A mesemondó

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Dani faluról költözött be a városszéli házikóba apukájával. Eldugott kicsi falujukban nem volt iskola, az óvodából pedig mára kinőtt. Bizony, Dani első osztályba fog menni! Már nagyon várta a szeptembert, amikor végre ő is megtanulhatja a betűket. És akkor végre maga is tud majd mesét olvasni abból a csodaszép könyvből, amit még az anyukája vett neki.

Ettől aztán megint elszomorodott. A csúnya hideg tél elvitte az ő édes anyukáját a mennyországba, ahova nem mehetett vele. Apa szerint onnan figyeli őt, és álmában szokta is hallani a hangját, ahogy suttog neki: – Ne félj, kicsi Dani, nem hagylak sokáig magadra! – És ilyenkor érezte a simogatását is az arcán. Volt olyan éjszaka, hogy felébredt a leheletfinom érintésre, de csalódottan kellett látnia, hogy csak Cicus, a zöld szemű, fekete macska fészkelődött mellette az ágyon.

Végre eljött szeptember. Dani boldogan cipelte hatalmas hátitáskáját, néha dobott egyet rajta, mert állandóan le akart csúszni a pántja a válláról. Tánclépésekkel ment apukája kezét fogva az iskola felé. Apa bekísérte az osztályba, de aztán a tanító néni megkérte az anyukákat és apukákat, hogy menjenek haza.

– Kata néni vagyok – mutatkozott be a gyerekeknek. Harminc kíváncsi szempár szegeződött rá. – Szeretnélek egy kissé megismerni benneteket. Téged hogy hívnak? – fordult az első padban ülő kislányhoz.

– Az én nevem Kovács Kitti, és hatéves vagyok – szavalta el a kérdezett a begyakorolt leckét. Kata néni beírta a nevét a könyvbe, hogy az ülésrend szerint könnyebben megjegyezze az arcokat és neveket.

– Mit szeretsz a legjobban csinálni?

– Nagyon szeretek rajzolni, színezni, sok pirosat és sárgát. A kéket is szeretem, és a zöldet is. Legjobban a virágokat és a lepkéket szeretem lerajzolni.

– Hát téged hogy hívnak? – nézett Danira a tanító néni.

– Kis Dániel – húzta ki magát büszkén Dani. – De az anyukám csak kicsi Daninak hívott, mert apu a nagy Dani.

– Te is szeretsz rajzolni? Vagy inkább focizol?

– Nem tudok szépen rajzolni. A focit szeretem, meg az állatokat. Az iskolában megtanulok olvasni, és mesélni fogok a kisebbeknek. Anyukám mindig azt mondta, hogy egyszer még nagy mesemondó leszek.

– Te ki vagy? – kérdezett tovább Kata néni, és türelmesen meghallgatta mind a harminc gyermeket. Néha kisebb hangzavar keletkezett, ahogy a kicsik belevágtak egymás szavába, és többen is beszélni akartak egyszerre. No igen, a fegyelmet még tanulniuk kell – gondolta a tanító néni. De az a fontos, hogy nincsenek megszeppenve, bátran válaszolgatnak a kérdésekre.

A legnagyobb meglepetés mégis a nagyszünetben érte. Ilyenkor, mivel még jó idő volt, az iskola udvarára mentek ki a gyerekek kicsit futkosni, mozogni, madárfüttyöt hallgatni. Lombos fák álltak a kerítés mellett, megszűrve a szeptemberi, szokatlanul erős napfényt. Az egyik fa alatt egy kisfiú ült a dús füvön. Tucatnyi gyermek vette körbe, magukról megfeledkezve tátott szájjal itták szavait.

– Cicus olyan okos, tudja még azt is, melyik az ő tálkája. Ha elfelejtem elmosogatni, és egy másikban teszem eléje a tejecskéjét, a farkát magasra feltartva óvatosan körbejárja, és éktelenül nyávogva közli nemtetszését. Ilyenkor mindig meg kell simogatnom, hogy megnyugodjon, és megigya a tejet. Tudtátok, hogy a cicákat nem szabad visszafelé simogatni? Csak a fejüktől a farkuk felé, mert fordítva nem szeretik. Egyszer kipróbáltam, de Cicus még rám is fújt, és elszökött a kezem alól. Anyukám meg csak annyit mondott, hogy „na látod!”.

– Az én anyukám allergiás a macskaszőrre, ezért nem lehet nekem cicám – mondta szomorúan egy kislány. – Pedig én szeretném!

– Az én anyukám szerette Cicust. Tőle kaptam, amikor ötéves lettem. Ő tanított meg, hogy csak akkor lehet játszani egy macskával, ha ő is akarja. Arra is, hogy ne a farkánál fogva cibáljam, mert élesek a karmai, és ha kiszabadul a kezemből, többé nem jön a közelembe sem.

– A te anyukád megengedi, hogy Cicus az ágyadban aludjon? – kérdezte egy fiúcska.

– Igen, megengedte. De előtte megtanította, hogy a legjobban a kertben végezheti el a dolgát. Az anyukám mindenhez értett. Ezt a pulcsit ő kötötte nekem – simította meg a pulóverét. – Mindig dúdolgatott, gyönyörű virágai voltak, és a paradicsomot sem a piacon vettük, hanem leszedtük a kertünkben. Anyu nem szidott meg akkor sem, amikor leültem a borsó mellé, és leettem a termést. Csak megsimogatta a fejemet, és azt mondta, legalább nem kell a főzéssel bajlódnia.

– Nyersen? – fintorgott egy kislány. – A borsólevest szeretem, de az meg van főzve.

– Olyan finom édes volt! Csak kóstold majd meg, ha lesz! Meg a sárgarépát is! Annál jobb nincs is, mint amikor ropog a fogam alatt. Még Cicus is megeszi a kedvemért. Anyu azt mondta, a macskák nagyon megnézik, kivel barátkoznak, nem engedik akárkitől megsimogatni magukat. De ha valaki tetszik nekik, annak állandóan a lába körül tekeregnek, és sok mindent megtesznek, amit másnak nem. Aputól nem fogadja el a sárgarépát Cicus, mókás képpel úgy tesz, mintha nem is látná. Anyutól pedig még a joghurtot is elfogadta, pedig azt én sem szeretem, mindig vitatkoztam, ha meg kellett ennem. Most már szívesen megenném minden nap, csak lenne velem az anyukám! – konyult le Dani szája széle.

– Neked nincs anyukád? – kérdezte egy szöszke kislány.

– Nincs. El kellett mennie a mennyországba, mert odafent elfogytak az angyalok. De sokszor meglátogat álmomban. Mondta, hogy nem fog sokáig egyedül hagyni minket apuval, küld valakit, aki vigyáz ránk.

– Honnan fogod tudni, hogy ő az?

– Majd Cicus megmutatja. Ő nem téved sohasem.

Kata néni közelebb lépett. Valóban nagy mesemondó lesz ebből a fiúcskából – gondolta. Milyen jó, hogy ilyen töretlen hittel tud bízni angyallá vált édesanyjában! Összecsapta két tenyerét.

– Vége a szünetnek, gyerekek!  Menjetek vissza az osztályotokba!

Teltek-múltak a hetek. A fák lombja megsárgult, szép színes avar borította az iskola udvarát. Dani a lehullott levelek között válogatott. A legszebbeket gyűjtötte össze egy csokorba, hogy hazavigye édesapjának. Mivel Kata néni is az ő utcájukban lakott, szokás szerint ma is együtt indultak hazafelé. Péntek volt, és ilyenkor ő sem maradt az iskolában sokáig. Nagy Dani a kapuban várta őket. Kedves mosollyal az arcán kérdezte a tanítónőt, elfogad-e egy kávét. Kata néni igent mondott, és a szélesre tárt ajtón belépett a házba.

Kicsi Dani ledobta táskáját a sarokba, melléhajította a kabátját, és megbűvölten figyelte a zöld szemű fekete macskát, ahogy a tanító néni lábai körül tekereg, majd határozott mozdulattal felugrik az ölébe.

– Megérkezett! – dorombolta elégedetten Cicus, kényelmesen elhelyezkedett, de azért a simogató kéz alól kikandikált, hogy Dani megértette-e a jelzését.

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!