Tóbiás, a bárányfelhőcske

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Válaszmese Tóthárpád Ferenc versére

Tóthárpád Ferenc

Az eső és a felhőgyerek

Rosszalkodik, könnye pereg,
hisztizik egy felhőgyerek.
Nem sírhatott jó ideje,
attól fájhat kicsi feje.

Ölbe kapja édesanyja,
égzengéssel vigasztalja.
Esőfelhők tornyosulnak,
hegyek fölé felvonulnak.

Szétröppennek vad villámok,
s vízzel telik meg az árok.
Boldog most a felhőgyerek,
esőcseppek közt hempereg.

 

Eliza Beth: Tóbiás, a bárányfelhőcske

Tóbiás, a kis felhő szomorúan szemlélte az alant elterülő tájat. Egész más világ van odalenn, mint amit ő ismer. Itt szemkápráztató kékségben legelésző hófehér báránytársai, ott zöldellő rétek, erdők, kanyargó patakokból szomjasan kortyoló őzek. Szívesen játszott volna a folyóban csillanó vízcseppekkel, melyek visszatükrözték a Nap fényét, de nem érte el őket. Bánatában mamájához szaladt vigaszért.

– Irgum-burgum! – dörrent Jolanta, a mama. – A folyóval szeretnél játszani? Csakhogy az egyedül neked nem sikerülhet ám! Ahhoz a barátaidra és az ő barátaikra is szükség van. Ha jó erősen összekapaszkodtok, együttesen lesz annyi erőtök, hogy megdobáljátok a folyót.

– Mivel dobáljuk meg? Nincs kavicsunk – pityeredett el Tóbiás.

– Nem is kell! Figyelj csak!

Ezzel a mama összevonta a szemöldökét, széttárta karjait és felkiáltott:

– Szél anyó, Szél anyó! Segíts nekem! Tanítsuk meg vihart kavarni a gyermekem!

Ős-öreg Szél anyó hűvös fuvallattal érkezett. Rámosolygott a felhőcskére, majd felfújta az arcát, vad erővel süvíteni kezdett. Összeterelte a bárányokat, s ők fázósan egymáshoz simultak, mígnem a nyáj egyetlen hatalmas masszának látszott. Hófehér bundájuk megsötétedett, szikrák pattantak közöttük. Ekkor Jolanta elkapott egy szikrát és lehajította a földre.

– Figyelj jól, Tóbiás! – szólt gyermekének. – Nézd a folyó felszínét!

A kicsi szikrát hatalmas dörrenés kísérte útján, óriási, cikkcakkos villámként csapódott a folyóba, sistergő gőzfelhővé változtatva a vizet. A fülsiketítő hangot hallva odalenn az állatok menekülőre fogták.

– Még! Még! – tapsikolt örömében Tóbiás, összeütött tenyere kékesen sziporkázott.

– Próbáld meg te is! – biztatta a mama. – Újra megmutatom. Először szemeld ki a célt, ahova dobni szeretnéd. Ott az a kis domb, látod? Mindig célozz pontosan! – Jolanta ismét elkapott egy ménkűt, célzott és lehajította. Most a dombhajlat virágos mezején vágott be a mennykő, nyomán apró fekete földdarabkák röppentek szerteszét. A madarak riadtan elhallgattak, néma csend ült a tájon.

Tóbiásnak tetszett a játék, türelmetlenül próbálta ki. De bizony elvétette a célt, az ő szikrája egy vastag fa törzsét hasította ketté. Tűzvörös lángok lobbantak, forróságtól remegett a lég. A felhőgyerek ijedtében sírni kezdett. Könnyei sűrűn, megállíthatatlanul peregtek.

– Nem sikerült, mami!

Odalenn a folyóban milliónyi hullámgyűrű szaladt szerte. A kis felhőgyerek minden egyes könnycseppje nyomán keletkezett egy apró lyuk a víz színén, körbe-körbe ringatva a becsapódás rezgését. A gyűrűk összeszaladtak, s az ellentétes irányból érkező hullámok kioltották egymást. Tóbiás elgyönyörködött a játékukban, a csodálattól lassacskán elapadt a könnye. Boldogan csapta össze két kis kezét, elkapott egy szikrát, célzott és lőtt. Egy szürke nyuszi nagyot ugrott félelmében, ahogy lecsapott mellette a villám.

– Meg kell tanulnod célozni, fiam – felelte a mama. – Ha szorgalmasan gyakorolsz, menni fog. De vigyázz, emberbe, állatba ne vágj bele!

– Vigyázok, mami! – ígérte gyermeki ártatlansággal Tóbiás.

– Ott sötétlik az a nagy kő a folyó közepén – mutatta Jolanta. – Próbáld meg eltalálni!

A felhőgyerek pedig szót fogadott, villám villám után csattant a folyó tükrén, mígnem sikerült eltalálnia a követ. A mami újabb célpontot jelölt ki számára, Tóbiás egyre ügyesebb lett, büszkén ujjongott.

– Mára elég! – jelentette ki a mama.

– Csak még egy kicsit játsszunk, mami! – Könyörgött a kis felhő, de anyja megköszönte Szél anyó segítségét és búcsút vett tőle. – Köszönj el szépen, fiam! – szólította fel Tóbiást.

– Viszontlátásra, Szél anyó! – búcsúzott udvariasan a felhőgyerek, de elragadta a bánat és keserves sírásra fakadt. Szél anyó lágy sóhajától a báránykák szétszéledtek, újra kisütött a nap.

A patak vizén ezernyi csillogás, a rét fölé szivárvány feszül – Felhőgyerek könnyei.

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!