az akkortájt igen csak jelentős ünnepünk, az április negyedike.
    Szép galambszürke kosztümömben, csinos szürke, sötétkék betétes tűsarkú cipőmben akkoriban nem voltam mindennapi látványosság. – Jön már a szőrös talpú – sugdosta egy-két rendetlenebb sorkatona, amikor elhaladtam előttük. Kit érdekelt ez az apróság akkor már? Az ebédlőben ünnepi hangulatban húzta ki magát egyszerre a több száz fiatal. Csattogtak a bakancsok, nyikorogtak a fényesre kefélt tiszti cipők, majd bevonult a vezérkar. Mindenki egyetlen mozdulattal emelte fejéhez a kezét, erősen, hangosan mondták az ilyenkor szokásosat: – Erőt, egészséget –, majd megszólalt a magyar Himnusz. Talán ez nem is vágta volna ki nálam a biztosítékot, ám az nem magnóról szólt. Hangosan, tiszta erőből, férfiasan énekelte azt egyszerre több száz fiatalember. Ösztönösen megfordultam. Látni akartam őket. Magamhoz akartam ölelni mindegyiket. Lábam elernyedt, a gyomrom a torkomba szökött… néztem a szájakat, amint ütemesen daloltak. Boldog voltam. Zokogtam.
    Úgy éreztem a világ legcsodálatosabb dolga mégis csak magyarnak lenni. Mindenki tudta miért sírok. A katonák hangja is el-elcsuklott. A végére, az elején még annyira erőteljes ének egyre jobban elhalkult. Az utolsó szót már csak páran suttogták. Álltam az ebédlő közepén, körülöttem magyar emberek, akik könnyeikkel küszködtek. Hát ilyen magyarnak lenni…

  2. A pályázatra küldeném:

    A szeretet kötelék

    Lívia megfeszülve ült íróasztala előtt. Komor arckifejezéssel méregette az arcát megvilágító monitor képernyőjét, s közben zavartan harapdálta rózsaszín ajkát. A kurzor sürgetően villogott, s ez egyre csak hergelte őt. Frissen manikűrözött körmeivel idegesen kopogtatta az asztal szélét. A koppanások által zengett ritmus szinte fenyegetően visszhangzott a szobában, s mindaddig ez volt az egyetlen zaj, ami onnan kiszűrődött, míg a szobaajtó nyikorgása hirtelen félbe nem szakította azt.

    – Esni fog. – motyogta a küszöbön álló idős férfi Líviának, miközben a lány hatalmas ablakán bámult kifelé.
    – Csodálatos… – hangzott a kicsit sem érdeklődő válasz.
    – Hideg is lesz.
    – Meglepő… – újabb szarkasztikus szavak hagyták el a fiatal lány száját. – Még valami érdekesség így mára, apa? Esetleg felcsaptál időjósnak?
    – Beköszöntött az ősz.
    – Na jó! – válaszolta Lívia szemét forgatva, s gyorsan felállt az íróasztaltól.

    Sietve odalépdelt köntösben, és pizsamában bámészkodó édesapjához, s nyájasan az arcába meredt.

    – Apa! – kiabálta szinte. – Menj ki a szobából! Átöltöznék!

    Az öreg üveges tekintettel nézett el lánya válla fölött, ki az ablakon, el a távolba. Tekintete olyan volt, mintha teljesen máshol lenne, mintha nem is ezen a világon, abban a lakásban, abban a szobában ácsorogna egy ajtóban. Hosszú pillanatokig nem reagált.

    – Apa! – rikácsolta a lány, majd karon ragadta az idős embert. – Menj le anyához a konyhába, biztos csinál neked reggelit! – s ahogy a férfi kijjebb totyogott az ajtóból, az, mögötte hatalmas puffanással be is csapódott.

    A hang mintha észhez térítette volna őt. Megrázta a fejét, körülnézett, mint aki álmából ocsúdott föl, s elindult a lépcső felé. A tetején még megállt egy pillanatra, s értetlenkedve nézett leánya ajtaja felé, mint aki azt sem tudja ki, vagy mi lehet abban a szobában, s hogy ő maga mit keresett az imént az ajtaja előtt. Nem gondolkozott ezen sokat. Felhajtotta köntöse alját, hogy nehogy elessen benne, s lassan elindult a bordó padlószőnyeggel borított lépcsőn lefelé.

    – Vén bolond. – puffogott Lívia, miközben hatalmas ruhásszekrényéből hajigálta egymás után ágyára a holmikat. – Minden nap ugyan az… Rossz idő, jó idő… Kit érdekel? Látok én is! – majd felkapott egy fekete chiffon inget, s a tükör előtt magához mérte, majd hisztérikusan folytatta. – És különben is, ha nem látnék, akkor is ott van a TV, rádió, internet, a telefonom. Egyáltalán nincs szükségem a reggeli mondókáira. – s bosszús tekintettel rángatta le magáról hálóingjét.

    Kapkodva elővett egy fürdőlepedőt, maga köré tekerte, magához vette a telefonját, és elindult a fürdőszoba felé. Ott megengedte a vizet, habfürdőt, és fürdősót öntött a kádba, majd felakasztotta a törölközőjét a fehér szárítóállványra. A tükörben magát méregette meztelenül. Meglehetősen elégedett volt a látvánnyal, nem is csoda: hosszú, mogyoróbarna haja volt, melyet divatosan tépettre vágatott, nagy barna szemeit, hosszú fekete szempillák emelték ki. Sok szépnek mondott nővel ellentétben, ő tényleg gyönyörű volt. Az arca tán legszebb „eleme” a természetesen vastag ajkai voltak, melyek olykor olyan mosolyt produkáltak, amely bármely férfit könnyen elgyengítette. Testalkatát tekintve magas, vékony lány volt, olyan törékeny, porcelánbaba alkat, s ezt a küllemet, hófehér bőre is erősítette.
    Azon kevesek közé tartozott, aki tudatában volt erősségeinek, s reálisan is értékelte magát. Olykor ugyan túlzottan sokat törődött a külsejével, de hát a „szép virágot gondozni kell”.
    Rövid tükör-mustra után beleült a forró fürdőbe, s kisimult arccal elmerült a habokban. Két karját a kád szélére támasztotta, arcát pedig félig a meleg vízbe merítette.
    Így fürdőzött kényelmesen, nyugodtan, s közben regenerálódott, hogy felkészítse magát aznapra. Minden tökéletes volt, míg nem hangos kopogások törték meg a békés nesztelenséget.

    – Livi! – hangzott egy éles hang az ajtó mögül. – Gyere ki gyorsan, megfürdetném apádat! Azt hiszem megint maga alá piszkított.

    Az éles nő csöndben maradt egy percre, majd folytatta:

    – Gyere drágám, tudod, hogy milyen kellemetlen ez! Tíz perc alatt megfürdetem, aztán mehetsz vissza pancsolni! – majd újabb koppanások hangzottak a faajtón.

    Lívia bosszúsan felült a kádban, nagyot sóhajtott, majd felugrott, s kilépett a kádból. Maga köré tekerte rózsaszín fürdőlepedőjét, felkapta telefonját, majd kitárta az ajtót. Megvető tekintettel nyugtázta édesapja szánni való helyzetét, majd feldúltan szobája felé robogott.
    Mikor belépett, érkezését újabb ajtócsattanás követte.
    Az idős férfit fürdető édesanya, a hang hallatára összerezzent. Miközben férjét segítette a kádba, ajka egyre csak lefelé görbült, míg nem egy fájdalmas könnycsepp is elindult a szeme irányából, végig, puha ráncokkal barázdált arcán. Ha a könnynek ereje lehetne, az az egy csepp képes lett volna elpusztítani mindent, magával sodorni az összes fájdalmat, s az egész világot a semmivé tehette volna egyenlővé. Egy pár milliméternyi folyadékcsepp akkora szenvedést hordozott magában, hogy ha bármelyikünk is érezhetné azt, sokunkat maga alá temetne a baj.
    Borcsát azonban nem ilyen fából faragták. Egész fiatal kora óta dolgozott: ápolónő volt. Szerette az embereket, szeretett velük foglalkozni. Bár sokszor érezte bukott szülőnek magát, de egy fiatal lány anyjaként sokan élték meg ezt a sikertelenség érzetet, nem volt vele egyedül. Talán ez is tarthatta benne a lelket.
    „Mindig a jókkal babrál ki az élet” – szokták mondani. Borcsa esetében ez igen helytálló következtetés, hiszen egész életében tisztességesen élt. Nem volt csalfa, nem ivott, nem dohányzott, egy férfit szeretett egész életében, s ahhoz is ment hozzá, neki szült gyerekeket is. Még is a sors csúnyán elbánt vele, hiszen férjénél a negyvenes évei végén alcheimer-kórt diagnosztizáltak, s a betegség teljesen maga alá gyűrte mire betöltötte a hatvanat. Jó ápolónő révén tisztesen gondozta a férfit, majd egyszer csak őt is utol érte a gonosz végzet: szívrohamot kapott. Szerencséjére túlélte, de ezek után nem dolgozhatott, így a férje, és az ő nyugdíjából kellett megélniük, de egyetlen foglalatossága az ápolás maradt.
    Az iskolában gyengén teljesített, érettségi után pedig azt vette a fejébe, hogy író lesz, tehát egészálló nap otthon ült, valami féle regényen dolgozott, illetve barátnőivel járta a várost, a plázákat, a kávézókat, és a szórakozóhelyeket. Mivel feltűnően csinos volt, hostess munkákkal szerzett pénzt magának. – szigorúan szex-mentes állásokat vállalt csak el.
    Antiszociális viselkedése ellenére ugyan sokan megkörnyékezték, de ő mindenkit lerázott. Túl sokra értékelte magát ahhoz, hogy bárki a tulajdonaként tekintsen rá.
    Lívia immáron felöltözve, márkás melegítőjében ült újra a számítógép előtt. „Vörösen derengett a hajnal” – kezdte.

    – Áhh, ez nem jó! – horkant fel, majd kitörölte a sort.

    Rövid gondolkozás után újra pötyögni kezdett: „Hajnalpír ömlött szét az ég orcáján, amikor az öreg János a mezőre indult, kapájával a vállán. Mióta az eszét tudta, korábban kelt a kakasoknál megnoszogatta a kakast, ne hagyja elaludni a háza népét. Már nem kellett emlékezetből kerülgetnie a gödröket, az első napsugarak jelezték útját. Kissé hűvös volt még, de ő szerette a friss, hajnali harmatot. Ilyenkor úgy érezte, a természet megmosakodott. A színek is élénkebbek lettek, ahogy a napsugarak szétömlöttek a tájon. Énekesmadarak költögették egymást trillázva.”

    Mikor végre belemerült az írásba, ajtaján újabb kopogások törték meg a csendet, majd az résnyire nyílt, s Borcsa dugta be rajta fejét.

    – Kicsim, elmegyek a gyógyszertárba! Figyelnél édesapádra egy kicsit?

    A legkevésbé vágyott a szárazdajka szerepére, de mivel este ki akart ruccanni a barátaival, s ehhez nem volt elég pénze, kénytelen volt Borcsa kedvére tenni, hogy később egy kis anyagi hozzájárulással segítse ki őt. Ennek érdekében hatalmas műmosolyt formált arcára, s nyájasan anyja felé.

    – Rendben anyu! Vigyázok rá, menj csak nyugodtan.
    – Köszönöm szívem. – s őszinte hálával megsimogatta a lány arcát.

    Az asszony már régóta távol volt, de Károly nem ment még Lívia szobájának közelébe sem. Neki kissé gyanús volt ez a nyugodt légkör, így elindult édesapja szobája felé. A lépcsőn lefelé menet, hatalmas puffanás hangja ütötte meg fülét. Ennek hallatán már futva tette meg az utolsó lépcsőfokokat, s az idős férfit kezdte el keresni. Ahogy megtalálta, látta, hogy semmi baj nem történt, csak hintaszékét borította fel véletlenül az öregember.

    – Nélküled nem élet az élet, Borcsám. – dünnyögte maga elé Károly rekedten.
    – Miről beszélsz apa? Anya csak a gyógyszertárba ment a te hülye gyógyszereidért! Mindjárt visszajön, nyugodj meg! – s Lívia ezzel felállította a hintaszéket, majd próbálta beleültetni a zaklatott férfit. – Apa ne légy már ilyen makacs, ülj le ide szépen! – próbálta a székbe húzni beteg apját, de az csak továbbra is meredt a semmibe.

    Váratlanul megcsörrent a telefon. A lány rosszalló pillantást vetett édesapjára, megrázta a fejét, majd felkapta a telefont.

    – Halló? – szólt bele.
    – Jó napot kívánok, Kovácsné Borbála egy hozzátartozójával szeretnék beszélni. – sötét hanglejtéssel beszélt a telefon másik végén lévő férfi.
    – A lánya vagyok! – s Lívia ekkorra már meglehetősen ijedten folytatta. – Mi történt vele? Ugye jól van?
    – Sajnálom hölgyem, az édesanyját autóbaleset érte, s még a helyszínen életét vesztette.

    Lívia erőtlenül, sápadtan ejtette a földre a kagylót. Nagyot nyelt, s az ablak előtt álló édesapja felé fordult.
    A férfi kifelé bámult a hidegbe, mint oly’ sokszor, s a hideg üvegre helyezte érdes tenyerét.

    – Drága Borcsám. – majd könny csordult ki hamuszürke szeméből. – Nemsokára találkozunk…

  3. Bernáth Csaba
    Ikrek
    – novella –

    Eljött végre a nem várt nap. Visznek katonának. Engem, két évre, igaz, nem Vlagyivosztokba. De akkor még nem is gondoltam bele, hogy a két legszebb évemet adom egy olyan országnak, mely azóta megszűnt létezni.
    Pünkösdvasárnap volt, 1985.május 27-e. Már három napja kopasz voltam, először életemben. Édesanyámtól tudom, hogy már akkor fekete sűrű hajjal jöttem a világra. Csípett a szokatlan hajnali hideg, fáztak a füleim is. Sehogy se akartam megszokni tarságom. Sapkát azért mégsem hoztam magammal Ungvárra, hisz tizennyolc múltam.
    Hajnali négyre kellett jelentkeznem behívómmal a sorozóbizottság előtt egy napi élelemmel. Éjszaka sütött rántotthússal, csirkecombbal, primőr paradicsommal oltottam éhem, bár az utolsó esti iszogatástól ázott gyomrom nem nagyon akarta. Ittak a fiúk, ittam én is, jóféle házipálinkát, utána pedig megjött az étvágy is. Ekkor még nem is sejthettem, milyen is lesz valójában a bakakoszt.
    Hét órára már a második teljes orvosi vizsgálaton estünk át, meztelenül jártuk a hideg szobákat, a hófehér testek itt-ott kékültek, lilultak, mi pedig szemérmesen válaszolgattunk, hogy da, da. Az egy-két idős női orvos előtt bűntudattal, alázatosan takargattuk férfiúi büszkeségünket. S közben körülbelül félóránként felsorakoztattak a placcon. Azt vettem észre, hogy a sok kopasz egyre fogy körülöttem, nem értettem hová lesznek. De bárhová is fordultam kissé már illumináltan, az ikreket mindig felfedeztem.
    Így, tar kobakkal is, rögtön kitöltötték látóhatárom egy bizonyos szegletét, mosolyuk, egymással való törődésük lenyűgözőleg hatott gondolom nemcsak rám, s úgy hittem a sorozó tisztekre is.
    Örökkévalóságnak tűnt pünkösd vasárnapja zárt, szögesdrót kerítés mögött. A fiúk éppen most fociznak a szomszéd faluban, igazi rangadó, s én, én a csapatkapitány, a főszervezeő nem vagyok ott. Mondják, jobb menni katonának tavasszal, jobb lenni nyáron kiskatonának (szolágának), mint télen, a hidegben. Lassan, az elfogyasztott pálinka hatására, kezdtünk beletörődni sorsunkba. Én balga hallgattam, senkivel nem osztottam meg, hol is fogok szolgálni. Egy falumbéli is maradt egészen estig, az aznapi utolsó bevagonírozásig mellettem. Úgy tudtuk, együtt leszünk, egy helyen.
    Eszembe jutott a lány, Ő, mikor kibontottam szép, formás melleit pulóvere alól. Még éreztem harapdáló csókjait, alig tudtam úgy-ahogy megtanítani a nyelvesre. Nem bántam volna, ha soha nem múlik a pillanat. S az utolsó éjszakán is még szinte el sem búcsúztam Tőle, mert már vártak a haverok.
    Este hétkor volt az utolsó pőrére vetkőzött orvosi vizsga. Nem tudom, lehet talán kinőtt egy harmadik lábunk? Még egy fejjel áldott meg a májusi nap? Egészségtelenből egészségesekké váltunk, vagy nőttünk közben egy pár centit? Az igazsághoz hozzátartozik, mivel hivatásos és úrvezetői jogosítvánnyal rendelkeztem, megvolt már délelőtt az irányított behívóm. Kazahsztánba tankistának szerettek volna bezupálni. (Az afganisztáni háború idején sicc.!)
    Valaki ment helyettem, én maradtam az esti kijevi vonatra.
    Számomra és falumbélinek is eljött az utolsó sorakoztatás, még mindig voltunk vagy százan az ikrekkel együtt. Konvojban kísértek ki az ungvári vonatállomásra. Még egyszer út közben meg lehetett ölelni szeretteinket, búcsúztatókat. Ekkor lett először könnyes a szemem.
    A mi részünkre lefoglalt vagon utolsóként hagyta el szinte vánszorogva a megcsonkult családoktól roskadozó peront.
    Ülve nyomott el az álom. Semmit nem tudtam arról, hogy Jóskát keresik az egész vonaton. Csak két év múlva tudtam meg tőle, hogy bánatában beült a mellékhelyiségbe és zokogott, hogy nem oda kapott irányítást, ahova én, Pedig neki is meg volt kenve a szolgálathelye. Így került Belorussziába. (A két év alatt egyszer volt szabadságon otthon.)
    Hajnaltájt noszogatásra ébredtem, le kellett szállnom többedmagammal katonatiszttel és két sorkatonai szakaszvezetővel a vonatról. Jöttek az időközben megismert magyar fiúk, az ikrek is
    Kék váll-laposokhoz vittek, repülősökhöz először. Nem értettem. Aztán tizenhetünket négyfelé szedtek szét szemem láttára. Délelőtt tízre már minden elemózsiát elszedtek a helyi katonák tőlünk, sőt kapott néhányunk egy-két pofont is ízelítőnek. Nem fájt számomra azonban még az sem úgy, ami ezután következett.
    Jött egy őrnagy, és szétválasztotta az ikreket. Kemény volt és kimért. Az ikrek hangosan zokogtak, erőszakkal választották szét őket. Nem tudom, mi lett későbbi sorsuk, de abban biztos vagyok, hogy még ma is felrémlik álmaimban az őrnagy bárgyú, merev, rideg semmitmondó képe. Én pedig pityeregtem és sírtam, sirattam a semmit, a más keservét úgy igazán…

    2012-06-19

  4. Bernáth Csaba
    Megveretve
    – novella –

    Úgy gondoltam, erről és másról sem fogok életemben beszélni. Nem azért, mert számomra mély sebeket feszeget, hanem mert tehetetlen voltam, mint oly sokszor a kemény sors irányította életem alakulásában… Meg hát nem henceg az ember, ha negatív hatás éri testét s lelkét egyaránt. Tehát, ha valaki valami vidám történetet vár tőlem, az csalódni fog, és inkább bele se kezdjen olvasásába.
    1984 késő őszét írtuk. Már rég megjelentek az első fagyok. Kopár volt a vidék, még kopárabb Ungvár. Ide jártam – az MHSZ égisze alatt működő – autós iskolába. A C jogosítvány megszerzésének ingyenességét a honvédség biztosította. Szóval hat hónapra meg volt írva előre az életem. Tizenhét évesen kell-e ennél több, hisz iskola után nem kell komolyan tanulni, és ott van az egész hétvége, azt tervez az ember, amihez csak kedve van. Épp ekkor kezdődött új kapcsolatom egy szomszéd falubéli lánnyal. Hétvégén találkoztunk volna másodszor a bálban, megígértem neki, hogy ott leszek.
    Fázós péntek reggel volt, mikor átléptük a nagykaput, mi heten magyarok, akik egy osztályba jártunk. Általában egyszerre jött be vidékről buszunk. Ekkor még nem sejtettem, mi vár ránk a tanórák után. A nap folyamán semmi nem vetítette előre azt a szörnyűséget, amit át fogok élni, azt a szenvedést, amit ki kell majd állnom önmagamért, barátaimért, magyarságomért…
    Itt-ott megjelent az első hópehely kabátomon, de nem húztam össze magamon, mert még magammal hoztam az osztály melegét. Heten s más évfolyamról is páran vártuk a 4-es városi buszt, hogy kivigyen a vidéki buszpályaudvarra. Sajnos, mint mindig, most is késett. Utolértek ukrán osztálytársaink és idegen arcok is. Nem szóltak semmit, csak nekünk estek. Később, visszaemlékezve csak arra emlékszem, hogy kaptam egy hatalmasat az államra. Elsötétült minden az ütésre, bár nem estem el, iszonyúan fájt, aztán én is elkezdtem szaladni legjobb barátom után keresztül a városon. És ők üldöztek, mint vadállat zsákmányát. Harmincöten voltak csak az osztálytársak, kikkel együtt jártunk már második hónapja, s hozzá a többiek, ki tudja hányan, ki tudja melyik osztályból. A máskor nyüzsgő város mintha kihalt volna péntek ebédidőben. Szabályos hajtóvadászatot éltünk meg mindahányan, mi ketten is csak azért kaptunk viszonylag keveset, mert sikerült a kálvárián át – a sírkövek takarásában – elérnem nagynéném házát, s oda húzódtunk be, míg múlik a veszély.
    Ekkor már fáztam, reszketett minden tagom, de inkább társaimra gondoltam, mi lehet velük…
    Dagadni kezdett fél arcom, unokatestvérem megkínált vodkával, mely után kicsit elzsibbadt a fájós rész. Taxit hívtunk, először a város végére akartuk csak vitetni magunkat, viszont féltünk, hogy így is megtalálnak a huligánok, s a városhoz eső legelső településig hajtattunk. A viteldíj kifizetése után maradt még pénzünk, hát vettünk egy üveg pálinkát, megfelezve egy húzásra meg is ittuk. Ezek után már újra nem éreztem semmit, holott fél sárgadinnyére duzzadt arcom, s minden kimondott szó nehézséget okozott. Fájt a beszéd…
    Busszal leutaztunk Csapra, a magyarok több mint fele idevalósi volt, meg akartuk tudni, mi lett velük. Estére értek csak egyesével haza. Látszott rajtuk, hogy nem adták egykönnyen. Tépett kabát, repedt fül, koszos ruházat, szétrúgott táska beszélt helyettük is. Én este hétre kerültem haza, félpiásan, feldagadva, tisztán nem tudtam már ejteni a mássalhangzókat.
    Reggelre hótakaró borította a tájat, egészen belepte a negyven kilométerre fekvő Ungvárt is, próbálta eltakarítani a tegnapi mocskot az utcákról. Lassan haladtunk a város felé. A kórházi röntgen állkapocscsonttörést jelzett. Jöhetett a kis műtéti beavatkozás. Minden fogam között drótot húztak, két egészséges fogam ki kellett venni, és összegumizták négy hétre az alsó és felső fogsorom. Négy hétig csak szívószállal táplálkoztam…
    Egy hét is eltelt, mire a rendőrség megkeresett, (a kórház jelentette kötelezően az esetet!). Csupán azért nem tehettem, tettem terhelő vallomást támadóinkra, támadómra, mert akkor a barátaimat is megbüntetik, ők ugyanis visszaütöttek. Ezt pedig igazán nem akartam. Közben szüleivel egyetemben megkeresett megütőm is, sírva kérték, hogy ne jelentsem fel őket, most így katonaság előtt, ne legyen priusza a fiuknak. Sőt még tetemes pénzt is felajánlottak. Én pedig lemondtam mindenről…
    Hosszú négy hét után kiszedték, kitépték szabályosan a már benőtt fogínnyel együtt a drótokat fogaim közül. Spriccelt a vér szanaszét. De még ez sem fájt úgy, ahogyan lelkem. Azóta is sokszor álmodom az esetről, mikor is nem tudok elfutni támadóim elől, nem visznek lábaim. Én, aki soha senkire nem emeltem kezet, még ma is felrezzenek álmomból.
    Nem jártam többet az iskolába. Érdekes módon megengedték, hogy így is levizsgázhassak másokkal, tehát végül én is megkaptam jogosítványomat.(Egyébként jó hasznát vettem a későbbiekben szolgálatteljesítéskor.)
    Hetünk közül egy fiú, legjobb barátom, Afganisztánban szolgálta Szovjetuniót, azt az országot, amely már akkor sem védte meg, mikor először kellett. Afgánokat ölt parancsra tankistaként. Hazatérve idegroncs lett, s ma már azon sem csodálkoznék, ha nem élne…

    2012-06-30

  5. Pályázatra:

    Bernáth Csaba
    Megszúrva
    – novella –

    Vannak az ember életében bizonyos esetek, melyekkel nem szokott dicsekedni. Idővel azonban újra átélve álmában megszelídülnek a legcsúnyább históriák is, melyek megtörténtek múltjában. Ez is egy ilyen fájós, szomorú esemény volt életemben…
    A pontos évet nem is tudom, de nyár volt, már iskolai szünet. Gondoltunk egyet, meglátogatjuk rokonaink, ismerőseink a falu másik végén. Tudtuk, ilyenkor mindenki behúzódik a hűvösre, hisz csak késő délután lehet újra a kertben dolgozni.
    A szomszédos település igazgatóhelyettese voltam akkoriban. Gyerekeim úgy öt és kettő évesek voltak, már a maguk lábán jöttek velünk. Kora délután volt, igazi nagy meleg. Egy kanális partján vezetett utunk, nézegettük, ahogyan oxigénért tátognak a kis keszegek. Horgász barátomnál megálltunk egy kicsit, meg kellett mutatnom a kifogott halakat, sőt még kezükbe is fogták a sikamlós halacskákat. Meg kellett ígérnem, hogy másnap mi is jövünk horgászni.
    Nagy nehezen tudtunk csak szabadulni, lányom, mivel már nem bírt jönni saját lábán, felvettem a nyakamba, úgy lovacskáztunk a gyalogúton tovább. Betértünk hát egyik legelső úti célunkra, a kolhozi farmi boltba. Tudtuk, hogy sört biztosan kaphatunk, nővérem a kereskedelemben dolgozott, ő küldte ma délelőtt az árut. Meg egyébként is jóban voltunk az eladóval. Mi felnőttek sört, a gyerekek üdítőt kaptak. Még félig sem ittam meg mélyhűtőből elővett nedűmet, amikor vendéget kaptunk. Nem vásárolni akart, engem kért, hozzám beszélt. Cigányasszony volt, mezítlábas, nagykendős.
    – Fiatalember nincs egy cigerettája?
    Én abban az időben nagy dohányosnak számítottam. Napi két dobozzal is elszívtam. Bőszen eregettem a füstöt fogaim között, de nem válaszoltam. Soha életemben nem elegyedtem szóba romákkal, valahogyan mindig sikerült kikerülnöm e társadalmi osztályt.
    Párszor még kérőre vont, egyre erőteljesebben, de mivel választ nem kapott, másra terelődött figyelme s az enyém is. Bejött a boltba, nézegetett, mi elhallgattunk, vártunk, hátha vesz valamit, s mihamarabb elmegy. Kisvártatva el is hagyta a helyiséget. Én, miután megittam sörömet, újból rágyújtottam, kimentem az üzlet elé. Ekkor újra megszólított. Szájában honnét – honnét nem előkerült egy füstszűrő mentes cigaretta.
    – Akkor aggyon gyufát! – rikoltotta.
    Én, mint azelőtt, süketnek tettettem magam, s elfordultam. A többszöri siránkozásra már nővérem türelme is elfogyott, és közbelépett. Finoman szólva továbbtessékelte a lányt.
    S ekkor váratlan dolog történt…
    Hatalmas konyhai kést rántott elő a semmiből, s felém bökött alulról fölfelé. Reflexszerűen emeltem bal lábamat (a jobbikkal már régóta jártam kezelésre porckopással, féltettem).
    – Megszúrt! – kiáltottam fel dühömben.
    Egyszer villant a kés, s a véres késsel a kezében elszaladt. Ekkor totális lett a zűrzavar, mindenféle hangot hallottam, leültem, a sebre szorítottam egy kapott kendőt, amely hamar átitatódott meleg, sötét véremmel. Közben telefonáltak a helyi szolgálatos rendőrnek, aki – legjobb barátom máig is – tíz percen belül meg is érkezett kocsiján. Ő adott egy övszíjat, azzal próbáltuk combnál elszorítani az ereket.
    Mint később megtudtam, a kolhozisták a gyümölcsösben érték utol a cigányasszonyt, botokkal verték ki kezéből a kést, és kikötötték egy fához. Velem pedig robogott barátom a városba, a sebészetre. Rosszul voltam, nem bírtam a vér látványát. Arra sem emlékszem igazán, ahogyan összevarrtak. Az izmot döfte át úgy, hogy másik oldalon kijött a penge éle. Hátul nyolc, elöl négy öltéssel kozmetikáztak ki az orvosok. (Helyét ma is őrzöm.)
    Vért nem, injekciókat annál többet kaptam, bár semmit sem éreztem az egészből…
    Újra tanultam mankóval járni, lábadozásom alatt volt időm gondolkodni, tulajdonképpen hálát adhattam Istennek, hogy éltem. Ha a lábam nem emelem, elevenen felnyársal…
    Jutalmul megkaptam a kést, mivel ejtették kérésemre, főhadnagy barátom tanácsára, az ügyet. Megkéselőm – mint később megtudtam – ugyanis tizenkilenc éves négyszeres lányanya, aki a szülések kapcsán kapott valami agybajt, ezért nem beszámítható. Csupán károm lenne a feljelentésből. Úgysem érnék el semmit, a diliházból is már kétszer kidobták helyszűke miatt. Igaz, lehet, mások is pórul járhatnak még miatta.
    Így maradtam kárpótlástalanul, egy újabb fájó emlékkel egymagamra. A gyűlölet pedig már rég elszállt irgalomból zsigereimből.

    2012-06-30

  6. A Lívia által írt mű folytatása:

    Egy másik élet szilánkja

    Igaz, a kiejtésével voltak gondok, nem is értették tisztán a rigók, de hát neki nem anyanyelve a fütty… Még csak hajnali négy volt, s János máris sajnálta, hogy már ennyi elmúlt ebből a napból. Minden egyes pillanatot oly nagy becsben tartott, mióta csak élt, mióta így élt. Itt. Ez a föld volt az ő mindene. Felesége a felesége helyett és gyermeke a gyermeke helyett – igaz, mindkettő megadatott neki. Mikor megvették ezt a házat, itt, a szántók mellett, már akkor érzett valamit, valami misztikust, valami megfoghatatlant e hellyel kapcsolatban. Most már tudja, mit érzett akkor: az otthont, egy igazi otthont.
    Azóta minden egyes reggel óraműpontosan ugyanabban az időpontban köszöntötték egymást a természettel, és ugyanilyen pontossággal búcsúztak is. Rajtuk kívül senki sem érthette meg ezt a kapcsolatot. Éppen ezért, bár étkezéseknél és esténként találkozott családjával, mégis kimondva vagy kimondatlanul tátongott, és egyre jobban tágult a szakadék János és valódi családja között. Jánost nem érdekelte, hogy milyen pletykát hallott a felesége a fodrásznál, és hogy milyen cselt dolgozott ki a zöldség ellen, ami folyton túlfőtt. Gyermekét nem sokat látta, mert az általában iskolában volt, este pedig, mikor János a természettől vett búcsú által lesújtva lassan bekecmergett a házba, már aludt gyermeke. „Szellemlány ez!” – gondolta néha János, mikor esténként egy fél pár kis zoknit vagy egy színes ceruzát pillantott meg az esti fényben derengő nappali padlóján, annak ellenére, hogy gazdájukat egész nap nem látta.
    Az viszont már annál inkább ébren tartotta kíváncsiságát, ha a Nap egy fél perccel előbb kelt fel, mint ahogyan azt János kiszámította, vagy ha a kukorica közt egy kis macskacsaládra bukkant. Etette és itatta az árván maradt állatkölyköket és simogatta, babusgatta a gondoskodástól óriásira nőtt növényeket, melyek csak úgy dagadtak a napfényben mintegy tüntetőleg a többi gazda szeme láttára.
    Kint, a szabadban is alig találkozott emberekkel, a szomszédok földjei ugyanis meglehetősen távol estek az övétől – ez sem a véletlen műve volt, s éppen ezért Jánost ez még boldogabbá tette. Csupán néha jött hozzá egy-két férfi ellenőrzés meg papírkitöltés végett.
    De számolgatni János életében az embereket végsősorban teljesen feleslegesnek bizonyul. Még ha érdekesnek is találta volna felesége pletykáit, vagy ha hajtotta is volna a vágy, hogy néha váratlanul beosonjon délután a házba, mikor lánya hazaér, hogy találkozhasson vele, akkor sem lenne semmivel sem előrébb, mert természetéből adódóan nem tud beszélgetni. Értett viszont a frissen aratott búza és a leveleken összegyűlt esőcseppek nyelvén. Értette, mit üzen a szél, és válaszolt a Napnak, ha az ráköszönt. János az emberek közt érezte úgy, hogy eltévedt, és a levegő jelentette neki a biztonságot, nem pedig fordítva.
    Aztán váratlanul vége lett ennek a János által élt csodás életnek. Egy este, hazaérvén János, már épp nyitotta a kiskert kapuját, mely körbevette házukat, amikor óriási vihar előjeleire lett figyelmes. Eszébe jutott, hogy a szerszámokat és gépeket kint hagyta a földeken, mert holnap reggel folytatni akarta a munkát velük. Azonnal visszarohant, és amennyit csak tudott, az ölébe pakolt a földön hagyott tárgyak közül. Mikor már annyi mindent összeszedett, hogy több már nem fért a kezébe vagy hátára, gyors léptekkel indult vissza a ház mögötti tárolóhoz. Ám János nem volt elég ravasz és elővigyázatos, ezt a természet szülte szörnyet nem tudta kicselezni. Az eső óriási, kőkeménységű cseppekben zuhant a földre, szinte felsértette az ember bőrét. A szél a fákat táncoltatta, hol az egyiken csavart egyet, hol a másikat tépkedte meg. Ehhez a förtelmes színdarabhoz a villámok adtak kellő megvilágítást a nézőknek. Természetesen, az égi reflektorokat mély, zengő hangú ég-üvöltések kísérték, melyeket az ember egyszerűen úgy hív: mennydörgés.
    János lassan haladt előre, menet közben folyton elejtett valamit, amit a latyakos növényzetben csak nehezen talált meg. Fáradt, öreg teste nem volt felkészülve az efféle edzésre, s minden egyes mennydörgés megrémítette. Az életét meghatározó tragédia akkor történt, mikor az öreg szilvafához ért, a földek és a ház között félúton. Egy villám a semmiből csapott le, egyenesen a fába, s e pillanatban János mindent elejtve kezeiből hullott a sáros, vizes, letördelt növénydarabokkal teli földre. Úgy látszik, nem kívánt ennél többet a természet sem, ezt a villámlást szánta végszónak az aznap esti előadásához. Az eső elállt, a szél hazakúszott, s az égi üvöltés is abbamaradt. Csupán János feküdt ájultan a csatatéren, s körülötte minden elcsendesedett.
    Fél órával később a felesége azonnal szólt a környékbeli férfiaknak, hogy azonnal induljanak férje keresésére, mert nem jött haza aznap este, és a vihar valószínűleg még kint találta. Negyed óra sem telt el, amikor a férfiak már visszafelé tartottak, vállukon Jánossal.
    Még mindig eszméletlen volt, s csak reggelre tért magához.
    Az orvos, akit felesége amilyen korán csak lehetett, rögtön reggel áthívott, szomorú hírt közölt Jánossal: a villámcsapás, mely a szilvafába csapott éppen akkor, mikor János elhaladt mellette, olyan súlyosan károsította bal füle dobhártyáját, hogy János bal fülére megsüketült, valamint az esés következtében bokatörést szenvedett, ami az ő korában már különösen súlyos.
    Miután ezt közölte az orvos Jánossal, félőrült ordítás rázta meg a házat: „Kifelé, mindenki kifelé!”.
    János nem bírta elviselni, nem bírta felfogni, hogy soha többé nem hallhatja már kristály tisztán a búza susogását, a gallyak reccsenését, a kövek pattogását, a távoli madarak üzenetét, a lepkék szárnyának apró hangjait. Nem akart félemberként a természettel találkozni, nem akarta, hogy nap mint nap szembesüljön azzal, hogy ő már sosem fogja teljes mértékben átérezni azt, amit régi barátja, a természet nyújt neki.
    Közben pedig mérges is volt, mert úgy érezte, becsapta a természet, esővel, viharral, villámokkal verte, mikor tőle csak simogatást és szeretetet kapott mindig. Innentől kezdve János magába fordult és megtanult a természet nélkül élni – ha akart, ha nem.
    János ezután „hazaköltözött”. Felesége, Borcsa, aki mindezidáig úgy érezte, János megcsalja egy titokzatos és megérthetetlen lénnyel, magával a természettel, Jánost második nevén, Károlyként kezdte szólítani, s ezt másoktól is elvárta. A nő így próbálta meg örökre kitörölni és elfelejteni a számára oly magányos és üres éveket. Új név, új férfi. Mi sem egyszerűbb..!

  7. Istenem, de ismerős… 🙂 Akár olvasni, akár írni szeretnék, valahogy az összes körülöttem lévőnek olyankor támad kedve, az univerzum összes létező kérdését feltenni, és az összes létező problémáját megosztani velem, aki az összes gondolatát egy pontra szeretné fókuszálni.
    Nagyon át tudtam érezni!

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!