– Apa! – sündörgött a fiúcska az apja körül. – Elmeséled megint, hogyan csapta be Zeusz Hérát?

– De hát már kívülről fújod! – Megforgatta a kezében tartott cipőt. Fogott egy szerszámot, és kivette a sérült ringlit. Keresett egy újat, a lyukba illesztette, majd az elverővel szétnyitotta a belső felét, s laposra kalapálta.

– Nem baj, úgy szeretem hallgatni.

– Jól van, akkor elmondom újra, de ne szólj bele! – Még gyorsan ragasztót kent egy szandál levált talpára, összefogatta egy kis kézi szorítósatuval, majd ölébe húzta a kisfiát, s mesélni kezdett:

Valamikor réges-régen, amikor még az istenek is mezítláb jártak, mert hiszen az Olümposz tetején mi is szúrhatta volna a talpukat, és hideg sem volt sosem, akkoriban történt, hogy egy athéni csizmadia kiérdemelte: az istenek királyáról nevezhesse el a műhelyét. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, hiszen az istenek nevét csak a templomaik, szentélyeik viselhették, másnak tilos volt. Ezt a nagy kegyet valójában egy apró csínynek köszönhette, melyet Aphrodité követett el Héra ellen.

– Nézd csak, mit hoztam neked! – himbált valamit apja orra előtt Aphrodité.

– Sarut? – biggyesztette le a száját Zeusz. – Van már nekem, azt sem hordom. Jobban szeretek mezítláb járni – pislantott le pucér lábujjaira –, akkor nem hallja az asszony, ha meglépek.

– Héra féltékenysége már nevetséges – kacagott a szerelemistennő. – Tenni kell valamit, hogy szabadon mozoghass. A főisten nem élhet szerelem nélkül, és nem korlátozhatja asszonyi szó.

– Ezt mondom neki én is, de hiába.

– Ez a papucs megoldja a gondodat…

– Papuuuuucs??? Úgy tudtam, ki nem állhatod Hérát, erre papucsférjjé akar lealacsonyítani a tulajdon lányom?

– Ez nem olyan papucs! A legjobb csizmadiával varrattam, a legfinomabb bőrből, és beleadtam magam is a tudásom legjavát. Próbáld csak fel! Úgyis közeleg Héra.

Zeusz kelletlenül lépett bele az amúgy valóban finom, puha papucsba. Abban a pillanatban kőhajításnyira tőle megjelent egy alak. Csak úgy, a semmiből.

– De hát az ott… az én vagyok – mutatott rá a főisten, és hozzá akart vágni egy villámot a szemtelenjéhez, aki olyannyira hasonlítani merészel hozzá. De Aphrodité megállította.

– Ne, várj! Figyelj!

Héra tűnt elő a fák közül, máskor oly bús tehénszemében izzott a harag, s az indulattól szebbnek látszott, mint valaha. Egyenesen a távoli alakhoz tartott, és már messziről szapulni kezdte.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy már megint Niobét kerülgeted? Addig jársz a földi kútra, míg összetöröm a korsódat. Miért nem elég neked az Olümposz? Tele van szebbnél szebb istennőkkel, és akkor még magamat nem is említettem, de neked a halandók kellenek. Már megint. Sosem tanulsz a hibáidból? Legalább rájuk lennél tekintettel, úgyis megbosszulom mindahányat.

Zeusz ámulva nézte, ahogy a hasonmása békésen válaszolgat: igen, kedvesem, nem, kedvesem, persze, kedvesem… és közben mindig úgy helyezkedik, hogy kartávolságon kívül maradjon.

– Aphrodité! Tégy valamit apáddal, mert megőrjít! – kiáltott oda Héra a szerelemistennőnek. – Őt mégsem változtathatom át ocsmány csúszómászóvá, holott megérdemelné.

– Hiszen már elbűvöltem, a legmélyebb szerelmet bocsátottam rá – tárta szét a kezét Aphrodité. – A fiam is hátsón lőtte egy nyílvesszővel. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Nézz rá, rajongva issza a szavaidat, nem ellenkezik, nem csavarog. Szerény lett és alázatos, bár ez a viselkedés egyáltalán nem illik hozzá. Mit akarsz még?

Héra dühösen legyintett egyet. Elunta a szidalmazást, vagy tán abból lett elege, hogy egyiktől sem kap neki tetsző, értelmes választ, mindenesetre sarkon fordult és sebbel-lobbal elrohant.

– Engem meg sem látott? – kérdezte Zeusz.

– Nem bizony. Vagy ő látszik, vagy te, de mindketten egyszerre nem.

– És Ámor tényleg… – jobb kézzel hátranyúlt, és megdörzsölte a tomporát.

– Persze! – kacagott Aphrodité, s macskamód, kéjesen nyújtózkodott egyet. – Mmm… különleges élvezet túljárni az öntelt, fennhéjázó feleséged eszén. Nos, hogy tetszik a papucsod? – kacsintott apjára.

– A papucs? Ez a papucs műve volt? – csodálkozott Zeusz, és kibújt a lábbeliből. A másik Zeusz azonnal szétfoszlott. Újra beledugta a lábát a puha bőrbe, és az alak megint megjelent. Zeusz főistenhez méltatlan módon ugrált a papucsból ki, be, ki, be… Messziről talán furcsa táncnak látszott gyerekes öröme. Aphrodité hangosan nevetett rajta. Máskor hozzávágott volna néhány mennykövet a tiszteletlenségéért, de most ezért sem haragudott meg. – Hát ez nagyszerű! De mi van akkor, ha messzire megyek? Ő is velem jön?

– Nem, ő csak az Olümposzon jelenik meg, de itt mindaddig, míg a papucs a lábadon van. Természetesen képes helyet változtatni, de csak onnan odáig – fordult körbe széttárt karral az istennő.

– Pompás. Mit kérsz érte?

– Mi mást kérhetne a szerelem istennője, mint szerelmet? Menj és szeress! Annyi asszony és lány várja az ő istenét, ne hagyd őket parlagon! De jól vigyázz a papucsodra, mert még az istenek ura sem képes másikat varratni.

– Hé, Aphrodité! – kiáltott távozó lánya után a főisten.

– Nyugi! A szeretőid látni fognak. Csak onnan odáig vagy láthatatlan – mutatott ismét körbe, majd forgószélként bepörgött, s ezernyi fénylő, piros csillaggá robbant szét.

Zeusz boldogan járt a tiltott utakon. Hol Ióval, hol Kallisztóval vagy Niobéval áldozott Aphrodité oltárán. Héra féltékenysége csitult, amikor látta, hogy ura nem hagyja el az istenek hegyét. Bár itt is megtalálta a kísértés, mégiscsak más, ha egy istennővel csalja meg, mint egy halandóval.

A bajok akkor kezdődtek, amikor Zeusz óvatlanul egy éles kőre lépett, s az felhasította papucsának talpát. Ekkor még nem is gondolt semmi rosszra. Hanem hazaérve, még el sem surranhatott a trónjáig, amikor Héra rátámadt, s csak mondta, mondta megállás nélkül. Az istenek királya igyekezett leplezni, hogy fogalma sincs, miről beszél az asszonya. Annyit kihámozott a szavaiból, hogy ő, mármint Zeusz, szőrén-szálán eltűnt, miközben Héra hozzá beszélt, s asszonya ezt igencsak zokon vette.

Iparkodott hát megbékíteni az istennőt, hiszen szerette őt (is! Meg a többi nőt is!). Dicsérte Héra melegbarna tehénszemét, hosszú szempilláit, sőt nem átallotta neje kedvenc pávájának pompázatos farktollait Héra szépsége mögé rangsorolni. Felesége elolvadt szerelmes szavaitól, s elfeledkezett sérelméről. Zeusz két napig el sem mozdult mellőle, csak őt ölelte. De Ámor nyila dolgozott, s Zeusz szívében újra felébredt a kívánság a halandó lányok iránt.

Elsétált az ambróziabokrok közé, csippentett néhányat a virágokból, jóízűen elfogyasztotta. Ugyanakkor figyelte, nincs-e a közelben Héra. Benyúlt a ruhája alá, elővette a papucsot és belebújt.

Visszaérkezvén a Kallisztóval töltött szerelmes órákról, Héra haragos pillantása fogadta. Nem szólt semmit, csak felé suhintott a pálcájával, s Zeusz összezsugorodott.

– Mi történt már megint, kedvesem? – brekegte, de nem azért volt ő a főisten, hogy hagyja magát békává varázsolni.

– Ha még egyszer kámforrá válsz, miközben hozzád beszélek… – fenyegetőzött a felesége.

– Akkor válok kámforrá, amikor akarok – ellenkezett Zeusz, Héra lába elé hajított egy villámot, és eltűnt. Aphrodité szentélyébe ment. Jól számított, az istennő éppen ott múlatta az időt, buja táncával szédítve a halandókat.

– Elromlott a papucs! – közölte egyszerűen a főisten, és lánya lába elé dobta a puha bőrt.

– Ennyi ésszel hogy lehetsz az istenek királya? – méltatlankodott Aphrodité. – Vidd a csizmadiához, majd ő megjavítja.

– Hol találom?

– Menj csak végig az utcán, el sem tévesztheted a házát.

Zeusz fogta a lábbelit, s csak úgy kézben vitte. Valóban megismerte a házat. Az ajtó felett ott függött egy ugyanolyan papucs, mint az övé, csak nem volt párja, s a falon tábla hirdette, itt dolgozik Kleon, a csizmadia.

Kleon azonnal nekilátott, s összevarrta a felhasadt talpat. Néhány hét múltán egy leszakadt szíjat rögzített vissza a helyére, majd a puha bőrön keletkezett apró lyukat foltozta be. Zeusz időről időre megjelent a mesternél megjavíttatni varázslatos lábbelijét, s mivel Kleon nem fogadott el fizetséget a főistentől, hamarosan engedélyt adott neki, hogy a ház falára kiszögelje az új cégért: Zeusz papucsa. Egyetlen kérése volt, hogy a csizmadia készítsen számára egy ártatlan papucsot, ha Héra fülébe jutna Kleon műhelyének híre, azt felmutatva titkuk titok maradhasson.

Száz meg száz éven keresztül hordta Zeusz a szerelem papucsát, s az idők folyamán Kleon, majd az utódai – most éppen én! – annyit foltozgatták, hogy a végén már semmi sem maradt az eredeti anyagából. De a varázserejét mindvégig megtartotta, s az olümposzi főisten még ma is használja. Héra máig sem jött rá a trükkre, hogy lehet az, hogy itt is, ott is gyermeke születik egy-egy halandó asszonynak Zeusztól, amikor az el sem hagyja az istenek hegyét.

– Így szállt rám örökségül a műhely, amit még ma is Zeusz papucsának hívnak – fejezte be a mesét az apa, s a végét már a fia együtt szavalta vele: – s így lettem én is, mint apám, nagyapám, dédapám és ükapám csizmadia. Bár ma már cipészmesternek neveznek bennünket, az istenek királya mégis idetalál, ha újra „elromlik” a papucsa.

– És járt már nálad a főisten, apa?

– Járt bizony, amikor még egészen fiatal cipész voltam, s apám éppen nem volt itthon. Így én javíthattam meg a lábbelijét – húzta ki magát büszkén.

– S mikor jön megint?

– Az attól függ, mennyit használja a papucsát.

– Találkozhatok vele én is? Még sohasem láttam igazi istent.

– Ha te is cipész leszel, ahogy apám, nagyapám és az összes ükapám, egyszer egészen biztosan meglátogat téged is. Hacsak Ámor ki nem húzza a nyílvesszejét a nagyapja hátsójából.