Fényben fürdő telihold foszló felhők között,

Éjsötétben felragyog fenyőcsúcsok fölött.

Kíváncsian kukucskál, sugarát lenyújtja,

Égből földig ezüsthíd, angyaloknak útja.

 

Tündérleány suhan át nesztelen a hídon,

Csillagoknak muzsikál, szinte én is hallom.

Elmélázva dúdolok, álombéli dallam,

Hajnalcsillag búcsúzik, szétfoszlik a Napban.

 

Felhők, felhők, mondjátok, merre jár a vén Hold,

Amikor a Nap az úr, merre, hol csatangol?

Kinek nyújtja sugarát, kinek épít hidat,

Tündérfényben kinek súg biztató szavakat?

 

Titokzatos éjszakán, mikor farkas üvölt,

Holdkórosra leragyog, ha jeges szél süvölt?

Lemenő Nap fényében erkélyemen állok,

Narancsvörös égbolton ezüsthidat várok.

 

Tündöklik már a Vénusz, Esthajnal csillaga,

Fénye lassan árad szét, akár egy ballada.

Testvérei követik, Nagymedve és Nimród,

Milliónyi csillag közt felbukkan a vén Hold.

 

Szerteszórja sugarát, hegy csúcsára libben,

Kapaszkodik felfelé – mint egy ősi isten.

Ezüsthídján angyalok, vidáman táncolnak,

Szárnyaikat kitárva fehéren lángolnak.

 

Nézem, nézem a Holdat, csalogat a hídja,

Angyalokkal táncolni, míg a lábam bírja.

Felszaladni a Holdig, elé leborulni,

Ősanyáink imáit néki elmormolni.

 

Álldogálok idelent, pedig oda vágyom,

Elképzelem, hogy’ lenne ez a színes álom.

Tündérekkel repülnék, angyalszárnyon szállnék,

Velük együtt az égre csillagtitkot szórnék.