Megosztás ezzel:
Sokan voltunk. Nagyon sokan. De ez nem jogosította fel őket, hogy büntetlenül öldöshessenek bennünket! Mégis megtették. Nagyobbak és erősebbek voltak nálunk. Mi meg képtelenek a védekezésre. Csak jöttek elszántan, azzal a hatalmas éles késsel, és olyankor pontosan tudtuk: egyikünk biztosan elveszett. Néha többen is. Hiába menekültünk, szaladtunk szerteszét, elvágták az utunkat, lezárták a kapukat. A kerítéseket eleve olyan magasra építették, hogy véletlenül se tudjuk átugrani. Kicsik vagyunk és tehetetlenek. És ez olyan elkeserítő!
Ma kiszöktem egyikük lába mellett, és elbújtam odakinn. Sejtettem, hogy nem jutok messzire, de reméltem, meglátom, mi lesz a sorsom. Merthogy az én sorsom is az lesz, mint a testvéreimé, azzal tisztában voltam. Azzal is, hogy csak valami rossz lehet, hisz még soha, egyikük sem tért vissza. Akiért éles késsel jöttek, azok nem!
Sikerült észrevétlenül kiosonnom, és elbújtam egy farakás mögött. A szívem izgatottan kalapált, de bíztam benne, nem hallják meg! Hátrasandítottam, épp jókor, egyik ellenség épp közeledett. Gyorsan bekúsztam a rönkök alá. Hú, nem vett észre, szerencsém volt!
Lapultam és vártam. Nem kellett sokáig. Már hozták is egyik nővéremet. A lábánál fogva lógott fejjel lefelé, és kétségbeesetten kiabált. Eredménytelenül, hisz nem volt, aki segíthetett volna rajta. Én is gyenge voltam velük szemben, bár az indulat egyre forrt a lelkemben. Néztem, ahogy a nővérkémet lefektetik egy farönkre, épp itt, a szemem előtt. Aztán…
A támadó letette a kést, és baltára cserélte. Arcán kaján vigyorral suhintott egyet, és szegény testvérem feje máris porba hullt. Láttam, ahogy még lehunyja a szemét, pontosan a rejtekhelyem elé zuhant. Iszonyatos látvány volt! Ebben a pillanatban tudtam, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni. Alig bírtam csendben maradni, ordítottam volna, ha merek…
Bántam már a kíváncsiságomat. Rádöbbentem, jobb volt tudatlannak lenni. Enni, inni, élni, és nem törődni a holnappal, eltünedező testvéreimmel, és így a saját jövendő sorsommal…
Késő! Végig kellett néznem, ahogy felkoncolják még meleg testét. Saját húsomban éreztem a kés élességét, csontjaimon a csikordulását, ahogy feldarabolják Kirázott a hideg, libabőrös lettem. Torkomba szorult a sikoltás…
Néztem a vasrácsokat. Vékonyak, de tűzforróra hevítettek. Alatta parázs izzik, felette testvérem maradványai… És most már pontosan tudtam, ha nem találok kiutat, belőlem is grillcsirke lesz hamarosan…
Megosztás ezzel:
Tyúkól
Felriadtam, levegő után kapkodtam. Karom automatikusan a kislányom után nyúlt, de ő már nem volt velem. Nem lehetett velem.
Felkeltem a kemény ágyról és fel-le kezdtem el sétálni. Borzalmas álmom volt.
A szobatársamra lestem. Szerencsére ő nem ébredt fel a vergődésemre, amit a lidércnyomás váltott ki belőlem. Csaknem a padlón tértem magamhoz, csupán pár centin múlott, hogy nem estem le. Ezzel aztán tényleg felkeltettem volna azt a nőt és kaptam volna az osztást, meg a fenyítést. Arra főképp nem lett volna szükségem. Nem igazán kedvel, nem sokat beszélgetünk. Valójában teljesen egyedül vagyok. Hiányzik a kislányom. Nagyon.
Az ablak alá álltam, tekintetem a holdra talált. Szeretem az éjszaka csendjét, mindig megnyugtat.
Emlékszem, álmomban tyúk voltam egy baromfiudvarban. Mindent megkaptam és mégis félelemben éltem, de egy nap megszöktem… Mégsem lett happy end a vége, egy barátomat pont a szemem előtt végeztek ki. Finom ebéd lett belőle, csirkepaprikás vagy húsleves.
Megborzongtam, aztán végigtapogattam magam: se toll, se csőr. Így már nem is szégyelltem magam annyira, hogy a csirkehús zsenge ízére gondolva összefutott a nyál a számban. Rég ettem ízletes ételt.
Elmosolyodtam, majd úgy döntöttem, visszafekszem aludni. Lehunytam a szemem, de a rémképek nem hagytak ellazulni. Valóban baromfi voltam, egy buta liba, hogy hagytam magam ilyen helyzetbe keverni. Meg kellett védenem a gyermekem. Megtettem, amit egy anya megtehetett, de cserébe idejutottam. Gyilkoltam, mert különben mi halunk meg. Nem bánom, amit tettem, csak azt, hogy emiatt nem láthatom már soha többé a lányomat.
Én is megkapok mindent, ami szükséges, mégis minden napomat rettegésben töltöm el. Nincs sok időm hátra, ám a rácsok minden egyes nap ugyanolyan rendíthetetlenül és elkeserítően állnak előttem. Életfogytiglan – csengett a fülembe – nem menekülhetek.
GYILKOSSÁG
Hát ez már igazi tömeggyilkosság! A testek szerteszét hevertek legelképzelhetetlen pózban. A gyilkos nyakán ragadta az áldozatát, iszonyatos kegyetlenséggel a nyakcsigolyákat célozta meg, azonnali halált okozva. A terep árulkodott egy iszonyatos mészárlás mikéntjéről. Nyilvánvaló,hogy az áldozatok komoly elszántsággal próbálkoztak a meneküléssel, azonban az erőviszonyok egyenlőtlensége miatt esélyük sem volt a menekülésre. A fejek egymás után hullottak, a testek a sárral keveredett vértócsába estek egymás után.
Másnap a 89 éves szomszéd bácsi elmondta, hogy iszonyatos hangokat lehetett hallani még az ő nem tökéletes füleivel is. De éppen akkor ő egyedül volt otthon, és mivel mozogni sem tud jól, így a szenvedők segítségére sem tudott sietni.
Megrázó látvány fogadta a 13 éves Lajoska fiúgyermeket, aki elsőnek ért haza aznap. És… pár perc múlva szembeütközött … a gyilkossal! Az pedig farkát behúzva, ijedt szemekkel kuporgott a fészer egyik sarkában. Meglátta Lajoskát és hozzáfogott nyűszíteni. “Mit csináltál, te szerencsétlen? Ezért halálra itélnek apámék!”
Lajoskának eszébe jutott, hogy a sógor este alaposan megpüfölte a kutyát valamilyen kisebb vétségért. Úgy néz ki, hogy a kutya ezzel a nevelési módszerrel nem értett egyet. A baromfiház kiírtásával válaszolt. 12 kacsa, 41 csirke, 10 tyúk, 1 szép kakas.
Hogy megmentse a kutyát, Lajoska átvitte őt a szomszéd bácsihoz. Így meg is menekült a Burkus. Egy év múlva arra jártam, akkor hallottam ezt a történetet. Azt is megtudtam, hogy a bácsi is még él , a Burkus is . Vigyáznak egymásra.
:-)))
Bocsi, spamnek nézte a rendszer, biztos kevesellte a karaktert.
Igen, én is gondoltam rá, de nem volt több időm.
Elképzeltem a csirkehadsereget szamurájkarddal a szárnyuk alatt. 🙂
Jó is az élénk fantázia! 🙂
Novella pályázatra: folytatás
Közben hozták az újabb áldozatokat, csak folyt a kivégzés. A szemem örvénye tele volt szörny gondolattal, nem nézhettem csupán megránduló gyomorral.
Az egymásra dobott bűzös feslett tetemet, kik nemrég még éltek, most pedig véresek, hidegek. Mélyen ülő szemük csupa homály, üresség, levágott fejük lidércnyomásnak is torz jelenség.
A régebbi hullák püffedt hasából legyek szállnak fel döngve, s lárvák iszonyú osztaga ömlik ki belőle…Kövér férgek, kik csókjukkal harapnak beléjük, szétrothadó tetemüknek a nyüzsgés- végső-zenéjük…
Valósággal undorodtam, kínzott a hányás, de e szörnyű tetteket végig kellett néznem, ha nem akartam magam is szaporítani a hullák hegyét, vagy ropogósra sütve feltálalva lenni a vacsorához.
Végre abbahagyták a mészárlást. Leszállt az éj. Sötét köpenyét ráterítve e szörnyű helyre. Az óriások elmentek behúzódva a sátraikba aludni… Eljött az én időm… Óvatosan haladtam a fák árnyékába rejtőzve, a félelemtől bénítóan legyőzve.
Már lassan elértem a kőkerítést, felmásztam a tövében lévő hatalmas fára és ekkor hangokat hallottam. Minden idegszálam összerezzent, a félelem miatt elöntött a hideg verejték, a gyomrom fújtatóként járt le-föl… le-föl. Ketten beszélgettek s úgy hallottam, mintha vizeltek volna.
Féltem… Már elképzeltem magam díszként kitűzve a fejem a sátruk előtt.. Üveges szemmel néztem volna a másnapi mészárlást, de csitt!… Halkul a beszédfoszlány és távolodnak. Hatalmas kő esett le a szívemről… Most már azt nézem, hogyan tudnék innen megszabadulni.
Egy ág egészen közel volt a kerítéshez, odamásztam és egy nagy lendülettel, átrepültem a falon, egyenesen egy bokor közepébe…
Először meg sem mertem mozdulni, de lassan kikászálódtam és az ágak által feltépett sebektől vérezve belefutottam az éjszakába.
Futottam, futottam már alig kaptam levegőt, amikor megálltam, rettegve néztem hátra,
de csak nekem lebegett a fák lombsátra.
Az elmúlt napok minden szörnyűsége hirtelen öntött el, és hánytam, hánytam, mintha ezzel megszabadultam volna ettől az irtózatos emléktől…
Felidéztem a nővérem kivégzését és gyomrom újra összerándult. Szegénykém, de legalább megmenekültem, és iszonyatos bosszút fogok állni ezeken a véreskezű kannibálokon.
A hányás abbamaradt, kikészültem…
Felmásztam a legközelebbi fára és elaludtam. Nem sokáig tartott, mert az emlékek víziói nem hagytak. Így útnak eredtem és elhagytam a vidéket.
Kínában kötöttem ki, megtanultam a harci küzdelmet, majd egy hatalmas sereggel visszatértem az óriások földjére, kardélre hánytuk az egészet, még írmagjuk sem maradt, kiszabadítottuk a még életben maradt foglyokat és felégettük a táborukat…
Drága nővérem!… Megbosszultalak…