Megosztás ezzel:
Hófehér szobában ősz hajú anyóka,
Otthon egy polc mélyén pihen a paróka.
Rebbenő tekintet – örülni sem képes,
Szíve mélyén tudja, az élete véges.
Hónapok óta kísért a mondat:
„Úgy hazamennék már holnap!”
Sóvár szemmel nézett rám az ágyból,
Alig láttam könnyem fátyolától.
Megfogtam két kezét, ráncos volt és gyenge,
Búcsúzott az élettől – mint a naplemente.
Ereje elfogyott, nem volt, mi itt tartsa,
Szemét lehunyva indult a nagy útra.
Az Úr így akarta, elvitte magához,
Az idő – ígérte – majdan megnyugvást hoz.
Te ott fenn, én itt lenn, sohasem feledlek,
Édes anyukám, örökké szeretlek!
Megosztás ezzel:
