A kis meggyfa panasza

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Volt egyszer, hol nem volt, élt egy kicsi meggyfa a kertben. Fiatalka volt még, egy terebélyes cseresznyefa árnyékában nőtt. Ebben az évben hozta első termését. Szép, piros meggyszemek csilingeltek a szélben, kínálgatta magát az embereknek. De jaj! Hiába! Mindenki a ropogós cseresznyéért nyúlt, azt szakította le, és abból lakmározott.

A kicsi meggyfa nem értette, őt miért nem kóstolják meg. Nyújtózkodni kezdett, megpróbálta az ágait befúrni a cseresznyeágak közé, hátha nem veszik észre a csalást az emberek, és róla is szemeznek. Néha be is jött a csel, véletlenül meggyet vett le valaki, ám amikor elfogyasztotta, fintorgott, és majdnem kiköpte. Sőt, volt olyan, aki megtette! Borzasztó érzés volt!

– Én ezt nem értem, nagyapó! – szólt az öreg cseresznyefához. – Miért van az, hogy mindenki téged szeret, belőled falatozik, engem meg szinte pillantásra sem méltatnak?

– Mert az én gyümölcsöm finomabb nálad – felelte a cseresznyefa. – Az emberek nem szeretik az olyan savanyú gyümölcsöt, amilyen te vagy. Az emberek édesszájúak. De ne búsulj, kicsi meggyfa! Csak süttesd magad a nappal, és te is édesebb leszel.

– Én soha nem leszek édes, soha nem fognak szeretni a gyerekek – kesergett a meggyfácska. – Napozhatok én az idők végezetéig, akkor sem! Nem kellek én senkinek! Ha tudnék járni, bánatomban világgá mennék! De még járni sem tudok – pityergett.

– Anya! Anya! Nézd, milyen szép cseresznyék vannak azon a fán! – Katinka megragadta az édesanyja kezét, és húzta-húzta teljes erejéből a fához. – Szedhetek róla?

– Persze, hogy szedhetsz, kislányom – felelte az anyuka. – De tudod, hogy meg kell mosni, mielőtt eszel belőle!

– Már meg van mosva – csodálkozott Katinka. – Nézd, vizes…

– Azok az én könnyeim! – szólalt meg a meggyfa halkan. Azt hitte, a gyerek úgysem érti a szavát. Mekkorát tévedett! És milyen nagy volt az öröme, amikor a kislány válaszolt.

– Te sírsz? Miért sírsz?

– Azért sírok – felelte a meggyfa, – mert én senkinek sem kellek. Mindenki a cseresznyét szereti, a meggyet utálják. Te is!

– Én nem utállak! – tiltakozott Katinka. – Csak még nagyon savanyú vagy. De anya szerint, még egy hét, és te is édesebb leszel. Csak meg kell sütnie a napocskának.

– A cseresznyefa is ezt mondta, de ő könnyen beszél, róla hamarosan elfogy a gyümölcs. Pedig milyen sokat termett. Én csak keveset, és ezt sem eszi senki. Miért is vagyunk mi, meggyfák, ha nem kellünk az embereknek? Miért nem ültettek csak cseresznyét? Miért?

– Nem tudom, de megkérdezem az anyukámat. Anyuuuuuu! – szaladt oda hozzá. Anyuka kosara közben majdnem tele lett már a finom, érett, ropogós gyümölccsel. – Miért ültettünk meggyfát, ha nem is szeretjük?

– Szeretjük, Katinka – felelt az anyuka türelmesen. – Csak a meggynek még érnie kell, már mondtam neked. Mire elfogy a cseresznye, lesz savanykás, lédús meggy. Remekül oltja a szomjadat, majd meglátod. És készítünk belőle szörpöt, hogy télen is élvezhessük az ízét.

– A cseresznyét is azért szeded, hogy szörpöt készítsünk belőle?

– Nem – mosolyodott el anya. – Cseresznyéből nem lehet, annak nagyon kevés leve van. A cseresznyének zamatos a húsa, ha éhes vagy, hamar jóllakhatsz vele. De szörpnek nem való. Ahhoz a meggy kell. Ha megérett.

– Hallottad? – fordult a meggyfa felé Katinka. – Te fogod télen oltani a szomjúságunkat. Ne sírj hát, mert igenis szükség van rád! És hiába szeretjük annyira a cseresznyét, ha télen nem juthatunk hozzá. Azért esszük most, amíg van. Te meg ott leszel nekünk egész évben az üvegben. És csakis téged fogunk fogyasztani.

– Én meg már világgá akartam menni bánatomban – kacagott a kicsi meggyfa boldogan, és kinyújtotta ágait a nap felé. Hadd érjék a sugarak a gyümölcseit, hadd érjenek, hogy finom szörppé válhassanak. – Köszönöm neked, hogy megnyugtattál. És köszönöm a szeretetedet is! Jövőre többet termek, megígérem!

– Én meg már most megkóstollak, amíg az anyu nem figyel – súgta Katinka, és levett egy szem meggyet. Gyorsan a szájába dugta, és szétnyomta a nyelvével. Arca fintorba torzult, ahogy a savanyú ízt megérezte, de hősiesen lenyelte a gyümölcsöt. A világért sem akarta megbántani a kis meggyfa érzékeny lelkét. – Hamarosan nagyon finom leszel – vigasztalta, és csak magában tette hozzá, sajnálkozva: de sosem leszel olyan édes, mint a cseresznye.

 

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!