Megosztás ezzel:

Suttog a csend: Nézd! Ott, bent!
A sarokba gubózva rejtvényt fejt.
Néha kérdez, s bár a választ nem érti,
nem az a fontos, csak a figyelmed kéri.
Elmégy az ajtó előtt, tétován megállsz,
ott feküdt délelőtt, s most üres az ágy.
Zsebkendő kandikál a párna csücske alól,
könny gyűlik szemedbe a puszta látványától.
Akárhová nézel, keze nyomát látod,
ujjbegyeden érzed utolsó simításod.
Hallod a hangját, halkan zsörtölődik,
mert a csirke éppen odapörkölődik.
Egy kanál leves,
forró és ízletes,
s bár ő jobban tudja,
mégis veled kóstoltatja.
Ott az a kis meghitt zug,
hol egy-egy apróságot titkon a zsebedbe dug,
s miközben odakint a harang zúg,
szerető szavakat a füledbe súg.
Halld a bimbam dallamát,
mely pótolta elhaló jajszavát.
Szaladtál, ha éjjel megszólalt,
s égnek eresztettél egy nagy sóhajt.
Futnál még, de nincs hova,
tűnő lélek, tétova,
úton van a mennyekbe,
ó, istenem, engedd be!

Hallgass, csend!
Ő elment!
Üres az ágya, üres a ház,
nincs többé, ki mindent megmagyaráz.
Nincs becéző kéz, nincs simító szó,
nincs többé hang, mely megnyugtató.

Elment, nincs már itt velem…
csak a csend suttog szüntelen.

Megosztás ezzel: