Megosztás ezzel:
Lassan ébredezett a tudata. Elzúgó gépkocsik távoli hangja szűrődött be hozzá. Utca van a közelben – állapította meg. Elnézett az ablak felé, át a rácsokon, de nem ismerte fel az odakint magasodó épületeket. Hol lehet?
Nem a saját ágyában fekszik, azt érezte. Máshol vannak a mélyedések. Idegen a párna, a gubancos paplan. Fehérköpenyes nő hajolt fölé, mondott valamit, de túl halkan, túl gyorsan, s nem felelt a visszakérdezésére. Már a másik ágy mellett állt.
Másik ágy? Odafordult. Vézna öregember, fogatlan szája nyitva, szeme csukva, karjában tű, mellette állvány. Egy ideig nézegette a szapora cseppenéseket, elálmosította a monoton látvány. Nem vette észre, mikor csukódott le a szeme.
Amikor újra felnézett, egy szem bámult rá. Tulajdonosának összetört arcán vérfoltos kötés, orra fekete, bedagadt szeme alatt monokli. A rászáradt vértől, a sebektől nem látszottak a vonásai, de nem találta ismerősnek. Mit keres ez az idegen az ő szobájában?
Felült, körülnézett. Még három ágy állt a szemközti falnál, kettőnek volt lakója, aludtak. Csend volt, sötét, csak egy lámpa pislákolt a mennyezeten. Rápillantott a félszeműre, nem akar-e támadni, de nyugodtan feküdt. Az ajtó tárva, kióvakodott a folyosóra. Jó lenne tudni, merre van a mellékhelyiség. Odakinn rengeteg ajtó, a lépcsőt rács zárja el, arra nem mehet. Találomra benyitott valahova…
Órák teltek, kínzó gondolatokkal. Hol? Hogyan? Miért? Miért hagyták magára ezen a félelmetes helyen? Kicsurrantak a könnyei. Életének nyolcvannyolc éve alatt nem érezte magát ennyire tehetetlennek.
Riadtan figyelte a környezetét. Időnként jött valaki, kicsit motoszkált a szobában, aztán kiment. A másik ágyakon fekvők is mozgolódtak, volt, aki otthonosan viselkedett. Tudomást sem vettek róla, ő pedig csak feküdt és várt. Valamire. Valakire? Nem tudta.
Hol vagyok? – járt agyában a kérdés, de kimondani nem merte. A fehérruhás visszatért, néhány bogyót adott a kezébe, pohár vizet kínált. Ő engedelmesen a szájába vette, ivott, aztán amikor a nő távozott, a zsebkendőjébe köpte a keserű pirulákat. Őt nem fogják megmérgezni!
Csigalassúsággal vánszorgott az idő. Érezte, bár órája nem volt. Adtak ennie. Valamit. Nem ismerte fel. Az ízéről sem. Otthagyta. Nem éhes, meg minek is enne már?
Később megélénkült a forgalom a szobában. Idegenek érkeztek, a többi férfival beszélgettek halkabban-hangosabban. Nem értette, csak néha volt ismerős egy-egy szó. Az oldalára fordult, összegömbölyödött. Védekezőn magára húzta a takarót, amitől monoton zsongássá sűrűsödött a sokféle hang.
Arra ébredt, hogy valaki megsimítja az arcát. Két nő állt az ágya mellett, megpuszilták, átölelték fektében, de ő gyanakodva figyelte őket. Kik lehetnek, és mit akarnak tőle? Már mindenét ellopták, az összes pénzét elvették… kik is? Próbált emlékezni, de csak a keserű érzést találta, hogy kisemmizték. Mit tudnának ezek még elvenni?
Szünet nélkül sertepertéltek körülötte, benéztek a szekrényébe, kivették a ruháit. Majdnem rájuk szólt, hogy az az övé, de látta, tesznek be helyette másikat, hát hallgatott. Kérdezték, éhes-e, tétován bólintott, amit igennek vehettek, mert felültették, kockás szalvétát terítettek a térdére, és meleg ételt tettek elé egy tányérban. Óvatosan böködte meg a villájával, de olyan finom illata volt, már az sem érdekelte, ha meg akarják mérgezni. Legalább megszabadul ebből a… innen. Nekilátott. Nem bírta megenni, de amennyit evett, az jólesett. Amikor elvették előle a maradékot, fáradtan dőlt vissza az ágyba.
Bódultan hallgatta, amit a két nő beszélt hozzá, nem igazán értette a szavakat, de nem is nagyon érdekelte. Laposakat pislogott. Félálomban még hallotta, ahogy elbúcsúznak tőle:
– Holnap jövünk, apu.
Apu? Furcsa, ismerős szó, ezt mintha valamikor gyakran mondták volna neki. Apu… De ki mondta? … Vajon ki lehetett ez a két nő? … Ááááh, most túl fáradt gondolkodni… majd eszébe jut… holnap… talán…
Megosztás ezzel:
