Beszélgetés

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

– Egy internetes fórumon találkoztam a Mesterrel… láttam a bemutatkozó oldalán, hogy nagy ember. Sorolta a díjakat, amiket kapott a munkásságáért, köztük egy Kossuth-díj! Pedig azt nem osztogatják csak úgy, semmiért.

– Egy ilyen magas elismerésért keményen meg kell dolgozni.

– Tudom. Persze, nem tapasztalatból… – mosolyogtam kesernyésen. – Szegény, nem sejtette, mit vállal, amikor szóba állt velem!

– Miért? Ennyire rossz embernek tartod magad?

– Dehogy! Annak igazán nem tartom magam. Csak hajlamos vagyok mindenkit egyformán kezelni. Számomra egy Kossuth-díjas ember is csak ember. És, amit még tudni kell rólam, hogy utálom a hazugságot, mellébeszélést. Volt részem olyan sokban életem folyamán, annyi rossz példa van előttem, hogy én semmi pénzért nem követném! Tisztában vagyok azzal, hogy nem könnyű igazat mondani, főleg akkor, amikor kellemetlenül érint valamely téma… egyszerűbb hazudni valamit. Sokkal, de sokkal egyszerűbb!

– Te soha nem hazudsz?

– De. Néha én is megteszem. Amikor eltitkolom valaminek az árát, amit az anyukámnak veszek, és azt mondom, hogy olcsó kínai… pedig korántsem! Vagy, amikor azt mondom, hogy lefekszem aludni, aztán még órákat lógok a neten… De soha olyasmiben nem hazudok, ami eltagad valamit, amit megtettem. Amiről tudva tudom, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, és akkor sokkal kínosabb lebukni. Magyarázkodni, hogy én nem akartam, csak…

– Szégyenkezni, és folyton azt látni, azt keresni mások szemében, hogy hisznek-e neked?

– Igen. És azt is nagyon nemszeretem, amikor valaki már képtelen követni, hogy kinek, mit mondott! Ismerek ilyen embert is, nem egyet, sajnos. Én nem kérek mást arra, hogy mondjon helyettem hazugságot, ahogy apám szokta biztatni anyámat. Ha megharagudott valakire, és az illető épp jött hozzánk valami okból, anyámnak kellett letagadnia őt. Csak arra nem gondolt, hogy akkor ne lesegessen az ablakban, ha egy perccel később azt hazudtatja, hogy nincs itthon! Ilyen „élményekkel” tele az életem! Gyűlölöm ezt!

– Nem egyszerű feladat úgy őszintének lenni, hogy a másikat ne bántsuk meg. Olyan diplomatikus csomagolásba bújtatni a mondandónkat, hogy ne vegyék sértésnek.

– Azt hiszem, nekem sem sikerült. A Mester közölte, hogy hol olvashatunk a verseiből. Egyet találtam véletlenül, bár akkor épp nem azt kerestem… és nagyon elámultam!

– Annyira jó volt, vagy annyira rossz?

– Itt bukkant felszínre eltérő műveltségi szintünk. Számomra egy vers sorai azonos számú szótagokból, és rímekből állnak. Ami szépen összecseng, és közben valamit közöl velem. Leír egy eseményt, egy érzést, egy hangulatot…. Ez vers! De az ő költeménye nem is hasonlított erre! Kedvesen elárulta, hogy tud „igazi” verset is… ami nekem is VERS lesz.

– Valóban tudott olyat?

Erre a kérdésre csak egy tanácstalan pillantással tudtam felelni. Inkább folytattam.

– Tudod, mit mondott nekem a Mester? Hogy volt idő, amikor egy antológiába csakis azok a versek kerülhettek bele, amiket ő javasolt! Amire ő igent mondott! De hát épp ilyen „hatalom”-tól szoktak elszállni az emberek! – figyelmeztettem. Ha valaki nem elég erős, nem bír ellenállni a hatalmi mámornak, és visszaél vele?

– Megnyugtatott, hogy nem „szállt el”?

– Hogyne! De nem nyugodtam meg! Kicsit sok volt nekem, amit ő büszkén közölt velem. Persze, lehet büszke, hiszen már bizonyított, ahogy egyik társunk figyelmeztetett engem. Bizonyított? Kinek? – kérdeztem én. Csak annak a rétegnek, akik értik és szeretik a verseket. Nekem nem. Nekem egy vers mondanivalója a fontos, nem a hat versláb. Legyen öt, vagy hét, legyen sánta, de szóljon a szívemhez!

– Nos, a versek valóban azért születnek, hogy közvetítsenek valamit. Érzéseket, történéseket, elvárásokat. Csak meg kell értenünk a költő szándékát.

– Mesterünk a fórumban panaszkodott, hogy egyik ismert színművészünk milyen pocsékul adta vissza a művét. Írásjel nélküli vers! Ki hallott már ilyet? Én mindenesetre nem. De ez az én hibám, hiányosságom! Én sem lehetek tökéletes, ahogy más sem. Ráadásul merészeltem a védelmembe venni az előadót, mert hát miért kellene egy írásjel nélküli verset pontosan úgy értelmezni az előadónak, mint a szerzőnek? Hogyha példának okáért ezt írja:
A macska farka bánatosan lóg
szemembe virít a nap lenyugvó fénye
táguló szemekkel nézem
az alkonyt
Na, ez éktelen pocsék lett, de hát én nem is vagyok költő, viszont szándékom szerint remekül visszaadja, mire gondolok.

– Hm… Értem én! Hova is tenném azt a hiányzó vesszőt? A „szemembe” elé vagy utána? Valóban gondolatolvasó-képzőbe kellene járnia annak az előadóművésznek, aki a szerző minden egyes szavát annak szándéka szerint akarja közvetíteni.

– Annyira egyszerű dolgok ezek… én imádom az almát, a szép piros, ropogós, kicsit savanykás jonatánalmát. Nekem az „alma” szó ezt jelenti. Ahogy átsimítom a tenyeremmel, hogy szép fényes legyen a pirosabbik oldala. A másik fele kicsit zöldebb színbe megy át fokozatosan. Ahogy az orromhoz emelem, hogy érezzem az illatát. Azt az összetéveszthetetlen, friss gyümölcsillatot, amitől máris megindul a nyálképződés a számban. Ahogy roppan a fogaim között, amikor beleharapok. Ahogy az édes-savanykás leve szétterjed a nyelvemen, az ízlelőbimbóimon. Hogy addig rágom, míg van valami a számban, míg szinte szétolvad az ínyemen. És csak ezután harapok újra.

– Nekem azt jelenti, hogy csenevész, vérszegény kisgyerekként rám parancsoltak: tessék megenni az almát, a héját is, tele van vitaminnal! Szükséged van rá! És én megettem, muszájból, undorral. Azóta már felnőttem, de ha almát látok, elhúzom a számat és elfordulok.

– Hogyan is értelmezhetne két különböző ember valamit ugyanúgy?

– Még az sem törvényszerű, hogy ha egy mester tanítványul fogad valakit, az a tanítvány méltó lesz a mesteréhez.

– Vagy van olyan tehetséges, hogy méltó lesz, és túl is szárnyalja. Mindkettő megtörténhet!

– Hogy lesz valakiből költő? Vajon lehet-e ezt tanulni-tanítani? Az alapokat mindenképp, hisz honnan tudná egy fiatal, talán még zsenge gyermekkorú emberke, hogy létezik hexameter? Hogy mi az a hat versláb? Meg a jambus? Ő csak azt érzi, hogy írni akar, mert mondandója van. Ezeket meg kell tanítani neki! De rákényszeríteni valakire, aki nem fogékony iránta? Úgyis lehetetlen!

– Régvolt irodalomóra jut eszembe. Magoljuk a verseket, mert muszáj. Elemezzük. Sosem értettem, miért akarnak olyasmit ráerőszakolni a költőre, ami talán eszébe sem jutott. Egyszerűen leírta, hogy „csodaszép hajnalra virradtunk”, és a tanár el akarja hitetni velünk, hogy valójában egy új évszázadot köszöntött…

– Lehet.

– De lehet az is, hogy nem! Én szerettem a gyönyörű hasonlatokat, de ellenérzést keltett bennem, hogy másként próbálták magyarázni. Miért nem élhetem át azokat az érzéseket, amiket felhozott bennem? Hogy a tanár mást érez? Na és? Szabad neki! De nekem is lehessen véleményem!

– Talán emiatt olvasok inkább könyvet? Szórakoztatót! Mert azt nem magyarázzák. Meghagyják nekem a jogot, hogy úgy értsem, ahogy akarom.

– A Mester elküldte nekem egyik kötetét, hogy jobb képet kaphassak róla. Megígértem, hogy elolvasom. Loptam magamnak időt, és megtettem. Kerestem az ígért „igazi” verseket… de olyat, ami számomra is „igazi”, nem találtam. Pedig nagyon akartam, mert szerettem volna valami kedveset írni válaszul. Hogy tetszett. És idézetekkel alátámasztani, hogy melyik az. De a sors nem ezt rendelte.

– Semmi olyat nem találtál benne, amiről őszintén állíthattad: Tetszett!

– Keveset! Igen, igaziak voltak a versek. Ha szigorúan, csakis a költészet szabályait nézzük. A Mester mestere volt a hexametereknek. Nem hibádzott egyetlen versláb sem, bár nem néztem utána… minek, úgysem értek hozzá. Elhiszem neki.

– Valamiért oda kellett, hogy ítéljék azokat a díjakat!

– Így van! Nos, telisteli volt a kötet hexameterrel, meg szonettel. Meg még ki tudja, mivel? Én sajnos képtelen vagyok megkülönböztetni őket egymástól. Gyanítom, rettentően rossz tanítvány lennék, ha esze van valakinek, el sem vállalna…!

– De neked is van annyi, hogy nem kezdesz hozzá. Ismerlek, beleőszülne a tanítód!

– Rosszabb! Nem lenne, ami megőszüljön neki, mert kitépné szálanként a haját, látva a tehetségtelenségemet.

– Tényleg tehetségtelennek tartod magad? Egyáltalán, mit jelent neked ez a szó?

– Tehetség? Hol vagy? Hol van az a belső tűz, ami felemel, és kiemel az átlagemberek tömegéből? Ami úgy vezetné tollam a papíron, hogy szemem nem győzné követni a sorokat, melyeket lejegyzek önfeledten. Hol van a megértés, az őszinte adni-akarás, ami önzetlen, és nem vár dicséretet, díjat, de még hálás pillantást sem? Hol van az alázat, mi önzetlenné tesz, ami megvéd engem attól, hogy másokat bíráljak jogtalan? És hol van a hit, ami képessé tesz az alázatra?

– Mindezek benned vannak. A szavaidban, az írásaidban, a személyiségedben, a lelkedben.

– Gyanítom, az ÉLET volt mesterem, kemény leckéket kaptam tőle, és megedződtem. Nem hajtottam fejet alázattal, harcosan felemeltem inkább, és szemébe néztem a sorsnak. Küzdöttem, viaskodtam, néha önmagammal, gyakrabban másokkal, és közben elveszett a hitem. Hitem az emberekben, a jóságban, önzetlenségben. Segítőkészségben. Egyáltalán van jogunk ezen a földön élni?

– Tönkretenni, lerombolni, kizsákmányolni kincseit? Egymást irtani, háborúzni?

– És mégis! Vagy épp ezért? Megmaradtam hiszékeny gyermeklélekkel, úgy gondolom, ha én őszinte vagyok, akkor más is. Ha én adok, akkor más is. Igyekszem segíteni, ma én neked, holnap te valaki másnak…

– És nem csak anyagi téren, lelkiekben sokkal fontosabb mellé állni az elesettnek.

– Talán emiatt volt számomra visszatetsző, hogy a Mester felsorolta a kitüntetéseit? Ha csak egyet említ, a többit a későbbi beszélgetések során is elárulhatja… sokkal rokonszenvesebb lett volna, nem hat kérkedésnek: Lám, érezd magad megtisztelve, te kis kezdő, hogy szóba állok veled, én, a MESTER!

– Ő nem vállalta, hogy ugyanolyan őszintén megírja a véleményét?

– Inkább megszakította a kapcsolatot „örökre”, ahogy írta…

– Miért?

– Képtelen volt megvédeni a saját álláspontját? Azt nem hinném, hogy kifogyott volna az érvekből. Udvarias akart lenni? Nehogy véletlenül megbántson, mint én őt, bár szándéktalanul? Vagy egész egyszerűen úgy gondolta, hogy nála klasszisokkal gyengébb IQ-val rendelkező emberrel nem vitatkozik?

– Szerinted melyik változat lehet igaz?

– Nem tudom. Talán egyik sem. De nem érzem magam ostobábbnak nála, csak más dolgok foglalkoztatnak. Mást tartok fontosnak az életemben. Ő profi költő. Én amatőr író. Szórakoztató irodalom, vagyis inkább romantikus ponyvaregény. Ez az én világom. Ezt szeretem, mint még sokan mások.

– A Mester valószínűleg nem értené, mit lehet szeretni egy ponyván. Én fogadni mernék, van ugyanakkora rajongótábora a szerelmes könyveknek, mint a hexametereknek!

– Akkor az én szempontomból nézve, hogy ő van kívül, és én belül egy körön, egy másik körön, ő lett az, akinek alacsonyabb az IQ-ja? Dehogy! Csak ugyanolyan laikus köztünk, mint én az ő köreiben. Ennyi.

– Mester, vagy tanítvány vagy? Jobb, ha beletörődsz… MINDKETTŐ! Amíg élsz, folyton tanulsz, és csak néha tanítasz…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

6 hozzászólás a(z) “Beszélgetés” bejegyzéshez

  1. Eliza kedves, úgy érzem, itt leginkább a te gondolataid dominálnak a versről, a költészetről, az írásról… Az állításaidban érzek kis kérdőjeleket. Kinek lehet igaza, a Mesternek vagy a Tanítványnak? Számomra is vannak kérdések, amelyekre nem tudom még mindig a választ. Én örülök ennek az írásnak. Mintha kettőnk között történne a “Beszélgetés”. Úgy érzem. És ez igazán tetszik:

    „Mester, vagy tanítvány vagy? Jobb, ha beletörődsz… MINDKETTŐ! Amíg élsz, folyton tanulsz, és csak néha tanítasz…” (Eliza Beth)

    1. Igen, ahogy mondod, az én gondolataim… a találkozásról a “nagy Ő-vel”… Mert az alapja megtörtént, csak a körítés kitaláció. Jött az Úr, és azt hitte, elájulok tőle… Talán, ha költő lennék, de prózásként…

  2. Pályázatra:

    ********

    A Mester

    Kellemes nyári délután volt, a napsugarak lágyan melengették a járókelők arcát, s a levegő frissessége már magában rejtette a közeledő este illatát. A poros kertvárosi utakon gyermekek bicikliztek, versenyt futottak az idővel, s egymással; szüleik, nagymamáik beszélgettek, egy szerelmespár sétált, amott egy kislány kutyájával bandukolt, az ablakból pedig egy idős néni bámészkodott…

    Délután hat óra. Ilyenkor az emberek már hazaérnek munkájukból, s kipihenve a napi fáradalmakat, még a vacsora és más esti teendők előtt megfürdetik lelküket a természet szépségében. Ebben az időszakban él leginkább az utca.

    Egy fiatal lány sietése bontotta meg az idilli képet. Sötét gondolatok és indulatok uralták elméjét, s bár igyekezett mosolyával takargatni, körülötte is érezni lehetett a fagyos és ellenséges levegőt.

    A buszhoz sietett, félt, hogy szokás szerint ismét lekési. Elindulás előtt egy beszélgetést olvasott, Mesterről és Tanítványról… Eltervezte, hogy ír erről ő is valamit, leírja a véleményét, de maga sem tudta, mit írhatna, s mi is erről igazán a véleménye. A gondolatai zavarosak voltak, érzelmei ellentmondásosak. Egyszerre érezte, hogy van Mestere, vannak Mesterei, s egyszerre érezte magát láthatatlannak, magára hagyott, el nem vállalt tanítványnak és kóklernek, akit azért nem tanítanak, mert annyira tehetségtelen, hogy nincs mire.

    Nem véletlen, hogy ez a novella fészkelte be magát a gondolataiba, hisz már rég fájdította szívét ez a téma. Pár nappal ezelőtt már egyenesen arra gondolt, hogy keres interneten egy „Mestert”, ír neki, leírja minden panaszát, s megkéri, hogy tanítsa. Ki is szemelt valakit, ám az e-mail címét nem találta, s kudarcba fulladt a terv. Meg amúgy is, ki tudja, hogy reagálna… Valószínűleg csak kinevetné.

    Eszébe jutottak Mérei gondolatai. Ő egy különleges „szerelmi” viszonynak tartotta a Mester és Tanítvány kapcsolatát. A Tanítvány is „csábít”, s a Mester is „csábít”. „Csábítóim és csábítottjaim”… Valahogy így hívta a tanítványokat.

    Persze lehet, már csak ő rakta ezt hozzá, idézni pontosan nem tudta, s a könyvet, amelyben olvasta is réges-rég visszavitte már a könyvtárba.

    Eszébe jutott a Konferencia, ahol N.-val irigykedve hallgatták, ahogy az idősebbek a már halott Mesterről beszélnek… Irigykedtek, mert úgy érezték, nekik nincs ilyen mesterük, s már nem is lehet. De azért reménykedtek… talán…

    Végiggondolta, neki milyen Mesterei voltak. Az első Mestereit az általános iskolára vezeti vissza. Az osztályfőnökei, a magyar tanára… Ők nem csak tananyagot adtak át, hanem emberek is voltak, példát mutattak azzal, ahogy éltek… s ami legfontosabb volt, ami talán minden Mester és Tanítvány kapcsolat alapja: szerette őket, s ők is szerették őt.

    Az igazi, nagy Mesterrel 20 évesen találkozott. Máig kibogozhatatlan érzelmek fűzték a Mesterhez. Imádta, csodálta, szerette, tisztelte, majd irigyelte, gyűlölte… Tudni akart mindent, amit ő is tud… Ő, akit a világ legtökéletesebb, legjobb emberének látott, s hálás volt a sorsnak, hogy útjába sodorta.

    Ő el lett csábítva, garantáltan. Talán a probléma az volt, hogy ő nem tudott elég jól csábítani… Másrészt örökké nem is tartható fent egy ennyire idealizált kép egy emberről. Szükségszerűen bekövetkezett a csalódás.

    Megfordult a viszony. Úgy érezte, neki kell tanítania, neki kell segítenie a Mesterét. Elviselhetetlen érzés volt… Pont a Mestert így látni…

    Pedig csak ember volt.

    Eszébe jutott Freud és Jung kapcsolata. Freud örököseként tekintett Jungra, és Jung szívesen tanult Freudtól. Ám elérkezett egy pont, amikor elváltak útjaik. Jung nem mindenben értett egyet Mesterével, amit Mestere árulásnak tekintett.

    Ő is sok dolgot másként gondolt már, mint Mestere. Talán ez természetes része a kapcsolatnak, a fejlődésnek. Nem vagyunk egyetemes igazságok birtokában, s talán természetes, hogy egyszer elválik a Mester és Tanítvány útja… A Mesternek már nincs mit tanítania.

    Nem tudta, hogy tekintsen most egykori Mesterére. Még frissek voltak az érzelmei. Egy része haragudott rá és megvetette, más része szerette és tisztelte. Vajon a Mestere hogyan nézett rá?

    Új Mestere van. De ez sem az igazi még. Ő el lett csábítva. „Nem hirdetem magam. Azt gondolom, hogy a Tanítvány választja a Mestert, majd felkeres, akinek szüksége van rám.” Valahogy így hangzottak a mondatai… De ő megint nem tudott „csábítani”. S nem is igazán tudta, mit szeretne tőle tanulni.

    S újra visszatért kezdeti gondolataihoz. Egyszerre érezte, hogy van Mestere, vannak Mesterei, s egyszerre érezte magát láthatatlannak, magára hagyott, el nem vállalt tanítványnak és kóklernek, akit azért nem tanítanak, mert annyira tehetségtelen, hogy nincs mire…

    S mire idáig jutott gondolataiban, a buszmegállóba érkezett. A busz szokás szerint az orra előtt ment el, így tovább folytatta az útját gyalogosan.

    Eddig annyira gondolataiba mélyedt, hogy tudomást se vett a körülötte lévőkről. Most azonban találkozott a tekintete egy kutyát sétáltató kislány mosolygó szemeivel. Egy pillanat alatt eltűntek fejéből a sötét gondolatok, a békének és nyugalomnak átadva helyüket. Ismerte ezt a kislányt. A nagymamájával élt… Szinte az egész családja meghalt, egymás után, különféle tragikus balesetekben. Ha nem ismerte volna, nem is hinné el, hogy ilyen létezik… S ez a kislány túlélte. A nagymamája miatta szokott le az alkoholról. Ha ő nem neveli a kislányt, akkor a kislány gyermekotthonba kerül… A nagymama élete sem volt könnyű… S most mégis élnek, s a kislány olyan őszintén, olyan nagy szeretettel tud mosolyogni… Elszégyellte magát… hiszen az ő problémái ehhez képest semmik.

    Új gondolat gyúlt az agyában. Mi lenne, ha ezt a kislányt választaná Mesteréül?

    ********

    „Mester, vagy tanítvány vagy? Jobb, ha beletörődsz… MINDKETTŐ! Amíg élsz, folyton tanulsz, és csak néha tanítasz…” (Eliza Beth)

  3. A szakmai önismeret és mások megismerésének (felismerésének?) filozófiai mélységei, bár a “szakmai” kifejezés kicsit profánul hat, elismerem, ha költészetről van szó.
    Sebezhetővé – még meg teljes mértékben – sajnos, a hiszékeny gyermeklélek teszi az embert.
    Nagyon tetszett!

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!